Előre a múltba?

A XX. század embere számtalanszor hallhatta már az előre szót, melyet oly nagy előszeretettel alkalmaztak részben a tudósok, részben a politikusok, sajnos gyakran a hadvezérek is. Ezért nem lenne meglepő, ha századunk néhány évtizedére a jövő nemzedéke mint az Előre! kiáltványokkal teletűzdelt korra emlékezne, hiszen még napjainkban is akad olyan elvarázsolt ország, ahol táblák és transzparensek serkentik az életunt polgárokat előre, úton-útfélen hirdetvén a fejlődés csúcsát, s az ezzel járó „aranykorszakot”. A tudomány ígérgetései ugyan óvatosabbak, mint a század elején, hiszen nem úgy ment minden, ahogy azt elképzelték, ennek ellenére a mottójuk ugyanaz maradt: Előre a fejlődés és a siker csúcsához vezető úton!

De vajon előre haladunk-e, miközben előre masírozunk? Biztos-e, hogy fejlettebbek vagyunk, leszünk némely előző földi civilizációnál? Miből gondoljuk, hogy az emberiség mai stádiuma a legfejlettebb? Egyesek úgy vélik, azért van ez így, mert a média és az oktatás ide vonatkozó információi azt a benyomást keltik a legtöbb emberben, hogy minél régebbi egy társadalom, annál primitívebbek voltak lakosai. Így nem csoda, hogy a köztudat legtöbbször barbároknak könyveli el a letűnt korok embereit. Ennek oka minden bizonnyal az oktatásban egyeduralomra jutott darwinizmus evolúció elméletében rejlik. Bár a fejlődéstant sem maga a szerző, Charles Darwin, sem pedig mai utódai nem tartják tökéletesnek vagy éppenséggel véglegesen bizonyítottnak, a felsőoktatási intézmények világszerte mégis ennek alapján tanítják az emberiség fejlődését, történelmét. S miután az ősi, a mainál fejlettebb civilizációk léte ellent mondana a darwinizmus evolúció elméletének, ezért az ún. materialista tanok kizártnak tartják ezek lehetőségét.

Bár az ősi földi civilizációk történelméről még mindig eléggé hiányosak az ismereteink, annyit azonban mégis tudunk, hogy az egyiptomiak, indiaiak, kínaiak, inkák, sumérok és más népek igen fejlett fokon művelték az olyan tudományágakat, mint pl. a matematika, orvostudomány, csillagászat, fizika és kémia. Kolosszális méretű templomaik és szobraik pedig azt sejtetik a hitetlenkedő és öntelt utódokkal, hogy az ősök technikai tudása, sőt kulturális igénye is határozottan igen fejlett volt.

Természetesen a tudományos vita most megkívánja a következő ellenérvet: Minél tovább megyünk vissza a múltba, igenis annál fejletlenebb volt az emberiség, miként azt példának okául a különböző korszakok leletei is bizonyítják. Az ilyen érvelésre az alábbi válaszolható: a két tény nem mond ellent egymásnak! Mégpedig azért nem, mert földünk egyes vidékein bizonyos törzsekre mind a mai napig a kőkorszaki életmód a jellemző. Tegyük fel, hogy a távoli jövőben, mondjuk Kr. u. 3800-ban a régészek ásatásokat végeznek majd Új-Guineában, ahol feltárják az 1900-as években élt egyik primitív törzs települését. Vajon ezek után helyes lenne-e levonniuk azt a következtetést, hogy a XX. században így éltek az emberek? Nyilvánvalóan nem. Akkor pedig miért ne gondoljuk mi is azt, hogy az ősi időkben is voltak fejlett civilizációk és primitív törzsek – egyidejűleg? Régi kultúrák ránk maradt meséi, mítoszai is ezt bizonyítják. A Rámajana olvasása közben kiderül, milyen fejlett civilizáció létezett akkoriban, ugyanakkor Ráma királyt félig majom-, félig emberszerű lények segítették Rávanával vívott csatájában.

Eónok és jugák

Emellett természetesen a Földön kívüli civilizációk létével is számolni kell. A Tejút körülbelül húsz galaxisból áll, s mintegy másfél millió fényév átmérőjű. Ebből csupán a mi galaxisunk hozzávetőleg 100000 millió csillagból áll. Eddig körülbelül 1500 millió galaxisról tudunk. Ez már maga világosan mutatja, hiba lenne nem venni számításba a Földön kívüli civilizációk létét. Matematikailag számtalan civilizáció létezhet a világmindenségben, így az is logikus, hogy sok lehet a földinél magasabbrendű kultúra is. Sok mai kutató nem is hisz a földi civilizáció egyedülállóságában. A probléma csak az: egyszerűen nem tudják, hol és hogyan keressenek…

Felettébb érdekes, mit tanítanak némely régi civilizáció filozófusai és szent szövegei a világegyetemről és az időről. Hatalmas, több százezer évből álló ciklusokat említenek. Például, a csodálatosan megalkotott maja kalendárium nagy ciklusa 374000 évből állt. Több klasszikus görög filozófus is úgy vélte, hogy az idő hatalmas ciklusokban forog körbe-körbe, amiket ők eónoknak neveztek. Ez a koncepció nagyon hasonlít a Védák tanítására, amely meglehetősen részletesen tárgyalja ezt, kezdve az ún. atom-időtől egészen a galaxisi időkig. Lássuk, milyen időegységekről írnak az óind Puránák:

egy truti = 8/13500 mp.
egy védha = 8/135 mp.
egy lava = 8/45 mp.
egy nimésa = 8/15 mp.
egy ksana = 8/5 mp.
egy kásthá = 8 mp.
egy laghu = 2 p.
egy danda = 30 p.
egy prahara = 3 óra
egy nap = 24 óra
egy paksa = 15 nap

Ezután jönnek a hónapok és az évek, csakúgy miként a modern időszámításban. Igen ám, de ezzel még nincs vége a felsorolásnak! Azt tanítják, hogy a négy évszakhoz hasonlóan négy nagy, körbe-körbe forgó időciklus jellemző a Földre. E ciklusokat jugáknak hívják. Az első az ún. szatja-juga, amely 1728000 évből áll. Ezt követi előbb a tréta-juga 1296000 évével, majd a dvápara-juga 864000 évvel. A ciklus utolsó szakaszát kali-jugának hívják, ez 432000 évig tart. A négy juga együtt tesz ki egy mahá-jugát vagy csatur-jugát (magyarul nagy- illetve négy-korszak). Ezer mahá-juga tesz ki egy kalpát, két kalpa Brahmá egy napja és éjszakája. Brahmá bolygóján 720 kalpa egy év, s ő száz évig él. Brahmá, az anyagi világ teremtő félistene – az ő születésével „kezdődik”, s halálával ér „véget” a mi kozmoszunk – tehát 311040000000000 évig él.

Persze most rögtön felvetődik a kérdés: mi volt őelőtte, s mi lesz őutána? Ugyanez újra és újra. Az okozati óceánon fekvő Mahávisnu kilélegzésekor transzcendentális testéből – a szájából, ill. a pórusain át – számtalan buborékszerű univerzum árad (mindegyiknek van egy Brahmája), melyek forognak, egyre terjednek, majd sok-sok millió év után megsemmisülve térnek vissza (ez a belélegzés). Az anyagi energia Mahávisnuból kiáramolva megnyilvánult, visszatérte után pedig megnyilvánulatlan formában, de mindig létezik. A régi indusok tehát nem rágódtak azon, hogy a tyúk volt-e előbb vagy a tojás, mert a teremtés-megsemmisülés ciklusát – nagyon bölcsen – örökkévalónak tartották.

Semmi új a nap alatt?

Ha tehát nagy időkörökről beszélünk, akkor elmosódnak a határok az előre és hátra, más szóval a múlt és a jövő között. Mehetünk vissza a jövőbe, vagy ha úgy tetszik, előre a múltba. Civilizációk születnek, fejlődnek és pusztulnak el újra meg újra. A történelem állandóan ismétli önmagát, ha nem is részleteiben, de nagy vonalaiban mindenképpen. Így gyakran előfordulhat az is, hogy a nagy szenzációt keltő felfedezésről, találmányról az előző korok bölcsei is tudtak. Most pedig lássuk, konkrétan milyen esetekben találtuk fel a spanyolviaszt!

Ma már bizonyított tény, hogy a lőport jóval „hivatalos” feltalálása előtt is ismerték. Az eddig legkorábbi adat Kr. u. 80-ból származik, ekkor került a lőpor receptje Indiából Kínába. A VII. századbeli feljegyzések tanúsítják, hogy az egyiptomiak és az arabok is használták a puskaport.

Az alábbi leírás például egy, a XIII. században élt filozófus, Roger Bacon irataiban maradt fönn: „Végy hét rész salétromot, öt fiatal mogyorófavesszőt, öt rész ként, és mennydörgést, rombolást idézhetsz elő, ha birtokában vagy a művészetnek…” Ez pedig nem más, mint a puskapor receptje, amit „hivatalosan” Berthold Schwartz német szerzetes talált fel, száz évvel később!

Atomkatasztrófák
az ősi időkben

„Ha sok ezer nap egyszerre
villanna fel az égbolton
az a ragyogás volna csak
talán Őhozzá hasonló!”

— idézte a Bhagavad-gítát Robert Oppenheimer 1945. július 16-án, amikor az Alamogordo városka melletti kísérleti terület fedezékéből az első atomvillanást megpillantotta. Amikor a felhő megjelent, még egy Gítá strófát idézett: „Idő vagyok én, világok pusztítója…” Miért egy ősi könyvből idézett a tudós? Arra akart talán utalni, hogy az atom titkáról már több ezer évvel ezelőtt is tudtak? Elképzelhető, hiszen századunk elejétől egészen napjainkig számos kiváló és híres tudós vetette fel ezt a gondolatot.

1909-ben Frederick Soddy, angol kémikus és fizikus, az Oxfordi egyetem tanára A rádium magyarázata című könyvében kifejtette, hogy a nagy óind eposz, a Mahábhárata egyes mozzanatai – főként a különleges fegyverek és hatásainak leírásai – azt sejtetik, hogy az ősi civilizációk ismerték az atomenergiát. „Vajon e mozzanatokban nem ismerhető-e fel annak a hitnek az igazolása – írja a későbbi, 1921-es Nobel-díjas Soddy –, hogy egy valamilyen ősi és elfeledett emberfaj birtokolta nem csupán azokat az ismereteket, amelyeket mi nemrég szereztünk meg, hanem azt a természetfeletti erőt is, amellyel egyelőre mi nem rendelkezünk?”

Az ötvenes évek végén, miután Robert Jungnak az atombomba előállításáról szóló dokumentumkönyve címeként szinte szállóigévé lett az „ezer napnál tündöklőbben” idézet, egyre többen vették elő a szanszkrit nyelvű ősi irodalom hozzáférhető szövegeit, hogy az analógiát elmélyítsék. Nagy érdeklődést váltott ki M. Agreszt szovjet matematika- és fizikatanár írása, aki 1959-ben a Lityeraturnaja Gazétában közölte elképzeléseit a Mahábhárata egyes fejezeteiben leírt atompusztításról.

Mohandzso Daro pusztulása

A régészet is alátámasztani látszik ezt az elméletet. R.D. Banerjee, John Marshall és Sir Mortimer Wheeler 1921-be kezdték feltárni a mai Pakisztán területén Mohandzso Daro-t, ezt az ősi, körülbelül ötezer éves várost, amely emeletes házaival, csatornáival, közfürdőivel, raktáraival, valamint írástudó, művelt lakosságával egyetemben rendkívül gyorsan és katasztrófaszerűen pusztult el. De mitől, hogyan? A Kr. e. 2000: Atompusztítás című könyvükben David W. Davenport és Etore Vincenti a rommező formájának elemzéséből indultak ki. Ugyanis a megmaradt falak és romok félhold alakban veszik körül azt a területet, ahol szinte porrá omlott minden. Ezt a szerzők úgy magyarázzák, hogy az üres hely felett robbant fel az atombomba, melynek visszfénye a Mahábhárata és Rámajana rejtélyes utalásainak forrása. Részletesen kiszámították a bomba tömegét is, az adott területre mért hatásokat térképre vitték. Elméletük fő bizonyítékának a fekete üveggé olvadt téglákat tartják. Ezek közül néhányat megvizsgáltattak Olaszországban, a Centro Nazionale di Ricerce laboratóriumaiban. Bruno di Salatti, az elemzés irányítója szerint kétségtelen, hogy a téglák megüvegesedése 1500 Celsius fok feletti hőhatásra utal. Egybevetve azokkal a megfigyelésekkel, hogy a város körül sehol sincs csata nyoma, a közelben nincs vulkán, sem meteoritkráter, ezenkívül a téglák kiégése gyors volt, nem pedig lassú, mint mondjuk egy napokon át tartó tűzvésznél – a kutatók egyetlen tipusú csapásra, az atombombára szavaztak.

Indiában bukkantak rá egy olyan négyezer éves csontvázra, melynek radioaktivitása a megszokottnak ötvenszerese volt! A csontváz beható tanulmányozása után a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy e régmúlt idők embere a normálisnál százszor radioaktívabb ételt fogyasztott.

Védikus fegyverek

A Mahábhárata és a Rámajana több helyütt is részletesen ír különféle nagyhatású fegyverekről. Némelyik hatása meglepően hasonlít az atomfegyverére. A Mahábhárata Drona parva című fejezetében például ezt olvashatjuk: „…egy óriási, füst nélküli, lobogó tűzű lövedéket bocsátott ki. A sereget sűrű sötétség borította be. Vad szél támadt, vérszínű fellegek kavarogtak a föld színe felett, önmaga körül pörgött a Nap – mintha a természet megbolondult volna. Az ellenség hullott, mint tűzben a bozót, a folyók és tavak vize felforrt, s akik oda menekültek, nyomorultul pusztultak el (…). A szörnyű zűrzavar után támadt erős szél eloszlatta a füstöt és kitisztította a látóhatárt. Megdöbbentő látvány tárult elénk: a harcmező sok ezernyi halottja szinte hamuvá perzselődött.” A Mausola parva, valamint a Mahábhárata testvéreposza, a Rámajana pedig az alábbi megdöbbentő leírást közli: „…borzalmas villámcikázás volt ez, amely az egész vrsni és andakasz nemzetséget elpusztította. A megmaradt katonák felismerhetetlenné váltak, hajuk és körmük kihullt. Az edények minden nyilvánvaló ok nélkül összetörtek, a madarak megfehéredtek. Egy óra alatt minden étel élvezhetetlenné vált.”

„Ennek a fegyvernek a tüze tönkretette a városokat, s olyan fényt fejlesztett, mely fényesebb volt akár százezer Napnál. Vad szél támadt, s valamely láthatatlan tűz emésztette el az elefántokat, katonákat, harciszekereket és lovakat. E tűz következményeként kihullt az emberek haja, kezükről és lábukról levállt a köröm. a madarak tolla kifakult, lábuk görcsbe merevedett…”

Titkos tudás

Önkéntelenül is felvetődik a kérdés: ha az előző korok ilyen fejlettek voltak bizonyos tudományágakban, miért nem maradt fenn ez a tudás, amikor – ha el is pusztult egy-két civilizáció – maga az emberiség folytonosan létezett. Itt fontos emlékeznünk arra, hogy a régi könyvek és egyéb források azt bizonyítják, a tudást mindig igyekeztek titokban tartani, s csak a „beavatott”, lelkükben nemes, megbízható emberek juthattak birtokába. Ezzel kívánták elkerülni azt, hogy a tudományt rosszra használhassák fel a gonoszlelkű, kapzsi személyek, akik az anyagi előnyökért mindenre kaphatóak. S ez valóban elgondolkodtató; a század elején még csupa lelkes, bíztató hírt közölt a sajtó az atomenergiáról, ami majd kényelmessé és gondtalanná teszi a modern ember életét. Aztán jött Hirosima, a hidegháborús fegyverkezési hajsza, majd Csernobil. Ma pedig annyi az atomfegyver, hogy bőven elegendő mindennemű földi élet többszöri kiírtására…

A tudás titokban tartásában Newton is hitt: „A fémek megmunkálásán kívül léteznek más nagy titkok is, melyekkel nem dicsekszenek a tudós kiválasztottak… Ha igaz az, amikről Hermész ír, lehetetlen anélkül hozzájutnunk, hogy a világ ne kerülne nagy veszélybe.” Amikor Nagy Sándor megtudta, hogy Arisztotelész könyvet ír, melyben a titkos tanításból is közölni fog részleteket, szemrehányást tett mesterének. Ezer évvel ezelőtt pedig így írt egy kínai alkimista: „Nagy hiba volna, ha feltárnátok a katonák előtt a művészetetek titkát! Óvakodjatok ettől!”

A Kr. e. 273-239 között uralkodott indiai császár, a bölcs és humánus Asóka, a buddhizmus elterjesztője egy titkos társaságot, a „Kilenc Ismeretlen Társaságát” alapította, mely célkitűzésének a pusztításra is felhasználható ismeretek titokban tartását tekintette. Jacqoulio, a francia Második Császárság kalkuttai konzulja, az ismert India-kutató biztosra vette, hogy ez a társaság még napjainkban is működik!

Jacques Bergier francia atomfizikus elmondta, hogy 1937 júliusában találkozott Európa egyik utolsó, komolyan vehető alkimistájával, akit Fulcanelli nagymesternek hívtak. Fulcanelli ezt mondta neki: „Ön a siker szélén áll, több más mai tudóssal együtt. Engedje meg, hogy óva intsem önt: legyen óvatos! Az atomenergia felszabadítása egyszerűbb, mint gondolná, és a mesterségesen előállított radióaktivitás földünk atmoszféráját néhány év alatt megmérgezheti. Mi több: atom-robbanóanyagok, amelyek elég nagy hatóerejűek ahhoz, hogy egész városokat elpusztítsanak, néhány fémszemcséből előállíthatók. Én ezt önnek tényként mondom, az alkimisták ezt már régen tudják…” Amikor Bergier hitetlenkedett, Fulcanelli így folytatta: „Az atomenergia felszabadításához elegendő nagy tisztaságú anyagok bizonyos geometriai elrendezése, anélkül, hogy elektromosságra vagy vákumtechnikára volna szükség…”

A kali-juga

Most pedig lássuk, mit ír a Padma Purána első fejezete a mai korszakról: „Napjainkban Földünkön az ateizmus barátja, a szörnyű kali korszak uralkodik, minek következtében szinte teljesen kiveszett már az igazságosság, az önfegyelmezés, a testi és lelki tisztaság, a könyörületesség, valamint az önzetlen adományozásban megnyilvánuló nagylelkűség. Ily módon a nyomorult embereket kizárólag hasuk megtömése érdekli, minek érdekében könnyen kaphatók bármilyen hazugságra. Manapság rettenetesen lusták, ostobák, szerencsétlenek, valamint betegségtől és gondoktól kínzottak az emberek…”

Ezek után úgy tűnik, mégiscsak van valami igazság véneink szomorú sóhajában: „Ezek a mai fiatalok…”

A kali-juga vagy vaskorszak jövője tehát cseppet sem bíztató. Sajnos a védikus irodalom leírásai nélkül is meggyőződhetünk afelől, hogy a mai korszakot valóban szellemi, lelki degradáció, és ennek velejárói, az egyre terjedő bűnözés, alkoholizmus, sőt a természet pusztítása jellemzik. Egyáltalán nem mondhatjuk hát azt, hogy a modern gyárak és azok termékei, mint pl. a korszerű fegyverek, civilizáltabbá tettek bennünket a középkor emberénél. Sőt, ma egyre nagyobb, magunk okozta veszéllyel kell szembenéznünk, ha nem akarjuk azt, hogy fejünk felett végképp összecsapjanak a hullámok. A nagy sürgés-forgásban úgy jártunk, mint a selyemhernyó, amely nagy buzgón termelte a selyemfonalat, tekerte ide és oda, de csak későn vette észre, hogy a saját maga teremtette csapda foglya, s képtelen belőle kiszabadulni.

E cikk célja, hogy más perspektívából is bemutassa az idő, s így a történelem fogalmát. Jó lenne, ha nem kápráztatnának el bennünket a tudomány vívmányai, ugyanakkor nem adnánk fel a reményt a sok negatív hatás láttán. Meg kell tanulnunk átértékelni a múltat, okulni a hibáinkból, s tanulni az ősi civilizációk embereitől, akik harmóniában tudtak élni a természettel. Bár a négy Föld-korszak közül a kali-juga a legroszszabb, ez ne szolgáltasson okot a jobb és szebb jövőért folyó küzdelem feladására. S különben is; a ciklikus történelem azt is jelenti, hogy a rossz periódust egyszer csak a jó váltja fel. S ez nincs is olyan messze. A védikus kalendár szerint csupán 427000 év választ el bennünket az igazság és bőség korszakától, a szatja-jugától…

Erdei Levente

1989/1.