A mitológiai ember és a filozófus
Az oikos, a filos, és az értékteremtő filozofikus agy
A létezés és gondolkodás közös gyökereiről
________________________________________________________________________________
Bevezetés és előszó helyett
Arisztotelész TWN META TA FUSIKA című művéből idézünk, mintegy feladatot és célt kapva jelen értekezésünkhöz. Íme:
„Az emberek ugyanis most is és először is, a csodálkozás miatt kezdtek filozofálni. Kezdetben a szembeötlő megmagyarázatlan dolgokon csodálkoztak, azután apránként haladtak előre ezen az úton, és nagyobb dolgokról is állapítottak meg aporiákat, például a Hold, a Nap, s a csillagok tulajdonságairól és a mindenség keletkezéséről. Aki ugyanis aporiával találkozik és csodálkozik, tudatlannak érzi magát (ezért bizonyos módon a mítosz kedvelője is a bölcsesség kedvelője, mert a mítosz csodákból tevődik össze). Ennélfogva – mivel azért filozofáltak, hogy a tudatlanságtól megszabaduljanak – nyilvánvalóan avégett keresték a tudományt, hogy tudjanak, és nem valami haszon kedvéért. Ezt a dolog lefolyása is tanúsítja: mert csak amikor már majdnem mind megvoltak az élet szükségleteit és a kényelmet és életvitelt szolgáló dolgok, csak akkor kezdték keresni az ilyen okosságot.” (Ferge Gábor fordítása, 982b 11-24.). Halasy-Nagy fordítása csaknem azonos, ő kissé közelebb hozza egymáshoz az általunk mitológiai embernek mondott valakit a filozófushoz, mondván: „A kételkedő és csodálkozó ember pedig tudatlannak érzi magát, – ezért a mítoszkedvelő is valahogyan filozófus, mert a mítosz is csodálatos eseményekből áll…” (p.40.). Arisztotelész világosan kifejti, hogy a mitológiai gondolkodásból emelkedett ki a filozófiai gondolkodás. Ez a folyamat azonban komoly személyiségváltozással is járt, mert a mindentől tartó, de azért koránt sem annyira tudatlan ember, elsődlegesen létben, életben maradásával volt elfoglalva. A létbiztonság egy adott foka kellett ahhoz, hogy megszülessen benne a filozófiai gondolat. A végső ok tehát, mai kifejezéssel élve; ökológiai, hiszen először a környezetben, annak hatásrendszereiben kellett sikeresen tevékenykednie, felfedezve és használva az általa nyújtott értékeket.
Ferge kommentárja így szól: „A mítosz tele van csodás eseményekkel. Aki csodálkozik, tudatlannak érzi magát. Aki tudatlannak érzi magát, vágyik a tudásra. Ezért a mítosz kedvelője valamiként a tudás kedvelője is.” (p.543.). Ne felejtsük el azonban, hogy Arisztotelész már, mint filozófus, a tudás művelője tekint vissza a mitológiai ember hőskorára, s így talán logikusnak tűnik a megjegyzés, hogy a tudatlan ember vágyik a tudásra. Csakhogy igen nagy az a lépés, az a tudati, gondolati lépés, ami felismeri önmagában a nem- tudást, az alkalmazott ismeretek avíttságát, s azok bosszantó, lelket gyötrő jelenlétét. Hiszen egy ilyen mozzanat már az elme önmegismerési folyamatait tételezi, a tudati ismerettárak feletti viszonylagos szuverenitást. Nem véletlen, hogy ez a belső kognitív elme-mozzanat a mai napig sem fejeződött be, és igen idevág Ferge közlése is, amidőn idéz egy Arisztotelész által Antipatrosnak írt levélből. Ebben Arisztotelész világosan beismeri mitológiai ember mivoltát. Íme: „minél inkább vagyok egyedül és magányos, annál inkább mítoszkedvelő vagyok.” (p.543.). A mitológiai ember tehát – ellentétben az általános hiedelemmel –, sorsfordító kérdéseket feltenni képes lény volt, aki ugyanígy él minden emberben, érdekes, hogy talán leginkább a gondolkodó emberben, és abban az elmében, amely a végső okokat próbálja megfejteni. Tépelődései közben, életszituációitól függően kerül szembe evilági létének behatároltságával, bizonytalanságával.
Az „oikoV” és a „filoV”
Két fogalom, melyekről úgy hisszük, hogy az ökológia és a filozófia tudománya eredt. De mit is jelent e két szó fogalmi környezete, és miért is oly kínzó szükség szerepük, jelentőségük tisztázása?
A motiváció számomra – tágabb értelemben – egy részről, a természettudományok és a bölcsésztudományok, megítélésem szerint sok tekintetben végzetessé váló eltávolodottsága, más oldalról pedig a mitológiai ember vonatkozásában sokféleképpen felmerülő életszituációk voltak. Mint biológus viszont arra is nagyon kíváncsi voltam, hogy minderről mit gondol maga a gondolkodó szerv, az agy, és mindezt hogyan gondolja? Mitől vagyunk alapjaiban ökológiai és filozófiai gondolkodással megáldott lények? E kérdés – tudomásom szerint – mindeddig nem került megfogalmazásra. Ha tamáskodó akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy a filozófus sokszor nem tudja, – mert alapképzettsége miatt nem is tudhatja, így jobbára nem is gondolhat rá – hogy, mint magasan fejlett biológiai organizmus, mi és hogyan produkálja szellemes eszmefuttatásait. Ökológiát viszont egyáltalán nem tanult, így az oikos – fílos „páros” tudatosan sohasem merülhet fel gondolatvilágában. A természettudós, mondjuk az ökológus, pedig nem vesz tudomást az általa sokszor „okoskodásnak” nevezett agytevékenységek biológiai, agyat edző jelentőségéről. Ő valami „unalmas, fölösleges” filozófiai képzést kap, kapott, amit igyekszik hamar elfelejteni. Így aztán a filozófus nem tudhat egy biológiai aspektusból is megálló agyontológiát, illetve agyfenomenológiát kidolgozni, a biológus pedig, a maga – sajnos legtöbbször – mechanikus materialista módszereivel sohasem fog közelebb jutni az agyműködés nagy titkainak megfejtéséhez. És itt e ponton egy gondolkodási, mondhatni eszmei-filozófiai holttér alakult ki. Az eszmei-gondolkodási holttér azonban telítve van filozófiai gondolatokkal, melyek nem mások, mint a filozófiai művekben, sokszor recesszív módon is jelen lévő, biológiai, ökológiai közelítések, (itt most más diszciplínamegnevezéseket nem tudok alkalmazni, mert egyszerűen nincsen más), melyek leginkább a „természet” fogalmába belecsomagoltan vonulnak végig, de sokszor érdekfeszítő ontológiai és fenomenológiai eszmefuttatásokban bukkannak elő. Kérdés: szabad-e ezt észrevenni egy filozofáló biológusnak? A „másik oldalon” is léteznek mélyen gondolkodó biológusok, akik előbb-utóbb, leginkább pályafutásuk második felében, filozófusokká lesznek, és ugyancsak eszmefuttatásokat közölnek, mondjuk az élet lényegéről, értelméről… De sohasem találkoznak a tanult filozófusokkal… Ha pedig csak egy picit is belegondolunk, akkor rá kell ébrednünk, hogy az említett tudati elszigetelődések egy óriási logikai bukfencet fednek el, vagy fednek fel, hiszen: a környezetből vétettünk, akkor is ha Isten által teremtettünk, általa élünk, vele bennfoglaltságban létezünk, és a vele való teljes interaktivitásban gondolkodunk, még akkor is, ha csak „befelé” tekintünk.
Tanulmányunkat ógöröggel, jeles szerzőktől vett fogalmakkal kezdjük, hiszen mi, itt Európában, honnan is vennénk a kiindulásainkat? Talán valamely „természeti néptől”? Mintha Hellász törzsei nem azok lettek volna! A mítoszról szándékosan később írok, hiszen az valamiképpen az oikos és a fílosz variációiba olvad bele.
Kezdjük az oikew (oikeo) (aktívum tárgyatlan) fogalmával. Legfőbb jelentése a lakik, letelepedik, megtelepedik. De 2. jelentésében már ökológiai értelmet kaphat a fekszik, pl. adott helyiség hol fekszik jelentése. Talán ezen interaktív relációk közelítik az ökológiai gondolkodás kifejlődését. Szorosan hozzá tartozik a gazdálkodik, működik, él jelentés is, ami akár a természetből való élésre is vonatkozhat. Vannak államigazgatási aspektusai is, mint például amidőn Platón, az állam berendezkedésével kapcsolatban használja, de az igazgatás, kormányzás vonatkozásaiban is használták. Nem tudni, de elképzelhető, hogy az ilyen típusú értelmezés került át lassan, de biztosan egyfajta politikai ökológiai szerepbe, amely Platón „Az állam” című művében már kifejezetten jelen van. A lakásul bír, elfoglal, lakik, már az ökológiai niche koncepcióját vetíti elénk, azon „ökológiai cellák” létét, melyekhez maghatározott környezeti igényeket támasztó és azokkal együtt élni képes fajok populációi tartoznak. De ez még nagyon a jövő… A lakás mindenkor egy sajátos ökológiai bennfoglaltságot reprezentál, mely a környezet – tolerancia, illetve az adaptáltság bizonyos fokaira is utal. A megtelepedik, letelepedik jelentések törzsekre, egyénekre egyaránt alkalmazottak voltak (pl. Hérodotos halhatatlan művében, melynek ökológiai aspektusú feldolgozása máig várat magára).
Az oikhma, atoV, to – (oikéma atosz to) elsődlegesen különféle igényeket megjelenítő „biotopokra” utal, (utóbbi egy sutára sikeredett ökológiai szakfogalom, de ilyen szó a görögben nincs) így például lakás, ház, szoba, hálószoba, kalitka, ketrec (Hérodotosz) éléskamra (Démokritosz), műhely (Platón), templom, kápolna (Hérodotosz), de számunkra első hallásra ad abszurdum a börtön és a bordélyház jelentésben is alkalmazzák, vagy éppen például a torony, (Thuküdidész) kontextusában használják. A lényeg, a hely, pontosabban az élettér fogalmával is összekapcsolható értelmezés, melynek igen sokféle megjelenési formája van, elméletileg annyi, ahányféle lény létezik, mondjuk ahányféle faj, és ahányféle természetű ember létezik, más és más igényekkel, szokásokkal. Ezen fogalmak alapján már halványan körvonalazódhatna egy ökológia definíció, mely definíciót – ha megtette volna – , akkor akár a mitológiai ember is megalkothatta volna. De nem jó a közelítés, mert olyan kifejezés, fogalom nem létezett, hogy ökológia. Nem kellett, mert ember – természet oly elcsépelt frázispárosa, egymás bennfoglaltságában létezvén, nem foglalkoztak „egymással”. A mitológiai ember tehát nem definiált, nem kellett okoskodnia, mert benne élt, fogyasztotta áldásait és átkozta sorsát nehezítő tényezőit, akár biotikusak, akár abiotikusak voltak azok. De mi sem definiáljuk például a vizet, a spenótot, vagy az autót és a repülőgépet, mert használjuk, fogyasztjuk azokat. Csak a szakember foglalkozik a fogalmak körbejárásával. Így aztán egy olyan fogalmat kell meghatároznunk, ami mai értelmezésében sohasem létezett. Helyette laktak, ettek, ittak, letelepedtek, családot alapítottak, szórakoztak, vándoroltak, gyűjtögettek és politizáltak. Éltek. És itt bukkan elő, egy sehol fel nem fedezett, mert magától értetődő törekvés: a biztonságra való törekvés. Tehát, ott akarok élni, ahol számomra megfelelő éghajlat, megfelelő élelem, foglalkozás, gazdálkodás, vagy iparűzés lehetséges. Ott, ahol mások nem bántanak, nem rabolnak ki, hagyják, hogy éljem saját életemet, hagyják, hogy eladjam, amit megtermeltem, s elmondjam a véleményemet a dolgokról, jelenségekről, hagyják, hogy gyakoroljam szokásaimat, hitemet ne kelljen elrejtenem – és így tovább. Ott akarok élni, ahol én és családom, vagy törzsem várhatóan nem találkozhatnak gyógyíthatatlan kórokkal. Odüsszeusz is erre vágyott, mint többi társa, akik megmenekültek:
„Hát aki megmenekült meredek vészből, valamennyi
otthon volt, túl háborún és a vizek (tengernek) veszedelmén”
(Devecseri Gábor fordítása)
Ha a felsoroltak alapján belegondolunk, akkor talán Hippokrates volt az első „ökológus”, aki rendszerezte is az élettel, egészséggel kapcsolatos észrevételeket, és igen nagy hangsúlyt feketetett a letelepedés helyéül választott területtel, tájjal kapcsolatban. Éghajlat, domborzat, klíma, táplálkozási szokások, előforduló betegségek, állat-, és növényvilág ismerete elengedhetetlenül szükséges a létbiztonságot adó letelepedéshez. Persze, írásából rögtön kiderül, hogy ő is, jórészt még a mitológiai ember értékrendszerének hordozója volt. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a megélhetés érdekében mindenki alkalmazott ökológus volt, de a kutya se törődött ezzel.
Az oikhsiV, ewz, h – (oikészisz)szintén a lakás, letelepedés fogalmait jelenti, de itt szerepel a végső nyughely, sír, székhely (Xenophón), állat vacka (Xenophón), fészek (Arisztotelész). Kicsit bővül az életterek típusa, de itt is megjelenik a politikai oldal, például a városigazgatás fogalmának alkalmazásában.
Van még több fogalom, amely kimondottan érdekes számunkra és bővíti az értelmezési lehetőségeket. Ilyen például az oikhtikoV, h, on (oikétikosz) amely szívesen letelepedőt jelent, azokra utal, akik nem vándorolnak, hanem inkább egyhelyben élnek (Arisztotelész).
Ugyancsak fontos az oikhtoV, h, on (oikétosz) fogalma, mely elsősorban költői művekben fordul elő (Szophoklész), de jelentése, úgymint lakott hely, lakható hely, avagy lakás vonatkozásában nem elhanyagolható. A lakható fogalma már a toleranciára, adaptációra is utal, de érinti a kérdéses hely minőségét is. Az oikia, aV, h (oikia) elsődlegesen a közösségre, az együtt élőkre vonatkozik, úgymint háznép, család a szolgákkal, de nemzetséget is jelent. Biztonságot, mit ne mondjak létbiztonságot nyújtó csoportokról van szó. „Először is azok kényszerülnek társulni, akik egymás nélkül nem tudnak meglenni, pl. a nő és a férfi nemzés céljából…, azután a természet szerinti vezető és az alárendelt elem a biztonság céljából. Akiben megvan az előrelátás képessége, az természetszerűen vezetésre és parancsolásra hivatott: aki pedig csupán a parancsnak testi erővel való teljesítésére képes, az alárendeltségre és szolgaságra való: így úrnak és szolgának ugyanaz az érdeke… A háznép után következő első olyan közösség, mely több háznépből áll, s nem napi szükségletek kielégítésére alakult: a falu. … A több faluból álló közösség a városállam, amely, … már eléri a teljes, önmagában való elegendőség (autarkeia) – illetve önmagával való megelégedés, [lásd autarkeia (autarkeia) fogalma, szerző közbevetése] – szintjét, s míg létrejöttének célja az élet, fennmaradásának célja a boldog élet.” (Arisztotelész Politika, 1. 1252a 2., 1252b, pp.72-73.). Arisztotelész művében hol rejtve, hol nyíltan, de alapjaiban a biztonság, illetve annak különféle móduszai a legfontosabb alapértékek. A rejtett jelentés, mint egy recesszív szabályozó valami, az élet minden területén, folyton folyvást előbukkan, de ez törvényszerű is, hiszen a legfontosabb mindenek felett a sikeres túlélés. Ez már ökológiai viselkedéseket is rejthet, és az arra legjobban megfelelő csoportok szervezését igényli. A ház, lakás, házhoz tartozás gyakorta megjelenő fogalmai nem véletlenek, hiszen az akkori ember közvetlen ökológiai környezete háza és annak környéke volt. Ennek az élettérnek az elkészítését, berendezését, benépesítését is jelenti az oikizw (oikidzo) fogalma, de Platón értelmezésében épülő, berendezkedő államot is jelent, de jelent gyarmatosítást is, vagy éppen ezzel rokoníthatóan is, a lakóhelyet kap, lakóhelyre talál fogalmak is megemlítendők. Mitológiai vonatkozásban az istenek, például Hádész székhelyét is jelentheti. De fontos, például a gyarmatosítás, benépesítés tekintetében is az építés és alapítás jelentés is. A fogalmak elemzése során különféle szempontú terjeszkedésekre is gondolhatunk, a házból a közvetlen, majd a távolabbi környezet, akár a gyarmatok felé. Ez természetesen a kognitív terek bővüléséből és szándékos kiterjesztéséből is eredt, hiszen az ember egyre többféle jelenség, dolog magragadását tartotta szükségesnek. Fokozódtak a külső kogníciós és ontológiai terekben való bennfoglaltságok, amit mi manapság úgy fejezünk ki az ökológia szaktudományában, hogy új típusú ökorendszerekben kezdte otthonosan érezni magát, de éppen a biztonságérzet növekedése által. A külső ontológiai és kogníciós terek nem mások voltak, mint új erdők, új rétek, új városok, új ismerősök, új vadak, új növények, új gyógyszerek, azaz új terek, területek és új ismerethalmazok. Ebben a tekintetben az „oikosnak” (nevezzük így összefoglalóan), mint létmódnak óriási szerepe volt. Az eddig ismertetett fogalmak ugyanis léteket, létmódokat takarnak és valósítanak meg. Gondolkodási és cselekvési létmódokról van szó, melyek a természetben talált létezők létmódjainak megragadásán, és különféle értéktartományokba történő átemelésén át, egyenesen a természetfilozófia csíráiba torkolltak. Hová máshová? A tudás kedvelésére való ráhangolódás, és az ismeretek megosztása szükségképpen a filozófus, mint sajátos, az ember lényegéből fakadó gondolkodásmódot kiépítő személyiség felé terelték az utat. A természetben és a társadalomban való párhuzamos, exogén és endogén bennfoglaltság, benne élés, szinte automatikusan az interaktív gondolkodásmódot preferáltatta. Pontosabban kifejezve, az ökológiai értelemben interaktív viselkedésekről van szó. Így volt ezzel a szántóvető, az iparos, de a gyarmatosító, a katona és a maga sajátos módján a pap is.
Az oikonomew, (oikonomeo) mint transitivum, valaminek az igazgatását jelenti, például házat vezet, kormányoz, de itt jelenik meg a célszerűen eloszt fogalma is, ami már a közgazdaságtan csírája. Nos, valójában innen indul a gazdaságtudomány története és fogalmi rendszere. Az oikonomia (oikonomia) már gyakorlatilag is gazdasági és politikai vezetést reprezentál, a házgondnokságtól a kormányzásig. Az oikonomikoV, h, on (oikonomikosz) a háztartás, gazdálkodás vezetésében járatos személyt testesíti meg, aki takarékos, ügyes, beosztó. De itt az érdekes fordulat a „létfenntartásról ügyesen gondoskodó” állat (Arisztotelész) esetében, ami már évezredekre előre vetít egyes ökológiai és etológiai koncepciókat.
Az ökológiai gondolkodás nem más, mint sajátos, a létfenntartás érdekében elsajátított, egyre nagyobb létbiztonságot adó viselkedések és belőlük sarjadt értékek rendszere, leginkább a tradíciókban, mesékben, mondákban, époszokban, s majdan természetfilozófiákban rögzítve.
De még a mostani, alaposabb fogalmi közelítés ellenére is hiányérzet mutatkozhat, és szükségképpen mutatkozik is, ami egy részről nem más, mint a peri (peri) elöljáróval képzett fogalmak, melyek sokkal direktebb módon utalnak a környék, környezet fogalmára, ráadásul messze nem pusztán ember – ember relációkat fejeznek ki. Mert hát az ökológia valahol környezettudomány! Jelen munkában ez semmi képen sem kerülhető meg, hiszen a környezet léttartományainak, létrendszereinek felderítése létfontosságú minden korszakban. Ebben a vonatkozásban nem nélkülözhető az archeológiai, etnográfiai, etnobotanikai, etnozoológiai kutatások legfontosabb eredményeinek ismerete sem. De számunkra ez itt most csak utalás erejéig lehet jelen.
Elöljáróban meg kell jegyezni, hogy a „peri” elöljáróval képzett szavak leginkább katonai, hadászati jelentésekkel bírnak, de az ökológiai gondolkodást hordozóak legalább olyan fontosak. A periballw (perivallo)(mediumban) például a vadászat tekintetében a bekerít, körülvesz, a halászat vonatkozásában a „halakat hálóval befog” (Arisztotelész) jelentést hordozza. A periblastanw (perivlasztano) szó egy jellegzetes botanikai – ökológiai mozzanatot, a kisarjadást, kihajtást, vagy akár kivirágzást is jelenthet. A periblepo (perivlepo) a körülnézés, szemügyre vétel, keresés tekintetében kapcsolható az ökológiai viselkedéshez. A periercomai (perirkhomai) a természettudományos terepbejárás ősi kifejezése, a perihghthV (periégétész) pedig az idegenvezető, avagy tudós földrajzi író. A periklaw (periklaó) fogalom, egy szóösszetételben szakadékos ökológiai élőhelyet jelent: „oikiai perikeklasmenai” (Polübiosz). A perilimnazw, (perilimnadzo) jelenthet vízzel, mocsárral körülvett területet, avagy magát a műveletet: elárasztást, mocsarasítást, s ez utóbbi igen fontos, környezetmódosító ökológiai cselekedet. A környék, valaminek a környéke, szomszéd fogalmai alapjaiban ökológiai gondolkodást reprezentálnak, s így ide sorolhatóak a perinaiethV (perinaietész) – szomszéd, környéken lakó, a perioikiV (perioikisz) városkörnyék, környező, szomszédos, mely utóbbiban felfedezhetjük az „oikísz” tagot is! A következő szavak is alapjaiban ökológiai értelműek, mint a perioikoi (perioikoi) környéken lakók, szomszédok, a perioikoV (perioikosz) körben lakó, de sokkal jelentősebb értelmezése a to perioikon (to perioikov) környező a Septuaginta-fordításból, vagy a ta perioika (ta perioikia) környék (Hérodotosz), melyek gyakorlatilag csak ökológiai értelemben értelmezhetőek. De ugyancsak ökológiai értelmű például a perinejeloV – (perinefelosz) felhős, felhőkkel borított, vagy a perixhroV (perikszérosz), ami köröskörül, mindenünnen száraz élőhelyet jelent. Fontos szó a peristasiV (perisztázisz) mely a környező tér jelentésén kívül légkört, klímát is jelent. Szókapcsolatban pedig Polübiosz a „járványt hozó klimatikus feltételek” értelmében használja: „loimikai peristaseiV” (liomikai perisztaszeisz). Arisztotelész mondata: h gh periocoumenh zwoiV (é gé priokhumené zoisz) az élőlények, pontosabban az állatok, állatvilág által benépesített és használt területet jelenti, kissé szabadabb, de érthetőbb fordításban. Mellesleg megjegyzendő, hogy Arisztotelész munkásságának érdembeli biológiai – ökológiai feldolgozása még mindig várat magára (Kiss 1991).
A precízség kedvéért bele kell tekintenünk a bioV, ou, o (biosz) fogalmába is, hiszen jelentése messze nem korlátozódik a élet fogalmára. Az életforma, életfeltétel, megélhetés jelentések, ha csak társadalmi környezetre is vonatkoztatjuk, akkor is ökológiai indíttatásúak. Az életmód, a bioteia, aV, h (bioteia)bármely szövegkörnyezetben is fordul elő, mindenkor ökológiai alapértelmezést kell kapjon. Hasonló jelentőségű a biotoV, ou, o (biotosz u) életszükséglet jelentésével, ami leginkább élelmet jelent. Ezekben az esetekben sem kizárólagosak az ember – ember relációk.
A topoV, ou, o (toposz, u, o) fogalmának említése, a meglehetősen szerencsétlen „biotóp”, mint szaktudományos ökológiai fogalom, máig tartó regnálása miatt is szükséges. Hely, helyzet, kerület, vidék, tájék, ritkábban alkalom, lehetőség jelentései hordozhatnak ökológiai értelmezéseket. A kerület, vidék, tájék, elsődlegesen ökológiai és geográfiai jelentőséggel bír, innen származhatott a nem kellően meggondolt átültetése a szaktudományba.
Na és végezetül, ami nem ökológiai, de mégis az: peripathtikoV (peripatétikosz) Arisztotelész „peripatetikus iskolája”, ami járkálót jelent. A peripatoV, ou, o járás, menés, séta, de a sétány, sétahely, fedett csarnok is a jelentéstartomány része. De ami a leginkább lényeges, az a filozófiai iskola, Arisztotelész iskolája: „oi apo tou peripatou jilosojoi”, (filoszofoi) mondá Plutarkhosz. Ide toppan elénk a régi szép idők filozófiai viselkedése, a határtalan tudásvágy, a csodálkozás (Platón szerint az a filozófus alapviselkedése), de a beszélgetésekben, gondolatcserékben, vitatkozásokban benne foglaltatott a természet is: a táj, az út, az erdő, a rét, s mindenféle lény, mely a sétálók útjába akad. A természetben és a gondolatokban való szimultán, tudatos bennfoglaltság ma úgy hangzik, mint egy romantikus szerelem története, ami soha sem boldogsággal ér véget. A filozofáló mitológiai ember pedig alaptermészetét tekintve derűs volt és magabiztosabb, mint gondolnánk. Homérosz, kiről oly keveset tudunk, és akibe már oly sok mindent beleképzeltünk, valószínűleg hasonló ember lehetett… Nietzsche, filológiai történeti székfoglalójában – sok remek meglátás mellett – egy, a kutatók által elvesztett késztetést kér számon, mely nézetünk szerint a mitológiai viselkedés elvesztésének volt köszönhető. Íme Nietzsche sorai: „Ha tudományosan viszonyulunk az ókorhoz, próbáljuk bár a történész szemével ragadni meg azt, ami létrejött, avagy az ókori mesterművek nyelvi formáit a természetkutató módjára osztályozni, összehasonlítani, … mindig elveszítjük azt, ami éltetően művel, az antik légkör igazi illatát. S elfeledjük azt a sóvárgó késztetést, mely értelmünket és vágyainkat nyájas kocsihajtónk, az ösztön hatalmával vezetett a görögökhöz.” (p.13.). Erre is próbál feleletet keresni jelen szerző, amidőn az Odüsszeia és az Iliász értékrendszerének analízisét végzi (Kiss 2010).
A fontos kérdés azonban változatlanul, az oikos – filos páros összeillő, vagy össze nem illő mivolta.
Ha csupán egy mesén, vagy mítoszon estünk is át életünk folyamán, azt bizonyára kiéreztük belőle, hogy a jobbára névtelen szerzők, hihetetlen fantáziával rajzolják meg az általuk megélt eseményeket, a környezetet, melyben élnek, élni véltek, vagy melyekben teljes beleéléssel, benntléttel vettek részt, holott azok a bizonyos környezetek, valójában nem minden esetben voltak a fogalom hagyományos értelmében perceptuálhatóak. Az is világossá válik, hogy kapcsolatuk a természet élő és élettelen regnumaival rendkívül aktív, szinte kommunikatív, mely a szertartásokban, de a kvázi mindennapi gyakorlatokban – gyűjtögetésben, vadászatban stb. – is megnyilatkozik. A természetben való endogén benntlét megélése részben fizikai értelemben, részben transzcendentális értelemben valósult meg.
A nem tudatos, vagy tudatos cél, valamiféle kompatibilitás elérésére irányult, melyhez különféle aktusokkal – akár táncokkal, mondókákkal – közelítettek. Kompatibilitás a természeti tényezőkkel, széllel, nappal, esővel, mint létekkel, vagy éppen az azokban lakókkal, azok mozgatóival, az istenekkel. És ez a viselkedés tisztán ökológiai viselkedés, a mitológiai ember által művelt ökológiai viselkedés, ami még nem felhalmozás, adok-kapok játszma, hanem a tudati értelemben való benntlét megélésének vágya, és e cél eléréséhez vezető tevékenységek sora. Meggyőződésem, hogy mindenféle termesztés, csere, felhalmozás, kereskedelem, ily létmozzanatokon keresztül valósult meg, s így vezetett az oikoshoz, ami már nem az, aminek mi gondoltuk, nem pusztán ökológiai gondolkodás, hanem gazdaság, kereskedelem, adok-kapok játszmája.
Nem is kell hozzá éles szem, hogy több példát is felhozzunk állításunk valódisága mellett. A szofista Prodikoszról, aki Suidas szerint „természetfilozófus” is volt, Sextos Empeirikosz (Sextus Empiricus) a következőket mondta: „A keószi Prodikosz azt állítja, hogy az ősidőkben az emberek a Napot és a Holdat, a folyókat, forrásokat, és általában mindazt, ami életük számára hasznos, az általuk nyújtott haszonért istennek tartottak, mint ahogyan például az egyiptomiak a Nílust, és ezért tartották a kenyeret Démétérnek, a bort Dionüszosznak, a vizet Poszeidónnak, a tüzet Héphaisztosznak, és ehhez hasonlóan mindazokat a dolgokat, amelyek hasznosak voltak.” (In: „A szofista filozófia” p. 45. Sarkady J. fordítása). A szintén neki tulajdonított megállapítást Themisztiosz ekképpen tolmácsolja: „Prodikosz az emberek minden jámbor szokását, köztük misztériumaikat és titkos avatásaikat is, a földművelés áldásaival hozza kapcsolatba: sőt, úgy véli, hogy az istenekben való hit és jámborság minden fajtája innen ered az emberek között.” (p. 45.). Arisztotelész, Metafizikájában világosan rámutat az új értékeket hozó – értékérző – feltaláló, felfedező elmék jelentőségére, akik az életszükséglet és életvitel tekintetében egyaránt előbbre vitték a közösségeket. Nem tagadható, és könnyen felismerhető, hogy az alábbi idézetben is ott munkál az ökológiai gondolkodás vezéreszméje, nem kimondva, nem róla filozofálva, hanem eredményeiben megjelenítve. Az ökológiai gondolkodásból fakadó szükségszerű, létbiztonságot adó műveletek, azok spontaneitása, a mindenkori környezetminőségekkel való adekvát végrehajtásuk egyáltalán nem keltettek feltűnést, hiszen a környezettel való lét oly hétköznapi volt, (!) s a produkált eredmények, a tecnh (tekhné) fogalmával tudatosultak, és tökéletesedtek az élet sokféle területén alkalmazott új módszerekben, mesterségek feltalálásában. Arisztotelészt idézve: „Az tehát, aki először feltalált bármilyen mesterséget, túllépett az ember közös érzékelésein, és az emberek természetesen csodálták, nemcsak azért, mert találmányaiban volt valami hasznos, hanem azért is, mert bölcsnek, s a többieknél különbnek tartották.” (981b 13-16.). Itt a felfedező, új értéket hozó ember dicsérete hangzik el. Találmányának hasznossága miatt az ilyen embert csodálat övezte, mely csodálat a mitológiai ember lelkének szerves része. A csodált, tisztelt ember bölccsé emelkedik. A találmány mindig egy új érzékelési kaput is megnyit a közösség számára, így túllép „az ember közös érzékelésein” (Ferge fordításában), de talán inkább azt mondhatnánk, hogy a „szokásos, közismert” érzékelésből (a koinoV koinosz jelentésében ez is benne foglaltatik, sőt ezt is jelenti) lép ki, azáltal is, hogy új szemléletet, módszert ad. Mintegy mást is meglát, nem csak azt, amit eddig érzékelt, vagy észlelt. És, hogy mit eredményeznek a felfedezések, feltalálások, új közelítések, arra most kerül sor: „De ahogy több mesterséget is feltaláltak, némelyeket az életszükségletek, másokat pedig az életvitel kedvéért, az utóbbiak feltalálóit mindig bölcsebbeknek tartották, mint az előbbiekét, mert az ő tudásuk nem a haszonra irányult.” (981b 17-20.). E helyütt érdemes kicsit elidőzni a diagwgh (diagógé) és az anagkaia (anankaia) fogalmak miatt. Az életszükséglet, illetve annak „kedvéért” létrehozott „mesterségek” (Ferge fordításában), új minőségeket produkálva tették lehetővé új életvitelek kifejlődését. Ez a logikai kapocs egyértelműen kiderül a szövegből. Itt sem nehéz, sőt logikailag szükségszerű belegondolni abba, hogy az életszükségletek megteremtésének aktusai a természettel való kölcsönhatásokból eredtek. Miből másból? A bölcselet, mint életvitel élvezetéhez, az „időtöltés biztosításához”, a zavartalan élet megvalósításához „sok minden szükségletet ki kell elégítenünk, hogy hozzájussunk a pihenéshez” – írja a Politika című művében (1334a 20-24. Szabó M. fordításában). Egyiptom példája igazolja, hogy a matematika tudományának felfedezése lehetővé tette a természet átalakítását, így a bölcselet felvirágzásának alapjait is meg tudták teremteni: volt idejük az „időtöltésre”.
Lehet, hogy Rossnak van igaza, aki szerint „a geometria az egyiptomiaknál soha nem ment túl a mérés gyakorlati mesterségén” (in Ferge, p. 539.), de nem is kellett, hogy túlmenjen, a lényeg az ökológiai környezet optimalizációja volt, a nagyobb termés és a vízhiány elkerülése érdekében. Hérodotosz írja, hogy miután Szeszósztrisz visszatért Egyiptomba, a magával hurcolt tömeggel „ásatta ki a ma Egyiptomban található összes csatornát”, mégpedig azért, „mert azok az egyiptomiak, akik nem a folyó közelében, hanem az ország közepén emeltek városokat, valahányszor a folyam elapadt, a vízhiánytól szenvedve a kutak sós vizét itták.” (II. 108 1-16.Ford. Muraközy Gyula.). Arisztotelész fejtegetése világos: „Ezért, amikor már minden ilyen találmány megvolt, akkor fedezték fel az olyan tudományokat, amelyek nem irányultak sem a gyönyörre, sem pedig ez életszükségletekre, éspedig először azokon a helyeken, ahol az embereknek volt szabadidejük; ez az, amiért a matematikai tudományokat először Egyiptomban hozták létre; mert a papi kasztnak ott volt elégszabadideje.” (981b 20-25.). A gondolkodó fők, így nyilván Arisztotelész is előbbre tartotta a tartalmas időtöltést, szemben a hedonisztikus életvitellel. Emberi mivoltunk lényege, hogy felfedezzünk, hogy legyőzzük magunkban a gyönyörre vágyást, és győzelemre vigyük a sofia-t, (szófia) készséggé, mindennapivá téve az értelmességet, bölcsességet. Látni fogjuk, hogy ez a megközelítés is lényegileg a természet, a jusiV (fűszisz), nem emberi fragmensének elhagyására, lényegileg az exogén benntlét fokozására irányuló tudati mozzanatokat implikál. Úgy gondolom elmondhatjuk, hogy szinte önmagát adva jelenik meg előttünk a letagadhatatlan, görög – európai „oikos” – „fílosz” kapcsolat.
Ha itt csupán egy gondolat erejéig, de semmiképpen sem kerülhető annak a kellően meg nem gondolt ténynek a hangsúlyozása, hogy akár a teremtő, akár az evolúció gondoskodott a kozmosz és benne az élők világának megjelenéséről, az abban való mély, mondhatjuk, genetikai bennfoglaltság semmiképpen sem tagadható. És mivel nem tagadható, nem cáfolható, ezért tény, olyan tény, mely egyben lét is, ha szabad úgy kifejezni lét-tény. Ez pedig a bennelétből fakadó komplementaritások és kompatibilitások szükségszerű léteit hozta létre és kapcsolta össze, egy részről magában az agyban, más részről a külső, megragadásra, kognícióra alkalmas létek, fenomének tekintetében. Ez az a rejtett gondolat, amire az ökológus reflektál, amidőn kiejti a szót, hogy ökológia. És ezekben a pillanataiban, bár nem tud róla, valójában filozofál. Erre a kijelentésre a „profi” filozófus nyilvánvalóan benyújtja tiltakozását, hiszen az ő maga által szintén szentnek tartott régióiba hatolnánk be. Csakhogy nem léteznek régiók, nem léteznek határok a gondolat, a szellem szárnyalásában. És itt a filozófus elkezd ellentmondani önmagának… Majd meglátjuk!
Mert mit is takar a fílosz?
A jiloV, h, on (fílosz, é, on) melléknév gyanánt szeretett, kedves, drága, kellemes, tetszetős, baráti, barátságos, jóságos, ragaszkodó jelentéseket hordoz, ami már eleve szimpatikussá teszi.
Ezek a relációk ember-ember közötti viszonyokat tükröznek, akárcsak a főnévi értelemben megadott jelentések. Így például: barát, társ, férj, szerető, kedvenc, bizalmas, vagy nőnemben a barátnő, feleség, szerető. Semleges nemben a szeretet tárgyát is kifejezve, így például jilon emon (fílosz emon) kedvesem (Arisztotelész), vagy tama jila, ta sa jila -(ta ma fíla ta sza fíla) a nekem/neked kedves lények (Euripidész). A dolog evidens, hiszen a jilo-, (fílo) a magánhangzók előtti jil- (fíl) összetételek első tagja gyanánt, valamit szerető, kedvelő, valamihez ragaszkodót jelent, így aztán a mindenféléket kedvelők szóáradata következhet, a könyvek kedvelőjétől a siránkozást kedvelőig. Itt azonban érdemes megállni, hiszen emberi tulajdonságokba ütköztünk. Mielőtt ezekből egyfajta felsorolást alkotnánk, egy pillanatra vissza kell mennünk a jilia, aV, h (fília, asz, é) szó jelentésére is, mely többségi jelentésében nem más, mint barátság, baráti kapcsolat, szerető megbecsülés, ragaszkodás. Például: barátságot kötni egymással (Euripidész), de fontos az istenek és emberek közötti barátság (Platón). A sok pozitív jelentés mellett természetesen megjelenik a nyereségvágy is, tehát igen sokféle tulajdonság fejeződik ki ebben a szóban is, nem is beszélve a filo-prefixummal kezdődőkről. Utóbbi különösen fontos lehet kutatási tárgyunk tekintetében, hiszen a mitológiai ember, bármennyire is igyekezett istenéhez, isteneihez közelebb kerülni, nyilván nem volt az ártatlanság mintaképe, életét, akárcsak késői utódai, ő is megpróbálta élvezetekkel is színesíteni, így példának okáért rítusaiban, életmódjában, az ökológiai környezet által felkínált, sokféle kábító étellel és itallal élt, mintegy becsomagolva az istentiszteletet az élvezetbe és vice versa. Azóta is számtalan szekta él ezzel, az úgymond „lehetőséggel.” Súlyos, elcsépelt és úgy tűnik megválaszolhatatlan kérdés vetül fel: miféle lény is az ember legmélyebb önmagában? Miféle fenoménekben nyilatkozik meg leginkább az ember teljes önvalósága, teljes magában foglaltsága? Ezek a kérdések a filozófia alapkérdéseiből valók. A kérdésre adandó válasz, fenomenológiai és ontológiai vonatkozásokban is csak közelíthető, mely magából az emberi konstitúcióból, biológiai felépítéséből is ered. Megkerülni azonban nem lehet. Annyi bizonyos, hogy a történelem nem az anatómiát írta át, így a Homo sapiens fajban ma is minden olyan anatómiai és szellemi tulajdonság meglelhető, mint őseiben. Ez a tény pedig nagyon fontos a filozófus alkat tényleges megvilágításához is. Annál is inkább, mivel fajunk alapjaiban gondolkodó lény, így aztán mérlegel, tépelődik, határoz, elvet, kiemel, elhanyagol, csoportosít, analizál, szintetizál – szinte folyton oly módon gondolkodik, hogy filozofál. A filozófiát nekünk találta ki az evolúció, vagy arra teremtettek bennünket, hogy kitaláljuk, hol vagyunk és miért vagyunk? Akkor mindenki filozófus? Bizonyára nem. De azt „mindenki” tudja, hogy a szaktudományok a „filozófiából erednek”. Pedig a maga teljességében nem igaz ez sem, ahogyan az ökológia fogalmának eredeztetése sem volt az. A filozofáló ember, mint létező, azaz, a filozofáló ember agyának gondolkodási lehetőségei, létei és fenoménjei prezentálják azt a specifikus gondolkodásmódot, melyet mi filozófiainak hívunk. De azt is, amit mitológiaink nevezünk, ami a filozófiainak lehet az előzete, de feltétele mindenkor az agy léte, egy speciális Homo sapiens-típusú agy léte, léttartományai és egyedi egyetlenre jellemző fenoménjei. Mert nincs sehol megírva, hogy nem létezhet olyan típusú agy, amelyik éppen nem filozófiai konstrukciójú, azaz pontosan arra nem képes, amire az emberi agy alapjaiban megszerkesztett. Ilyesféle robotokat lehet garmadával produkálni. Az emberi agy tehát valamiféle oksorozat folytán, általunk filozófiának, vagy filozofikusnak nevezett gondolkodási sémákra predesztinált. Ezt a jellegzetességet már Jaspers (1953) megsejtette, ami nem lehet véletlen, hiszen pszichiáter is volt, nem pusztán filozófus. „Hogy a filozofálás az embernek veleszületett hajlama, igazolják a gyermekek által feltett kérdések. Gyakran hallhatunk gyermekek szájából olyan szavakat, amelyeknek filozófiai mélységük van.” (p.7.) És garmadával hozza a példákat. Megjegyzi, hogy sajnálatos módon, a gyermekek, felnövekedésük során a „konvenciók és a meghunyászkodás börtönébe” jutnak, s elvesztik egykori „őszinteségüket.” Pedig a filozófia „az ember lényegének történeti kiteljesedése, melyben maga a lét világosodik meg.” (p.11.). A filozófia befelé gondolkodást implikál, így az ember „eljut önmagához.” (p.13.). A filozófia tehát nem szorul igazolásra, az ember természetéből, biológiai lényéből fakadó „minden embert megindító erő” (p.14.), „mely mindig folytatódni fog, míg ember él.” (p.14.). „A filozófia mindig velünk van” – írja, mely egyben „minden ember egymáshoz tartozásának élő kifejezése.” (p.15.). Szebben, és egyértelműbben senki sem fogalmazhatott volna. Joggal pattan hát ki itt a kérdés, hogy ez a tulajdonság lenne a valódi, biológiai és evolúciós értelemben is érthető a priori? Ténylegesen ez az emberi jelenség állna a filozófusok által úton-útfélen használt a priori fogalma mögött? Az a priori tehát egy gondolkodásmód, mely végső soron az agy- és elmeműködés immanenciája? Az örökkévaló Van illúziója, ahonnan el lehet indítani a gondolatfolyamokat?
Véleményem szerint igen, hiszen a szűk szakmai értelemben vett filozófiai gondolkodás önmagában is ezt igazolja. Mindegy, hogy Arisztotelészre, vagy éppen Kantra gondolunk, de ugyanígy vagyunk az úgymond szaktudományokkal is: megállapítunk, igazolunk, igazolni vélünk, cáfolunk, analizálunk, összehasonlítunk, szintetizálunk, és az éppen aktuális eredmények megállapítása után kezdjük az egészet elölről, mert folyton folyvást kételkedünk, így aztán verifikálunk, falszifikálunk újra és újra… Ebben a gondolkodási rendszerben csak az a biztos, hogy semmi sem teljesen az, illetve semmi sem sajátítható el, vagy ragadható meg a maga teljességében. Hiába minden specializálódás, hiába a végletekig alászálló analízis és a szintétikus látásmód tagadása, hiába tartja magát valaki pusztán a tőrösdarazsak, vagy a hangyák, vagy éppen csupán Arisztotelész-szakértőnek… A magyarázás művészete a miénk („ermhneutikh, hV, h” herméneutiké), használja ilyetén e fogalmat Platón. Igen, itt vagyunk és még leszünk is a hermeneutikánál (Arisztotelész művével is), melyet az értelmezés tudományának is hívnak. Az ok az az egyszerű biológiai tény, amit illene tudomásul venni, hogy filozófiai agyszerkezetünk van, így kogníciós ismerettárainkban semmi sem végleges, csak a változás. Az eredmények pedig leginkább „hiedelmek” (pl. Ortega szerint is), ismerettáraink jobbára hiedelemtárak, melyben a mitológiai ember él, bár nem biztos, hogy midig jól érzi magát saját bőrében. Nos, a hellén szellem nem ismerte a „hivatalos kimerevítés kultúráját” (Assmann p.263.), náluk a „poétikailag megteremtett individualitás” (Borchardt p.67.) működhetett – szemben például Egyiptommal –, így a filozófussá válás lelki-társadalmi terepe adott volt. Kiteljesedhetett, és megmutathatóvá vált a kételkedés, az ellentmondás és a vitatkozás, mint az emberi agy és elmeműködés legjellegzetesebb mentális következményei. Döntő szerephez jutott a kreativitás.
64/2015
Dr. Kiss Tamás