Nagy Sándor nyomában Indiában

Görög-óind kapcsolatok a filozófiában

Jellemrajz és hódítások

Egy makedón közkatonának, aki már alig vonszolta magát és fegyvereit, sikerült elvánszorognia a táborig. A király amint megpillantotta a makedónt, felugrott tábori székéről, elvette a már rogyadozó és félig eszméletlen katona fegyverét, majd ráparancsolt, hogy üljön le az ő helyére, s így szólt:

– Megérted-e, te katona, mennyivel különb sorban éltek ti az én uralmam alatt, mint a perzsák az ő királyuk uralma alatt? Mert a perzsáknál a fejével fizet az, aki a király székébe ül, neked pedig az életedet mentette meg.

A névtelen katonáról ma már nem tudunk semmit, ám az uralkodó a legendás hírű Nagy Sándor, Alexandrosz, Iszkender, s ki tudja még hányféle néven ismeretes páratlan uralkodó. Élete s pályája ugyan villanásnyi, annál nagyobb hatást gyakorolt a fél világra. Kr. e. 356-ban látta meg a napvilágot Makedóniában, s érdekes módon ugyanezen a napon égett le az epheszoszi Artemisz-templom, ami a világ hét csodája közé számított.

Plutarkhosz megjegyzi: “Nagy Sándor már gyermekkorában kitűnt önuralmával, mert hevesvérűsége és szenvedélyessége ellenére is érzéketlennek mutatkozott a testi gyönyörök iránt, egyébként korát meghaladó mértékben becsvágyó volt.” Tettrekészségét jelzi a híres gordiuszi csomó találékony megoldása is, amit “Nem számít, hogyan bomlik szét!” felkiáltással kardjával hasított szét, nagyravágyásának bizonysága pedig, hogy amikor 334-ben seregével átkelt a Hellészpontoszon, Ázsia földjébe döfte dárdáját, kifejezve igényét az egész kontinensre.

Nagy Sándor élete a lovagiasság igazi példája, s szinte öntudatlanul is megtestesítette mindazokat a lovagi jellemvonásokat, amiket a hinduk szent iratai is kodifikálnak: “Hősiesség, erő, elszántság, leleményesség, bátorság a csatában, nagylelkűség és vezetőképesség jelzi a harcosok (ksatriják) feladatát.” (Bg. 18.43.) Bőkezűségére jó példa, hogy egyik győzelmét követően ötszáz talentum tömjént és száz talentumnyi mirrhát küldött haza tanítójának, Leonidasznak (egy talentum = 24 kilogram!). Gyermekkorában ugyanis egyszer két kézzel szórta a tömjént az áldozati tűzre, mire Leonidasz megfeddte: “Majd ha meghódítod az illatszereket termő vidékeket, Alexandrosz, bőkezűen áldozhatsz, de most takarékoskodj azzal, ami van.” Az ajándék mellé Nagy Sándor levelet is küldött: “Küldök neked tömjént és mirrhát bőségesen, hogy ne légy szűkmarkú az istenekhez!”

Katonáival a végsőkig együttérző volt. Egyszer a perzsa csatatéren a hosszas üldözés és a vízhiány a végsőkig kimerítette őt s közvetlen kíséretét, mikor néhány makedón férfi öszvérhátra tett tömlőkben vizet vitt már-már haldokló fiainak. Amikor Nagy Sándort megkínálták (egy sisakot töltöttek tele) ő nem fogadta el, hogy erősítse a többiek lelkesedését. Még békeidőben is szolgai dolognak tartotta a henyélést és királyinak a kemény munkát. Az evésben is nagyon mértékletes volt, s az ínyenckedéstől annyira tartózkodott, hogy a ritka gyümölcsöket mind szétosztotta barátainak, magának nem hagyott semmit. Szabad idejében, mihelyt fölkelt, az isteneknek áldozott, ülve megreggelizett, majd a napot bíráskodással, edzéssel, katonai ügyek intézésével és olvasással töltötte. Gyakorolta magát a nyíllövésben, a haladó szekérről való le- és felugrásban.

Rövid tíz esztendő alatt maga mellé állította Hellászt, meghódította Egyiptomot, legyőzte a perzsákat, a Kaszpi-tenger déli vidékét, majd Marakanda (a mai Szamarkand), Afganisztán, Baktria és Szogd (ma Üzbegisztán) területét hódította meg. A Khyber-hágó volt Nagy Sándor csapatainak is az útja India felé. 327 végén 120 000 emberrel indult India meghódítására. Győzelmesen haladt előre a Hyphasis folyóig, itt azonban elcsigázott hadai vonakodtak továbbmenni. 326 őszén elrendelte a visszavonulást. A folyóparton tizenkét áldozati oszlopot állíttatott fel, hadd jelezzék örök időkre, hogy meddig hatolt a makedón had. Nem tért vissza szülőföldjére, hanem Babilonban halt meg, s fényes külsőségek között temették el. Birodalma széttagolódott utódai között.

A királyok királya és a filozófusok királya

Miért vágyott Nagy Sándor Indiába? Mi vezérelhette életét? Csupán a fönt említett becsvágy? Az uralkodói vér, amely újabb és újabb hódításokra vezette? Vagy valami sorsszerűség, amely csak sodorta magával az ifjú királyi lovagot? Netán az örök emberi megismerés vágya fűtötte?

Mindegyik elképzelés igaz, ki is egészítik egymást. Nagy Sándor életében a harciasság érdekesen párosul a tudományok szeretetével. Gyermekkorában hadművészetekre és szinte aszketikus állóképességre oktatják, nevelését pedig a kor legnagyobb filozófusára, Arisztotelészre bízzák. Nagy Sándor nemcsak etikai és politikai tudományokban kapott képzést, hanem a természettudományok és a metafizikai tanok terén is. Plutarkhosz mondja, hogy a titkos és mélyebb tanokba is beavatták, amelyeket a bölcselők akroamatikus vagy epoptikus (értsd: ezoterikus) tanításoknak neveznek, s amelyeket kívülállókkal nem szoktak közölni. Természetes hajlama volt a tudományok és az irodalom iránt – hódításai során kedvenc olvasmánya az Iliász volt, amit mindig magával vitt –, s az orvostudománnyal nemcsak elméletileg foglalkozott, hanem segített is barátain, gyógyszereket és étrendi tanácsokat írt elő számukra. Arisztotelészért kezdetben apjánál is jobban rajongott, mert – mint mondotta – apjától kapta az életet, de Arisztotelész tanította meg arra, hogyan kell nemesen élni. Később személyes viszonyuk ugyan elhidegült, de a bölcselet iránti, életkorával egyre fokozódó szenvedélye nem veszett ki belőle. Jellemző eset Diogenésszel való találkozása is. Várta, hogy a bölcs cinikus eljön hozzá, de amikor az nem mutatott erre hajlandóságot, maga kereste föl a hordólakó filozófust. “Diogenész épp a napon sütkérezett, – írja Plutarkhosz –, s kissé felemelkedett helyéről, amikor látta hogy többen tartanak feléje. Merőn ránézett Alexandroszra, majd mikor a király üdvözölte és megkérdezte, nem kíván-e tőle valamit, így szólt:

– Állj kicsit odébb, ne fogd el előlem a Napot.

Mint mondják, ez annyira meglepte, s annyira megcsodálta Diogenész felsőbbrendű büszkeségét, hogy elmenőben, mikor a kíséretében lévők nevettek és gúnyolódtak a bölcsön, csak ennyit mondott: – Ha nem volnék Alexandrosz, Diogenész szeretnék lenni!”

A tudományos oktatás és személy szerint Arisztotelész igen nagy hatással volt Nagy Sándorra, de hogy Alexandrosz a maga felfedezéseivel mekkora hatást gyakorolt Arisztotelészre és az egész hellén világra – azt mind ez ideig nem értékelték kellőképpen. A hosszú hadjárat nem szakította el teljesen sem az otthontól, sem a tudományosságtól. Arisztotelész unokaöccse, Kalliszthenész Ázsiába is utána hozta mesterének legújabb értekezéseit, melyekben sok olyant talált, amit azelőtt a mester misztérium gyanánt kezelt – például a Mozdulatlan Mozgató létezésének kérdését. Ezeket a magasabb rendűértelem témáinak tekintette, melyek megvitatására csupán néhány kivételes képességű, kiválasztott koponya hivatott. Nagy Sándor a bölcselet sorsáért aggódva az alábbi egyenes hangú levelet küldte egykori mesterének: “Alexandrosz üdvözletét küldi Arisztotelésznek. Nem tetted helyesen, hogy közrebocsátottad akroamatikus tanításaidat. Mert miben különbözünk majd másoktól, ha azok az ismeretek, amelyekben neveltetést kaptunk, köztulajdonná válnak? A magam részéről inkább a legjobb dolgok ismeretében szeretnék kitűnni, mint a hatalomban. Jó egészséget!”

Ázsiába indulását megelőzően mindenféle furcsa szerzetet rendelt a hadsereg mellé – két földmérőt a napi menetút feltérképezésére; egy ásványtudóst; egy időjárási szakembert, végül olyan tudósokat, akik majd feljegyzik a növény- és állatvilág adatait. Az expedíciót kísérő tudósok a számukra új tápnövényeket tanulmányozták, és megismerték a cukornádat, a sáfrányt, a rizst. A csillagászok egybevetették megfigyeléseiket az ind asztronómusok tudásával, az orvosok lázbetegségek és járványok orvoslásáról cseréltek tapasztalatokat. Ázsiai tartózkodása alatt kísérleti példányokkal, rekvizitumokkal látta el Arisztotelészt. A selyemhernyó első nyugati, meglehetősen homályos leírását Arisztotelésznél találjuk meg, aki valószínűleg Nagy Sándor leveleiből értesült róla, hogy ilyesmi létezik. A rizs Nagy Sándor keleti hadjárata során került Európába, Teophrastus indiai növényként írja le.

Mindabból, ami számára új és meglepő volt Ázsiában, állandóan küldözgetett haza egyes darabokat vagy gyűjteményeket Miezába, Pellába, Athénbe. Babilon meghódítása után mágusokat, Zarathustra-papokat, majd később indiai árjákat kért fel, hogy maradjanak a kíséretében.

Nagy Sándor hadjáratának tehát többféle vonatkozását állapíthatjuk meg: hódítás volt ez a javából, a kor legnagyobb kiterjedésűbirodalmát hozta létre. De a birodalom a társadalmi-kulturális eszmecsere nagy lehetőségét is jelentette. Vallási téren is heterogén – és ily módon toleráns – kép alakult ki: a birodalom vallásai közt szerepelt a Zeusz-hit görög hitvilága, az egyiptomi Amon Re napimádása, a babiloni Marduk imádata, Ahura Mazda, az irániak fény-istensége és az indusok egyistenhite. Nagy Sándort ugyanakkor a fölfedezés vágya is hajtotta: a lakott világ (Oikumené) földerítése is célja volt. A Föld alakjának kérdése is foglalkoztatta, emellett pedig teológiai kutatást is folytatott: vajon föllelhető-e az isteni hatalom bizonyítéka az óceán és a felkelő Nap helyének találkozásánál? Igazán vannak-e ott olyan lények, akiknek bölcsessége meghaladja a halandókét?

Nagy Sándor talán azért hatolt előre, hogy meggyőződjék róla, van-e végzet, létezik-e sors? Van-e a föld színén Istennek jelenlétére utaló jel? Vajon az emberek igazán olyan akarat végrehajtói, amely magasabbrendű, mint a saját akaratuk? Talán az az igazság, hogy a Mozdulatlan Mozgató messze-messze van és láthatatlan – nem egyéb, mint az egyetemes energiák, az atomok együtthatásának forrása? És ha így van, akkor talán az emberiség pusztán a saját erőfeszítései által halad előre a felvilágosodás vagy az állatiasság felé?

Ahogy Nagy Sándor átböngészte Arisztotelész új Metafizikáját, úgy látta, hogy hajdani tanítómestere messze előrehaladt az Istenség természetére vonatkozó spekulatív fejtegetéseiben. A Mozdulatlan Mozgató – írta – nem ezen a földön van, hanem a legtávolabbi csillagok birodalmában. Az a hatalom, amely a csillagokat keringésre készteti a föld körül, minden más dolognak is mozgatója. A föld felé haladó időtlen mozgás nemzette az életet, mely az időben vált tartóssá és állandóvá. Ezen kívül semmi jel nincs, ami a Mozdulatlan Mozgató létét bizonyítaná.

Az Ókeanosz (Csendes-óceán) partjait Nagy Sándor semmiképp sem érhette volna el, hiszen hódításainak végpontjától, a Gangesz vonalától még sokezer mérföldnyire volt, messzebb, mint azt akkortájt bárki gondolta. Ám nálánál keletebbre nyugati utazó vagy hódító sokáig nem jutott –a római légiók csak ezernyolcszáz mérfölddel nyugatabbi végpontig jutottak, s India északi részébe kétezer éven át nem hatolt be nyugati utazó.
A plurális birodalmi gondolkodás

Az európai kultúra kezdeteinek vizsgálatakor a legtöbb elemzés a görögökig nyúlik vissza, akár a művészetek, akár a tudományok, a politika vagy a filozófia területén. Ez a gyökereztetés kétség kívül valós igazságokat rejt, hiszen innen származik a mai nap is használatos Hippokratészi orvosi eskü szövege, a nyugati civilizáció klasszikus műveltsége, sőt a keresztény teológiába is beépült a görög bölcseleti rendszer jó része.

Hellász az európai civilizáció egyik keleti bástyája, de egyre inkább elavulttá válik az a nézet, amely nem hajlandó távolabbra, keletebbre tekinteni. Nagy Sándor élete is ennek a bezárkózó szemléletnek a cáfolata.

Görögföld jósdái sokszor igencsak költői módon közölték jövendöléseiket. Egyiptomban szívesen fogadták, mert a gyűlölt perzsa uralom alóli felszabadítót látták benne. Tisztelte az egyiptomi hagyományokat, meglátogatta Ammon Ré híres templomát a Síva oázison, ahol igen kedvező jóslatot kapott. Perzsiában találkozott a mágusokkal és csillagászokkal, és a káldeusokat is megismerte. Okos politikájának és kormányzási elveinek legjobb foglalata az egyik neki tulajdonított beszéde: “Persze a legyőzött perzsáknak nagy a becsülete előttem! De hiszen számomra mértéktartásomnak éppen az a legerősebb bizonyítéka, hogy még a legyőzöttek fölött sem uralkodom gőgösen. Mert nem azért jöttem Ázsiába, hogy kiirtsak minden nemzetet, sem hogy pusztasággá tegyem a földkeregség felét, hanem azért, hogy az általam háborúban leigázott népeknek öröme teljék győzelmemben… Nem időtálló az a hatalom, melyet karddal veszünk birtokunkba, de a jótettekért örök a hála. Ha Ázsiát meg akarjuk hódítani, és nemcsak átvonulni rajta, akkor szelíden kell bánnunk e népekkel: az ő hűségük szilárddá és örök életűvé teszi a birodalmat. De máris többet markoltunk, mint amennyit elbírunk. Mert telhetetlen a kapzsiság, a csordultig telt kehelybe is szüntelenül töltöget. De csakugyan igaz, hogy a perzsa szokásokat meghonosítom a makedónok között! Mert sok nemzetben látok olyasmit, amit nem szégyen utánoznunk. Csak úgy kormányozhatom helyesen e roppant birodalmat, ha mi is megtanítjuk őket egyre-másra, s ha mi magunk is tanulunk tőlük.”

Ennek a tanulási vágynak a betetőzése volt India, ahol nagyszerűpolitikusokkal, lovagias királyokkal és nem utolsó sorban szentéletűbölcselőkkel találkozott.

Nagy Sándor Taxasila (Taxila) városában találkozott Ambhi (Omphi) királlyal, aki mindenét átengedte neki, Nagy Sándor viszont meghagyta birodalmában és egyenrangúnak tekintette. Nagy Sándornak megtetszettek az indus emberek. Patriarchális nemzetségeik voltak eme állattenyésztő népeknek, akik egynejűek voltak, tisztelték a szent tüzet, s egyistenhívők voltak. Nemeseik a ksatriják, harcosok voltak, csakúgy, mint a makedónoknál, papjaik, az önmegtartóztató életet folytató bráhmanák hasonló tanokat vallottak, mint a perzsa papok: bűn elvenni mások életét, bűn a csalás, bűn a világi javak harácsolása. A bráhmanák egy része részt vett az állam kormányzásában, s a királyokat tanácsadóként kísérték, más részük a természet szemlélődő vizsgálatával foglalkozott. Az asszonyok is részt veszttek a bölcseleti szemlélődésben, az életmódjuk azonban mindannyiuknak szigorú volt. Az indusok elfogadták Nagy Sándort, az európai királyok királyának nevezték, a hadakat viszont csak javanáknak, barbároknak titulálták. Érdemes ennél a kifejezésnél is elidőzni egy kissé. Az indiai purána-irodalom és a Mahábhárata is említi a javanákat, mint Jajáti király fiának, Javanának a leszármazottait. Lakóhelyüket a mai Törökország területére teszik. A törzs másik ága a görögökkel, ionokkal azonosítható, akiket Pánini is megemlít nyelvtani értekezésében. Ezek a népek India Észak-nyugati határvidékén éltek – tehát éppen ott, ameddig Nagy Sándor is eljutott és helytartóságokat alapított. Így a kifejezés a makedónokra, illetve a baktriai görögökre vonatkozik. A Puránák éleseszűés rendkívül vakmerő népnek tartja a javanákat, akik Nagy Sándor halála után egy ideig képesek voltak fenntartani uralmukat Észak-nyugat Indiában, de hamarosan egységes ind birodalom jött létre, a Maurja dinasztia vezetésével, amely kiűzte a hódítókat. Csandragupta, ennek a birodalomnak a megalapozója harcosi rendbe tartozott, akit előbb számkivetésbe kényszerítettek a politikai hatalmak, majd később Nagy Sándor környezetével is megismerkedett. Nem sokkal ezt követően találkozott azzal a bráhmanával, Csánakjával, akinek tanácsadói működése mellett a makedónok visszavonulását követő zűrzavart ügyesen kihasználva egyesítette Észak-India népeit. Ezzel a felvilágosult szelleműAsóka birodalmának útját egyengette. Sajátságos birodalom volt az, amelyet Asóka Kr. e. 267-ben alapított, mert elsősorban nem katonai erővel, hanem humánus intézkedésekkel kormányzott, ilyen kormányzati módszert nem ismertek akkoriban a rómaiak nyugaton. Asóka kiüríttette a kincstárait, öntözőcsatornákat ásatott, gyógynövényeket termeltetett, és általában egész magatartásából, minden cselekedetéből az a felfogás sugárzott, hogy ő nem a hatalom korlátlan urának, hanem a hatalom felelős sáfárjának tekinti magát. Azt vallotta, hogy a nép üdve mindennél előbbre való.

Nagy Sándor és a bölcselők

A titokzatos mendemondák India mérhetetlen gazdagságát és furcsa világát vázolták föl, ám Nagy Sándor egy sokkal izgalmasabb jelenséggel is találkozott, az indiai bölcselettel.

Sztrabón, az ókor jeles földrajztudósa is megemlékezik Nagy Sándor hódításaival kapcsolatban egy indiai epizódról. Egyszer a makedónok magukhoz hívattak volna egynéhány indus bölcselőt, mondván, ha engedelmeskednek, jutalmat, ha nem, botütést kapnak. A bölcsek egyike, Mandanisz azt felelte, hogy “nem Isten fia az, aki a földnek egy kicsiny részén is uralkodik, s hogy neki nincs szüksége annak ajándékaira, aki kielégíthetetlen. De nem fél a fenyegtéstől sem, mert neki, míg él, India elég táplálékot ad, ha pedig meghal, csak megszabadul kortól elhasznált testétől, s átköltözik egy jobb és tisztább életbe.” Nagy Sándor ezért megdicsérte és megbocsájtott neki. Mandanisz ugyanakkor nagyra értékelte a király jellemét, “hogy olyan nagy birodalom igazgatásában a bölcsességre vágyakozik, s ő az egyedüli, aki a fegyverek között bölcselkedik” – mondja Sztrabón. Mandanisz megállapította, hogy a filozófusnak hasznosnak is kell lennie, éppen tanításai révén, s a legjobb tanács az, amely mentesíti a lelket a gyönyörtől s a bánattól. “Az olyan emberről mondják, hogy túljutott az anyagi természet kötelékeinek hatáskörén, aki nem gyűlöli a jelenlévő ragyogást s illúziót, de nem is vágyik utánuk, ha nincsenek jelen; semleges, mert túl van a kötőerőkön, mindig rendíthetetlen marad, mert tudja, hogy csupán a kötőerők működnek, ugyanúgy tekint az örömre és a fájdalomra; egyenlőnek látja a földgöröngyöt, a kődarabot és az aranyrögöt; bölcsen egynek véli a dicséretet és a bírálatot; változatlan a megbecsülésben és a megvetésben egyaránt; a barátot és az ellenséget is ugyanúgy kezeli; és felhagyott minden gyümölcsöző próbálkozással.” “A bánat és a fáradalom azonban – folytatja Sztrabón az ind bölcselőket idézve – különbözik egymástól, az ugyanis ellensége, ez pedig barátja azoknak, akik testüket fáradalmakra edzik, hogy erősödjenek a szellemi erők, mert azok segítségével lecsendesítik a lázongásokat [az érzékek késztetéseit] és jóravaló tanácsadókul állanak mindenki mellé…” Majd megkérdezte, vajon a helléneknél vannak-e ilyen tanítások. Püthagorasz, a matematikus és filozófus vallott hasonló tanokat, aki a Kr.e. 540 táján létesítette iskoláját Dél-Itáliában. Számtani tudományosságon és misztikus gyakorlatokon nyugvó, valamint társadalmi-politikai aktivitást is célzó tanai sok vonatkozásban csengenek egybe az indusok tanításaival. Erkölcsi követelményei közé tartozott a vegetárizmus, és aki iskolájának tagja akart lenni, bizonyságot kellett tegyen állhatatosságáról és komolyságáról. E válogató rostát egyszerűkövetelmény biztosította: aki szeretett volna bekerülni, három éjjel és nap ott kellett koplaljon Püthagorasz iskolájának lépcsőjénél, miközben csak vizet ihatott. (H.G. Rawlinson megemlíti, hogy a püthagoreánusok által tanított szinte valamennyi vallásos, filozófiai és matematikai elmélet ismeretes volt a korabeli Indiában.) De hasonló tanokat vallott Szókratész – akit egy alkalommal tanult indiaiak is fölkerestek – és Diogenész is, akikről örömmel hallott az indus bölcs.

Nagy Sándornak volt egy kedvenc hindu bölcse, Kalanosz, aki Perzsiába is elkísérte a királyt visszavonuló hajóútján. Öreg ember volt már, minden vagyona egy gyékény és egy alamizsnás edény. Egyedül szeretett lenni, de olykor szigorú hangon elbeszélgetett Nagy Sándorral. A makedónok afféle Kasszandrának tartották, aki mindig csak rosszat tud jövendölni. Sokat beszélt nekik a bódhiról, a megvilágosodásról, és lehetetlennek ítélte, hogy ezt elérve az ember visszatérjen az újjászületés által. Kalanosz úgy képzelte, hogy Nagy Sándort nem a saját akarata mozgatja. A görög filozófusok kijelentették, hogy Kalanosz felfogása nem egyéb, mint a kérlelhetetlen végzet doktrínája. Ő maga azonban nem félt a végzettől. Ez jelzi azt a nézetkülönbséget, amely a lélek örökkévalóságába vetett hit és a testi mulandóság között mutatkozik. Az indus bölcsek nem a mulandó testhez ragaszkodván filozofálgattak, hanem a magasabb tudatsík, illetve az odaadó istentudat tökéletességének elérése érdekében fegyelmezett, lelki alapokon nyugvó életmódot folytattak.

Perszepoliszba visszatérve Kalanosz figyelmeztette Nagy Sándort:

– Javana, sok földet bolygattál meg eddig, de ne feledd, hogy csak annyi lesz belőle a tied, amennyi befödi testedet, ha meghalsz!

Ezek voltak Kalanosz búcsúszavai. Aztán kijelentette, hogy nem érzi jól magát, és hazájától távol lévén, nem akar tovább élni. Azt kívánta, hogy máglyán égessék el, de halála ne bánkódás, hanem inkább örömünnep és vigasság napja legyen pártfogói számára. Ez is jellegzetesen hindu gondolkodás, ami a szeretett rokon vagy barát halálában nem csupán a gyászt és a szomorúságot látja – ami az elválás fájdalmát tekintve természetes –, hanem tudja, hogy erényes életének köszönhetően az eltávozott lélek újabb, jobb körülmények között folytathatja vándorlását, ha még tisztulnia kell, vagy pedig visszajut a Mindenható birodalmába, ha már megtisztult minden hiányosságtól.

A mesebeli és a valós India

A Nagy Sándort megelőző időkből csak meglehetősen homályos elképzeléseket alkottak Indiáról. A távoli titokzatos birodalom meglehetősen elzárt volt az antik világ többi vidékétől, egyrészt a mérhetetlen nagy távolságok, másrészt az észak-nyugati hegyláncok, illetve a tenger képezte azokat a védvonalakat, amiket csak az emberi fantázia volt képes átjárni. Megaszthenész, a Nagy Sándort követő szeleukida birodalom követe Szandrakottosz indus királynál is aláhúzza ezt az elszigeteltséget, amikor kijelenti, hogy “sem az indusok nem küldtek ki sohasem hadsereget, sem kívülről nem ment oda senki és nem győzte le őket, csak Héraklész és most a makedónok serege.

Gazdagnak tartották ezt az országot, nemcsak aranyban, hanem drágakövekben és igazgyöngyökben is. Néhány világlátott ember azt állította, hogy ott a harcosok arany meg elefántcsont fegyverzetben pompáznak. India a fűszerek hazája is, ami hosszú időre biztosította vezető szerepét ezek kereskedelmében. Megaszthenész, a görög követ állítja, hogy egy árját nem lehet soha rabszolgasorba vetni, vagyis nem volt rabszolgaság, Arrianosz, Nagy Sándor ézak-indiai hadjáratának görög történetírója pedig hozzáteszi, hogy nincs nemzet, amely jobban szeretne énekelni és táncolni.

Sok félreértés élt a társadalmi berendezkedéssel kapcsolatban is, amik egynémelyike máig tartja magát: például az özvegyek kényszerűmáglyahalála és egyebek. Közelebb áll a valósághoz a Sztrabón által felsorolt társadalmi tagozódás: rangban elsők a bölcsek (bráhmanák), akik számszerűleg a legkevesebben vannak, második a földművesek legnépesebb csoportja, harmadik a pásztorok és vadászok csoportja, negyedik a művészek, kereskedők és testi munkások rendje, az ötödik a harcosoké, a hatodik a felügyelőké, a hetedik pedig a királyi tanácsosoké. E részletező csoportosításnak az eredete tulajdonképpen az óind négyes társadalmi tagozódás, a varna-rendszer, ahol a bráhmanák papi-értelmiségi rendje, a ksatriják harcosi-adminisztrátori rendje, a vaisják gazdálkodó rendje és a súdrák kétkezi munkásrendje alkotja a társadalom szervesen összefüggő csoportjait.

Megaszthenész a bölcsekről jegyzi meg, hogy a bráhmanák tanításai egységesek, s ezért nagy tiszteletnek örvendenek. Már a terhesség első idejében segédkeznek az anyának, bölcs intelmekkel és jótanácsokkal segítik a kedvező születést. A születést követően más és más tanítók segédkeznek a nevelésben. A bölcsek a város előtt egy ligetben tartózkodnak, nagyon egyszerűen élnek, tartózkodnak a húsfogyasztástól és a testi gyönyöröktől, komoly beszédeket hallgatnak, s aki óhajtja, azokkal közlik is azokat. Tudják, hogy aki megveti a fájdalmat és a gyönyört, s ugyanúgy nem ragaszkodik a földi élethez, de nem irtózik a haláltól sem, az igazán szabad. A földi életet úgy tekintik, mint a fogamzás teljességét, a halált pedig eltávozásnak, a bölcsek és szentéletűek számára egy igazabb és boldogabb életre való újjászületésnek.

A bölcsek a legtöbb tanítást történetekkel támasztják alá, s a hellénekkel egy véleményt vallanak a világ teremtett és mulandó voltáról, amit ugyanakkor a mindenséget teremtő és igazgató Isten teljes egészében áthat. A görögök négy ősanyagán (föld, víz, tűz, levegő) túl a hinduk az űrt tartják az ötödiknek. A magról és a lélekről is hasonló a véleményük, s Platónhoz hasonlóan Indiában is ismerik a lélek halhatatlanságát, az alvilági bíráskodást, s a lélek vándorlását. E hasonlóságok pedig annak a tagadhatatlan szellemi összeköttetésnek a láncszemei, amelyek sokkal szorosabbra fűzik az óind és az európai klasszikus kultúrát.

Miért éppen Nagy Sándor?

Nagy Sándor hódításai jelentették azt az áttörést, aminek eredményeképp a nyugati ember legelőször hiteles, első kézből való információt nyerhetett Indiáról. A megelőző korok kereskedelmi kapcsolatai (lásd időrendi tábla) csak esetlegesek voltak, bár jelezték, hogy már az igen ősi Indus-völgyi civilizációnak is voltak nemzetközi kapcsolatai. A közvetlen kapcsolat azonban Nagy Sándor nyomán alapozódott meg. Nagy Sándor Ázsiában mindenütt igyekezett meghonosítani a görög műveltséget és életformát, ugyanakkor kaput nyitott az ázsiai kultúrának. Egységes birodalmában szerette volna ötvözni a görög és a keleti műveltséget. A hellenisztikus kultúra Nagy Sándornak köszönhetően terjedt a Földközi-tenger medencéjén túlra. Így az ókori Indiáról a Nagy Sándort követő Szeleukosz írnokainak vagy követeinek jelentései a legrégebbi legmegbízhatóbb források.

A politikai uralom ugyan viszonylag hamar véget ért, ám a szellemi kapcsolatok annál élénkebbé váltak. Az ezredforduló táján Augustus császárnál is jártak indiai követek, s ekkorra tehető az indiai-római kereskedelem fénykora is. A Nagy Sándor által alapított egyiptomi Alexandria – egyébként összesen tizenhárom Alexandriát alapított – hamarosan a kor szellemi fellegvárává lett. Ide sereglettek össze a Közel-kelet bölcsei, tanítói és tanulói. Sokakban élt a vágy, hogy a távoli India bölcseletét is megismerhessék. Ezért indult útnak a tyanai Apollóniusz mester 102 táján, aki célba is ért, majd jó száz esztendővel később Plótinosz, aki ugyan nem jutott el Indiáig, de szellemiségét át meg átjárták a keleti gondolatok. Indiából kétféle árucikk indult nyugat felé: a keleti fűszerek, luxuscikkek, drágaságok, illetve a szellemi, gondolati kincsek tömege. Ennek fejében a római aranypénzek nagyarányú kiáramlása, illetve a szellemi kiváncsiság keleti orientációja volt tapasztalható. Nagy Sándor nyomában a művészek saját alkotásaikat is hátrahagyták, s az ind művészet e görög minták után kezdte meg az emberi arc, alak s a ruhák finom redőzetének ábrázolását, ami a későbbi buddhista szobrászatban érte el tetőfokát, s egész Közép-Ázsiában elterjedt, keleten egészen Angkor-vatig.

A két kultúra egymásra hatása ugyanakkor nem volt egyensúlyban. Tarn professzor azt mondja, hogy az indiai civilizáció elég erős volt ahhoz, hogy a görögséggel szemben megőrizze önmagát, de a vallásos szféra kivételével, úgy tűnik, nem volt elég erős ahhoz, hogy – Babilóniához hasonlóan – hasson is rá. Okkal feltételezhetjük azonban, hogy bizonyos vonatkozásokban India volt az erősebb.”

A távolság megőrizte India politikai függetlenségét a nyugati birodalmaktól, szellemi téren pedig a hindu szemlélet évezredes hagyományai egyszerűen felszívták az európai civilizáció odavetődő cseppjeit. Sokan úgy vélhetik, hogy a természet erőit kivéve talán semmi sincs a világon, ami nem görög eredetű, de E. R. Dodds professzor mégis hangsúlyozza azt a keleti hátteret, amely táplálta a görög kultúrát, s amelytől sohasem szigetelődött el teljesen, legföljebb csak a klasszika-filológusok szűklátókörűbbjének agyában. Tarn professzor egyenesen azt mondja: “Buddha szoborszerűábrázolásától eltekintve, India történelme pontosan ugyanolyan maradt volna, amilyen valójában volt, még akkor is, ha a görögök nem léteznek.”

A mai nyugati, anyagelvűcivilizáció aligha tekinthető a görög-hellenisztikus műveltség szellemi utódjának, ha csak egyetlen életelv mozgatja: a kényelem, a pénz, a siker igenlése. Ez gyökeresen idegen a klasszikus kultúrák teljesség-igényétől, az ókori görög, indiai vagy akár kínai civilizációk olyan vallást, életfilozófiát és gondolati rendszert kerestek és alkottak, amely átfogja az emberi élet teljességét, s a harmónia és egyensúly megteremtését célozza.

Irodalom:

Baktay Ervin: India művészete, Képzőmúvészeti
Alap 1981
Bhakti Prajnan Keshab: Life Story of Impersonalism,
Shre Goudiya Vedanta Samiti 1993
Bhaktivedanta Swami: Srimad-Bhagavatam, vol.2.
Dasgupta, Surendranath: A history of Indian
Philosophy, Motilal Banarsidass 1922
Hahn István: A hadművészet ókori klasszikusai 1963
Harold Lamb: Világhódító Nagy Sándor,
Gondolat 1977
Nehru: India fölfedezése, Európa 1981
Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok,
Magyar Helikon 1978
Quintus Curtius Rufus: A makedón Nagy Sándor
története, Európa 1967
Stein Aurél: Ázsia halott szívében, Helikon, 1986
Stein Aurél: Nagy Sándor a Mekrán-sivatagban én.
Stein Aurél: Nagy Sándor nyomában Franklin 1929.
Stein Aurél: Romvárosok Ázsia sivatagjaiban,
Természettudományi Társulat 1913
Sztrabón: Geographika, Gondolat, 1977
Wojtilla Gyula: A mesés India, Gondolat, 1988

Rácz Géza

1996/22.