Szivárvány közgazdaság

A civilizáció a katasztrófa felé tart

Fritz Schumacher már a hetvenes évek közepén a civilizációt fenyegető végveszélyre figyelmeztetett, de csak a kilencvenes évekre vált széles körben is világossá ennek mibenléte:
– a munkamegosztás válságából eredő társadalmi ellentétek egyre élesebbé válása,– a vissza nem pótolható természeti erőforrások kimerülése és– a természeti körfolyamatok megzavarása eredményeként fellépő klímaváltozások, valamint a bioszféra gyors leromlása. Három válság, melyek közül bármelyik önmagában is elegendő ahhoz, hogy az emberi világot néhány évtizeden belül elpusztítsa.

Az ipari kor akkor kezdődött, amikor az ember felfedezte, hogyan lehet az ásványi tüzelőanyagokat (szenet, olajat, földgázt) tömegesen kitermelni, és akkor fog véget érni, amikor ezek a tüzelőanyag-tartalékok kimerülnek. Az olcsó erőforrásokra alapozó, hirtelen felgyorsult technikai fejlődés felpörgette a történelemben eddig is zajló folyamatot, miszerint az ember a Földön a bioszféra többi fajának rovására terjeszkedik.

A civilizáció válsága modern ipari korunk válságait jelenti. Ezek a válságok az ipari kor elmúltával maguk is elmúlnak.

Egy fenntartható civilizációban az emberi lét folyamatai nem járnak együtt az erőforrások visszapótlás nélküli fogyasztásával és a bioszféra rovására történő terjeszkedéssel. A „fenntartható civilizáció”, ha akarjuk, ha nem, néhány emberöltő múlva ránk köszönt, egyszerűen azért, mert minden fellelhető forrást – beleértve a bioszféra nagy részét is – feléljük. Attól fogva már nem lehet „nem fenntartható” módon élni, mert nem lesz miből.

Valamiféle egyensúly mindenképpen ki fog alakulni, a kérdés csupán az, milyen szinten. Lakható lesz-e még az ember számára az a világ, vagy magát az emberi nemet is elsöpri az önmaga keltette globális katasztrófa?

A növekedés határai

Harmonikusan úgy növekednek az élő rendszerek, hogy fejlődésüknek a keletkezésük utáni gyors üteme az idő előrehaladtával egyre mérséklődik, majd az optimális rendszerméretet elérve, a növekedés mennyiségi értelemben megáll.

Diszharmonikus az a fejlődés, amelyik időegység alatt állandó rátával kíván növekedni (mint a kamatos kamat), s a folyamatosan erőltetett növekedés lassan feléli környezetét és az egész rendszer elkerülhetetlenül összeomlik. Ez a modern gazdasági rendszerek, de a rákos sejtburjánzás modellje is.

A fenntartható gazdálkodási rendszereknek a harmonikus növekedési modell szerint kell kiépülniük. Az ipari kor pénzügyi mechanizmusai a gazdaságot exponenciális növekedésre kényszerítik. Ez az erőltetett mennyiségi gyarapodás csak az olcsó ásványi tüzelőanyagok bázisán lehetséges.

A kamatos kamat logikájára felépülő gazdaságban az időnek túlságosan is központi szerepe van. Ha a tőkemegtérülést a kamatjövedelmekhez viszonyítjuk, nem lesz időnk megvárni az önfenntartó rendszerek kiérlelődését. A neo-liberalista közgazdaság közegében a bankok a kamatlábaikat mindig a csúcs-sikerágazatok megtérülési viszonyaira pislogva állítják be. Ha nem így tennének, maga a banküzlet menne csődbe, hisz mindenki átvinné a tőkéjét a jobban jövedelmező termelési ágazatba. Ezzel azonban a vállalkozások túlnyomó többségének túl magasra teszik a mércét. A vállalkozások a nyereségüket a banki kamatokhoz viszonyítják, s ha a részvényeiket még a tőzsdén is szerepeltetik, egyszerűen nem tehetik meg, hogy ne a legrövidebb idő alatt elérhető legmagasabb profitra törekedjenek. Ez ösztönzi őket a Föld erőforrásainak minél gyorsabb kirablására, ezen erőforrások újratermelésének költségeit azonban nem tudják elviselni, mert akkor nem tudnák a magas banki kamatlábakat profitjukkal felülmúlni.

Az ipari kor végét az ásványi tüzelőanyagok kimerülése fogja okozni. Ehhez, történelmi léptékkel mérve, már igen közel vagyunk. Néhány évtizeden belül az ásványi energiahordozók felhasználása drasztikusan csökkenni fog, egyszerűen a készletek megcsappanása miatt. A hiány alapjaiban fogja megrengetni a mai termelési, szállítási, közlekedési rendszereket és a városias települési szerkezetet.

A központosított gazdasági, politikai és kulturális rendszerek nem tarthatók fenn olcsó nyersanyagbázis hiányában. A csúcstechnológiákra – nagy vizierőművek, atomenergia – alapozó energiatermelés olyan hatalmas környezeti veszélykockázattal jár, ami az energiakérdés pusztán technikai kezelését lehetetlenné teszi.

Az ipari kor nem lehet meg gazdasági fejlődés nélkül. A növekedés kikényszerítésének két alapvető útja van: politikai és gazdasági. A politikai úton végrehajtott fejlesztést az állam központi költségvetésből finanszírozza, és adminisztratív úton hajtatja végre. A gazdasági út a fogyasztás mesterséges fokozásán alapul, és a nemzetközi tőke magánberuházásai finanszírozzák.

A második világháború utáni évtizedek nekünk, kelet-európaiaknak minden kétséget kizáróan bizonyították az első út katasztrófális következményeit. Mindenki azt várta, hogy a rendszerváltás után a második út szabaddá válása majd általános jólétet fog eredményezni. Még csak néhány év telt el a fordulat óta, de máris nyilvánvalóvá vált, hogy a neo-liberalista fejlesztési politika egyre súlyosabb szociális feszültségeket eredményez.

A „zöld” közgazdászok már jó ideje arra figyelmeztetnek bennünket, hogy a gazdaság centralizációja – akár állami újraelosztás alapján, akár multinacionális nagyvállalatok tőkekoncentrációja útján megy végbe – mindenképpen végzetes kimenetelű.

Elidegenedés és barbarizáció az ipari kor jellegzetessége, hogy az áru- és pénzviszonyok az élet minden területére behatolnak. Áruvá válik a munkaerő, a termőföld, de maga a pénz is.

A munkaerő áruvá válása az embert elidegeníti az őt körülvevő való világtól. Az ember cselekedeteit nem a személyes lelkiismeret irányítja, hanem a munkaerőpiaci viszonyok. Ez a munkamegosztás mély válságához vezet. A fizikai és a szellemi munka között egyre nagyobb szakadék keletkezik. Az ipari tömegtermelés eredményeként egyre kevesebben végeznek fizikai munkát, amely egyre inkább csupán termelési részfolyamatok mechanikus kiszolgálására korlátozódik. A másik oldalon a foglalkoztatottak egyre nagyobb hányada végez kizárólag szellemi munkát: megtervezi, megszervezi a termelést, kereskedik, adminisztrál, szolgáltat, működteti az államgépezetet vagy szórakoztat. Egyre ritkább az olyan munka, ahol mód van a kéz és elme kreatív együttműködésére, a folyamatok teljességének megragadására.

A személyes alkotás élményének általános hiánya tömeges önértékelési zavarokat eredményez. Mindez olyan szociális betegségek okozójává válik, mint az alkoholizmus és az egyéb szenvedélybetegségek. A folyamatos frusztráció az erőszak elharapódzását eredményezi, faji, etnikai, szociális gyűlölködés, polgárháborúk, pogromok és a bűnözés pszichikai hátterét képezve.

Az ipari kort megelőzően a civilizáció gazdasági alapját a föld és a rajta tenyésző bioszféra képezte, ezért a termőföld szakrális tisztelete minden ősi kultúra része volt. Az ipari korban a föld áruvá válik, ráadásul a gazdaság alapja immáron nem is a föld, hanem az ásványi energiahordozók. Az ember így nemcsak munkájától, hanem az anyaföldtől is elidegenedik, s feljogosítva érzi magát a bioszféra és a talaj használható kincseinek kirablására. A bioszféra gyors ütemű leromlása mára már nyilvánvalóvá vált.

A kamat a pénzáru ára. Az áruvá vált pénz nem tölti be munkamegosztást szervező funkcióját. Ahelyett, hogy gyorsan pörögne-forogna egyik kézből a másikba, munkára, újításra, hatékonyságra serkentve a vállalkozókat, minduntalan megreked, s lomhán mozdul tovább. A pénz a kincsképzés eszközévé válik, és a fogyasztásra orientált piac viszonyai között nem tájékoztat a dolgok társadalmi hasznosságáról; ellenkezőleg, torz presztízs-fogyasztásra ösztönöz. A modern pénzgazdálkodás játékszabályai lehetetlenné teszik, hogy egyszerű anyagokból, sok munkával kiváló minőségű termékek készüljenek. Ez megfizethetetlen. Bonyolult gépekkel, energia- és nyersanyagfaló technológiákkal váltják fel a munkást, akit elküldenek munkanélküli segélyre. A segély és a természeti források féktelen pazarlása következtében előálló környezeti és közegészségügyi károk terheit a gép mellett megmaradt munkások jövedelmére terhelik, hogy a vállalkozó azon töprenghessen, miként csökkentse tovább a dolgozók számát.

Az infláció és a munkanélküliség a kamatos kamatra épülő gazdaság beépített tulajdonsága, amely tovább fokozza a munkamegosztás válságát. A robbanásszerű népesség-gyarapodás korában mindez végletesen különválasztja a fényűző gazdagságban élők egyre szűkülő rétegét a nagyon szegények duzzadó nyomorvilágától. Fokozatosan tűnik el, vagy ki sem alakul az a stabil polgáriasult középosztály, amire egy világméretű szociális piacgazdaság alapozódhatna. Egyszerűen nem telik rá, hogy a fogyasztói társadalom „áldásait” a Föld teljes népessége élvezze. Az észak-dél ellentét tovább mélyül. Az északi országok csak a déliek kirablásával képesek pazarló közép és felső osztályaik fogyasztását fenntartani, de a súlyos nyomorból északra menekülő déli bevándorlók újabb és újabb hullámai az északiak számára egyre elviselhetetlenebb helyzetet teremtenek. Ez a folyamat a barbarizáció.

Az ipari kor csak stabil középosztály megléte esetén működőképes, s ha az a barbarizációban felőrlődik, az ipari kor is elveszti szociális alapját. Az ipari kor alkonyát a barbarizációval összefüggő nemzetiségi-etnikai alapú háborús konfliktusok elharapódzása is sietteti.

Nem valószínű, hogy az emberiség túléli a barbarizációt és az ökológiai katasztrófák várható sorát. Bizonyos, hogy a népesség száma erősen meg fog csappanni. Ha tehát lesz civilizáció, az mindenképpen „fenntartható” lesz, hiszen az esetleges növekedés igényének forrásait az ipari kor már előzőleg felélte. A fenntartható civilizáció nem alakulhat ki erkölcsi megújulás nélkül.

Öko-etika és holisztikus világszemlélet

Napjainkban mind több nagyvárosi értelmiségi véli úgy, hogy a katasztrófa megelőzéséhez nem elegendő környezetvédelmi technológiák bevezetése, sokkal többre, az emberi gondolkodás beidegződései, a szokások, az értékrend és az életmód tömegméretű, alapvető megváltozására van szükség. Új öko-etika van kialakulóban mely új társadalmi szerveződési formák kialakulását fogja maga után. vonni.

A zsidó-keresztény hagyományokból kisarjadt modern polgári etikát és az ezen alapuló köznapi gondolkodást mélyen áthatja az a tudat, hogy az embert – mint Isten képmására teremtett élőlényt – különleges jogok illetik meg a Föld erőforrásainak és az élőlényeknek saját céljaira való használatát illetően.

Az öko-etika az irokéz indiánok elvét hirdeti*: minden mai döntésünket abból a szempontból kell mérlegelni, hogy az milyen kedvező vagy kedvezőtlen hatással lesz az utánunk jövő hét generációra (kb. egy évszázadnyi időtartam).

A modern tudományos gondolkodás mélyen beivódott pozitivista vonása, hogy csak a kísérletet végző személytől függetlenül, végtelenül sokszor elvégezhető, mindig azonos eredményt adó kísérletet fogadja el tudományos bizonyítékként. Azokat a praktikákat, amelyek ezt a próbát nem állják ki, mint babonát bélyegzi meg (pl. radiesztézia, biodinamikus gazdálkodás, asztrológia stb.).

A kísérletek körülményeit ezért az ismételhetőség érdekében szabványosítani kell, hogy az adott egyedi körülmények esetlegességeit kiszűrhessék. A tudományos kutató a figyelmét egyre kisebb rész-kérdésekre összpontosítja, miközben a világ teljességéből mind nagyobb részt hanyagol el. Az így szerzett információ-darabokat a fogyasztói társadalom ipari gépezete rendkívül rövid idő alatt technológiává fejleszti, egyúttal beépítve a termelésbe a teljesség elhanyagolását is. Ennek a következményei a tömegtermelés körülményei között katasztrófálisak.

A holisztikus világszemlélet lemond a mennyiségi és tényjellegű információk minden határon túl történő halmozásáról, s metaforákban próbálja megragadni a világ teljességét. A megismerésben olyan érzelmi jellegű kategóriák is szerephez jutnak, amelyek a modern tudomány számára értelmezhetetlenek: szeretet, törődés, irgalom, részvét, tisztelet stb. A fizikai valóság elemzéséből leszűrhető tárgyilagos tudás mellett nagy szerephez jut a kinyilatkoztatásokban, művészi és mágikus jelenségekben megnyilvánuló személyes bölcsesség is.

A hiteles lét igénye

Az elidegenedés következtében az emberi lélek nem tud a teremtő létből önigazolást meríteni, ezért rombolni kezd, önpusztító szenvedélybetegségekkel, erőszakkal, birtoklási kényszerekkel igyekszik pótolni a gyenge önértékelést.

A vagyon halmozása, a hírnév, a szexuális, politikai, gazdasági sikerek, a kimagasló sportteljesítmények hajszolása teljesen normálisnak és egészségesnek elfogadott magatartás a fogyasztói társadalom értékrendjében. Ilyenkor a hiteles létben megélhető önazanosság élményének hiányát valamilyen külső, mások által magasra értékelt dologhoz való személyes kapcsolódás próbálja pótolni. Nemcsak márkás autót, jó környéken levő villát lehet birtokolni, hanem az irigyelt házastársat, gyermeket, kimagasló sikerteljesítményeket, hatalmat, divatos embercsoporthoz (pl. „európaiság”) való tartozást, információkat is. A soha ki nem elégíthető, mindig új tárgyakat találó birtoklási vágy, és a létbe vetett bizalom hiányából fakadó állandó egzisztenciális szorongás egyre gyorsabb tempójú életbe hajszolja a modern kor emberét, egyre kevesebb lehetőséget hagyva neki a teljesség átélésére.

A hiteles lét egyet jelent a folyamatos önmegvalósítással. Ennek útjai a külső, fizikai világban létrehozandó mű, az alkotás, és a belső, szellemi világ megismerése, a teljesség átélése. Mindkét úton maga a folyamat a fontos, az eredmény már „csak” melléktermék.

A holisztikus világkép következményeként egészen más alkotói módszereket követ az öko-etika szerint tevékenykedő ember, mint ami a modern világban szokásos.

Bármilyen műszaki-gazdasági rendszert, amelyet létre kíván hozni, igyekszik úgy megtervezni, hogy az eredmény gazdaságossága, hatékonysága és egyszerűsége szempontjából analóg legyen a természetes rendszerekkel. A természeti rendszerek alrendszerei nem választhatók el egymástól, kölcsönös visszahatásban állnak egymással, csak egységükben ragadhatók meg. Az ilyen rendszereket integrált rendszereknek is nevezzük.

Bár az emberek által épített rendszerek még csak meg sem közelítik komplexitásukban a természetes rendszereket, az öko-etika szerint tervező ember mégis igyekszik az alrendszereket egységes integrált rendszerekké összeszervezni. A modern technikai civilizáció válságát éppen az okozza, hogy egyes rész-problémák kezelése közben nem veszi figyelembe azt, hogy egy adott – önmagában látszólag jól funkcionáló – alrendszer milyen romboló hatással van az egészre, mint nagy egységre. Ez a lineáris rendszerkezelés, amellyel szemben az integrált szemlélet igyekszik olyan rendszereket létrehozni, amelyek a természeti rendszerekhez hasonló zárt ciklusba rendeződnek.

A túlélés lehetősége – szivárvány közgazdaságtan

A modern ipari világban nagyon nehéz olyan megélhetést is nyújtó elfoglaltságot találni, amely nem ütközik a bioszféráért vállalt felelősség követelményébe. A mai gazdasági élet csak rövidtávú érdekekre van tekintettel.

Akiben tudatosul az öko-etika világképe, az egyre megoldhatatlanabb lelki összeütközéseknek teszi ki magát, ha be akar illeszkedni a jóléti társadalom gazdasági folyamataiba. A tisztességes megélhetés igénye az öko-etika alapvető értéke.

Ha valakiben lezajlik az az etikai értékváltozás, amiről a korábbi fejezetekben szó volt, hirtelen légüres térben fogja érezni magát. Az már körvonalazódik, hogy mi az, amit el kell utasítani, de sokkal nehezebb tanácsot adni abban, hogyan lehet az öko-etika értékeit a minket körülvevő világban is megvalósítani. Ezt kísérli meg a szivárvány közgazdaság.

A szivárvány közgazdaság elnevezés Guy Dancey: After the Crash (A vihar után) című könyvében szerepel. Ebben a könyvben a szerző a helyi közösségek emberi léptékű fejlesztési stratégiáit példákkal gazdagon illusztrálja.

Mindenekelőtt, ne higgyük el, hogy minden hatalom a gazdaság- és politika-csinálók kezében van. Az igazság ennek éppen az ellenkezője: mi, vásárlók és adófizetők működtetjük ezt a vesztébe rohanó világot, hiszen finanszírozzuk működését.

Ha nem értesz egyet a rendszerrel, mert úgy érzed, hogy az iskolában torz értékrendre nevelik a gyerekeidet, mert a kórházakban nem hagyják méltóságteljesen meghalni a szüleidet, mert Európa után való tülekedésükben minden helyi érdeket letaposnak, mert kiárusítják az országot, és mert nem tesznek semmit a túlélés érdekében, hát ne finanszírozd!

Nem adócsalásra buzdítunk. Igyekezz minél kisebb jövedelemből megélni, s ezzel az adóterhed is csökkented.

Költözz vidékre, ott olcsó az élet, és tömegével állnak üresen az elhagyott családi házak. Legyen kerted, olyan ízletes gyümölcsöt, zöldséget sehol nem kapsz, mint amit magad meg tudsz termelni.

Ne járj boltba. A manapság árusított sok külföldi szemetet jószerivel úgysem veheted meg, mert tudod, hogy milyen iszonyatos mérvű környezetkárosítással járt az előállítása.

Ha szükséged van valamire, amit magad nem tudsz előállítani, nézz körül ismerőseid, barátaid, falubelijeid között, hátha valaki termel olyat, vagy használtan eladja. A környezetkárosításért leginkább felelős nemzetközi monopóliumok ellen a leghatásosabb védekezés, ha nem vásárolsz a termékeikből. Ne vegyél édességeket és divatos holmikat gyermekeidnek, jutalmazd őket törődéssel és szeretettel. Meghálálják.

Ne utazz külföldre, ha nincs ott különösebb dolgod. Fedezd fel a körülötted lévő mikrovilág csodáit – a kertedet, a falu széli kiserdőt, a közeli hegyeket, vízpartokat. Te lásd inkább vendégül külföldi barátaidat. Olvass sokat idegen nyelveken, így mélyebben megismerheted a nagyvilágot, mintha néhány büdös nagyváros köveihez vándorolnál el. A turizmus nagy környezetszennyező iparág. A legfontosabb, amit megtehetsz, csökkentsd fogyasztásodat a lehető legkisebbre.

Ha fogyasztásra már alig költesz, a maradék pénzedből vagyont gyűjthetsz. Kerüld el az olyan vagyontárgyak vásárlását, amelyek fenntartása és üzemeltetése költséges. Ha már muszáj házat, lakást, gépet, szerszámot, járművet vásárolni, igyekezz a legszerényebbet, legtartósabbat és legolcsóbb üzemeltetésűt választani.

Részesítsd előnyben az olyan beruházásokat, amelyek a további fogyasztásodat csökkentik, mint például a házad hőszigetelése vagy napenergia hasznosító rendszer.

Ne sajnáld a pénzt, fáradságot, erőfeszítést az olyan „befektetésektől”, amelyek önmagukat tartják fenn és sokszorozzák meg. Ilyen a faültetés, a biogazdálkodás, az erdőtelepítés, halastó létesítése. A gyermekeinkért akkor tesszük a legtöbbet, ha ökológiai rendszertervezés segítségével olyan integrált gazdálkodási rendszereket építünk ki, amelyek a rendszer beérésével egyre kisebb ráfordítást igényelnek.

A vagyon egy másik fajtája, amire szintén nem szabad sajnálni az erőforrásokat, a saját tudásod és bölcsességed. Olvass sokat, tanulj nyelveket. Ha szervezett keretek közt jobban tudod képezni magad, akkor járj tanfolyamokra, de lehetőleg kerüld az állami és a méregdrága magániskolákat. Ilyen helyeken a túlélésről nem sokat tudnak. A legjobbak a független társadalmi szervezetek által szervezett népfőiskolák, szemináriumok.

Falusi bank és cserekereskedelem

Mi legyen a jövedelmünknek azzal a részével, amit sem fogyasztásra, sem vagyongyűjtésre nem kívánunk felhasználni? Egy részét odaadhatjuk karitatív alapítványoknak, akik olyan célokért tevékenykednek, amelyekkel mi is azonosulunk, de jobb, ha kölcsönadjuk olyanoknak, akiknek most van szüksége pénzre.

A szivárvány gazdaságtan nem ajánlja, hogy bankba tedd a pénzed. A jelen gyakorlat szerint nem tudod befolyásolni, hogy a bank ne vigye el a pénzt a lakóhelyedről, és más városokban, sőt külföldön ne hajtson végre a te pénzedből olyan fejlesztéseket, amelyek ellen egyébként tiltakoznál, ha tudnál róla. A bankba tett pénz tovább erősíti a centralizációt és az összeomlást sietteti.

A szivárvány közgazdaságtan azt javasolja, hogy mindenfajta régió, társadalmi csapat, felekezet stb. hozza létre saját kis helyi önsegítő pénztárát, hitelegyesületét, ha úgy tetszik, alternatív bankját, amely azon túl, hogy a befektetőknek az összes szokásos szolgáltatásokat nyújtja (takarék- és folyószámlavezetés), a fenntartható gazdaság fejlesztésében is szerepet játszik. Befektetési tanácsadással, vállalkozói ismeretterjesztéssel, a helyi piaci lehetőségek feltárásával arra törekszik, hogy a helyben képződött megtakarításokat a helyi piacot szolgáló vállalkozásokba fektessék. Ha a kisbefektetői és a vásárói szerepkör összekapcsolódik, ez óriási biztonságot adhat a vállalkozóknak. Amikor azért veszem a helyi pék kenyerét, mert a pénzem is benne van a pékségben, akkor a pék biztos nem fog csődbe menni.

Az állam, üldözi az úgynevezett második gazdaságot, mert ezeket a gazdasági folyamatokat nem tudja megadóztatni. A szivárvány közgazdaság ezzel szemben a helyi közösségek túlélésének egyik hathatós eszközének éppen a pénzmentes, vagy „kvázi”-pénzben nyilvántartott cserekereskedelmet tekinti. Néhány angolszász országban már léteznek ilyen helyi pénzek, és már nálunk is folynak kísérletek ezek bevezetésére.

Az ipari kort megelőzően a civilizáció gazdasági alapját a föld és a rajta tenyésző bioszféra képezte, ezért a termőföld szakrális tisztelete minden ősi kultúra része volt. Az ipari korban a föld áruvá válik, ráadásul a gazdaság alapja immáron nem is a föld, hanem az ásványi energiahordozók. Az ember így nemcsak munkájától, hanem az anyaföldtől is elidegenedik, s feljogosítva érzi magát a bioszféra és a talaj használható kincseinek kirablására. A bioszféra gyors ütemű leromlása mára már nyilvánvalóvá vált.

Bármilyen műszaki-gazdasági rendszert, amelyet létre kíván hozni, igyekszik úgy megtervezni, hogy az eredmény gazdaságossága, hatékonysága és egyszerűsége szempontjából analóg legyen a természetes rendszerekkel. A természeti rendszerek alrendszerei nem választhatók el egymástól, kölcsönös visszahatásban állnak egymással, csak egységükben ragadhatók meg. Az ilyen rendszereket integrált rendszereknek is nevezzük.

Nagy Gábor

1996/22/11.