A harag rossz tanácsadó

A dühvel csupán néhány probléma van, azok viszont meglehetősen komolyak. A harag először is teljesen elveszi az ember józanságát. A haragvó ember nem képes helyes értékítéletre, indulatának féktelenségében szinte bármire képessé válik. Indulatkitörésekor az emberek minden gátlásukat levetkőzik, és kendőzetlenül, sőt olykor esztelenül reagálnak a világra. Éppen ezért tartja a mondás, hogy figyeljünk arra, amit egy dühös embertársunk mond rólunk, mert bár lehet, hogy nincs igaza, de mégis őszintén mondja el véleményét mirólunk. Ennek megismerése pedig a higgadtabb pillanatokban is hasznos lehet.

Magunknak ártunk

A haragvás másik árnyoldala az, hogy kifejezetten visszataszító. Eltorzul az ábrázat, kigúvad a szem, felborzolódik minden hajunk szála, s artikulátlan hangon kezdünk kiáltozni. Az indulat ilyesfajta megnyilvánulása cseppet sem vonzó. Ilyen pillanataiban az ember kimutatja a foga fehérét. Persze nem arról van szó, hogy állandóan szerepet kellene játszanunk, ahol többet, jobbat mutatunk, mint ami belül lakozik. Ha csak a társadalmi konvenciók tartják féken bennünk a dühöngő vadállatot, még nem sikerült igazán megszelidíteni saját magunkat. Szinte folytonos párbeszédben vagy éppen párviadalban van egymással a jobbik s a rosszabbik énünk. Az egyik szép érzelmekre, harmóniára, békességre vágyik, a másik a vélt érdekeink kérlelhetetlen következetességű érvényesítésére, akár másokon keresztülgázolva is. Az ilyesfajta belső diszharmónia olyan negatívum, ami az univerzum összes negativitását képes magához vonzani. Aki heteken, sőt, hónapokon át képes morgolódni valami miatt, az csak pocsékolja érzelmeit, s egyesek véleménye szerint az ilyen tartós gyűlölködés a szívinfarktus általános előidézője is lehet. Már csak ezért is érdemes csínján bánni a haraggal!

Mindemellett a harag hiábavaló is. Mikor reagál dühkitöréssel az ember? Ha korlátozva van némely elképzelésében, ha a vágyai nem a saját tetszése szerint teljesülnek. Ilyenkor a másikban, a környezetben keresve a bűnbakot, könnyen kiéljük haragunkat. Sokan ezért a haragot őszintének, sőt, szükségesnek, mintegy gőzleeresztő szelepnek tartják. De vajon eredményre vezet-e a harag? Eléri-e valójában a célját az ember, ha dühös? Látszólag talán igen, de megszívlelendő az a mondás is, miszerint: „okos enged, szamár szenved”. A haragvó ember elől a bölcsebbik kitér, ráhagyja elfogult véleményét, megvárja, amíg lehiggad, s csak utána közli ellenvéleményét. A haraggal kikényszerített konszenzus vagy inkább kompromisszum, lehet, hogy egész távol áll a másik fél beleegyezésétől, egyetértésétől. A haraggal, veszekedéssel kierőszakolt rábólintás nem igazán tartós megegyezés, inkább egyoldalú „megadom magam”, ami persze nem a magát megadó személyre vet rossz fényt. Ha pedig a világra haragszunk, az is hiábavaló, hiszen megváltoztatni aligha tudjuk azt. Csak az ostoba ember haragszik a szerszámaira.

Ugyanakkor a haragot nehéz elkerülni. Az indulat szinte forr az emberben, kirobban a vád, elönti a méreg és kígyót-békát kiabál a másikra. Már maguk a szavak is szinte ijesztőek: méreg, elönt, kirobban, kígyó-béka… S ez a méreg képes megfertőzni az embert: elvész a kiegyensúlyozottság nyugalma, a belső béke ragyogása, szinte elfeketedik a méregtől.

Dickens Karácsonyi története is arról szól, miként keríti hatalmába a rosszindulat, a keserűség és zsugoriság az embert, ami aztán mindent rossz színben tüntet föl előtte. Mindannyian ismerjük azt az érzést, ahogy a düh elhatalmasodik rajtunk, és kitör belőlünk. Tudjuk jól, felnőtt ember lévén meg kellene tudnunk őrizni a nyugalmunkat, de sokszor ez egyszerűen nem megy.

A háromféle minőség

A világot háromféle tulajdonság minősíti. A tudatlanság fekete színe burkolja sötétbe a világ alsóbbik harmadát: negativitás, rosszindulat, tétlenség, alantas gondolatok tartoznak ide. A középső harmad vörös színe az indulat hevességét jelzi – ez a szenvedély köteléke. A felső harmad a jóság, aminek a sárgásfehér fény világossága felel meg: jámborság, tisztesség, erkölcs, tudás, vallásosság a jellemzője. E három minősítő tulajdonság az ember pszichikumára is hatással van, egyszerre s egymással versengve igyekeznek érvényre jutni. Olykor a tudatlanság tompasága zsibbasztja az embert, máskor a jóság békés érzése önti el, megint máskor a szenvedély keríti hatalmába. A harag is ide tartozik.

Mi a haragvás, pontosabban a dühbe gurulás folyamata? Ismerősek a kritikus pontok: aggodalom, információhiány, csalódottság, tehetetlenség és a reménytelenség érzése. Egy ideig csak gyűlik, gyűlik az indulat, s aztán egy pont után hevesen kirobban, máskor egyetlen szó vagy gesztus is elég ahhoz, hogy felfortyanjon az ember. Vannak olyan napok, amikor úgy érezzük, az egész világ ellenünk van. Ez persze nem igaz, mégis úgy tűnik. A görögök ezt a következőképp fogalmazták meg: az emberek nem attól szenvednek, ahogyan a dolgok vannak, hanem attól, ahogyan látják azokat. Így aztán hajlamosak vagyunk a legközelebbi személyen kitölteni dühünket, noha jól tudjuk, hogy az az illető nem felelős azért, ami minket felbosszantott.

Az érzelmi hullám harang alakú görbéje jelzi a kedélyállapot hirtelen emelkedését, majd fokozatos csillapulását, míg az eredeti békésebb állapot csak hosszabb idő elmúltával áll vissza. Lehet-e tenni ezellen?

Alkalmanként mi vagyunk azok, akin mások dühe lecsapódik, így magunk is átélhetjük, hogyan lehet leszerelni a haragvó embert. A bibliai bölcsesség sok mindent elmond erről: „Egy szelíd válasz elűzi a haragot.” Vagyis legtöbbször elűzi. Vannak azonban olyan esetek, amikor a harag oly értelmetlen, helytelen és ostoba, hogy egy keményebb válasz sokkal megfelelőbbnek látszik.

A humor is segíthet feszült helyzetek feloldásában, de óvatosan kell vele bánni. Lehet, hogy a helyzet teljesen nevetségesnek tűnik, de a dühös ember egyáltalán nem találja viccesnek, és még dühösebb lesz, ha úgy érzi, megmosolyogják.

Az anyák általában ügyesen kezelik a dühkitöréseket, mivel ebben nagy gyakorlatuk van. Ugyanez vonatkozik a szolgáltatóiparban dolgozókra is, akik nem felejthetik el az örökérvényű utasítást: „A vásárlónak mindig igaza van!” Persze lehet, hogy egyáltalán nincs igaza, de ez mellékes: a vásárló fizet és ez feljogosítja arra, hogy beleszóljon a dolgokba.

Ellenszer

De mit tegyünk, ha mi magunk jövünk dühbe? Visszatekintve az ember gyakran meglepődve és elkeseredve tekinti végig, milyen csekélységek miatt lovallta bele magát a dühödt felháborodásba. Az idő távolából a heves érzelmi reakciót kiváltó események is nagyon jelentéktelennek, hétköznapinak tűnnek. Egy igen egyszerű meditációs technikát használva könnyen elkerülhető a haragos dühkitörés. Elég arra gondolni, hogy vajon másnap, vagy egy hét múlva, vagy akár egy esztendő múltán milyen fényben tűnik majd fel a haragunkat pillanatnyilag kiváltó esemény vagy személy. Gondoljunk vissza egy korábbi haragos pillanatunkra: akkor minden bizonnyal úgy éreztük, nyomós okunk van a haragra, de ma már nem is emlékszünk mi volt az. Az idő ebben az esetben ingerküszöb-emelő tényező. Hasonló meditációkat Tibetben gyógyítási céllal is alkalmaznak. A nyugati gyógymódokban pirula formában kapjuk a nyugtatókat vagy fájdalomcsillapítókat, keleten meditációs jótanácsok formájában. A fájdalom enyhítésére például azt a meditációs technikát javasolják, hogy a mégoly heves kínokkal küszködő beteg is gondoljon bele mások szenvedésébe. Képzelje el a világban tapasztalható összes szenvedést, aminek tudatosítása azonnal fájdalomcsillapító hatással lesz rá. Ugyanis a világ szenvedéseinek átérzése növeli az ingerküszöböt, és az egyén szenvedései parányivá törpülnek. Hasonlóképp, ha valakivel a harag köt össze bennünket, cseréljünk gondolatban helyet, s nézzük meg, vajon a másik félnek mennyi oka-joga van miránk haragudni!

A megfontoltabb humán viszonyrendszernek más technikái is vannak. A görög bölcselők például húszig számoltak, mielőtt egy zaklatott helyzetben megszólaltak volna. Ez manapság lehetetlen – fakadhat ki korurnk embere, – mert akkor szóhoz sem juthatnék másokkal szemben!

És ez a lényeg. A dühös ember mindenekelőtt azt akarja, hogy figyeljenek reá. Biztos akar lenni abban, hogy van valaki, aki törődik vele, figyel rá, részvétet tanúsít iránta és tesz valamit a megsegítésére. Nagyon gyakran elég egy udvarias magyarázat, egy békés gesztus. A dühöt a tudatlanság táplálja – hiszen nem tudjuk mi történik valójában –, valamint az az érzés, hogy az illetékes személyek közömbösek problémáink iránt.

Az emberek lecsillapításának művészete meglehetős dipomáciai érzéket igényel, amelyhez a szavak és a gesztusok egyaránt hozzátartoznak. Még akkor is meg kell őriznünk nyugalmunkat, ha provokálnak bennünket. Ez pedig nem könnyű.

Sokszor nagyra értékeltem magamban mások türelmes hozzáállását egy-egy olyan helyzetben, ami még egy szent tűrőképességét is próbára tették volna. De nemcsak olyankor kell segíteni embertárasainkon, amikor minden simán megy, hanem akkor is, ha az időjárási viszonyok, a zsúfoltság vagy valamilyen kudarcélmény miatt felborul a dolgok szokásos menete. Ez az együttérzés gyakorlása. Tanuljuk meg a dolgokat mindenekelőtt a másik ember szemszögéből nézni, nem pedig a sajátjukból. Így máris könnyebb lesz elhinnünk, hogy a harag rossz tanácsadó.

Thomas Beaudry

1996/22.