Labirintus – élet és halál szent játéka

A csillagos ég alatt az ember vagy elárvul, vagy fellelkesül.

A világ – labirintus

E világban, és minden ő dolgaiban semmi egyébb nintsen, hanem zavarodás és tétovázás, nyúghatatlanság és háborúság, csábítás és tsalárdság, nyomorúság és szomorúság, és utoljára mindenkinek meg-unása és kétségbe-esés… – írja Comenius Világ labirintusa és szív paraditsoma című, 1631-ből származó munkájában. Mi változott azóta? Változtak a díszletek, sokkal több eszköz áll rendelkezésünkre, és még bonyolultabb lett minden. Csak a feladat maradt ugyanaz. De a feladat ugyanaz maradt.

Mi a labirintus?

Világunk egyik legősibb, feltehetőleg legalább ötezer éves, rejtélyes szimbóluma, archetipikus jel, „mitikus komplexum”. Az emberiség közös, legősibb tudásának a része, transzcendentális titkok esszenciája, amely felfedezésre vár. Elképesztően hangzik, de a labirintus az, ami kijuttat az útvesztőből.

A magyar Értelmező szótár a titkok felderítéséhez vajmi kevés kapaszkodóval szolgál: „1. Utak kusza hálózata, amelyben nehéz eligazodni, és amelyből nehéz kijutni. A mitológia szerint Minósz király labirintust építtetett Minótaurosz lakhelyéül Knósszoszban. Jártunk a vár alatti labirintusban. – 2. Bonyolult ügyek szövevénye, Nem tudom, van-e aki el tud igazodni az állambiztonsági ügyek labirintusában. – 3. (Orvosi nyelvben) A belső fül járatai és egyéb részei együtt. A labirintus tulajdonképpen azonos a belső füllel.” – A téma egyik legavatottabb szakértője Paolo Santarcangeli is az első és második jelentéshez hasonlóan fogalmaz: Bonyolult útvonal, melyben olykor könnyű elveszíteni vezető nélkül az utat. – állapítja meg immár klasszikusnak számító művében, A labirintusok könyvében.

Első hallásra mindez nem hangzik túlságosan kecsegtetően, ennyi bizonytalanság talán sokunknak elég is hozzá, hogy kedvünket szegje, s inkább menekülnénk egy ilyesfajta homályos útvesztőből. De ha vesszük a bátorságot, és mégis belépünk, rögtön meglepetéssel találjuk szembe magunkat: bár az Értelmező szótár szerint az útvesztő a labirintus szó szinonimája, a két fogalom nem feltétlenül ugyanazt jelenti. Sőt lehet, hogy útvesztő és labirintus a létezés lényegéhez való viszonyulásunk két végpontján helyezkedik el. Indulhatunk?

Bolyongás az idő kanyarulataiban

A labirintus ősidők óta velünk van. Jelentősége hol nőtt, hol csökkent az idők folyamán. Úgy tartják, hogy mindannyiszor feltűnik, amikor egy társadalom rohamos átalakuláson megy keresztül. A labirintus történetében öt nagy korszakot különböztethetünk meg: klasszikus, római, középkori, barokk és kortárs.

Egyiptom – A Pallas Nagy Lexikona szerint a labirintus szó az egyiptomi lapi ro hunt, vagyis templom a tó bejáratánál kifejezésből származik. A Kairótól dél-keletre lévő mesterséges Moeris-tó partján álló havarai labirintusról Hérodotosz számolt be először. III. Amenemhet fáraó – aki az i. e. előtti 19. században uralkodott – itt kívánta eltemettetni magát. Az ókori világ egyik csodájaként emlegetett épületegyüttes hatalmas kőlapokkal fedett, egymáshoz kapcsolódó tizenkét udvarból állt, s a föld felszínén és a föld alatt is ezerötszáz-ezerötszáz termet foglalt magába. Mondják, az építmények túlnyomó többségére teljes sötétség borult, s tele volt váratlan elágazásokkal, zsákutcákkal és rejtett átjárókkal. Ma már csak romok nagy kiterjedésű halmaza; az utókor, mint oly sok más esetben kőbányának használta a múlt e nagyszerű emlékművét.

Kréta – A mítoszból ismert krétai labirintusra vonatkozóan ellentmondásosak az antik források. Diodórosz az időszámításunk előtti első században például nem tud a labirintusról, míg azt egy másik, az időszámításunk utáni harmadik évszázadból származó írásban Knósszosz egyik legfőbb látványosságaként emlegetik. A brit Sir Arthur Evans 1900-ban kezdte meg a knósszoszi palota feltárását, azonban máig sem tisztázott, hogy vajon létezett-e, s hol létezett a labirintus, ha volt egyáltalán. Egyes kutatók magát a palotát tartják labirintusnak, mert a titok légköre lengi be: nincs szimmetria, sok a hosszú, keskeny, sötét folyosó – mintha a „rendhiány” azt sugallná, hogy „az értelemnek itt el kell tévednie”, s ezért mintha mesterséges barlangokat hoztak volna létre a palota részeként. Felmerült az is, hogy a labirintus nem tulajdonnév, csupán a föld alatti bonyolult alaprajzú épületek elnevezésére használták. Egy másik elképzelés szerint a legendás építmény az Ida-hegy lábánál fekvő Gortyna barlanggal azonos. (A labra = vájat, bánya, számos folyosóval.)

Az ókori szerzők szerint nem csak egy labirintus létezett – említik a Lemnosz szigeti és a máltai példát is.

Róma – A Római Birodalomban a mozaikból kirakott főképp négyszögletes labirintusok szinte mindenütt elterjedtek. A villák padlóját díszítő bonyolult ábrák gyakran egymással összeköttetésben álló négy részre osztottak, sűrű rajzolatúak, s gyakran tartalmaznak lezárt útvonalakat. Szép példákat találunk erre Pompeiben (Labirintusok háza). Legközelebb hozzánk a bécsi Szépművészeti Múzeumban kiállított gyönyörű Thészeusz-labirintus van.

Észak-Európa – Kontinensünk északi részén: Finn-és Svédországban, Norvégiában és Dániában, továbbá Lappföldön és Észak-Oroszországban a tengerparton kövekből és kavicsokból épített, meghatározhatatlan korú, némely esetben szentként tisztelt labirintusokat találunk.

A könyörület ösvényén

A Katedrálisok kora – A középkori Franciaországban és Itáliában emelt nyolcvan katedrálisból huszonkettőben volt labirintus. Hogy miért is kerültek a székesegyházak padozatára vagy falára, arról számos elmélet született. Mivel a labirintus középpontját sok esetben Jeruzsálemi útnak (Chemin de Jerusalem-nak) hívták, feltételezik, hogy a templomi labirintusjárás a hosszú és fárasztó, sok veszéllyel járó jeruzsálemi zarándoklatot helyettesíthette. A fizikai zarándoklat mellett a lélek útját, tévelygéseit és megpróbáltatásait is jelképezhette az üdvözülés felé, a Mennyei Jeruzsálembe vezető úton. Lehetőséget adott a lélek megtisztulására. A klasszikus labirintushoz képest a forma átalakult: a középkori labirintus négy egyenlő részből tevődik össze, s a chartres-i székesegyházban a részeket elválasztó vonalak felülről nézve keresztet adnak ki. Így megjelenik Krisztus útja Pilátus házától a Kálváriáig is. A középpont hatszirmú rózsa alakját ölti magára: ez lehet Mária-jelkép is, de utalhat a Szentlélekre is. A rózsa – ugyanúgy, mint keleten a lótusz – az üdvözülés szimbóluma.

Kertről kertre

A középkorban vált divatossá a „virágírás”, a szem gyönyörködtetésére szolgáló roppant szövevényes, misztikus kertek kialakítása. A Paradicsom utáni vágyakozás szülte ezeket a Nyugat-Európában széles körben elterjedt főúri kerteket. A szépséges jázminokból, tubarózsákból és különleges rózsafajtákból álló virágágyak, s a kerti utak új, változatos rajzolataiban egyre fontosabb szerepet kapott a labirintus. Kialakult a „varázskert” mítosza, a „szerelmi kertek” is megjelentek. Sajnos az emberarányúvá szelídített természet illékony középkori remekeiről ma már csak a feljegyzések tudósítanak.

Segítség, eltévedtünk!

A 16. század végétől kezdődően új lendületet kapott a kerttervezés: a földből alig kiemelkedő virágágyakból vagy az alacsony formára nyírt bokrokból kialakított útvonalak mellett magas törzsű fákból a sétáló ember magasságát meghaladó folyosókat is építettek. A manierizmus és a barokk korából ismerünk több, különböző időszakból származó, a labirintus-építésre vonatkozó tanácsokat tartalmazó kertészeti kézikönyvet is. Ezekből látható, hogy az idők során a geometrikus formák eltűnnek, s egyre inkább az a törekvés érvényesül, hogy szakítsanak a hagyományokkal, az egyszerűséggel, s minél több elágazással, zsákutcával rejtélyesebbé tett, egyre inkább középpont nélküli labirintusokat hozzanak létre. A kanyarulatokban feltűnnek allegorikus szobrocskák, kisebb-nagyobb vázák, padok és kutak is, a középpontban pedig – ha egyáltalán létezik – sokszor meglepő dolgokat találunk: szerelmi búvóhelyet, kis templomot, kupolás oszlopcsarnokot, virág lugast, vagy allegorikus figurákat.

A barokk hóbortok talán legmagasabb fokára a XIV. Lajos számára Versailles-ban épített kis parkban létesített labirintus a példa. Míg 1775-ben le nem rombolták, a bejáratnál Aesopus és Cupido szobrai fogadták a látogatót. A fonalgombolyagot Cupido tartotta a kezében – hol van már a „szent” Ariadné! Az út mentén pedig harminckilenc, La Fontaine egy-egy meséjét ábrázoló szoborcsoportot helyeztek el; ráadásul mindegyik állatfigura szájából vízsugár indult ki. Mondják, a kivitelezési költségek az egekig rúgtak.

Míg a kontinensen labirintus formájú kerteket létesítettek, addig Angliában, ki tudja mióta a klasszikus turf maze, a fűbe vágott gyeplabirintus terjedt el, virágzott évszázadokig, s még ma is sok-helyütt megtalálható. A szórakozás színhelye volt, sokszor közösségi játékoknak adott helyet. Néhány kutató római eredetűnek tartja. A leghíresebb gyeplabirintusok a Saffron Walden Maze Essexben és a Hilton Maze Cambridge-től északra. Mindkettő a 17. század közepéről származik.

Korunk labirintusa

A 20. század végén és a 21. század elején a labirintus újra virágkorát éli. A földkerekség minden táján hoznak létre új labirintusokat és útvesztőket. A világ legnagyobb sövénylabirintusát 2017-ben nyitották meg Kínában. Közel 3,5 hektáros területével tartja a Guinness rekordot. Az is gyakori, hogy a történelmi labirintusokat újratelepítik, mint például Bécsben a schönbrunni kastély kertjében. A kaland- és vidámparkok ma már nem lehetnek meg labirintus nélkül. A labirintus az egyik legkedveltebb számítógépes játékfajta is.

A spirituális ébredésnek köszönhetően a múlt század hetvenes éveitől kezdődően a labirintusok feltűnnek az egyetemeken, az iskolákban, közparkokban és templomokban, sőt néha még kórházakban és börtönökben is.

A labirintustól az útvesztőig és tovább

Úgy tűnik, történelmi vándorlásaink során nagyon is különböző labirintusokkal találkoztunk. A labirintusok labirintusába kerültünk, vagy talán a labirintusok útvesztőjébe? Az egyik véglet az „egyutú”, egyetlen feltekeredett útvonalból álló kör- négyzet- vagy nyolcszög alakú labirintus, mint például az, ami a chartres-i katedrálisban található. A másik pedig az a fajta útvesztő, amiben egyáltalán nincs középpont, és rengeteg bonyolult elágazást és zsákutcát tartalmaz. Ezt angol nyelvterületen sokszor a maze szó jelöli, ami a mező származéka, de összekapcsolják az amaze és amazement kifejezésekkel is, ami (b)ámulatot, megzavarodást jelent.

A labirintus, legyen bármennyire is kanyargós, a bejárattól megállíthatatlanul elvezet a középpontig, nem lehet benne elveszni, mert a befelé vezető út azonos a kifelé vezetővel. Az útvesztő elágazásaival, zsákutcáival, fordulóival a problémamegoldó képességünket, a logikánkat teszi próbára, választásokra kényszerít, felborzolja a kedélyünket. E két végpont között azonban a határvonal sokszor elmosódik, számtalan változat lehetséges. Az útvesztő célja az, hogy eltévedjünk, majd kijussunk belőle, a labirintusé pedig az, hogy eljussunk a középpontba. A valódi labirintus útja spirituális út. Kövessük ezt!

Mítoszba zárva

A görög mítosz fordulópontját feltehetőleg mindenki ismeri: a hős behatol a labirintus rémisztő sötétjébe, eljut a középpontig, s elpusztítja a mélyben lakozó vérszomjas bikafejű, embertestű szörnyet. Talán arra is sokan emlékeznek még, hogy küldetésében a királykisasszony van segítségére, tőle kapja azt az arany fonalat, amely segítségére lesz a labirintusból való kijutásban. Ez az a történet, amit háromezer éve minduntalan megismétlünk Európában. Hogy miről is szól? Mindig ugyanarról, és mindig kicsit másról. Vegyük számba a szereplőket!

A király

Minósz, úgy vélik, nem egyetlen személy elnevezése volt, valószínűleg Kréta uralkodóit hívták így. Mindenesetre ő testesíti meg a bölcs uralkodót és törvényhozót, mondják, „a pokolban is ő ítélkezik”. Hatalma isteni eredetének bizonyítékaként jelet kért Poszeidóntól, aki a tenger habjaiból kiemelkedő „tüneményes hófehér bikát” küldött neki, miután megeskette, hogy amit kap, azt azonnal feláldozza neki. Minósz nem tartotta meg a szavát, s mivel meg akarta tartani a csodálatos lényt, másik áldozatot mutatott be az istennek. Poszeidón szörnyű bosszút állt, szerelmet gerjesztett a királynőben a szépséges állat iránt, s nászukból született meg a Minótaurosz.

Az építőmester

Daidalosz királyi vérből származott, de menekülnie kellett szülővárosából, mert féltékenységből gyilkosság bűnébe esett. Krétán, úgy tartják, ő segédkezett a királynőnek szerelmes vágya betöltésében: fából és fűzfavesszőből „áltehenet” készített, s ily módon hozzásegítette, hogy egyesülhessen Poszeidón bikájával. A Minótaurosz lakhelyéül aztán ő építette fel a kanyargós vagy csak sötét labirintust. A szörny halála után Ariadnénak nyújtott segítsége miatt Daidalosz a saját labirintusának lett a foglya, de fiával Ikarosszal együtt sikeresen megszökött. Az őt üldöző Minószt Szicíliában csellel veszejtette el.

A Szörny

A Minótaurosz, a bikafejű, embertestű szörny olyan „állatiasság”, amihez emberiesség is kötődik: „Misterium tremendum et fascinosum”. Rettentő és vonzó misztériumként tekintenek rá sokan. Szimbolizálhatja személyiségünk árnyoldalát, amit – bármi legyen is az – fel kell ismernünk és integrálnunk, mielőtt egésszé válhatnánk. Mivel a bika, „isteni megtestesülésként” jelenik meg az archaikus korban – például Zeusz is bika alakjában rabolta el Európát – lehetséges, hogy a Minótaurosz valójában nem állat-ember, nem ösztönlény, hanem inkább eltorzult ember-isten, akit a gőg tesz bikafejűvé, vagyis, aki istennek képzeli magát… Elgondolkodtató, hogy a Minótaurosz és az Ördög alakja idővel egymásba olvad.

Emberáldozat

A labirintusba zárt bikafejű Minótaurosznak emberáldozatot kellett bemutatni engesztelésül azért, mert Minósz legkiválóbb fiát Athénben versenytársai orvul meggyilkolták. Egyesek szerint az ifjú harcos a marathóni bikával folytatott küzdelemben esett el, amire Athén királya jelölte ki őt. Minósz éktelen haragjában elégtételt követelt, s ezért minden kilencedik évben hét ifjút és fiatal lányt voltak kötelesek Krétára küldeni az athéniak. Hozzájuk csatlakozott egy alkalommal Thészeusz is, hogy legyőzze a szörnyet, s megmentse társait és városát.

A hős

Thészeusz egyszerre isteni és királyi sarj – naphérosz. Héraklészhez hasonlóan kemény próbatételek vártak rá, mielőtt eljutott Krétára. Ő a szabadító. Ő az, aki Ariadnét Naxos szigetén elhagyja. Élete második felében a példás uralkodó, törvényhozó athéni mintaképévé válik. A középkorban Thészeusz a zarándok, a keresztény útkereső megtestesítője, akinek le kell győznie belső félelmeit és kísértéseit (a Minótauroszt) a lelki útmutatás, a labirintusban feltekeredett fonal segítségével.

A királylány

Ariadné – a „tiszta”, a „szent” aki fonalat ad Thészeusz kezébe, vagy más változatokban elkíséri labirintusbeli útján – arany koronát vagy koszorút visel, s ezzel világítja be a labirintus sötétjét. Napleányak, vagy Napszűznek is tartják. A „határhelyzetek” jelképe: apját és féltestvérét is elárulja, nem Athén királynője lesz, Dionüszosz veszi feleségül. Alakja – nem véletlenül – összekapcsolódik a tánccal: Daidalosz az ő számára építette Knósszoszban a szent táncok előadására szolgáló helyet.

A kétélű bárd

A labirintust néha a görög labrys szóból eredeztetik, ami annak a kétélű áldozati bárdnak a neve, amit gyakran ábrázoltak Knósszoszban a kapufélfákon és az oszlopokon. Talán az isteni természet kettősségét jelképezte Krétán – a női és férfi minőségek egyensúlyát.

A labirintus „mitikus komplexumának” egyik alapeleme tehát a mítosz – ez az, ami megőrzi és újjászüli. A szerepek felöltése, a cselekmény újrajátszása akarva akaratlanul korról korra megismétlődik.

A labirintus mint diagram

A labirintus „mitikus komplexumának” másik alapeleme a labirintus ábra. Ha a labirintusra gondolunk, az általában térben jelenik meg a gondolkodásunkban. Legtöbben sötét útvesztőként képzeljük el, ami egyaránt lehet emberi kéz munkája, természetes barlangrendszer vagy egyszerre mindkettő. Leglényegét tekintve azonban a labirintus diagramként fogható fel: vagyis „több tényező kölcsönös összefüggését, változását, arányát szemléltető ábra”, ami megjelenhet a síkon és térbeli formát is ölthet.

Klasszikus labirintus

A labirintus grafikus ábrázolása már a kezdetektől jelen van, a történelem előtti időkben is ismert volt. A legrégebbi labirintusrajzot egy mamutagyarba karcolták. Szibériában egy a paleolit korból származó sírban találták meg, úgy tartják, hogy i. e. 5000 előttről származik. A labirintus első egyiptomi ábrázolása a piramisok korából való. A korai labirintusrajzok főképpen sziklarajzok voltak, ezért keletkezési idejüket nagyon nehéz meghatározni. Legismertebbek talán az itáliai Val Camonicában felleltek. A jelkép az i. e. 14. és az i. sz. 4. század közötti időben valamennyi Földközi-tenger melléki országban megjelent tetőcserepekre, agyagtáblákra, edényekre, érmékre és pecsétekre vésve. A körlabirintus képe görög pénzeken az i. sz. második században tűnik fel először, a négyzet alakú változat pedig a negyedik századból való krétai érméken szerepel.

Ez az archetipikus labirintus ábra egy folytonos útvonal, ami oda-vissza tekeredve hét kört tesz meg, mielőtt elérné a nyolc „fallal” határolt középpontot. Klasszikus labirintusnak hívják. Ma nagyon népszerű, mert egyszerűen megszerkeszthető és könnyen reprodukálható. Központi „magja” egy négyzetbe rajzolt kereszt, abból kiindulva rajzolják meg egy évezredek óta öröklődő ügyes trükk segítségével.

Római típusú labirintusok

A Római Birodalomban a labirintus fejlődésnek indult és módosulásokon ment keresztül. Bonyolultabb lett az útvonal, a padlók mozaikjain meander, szerpentin vagy spirál alakban kanyarog. A legfontosabb változás azonban a négy részre osztottság, a négy szimmetria tengely. A klasszikus labirintusra is találunk római példát: Pompeji egyik házában a bejárati ajtó közelében talán egy iskolásfiú karcolta a falra a labirintust ezzel a szöveggel együtt: Labyrinthus Hic Habitat Minotaurus (Labirintus, itt lakik a Minótaurosz)

Középkori labirintus

Labirintust ábrázoló rajzok a 9. századtól kezdve jelennek meg a kéziratokban, hogy aztán a katedrálisok falán vagy padlóján tűnjenek fel később. A Római Birodalomból származó labirintusokhoz hasonlóan a középkori labirintusok is négy szimmetrikus részből tevődnek össze, de ugyanúgy, mint a klasszikus labirintusokban egyetlen, megszakítatlan útvonal vezet el bennük a középponthoz. Általában tizenegy koncentrikus körből állnak, azonban van közöttük öt, de akár tizenöt körös változat is. Először Itáliában terjedtek el, majd a 13. század elején megjelentek Franciaországban is, később általánossá váltak Dél-Európában és Nyugat-Európában is. A világszerte legismertebb középkori labirintus a chartres-i székesegyházban található.

A labirintus jel az elmúlt századokban címereken és festményeken, metszeteken, könyveken és pecséteken egyaránt előfordult. Azt is feljegyezték, hogy például a tengerjáró hajók árbocának csúcsára is gyakran került festett vagy vésett labirintus. Ezeknek a rajzoknak ugyanúgy bajelhárító szerepe lehetett, mint a római korból fennmaradt példának.

Kortárs labirintusok

Napjainkban a labirintus iránti érdeklődés az új megoldások keresésében is megmutatkozik. Egyre többen és több helyen hoznak létre klasszikus, vagy középkori, chartres-i típusú labirintust, de nő azoknak a száma is, akik a labirintus határait feszegetik. Új típusú labirintus a Megbékélés, Kapcsolati vagy a Tükör labirintus, sőt terveztek lovas labirintusokat is.

A labirintus diagram titkai

A labirintus több tényező dinamikus egymásra hatását foglalja magába. Vegyük sorra, hogy melyek ezek!

Város (urbs)

Trója városát krétai építőművészek építették újjá, mondják, a knósszoszi labirintus mintájára, ami egyben a csillagokkal borított világegyetem mása is volt. Tudjuk, hogy a római népi vallásosságban a labirintus összekapcsolódott Trójával. Aeneas fia Vergilius eposzában egy labirintus vonalú játéktéren lovagol, amit „trójai játéknak” neveztek. Krétát és Tróját a középkorban is sokszor megfeleltették egymásnak. Walesben és Angliában a Caerdroia vagy Troy Town elnevezések a gyepszőnyegbe vágott labirintusok elnevezéseként bukkannak fel. Mondják, hogy „amikor a pásztorok megállnak a dombtetőkön, megrajzolják az ókori Trója festői képét.” (Santarcangeli)

Az északi országokban a kőből, kavicsból kirakott labirintusokat is sokszor illették városnévvel: Babilon, Jeruzsálem romjai, Ninive városa, Jerikó stb., de a leggyakoribb megnevezések ott is Trójára utaltak (Trojin, Trojeburg, Treiborg stb). Elgondolkodtató, hogy a Trója szót kapcsolatba hozzák a keringeni, körülkerülni jelentésű különféle germán szavakkal is.

A középkorban a labirintust Jeruzsálemhez kötötték, ami a Megváltó földi cselekedeteihez kapcsolódott, a zarándokút végcélja, és az isteni város földi jelképe volt. A labirintus és a város rejtélyes összetartozására Európán kívüli példát is találunk. A labirintus egy távoli, a múltban elpusztított, mitologikus város szimbóluma az iszlám kultúrában is, s ugyanebben a minőségében tűnik fel Nepálban is. A labirintus – végső soron – menedék.

Barlang és anyaöl

A labirintus a belső szentély, az Élet kezdete. A labirintus a nagy anyaméh misztikus ábrázolása, az újjászületés színtere. Beavatóhely. A krétai-égei civilizáció felett, úgy tűnik, hogy a mélységek istenasszonya a Nagy Anya, a Magna Mater uralkodott. A labirintus ennek a feminin erőnek a máig ható esszenciája, ami ugyanúgy működik a világon mindenütt. A távoli Indonéziából származó mítosz szerint például a szigetlakók egy csigavonalban tekeredő táncot járnak el, hogy eljuthassanak az Alvilág Istennőjéhez. A kilenc körből álló tánc egy kaput jelképez, a rajta való áthaladás emberi létük fennmaradását biztosítja.

Lehetséges, hogy hasonló misztérium zajlott le a középkori francia katedrálisokban is a tizenegy körös labirintusok bejárása során. A maszkulin tudást és erőt szimbolizáló égbe törő építmények padlózatán megtalálható labirintusok az Istennő legősibb aspektusának „megtestesülései”. Nem véletlen, hogy a középkori templomi labirintusok sokszor olyan katedrálisokban kaptak helyet, amelyek a Notre Dame nevet viselik (Chartres, Amiens, Reims, St. Quentin, Saint Omer, Bayeux, Cremona). A chartres-i székesegyház és az Istenanya elválaszthatatlan kapcsolatát számos történet is őrzi: emlegetnek egy druidák által készített szobrocskát, amit úgy hívtak, hogy a Szűz, aki gyermeket hoz a világra. A városba érkező keresztények ezt az immár megfeketedett faragványt megtalálták, és állítólag Fekete Szűznek nevezték el. Más források tudni vélik, hogy a keresztény idők előtt egy pogány termékenység istennő temploma állt a katedrális helyén, ahol a meddő asszonyok imádkoztak gyermekáldásért. Hogy is volt valójában? Nem tudjuk, de a mítosz nem a történelmi igazságtartalmával hat, hanem azzal, hogy kijelöl egy utat, amerre sokan járnak.

Halál és újjászületés

„Aki átmegy a labirintuson, annak keresztül kell haladnia a sötétség bonyolult, csalóka útján, hogy legyőzze a halált (…) A mélységben ott nyugszik a nagy anyaméh misztikus ábrázolása s a labirintusé, amelyben az élet nagy vállalkozására kényszerülő ember bolyongani fog.” (Santarcangeli)

A labirintus szimbólum valószínűleg közeli kapcsolatban áll a halállal. Ezt példázza az egyiptomi havarai labirintus és a Szardínia-szigetén lévő az i. e. 1500 körüli időkből származó luzzanasi sírboltban talált sziklavéset is, ami klasszikus labirintust ábrázol. A labirintus tehát bizonyos szempontból az Alvilág térképe, melyet a távozó lelkeknek követniük kell a túlvilágra vezető útjuk során. A labirintus bejáratát legtöbbször NYUGATON találjuk: ez a kapuja a „más”-világnak, hiszen esténként itt tűnik el a nap. A Nap éves pályája is leírható tekervényes labirintusként.

Ugyancsak figyelemre méltó, számos példa akad rá, hogy a labirintusok (például Angliában, Francia- és Olaszországban) sokszor templomokban, vagy templomok és temetők közelében kaptak helyet. Az életnek a halál felé, a halálnak az élet felé való szakadatlan áramlását a labirintusokban meander- (oda-visszahaladó) és csigavonalakkal is érzékeltették. Ez gyakori motívum a falakon, párkányzatokon és oszlopokon egyaránt. A játékokban és szertartásokban előforduló spirális alakot bejáró tánc a világ minden táján egyszerre jelképezi az élet elvesztését és megtartását is.

A labirintusjárások, a pokolbéli utazások egyik előképe a halhatatlanságot kereső Gilgames alászállása az alvilágba. Az akadályokkal teli túlvilági „vándorlás” megjelenik az egyiptomi, tibeti és maja hagyományban úgyszintén. Arra, hogy a labirintus a halál helye, Indiában szintén találunk példát. A Mahábhárata című eposzban szerepel a spirális középpontú labirintus, a csakra-vjúha, a csatarendek forgószélként örvénylő, áttörhetetlen formája. A kuruksétrai csatában Ardzsuna fia nem tudván kitörni belőle, ennek közepén lelte halálát. A labirintus középpontja tehát fordulópont. Jelentheti az élet elvesztését, a holtak birodalmába jutást, az eltávozottakkal való kapcsolat felvételének lehetőségét, s az új élet kezdetét is.

Spirál, örvény, fraktál

Máig vitatott, hogy a csigavonalas elrendezés, a spirális rajzolat vagy felépítés mennyiben számít a labirintusok közé. Azt mindenképpen mérlegelnünk kell, hogy a világban érzékelhető formák közül a csigavonal kiemelkedő jelentőségű, s nemcsak a tengerek közelében találkozunk vele. Az örvénylés, a spirális ciklonok formája is labirintust idéző forma. Éppen nemrég fedezték fel, hogy a forgószelek alakja nem modellezhető egyetlen csavarvonallal. Kiderült, hogy sok kis örvényből állnak. Ez elvezet bennünket a fa alakzathoz, a fraktálszerkezethez, ami a természeti formák alapvető rendeződési elve, s mesterségesen is utánozható. A csakra-vjúha példája is erősíteni látszik azt az elgondolást, hogy a labirintus diagram titokzatos kapcsolatban áll mind a látható, mind a láthatatlan világ bonyolult törvényszerűségeivel.

Fonal, csomó, hurok

A létezés minden állapota, formája kapcsolatban áll egymással, és azzal az alapelvvel, ami létrehozta és élteti őket. A labirintusban megjelenő, megszakítás nélkül futó vonalak, a legkülönfélébb helyeken és időkben felbukkanó spirál és meandervonalak mind arra figyelmeztetnek, hogy az összekötöttség nem szakadhat meg! Lelkünk mélyén mindannyian Ariadné fonalát keressük.

Tánc

Ariadné és a tánc titokzatos kapcsolatban áll egymással. Feljegyezték, hogy Daidalosz Knósszoszban, a palota szomszédságában a szent táncok előadására szolgáló tágas táncteret épített Ariadné számára. A tánc a mítoszban is felbukkan. Megmenekülésük után Délosz szigetén Thészeusz, miután áldozatot mutatott be az isteneknek, társaival együtt „darutáncot” járt. A geranoszt táncoló hajadonok és ifjak egymás kezét fogva, szorosan egymáshoz simulva előre, majd hátra indulva lejtették körtáncukat, megjelenítve az égi csillagok kozmikus pályáját.

A labirintus és a tánc kapcsolatát elsősorban néprajzi kutatások bizonyítják. Úgy tűnik, hogy a „labirintikus” táncokat általában szent időszakokban járták, vagy gyászszertartásokhoz kapcsolódtak. A Brit-szigeteken és az északi országokban található labirintusokat is szinte mindig összekapcsolják a tánc hagyományával, talán ezért is maradtak fent sok helyütt mind a mai napig. Feltételezik, hogy a kőkörök egy tavasszal bemutatott „lányszabadító” kultikus tánc színhelyei is lehettek.

A középkori labirintusokkal kapcsolatos írásos feljegyzések rendkívül ritkák, ezért arról, hogy milyen szerepet tölthetett be a labirintus a katedrálisokban, csak következtetni tudunk. Nemrégiben azonban előkerült egy egyedülálló dokumentum, az alsó papság által a sens-i székesegyház elöljáróihoz benyújtott petíció, melyben kérik, hogy a szokásoknak megfelelően játszhassanak a labirintusban a szertartás alatt. Más forrásokból az is kiderül, hogy ez a „játék” egy liturgikus körtánc lehetett, amit húsvétkor jártak a labirintusban egy Krisztust dicsőítő éneket zengve. (Húsvét tiszta áldozatját a hívek áldva áldják…)

Világgá megyünk

A kutatók szerint a labirintus „a legősibb rítusok egyik eleme”. Nem meglepő hát, hogy a világ szinte minden szegletében fellelhető. A kérdést, hogy honnan és hogyan terjedhetett el, nem tudjuk megválaszolni. Szerencsére ma már talán kezd leszokni arról a tudomány, hogy belevesszen a lineáris el- és szétterjedés nyomon követésének útvesztőibe. Kezdjük elfogadni, hogy van, ami örökre rejtély marad, részben azért, mert nincs rá válasz, vagy, mert nem fontos a kérdés; másrészt azért, mert a leges-legfontosabb.

Ha nyugatnak indulunk, az észak-amerikai indiánok Man in the Maze elnevezésű labirintusaival találkozunk. Ez a klasszikus labirintus leginkább a fonott kosarakon jelenik meg. Sajátságos, hagy ezeknek a kosaraknak nem lekerekítettek, hanem szögletesek a sarkaik, és mivel fonással készülnek, a labirintust a középpontból induló spirális vonal hozza létre. A bejárat a legtöbb labirintustól eltérően, nem alul helyezkedik el, hanem a labirintus tetején található, s mindig egy emberfigura őrzi.

Dél-Amerikában a híres perui Nazca-vonalakról derült ki nemrégiben, hogy a sivatagba rajzolt, világűrből is látható több mint 1500 éves hatalmas ábrák valószínűleg labirintusként funkcionáltak. Nem az volt a cél, hogy lássák, hanem az, hogy rituális célból bejárják őket.

Labirintusra Afrikában is találhatunk példát. Különös, hogy az első ismert keresztény labirintus nem Európában vagy Kis-Ázsiában található, hanem Algériában az orleansville-i Szent Reparatus-bazilikában. Ez egy kicsi, négyzet alakú labirintus, közepén egy minden irányba olvasható szóhalmazzal, betűjátékkal, ami mindig ugyanazt a szöveget – Sancta Ecclesia (Szent Egyház) – adja ki.

Ausztráliába továbbhaladva az őslakosok Szivárvány Kígyó labirintusaira bukkanhatunk. Ezek a körülbelül 2500 éves múltra visszatekintő alakzatok az eddig megszokottaktól eltérően csak három körből állnak, és a kijáratuk a középpontban van. A bennszülöttek szerint a középpontba vezető út életük eddigi szakaszát jelképezi. Amikor elhagyják a középpontot, köszönetet mondanak eddigi életükért azért, hogy életben vannak. Úgy gondolják, hogy a labirintusban betekintést nyerhetnek a jövendőbe is, s megtudhatják, hogy mi a helyes cselekvés számukra.

A labirintus Kínában is ismert: a Mi Gong egy építészeti stílus elnevezése. Peking külvárosában létezik egy 1709-ből származó, keleti és nyugati elemeket ötvöző labirintus, ami a kínai császárok régi nyári palotájának, a kínai Versailles-nak volt a része. Az épületeket brit és angol csapatok a 19. század második felében kifosztották, és felgyújtották; minden romba dőlt, de a labirintus csodával határos módon megmaradt. Ma is sokan látogatják az egykori Tökéletesség és a Fény Palotája egyik nevezetességét, a derékig érő, sötétszürke kőfalakból épített klasszikus labirintust, amelynek fehér torony áll a közepén.

India és a labirintus kapcsolata egyelőre még felderítetlen terület, s úgy tűnik, komoly meglepetésekkel szolgálhat. Dél-Indiában egy ősi kereskedelmi útvonal mentén nemrégiben találtak rá a régészek egy feltehetőleg kétezer éves 17 méter átmérőjű klasszikus labirintusra, amit nem sikerült teljesen feltárni, mivel az idők során egy része fölé templomot emeltek.

Egy másik titokzatos indiai lelet az Undavalli sziklatemplom-együttes mind ezidáig rejtőzködő vésett labirintusa. Felfedezéséről ezt olvashatjuk: „Mélykék volt az ég, mint Visnu és a végtelenség színe. Először azt ismertem fel, hogy egy vésett jelen állok; éreztem, hogy durvább és ősibb, mint ezek az istenek és oroszlánok és lótuszok. Egy labirintus volt, tükörképe azoknak, amiket nem régiben Tintagel közelében, Cornwall-ban láttam. Pontosan ugyanez a jel tűnik fel a knósszoszi pénzeken, az i. e. kb. 1200-ból származó püloszi agyagtáblán, ilyet karcoltak a karmazsinvörösre festett oszlopra Lucretius házában, Pompeiben e szavak kíséretében: Labyrinthus Hic Habitat Minotaurus…” (Paul Hayland) – Úgy tűnik, hazataláltunk.

Zarándoklat a szív szent középpontjába

A labirintus szó egy kevésbé ismert, a katedrálisok megjelenésének idejéből származó magyarázat szerint a latin labor (munka) és a intus (belső vagy zárt hely) szavak összetételéből jött létre. Sevillai Izidor úgy véli, hogy a labirintus misztikus belső szükségletek kielégítésére szolgál.

Míg az útvesztőben szakadatlanul döntésre, választásra kényszerülünk, ha a labirintusba indulunk – még akkor is, ha az néha nem egyutú – csak egyszer kell döntenünk. El kell határoznunk, hogy belépünk, s bármeddig tartson is, végigjárjuk az utat, eljutunk a középpontig. A labirintus közepe felé tartani fontos, a nélkül nem lehet kijutni belőle, hogy a közepén meg nem fordulsz! A labirintusjárás a meditáció természetes módja, a vezetettség megtapasztalása. Leköti az érzékeket, mozgósítja a testet, kiemel a hétköznapi térből és időből. Összezavarja és megtisztítja az elmét, előkészíti a találkozást valakivel. A szörnnyel? – önmagunkkal? – belső vezetőnkkel?  – Istennel? A labirintus mindenkinek azt adja és úgy, amit ott, akkor éppen be tud fogadni, amire leginkább szüksége van. Az útvesztővel ellentétben, a labirintusban a kijutás nem cél, hanem eredmény! Solvitur ambulando. A megoldás járva-kelve születik meg. – írja Szent Ágoston.

A labirintus a szemmel nem látható valóság térképe – a labirintus a láthatatlan világon kalauzol végig, láthatatlan utakat tár fel. Megfejtették, hogy a labirintus kanyarulatai a csakrákat, a test örvénylő energiaközpontjain haladnak végig, ezeket aktiválják meghatározott sorrendben. Egy hétkörös klasszikus labirintus esetében ez így alakul: 3. – 2. – 1. – 4. – 7. – 6. – 5. – (8.), vagyis: napfonat csakra – szakrális csakra – gyökércsakra – szívcsakra – koronacsakra – homlokcsakra – torokcsakra – és végül az Isteni tudatosság csakrája.

A labirintus szívében találkozik az Isteni Akarat az Isteni Könyörülettel. Az Akarat, mely szabályos mintázatot, rendet teremt – a Könyörülettel, ami feloldja ezt a rendet, átírja, áthágja a szabályt, hogy aztán a rend új dimenziói nyílhassanak meg előttünk…

Imafüzér

A legkülönbözőbb vallásokban világszerte elterjedt imafüzérek is felfoghatók klasszikus, egyutú labirintusként, az Istennel való találkozás eszközeiként. Ezek közül a hinduizmus vaisnava ágának dzsapa málája (imafüzére) azzal tűnik ki, hogy vászonból készült zsákban tartják; s a hívők meditációjuk során a külvilág számára láthatatlan, a zsákban feltekeredett imafüzér gyöngyein „lépkednek”, hangosan vagy elmében ismételve Isten szent neveit.

Vajon mi az, ami évezredek óta életben tarja a labirintust?

A kérdés tudós ismerője, Paolo Santarcangeli különböző római analógiák alapján arra jutott, hogy a labirinda szó barlang- vagy bányajátékot is jelenthet. A labirintus mindig szoros kapcsolatban állt a játékkal, ez tette, teszi elevenné. Ha az ember játszik, akkor fellelkesül.

Játék

Érdekes a knósszoszi palotában talált freskókon megjelenő bika-játék vagy bika-tánc, amit dinamikussága miatt tartanak az elemzők játéknak. Mindez persze csak találgatás, hiszen hogyan is lehetne megkülönböztetni a szertartást a szent játéktól!

Tudjuk, hogy az egyiptomi fáraósírokba sok más tárgy mellett játékokat is elhelyeztek, például a Mehen nevű feltekeredett kígyót ábrázoló labirintusszerű társasjátékot is.

Úgy tűnik a labirintus az ókori Rómában a legkedveltebb játékok közé tartozott, a gyermekek mezei játékaként emlegeti Plinius. Vannak irodalmi adataink is: Vergilius eposzában Aeneas fia egy labirintus vonalú játéktéren lovagol, amit „trójai játéknak” neveztek.

A labirintusjátékok múltjával kapcsolatban a legtöbbször azonban csak közvetett, néprajzi bizonyítékok állnak rendelkezésünkre. Skóciában például még a 19. században is élt az a szokás, hogy kövekből klasszikus labirintusokat építettek, s – elsősorban a gyerekek – azon versenyeztek, hogy ki éri el előbb a középpontot. Érdekes, hogy sokszor a játék újrateremti magát, ugyanis a közparkokban lévő labirintusokban ma is sok helyütt ugyanezt csinálják (főleg a gyerekek), s a rekordokat és rekordtartókat is számon tartják.

Távoli kontinensekről is vannak a labirintusjátékokhoz kapcsolódó adataink. A dél-afrikai zulukról és kafferekről tudjuk, hogy szenvedélyesen szeretnek labirintusokat rajzolni a porba. A legértelmesebb fiúk hihetetlen sebességgel készítik el a rajzot, hogy aztán társaik megtalálják a Vezér középpontban álló kunyhójához az utat.

Találunk hazai példát is: a múlt század hatvanas éveiben még Magyarországon is volt nyoma a labirintusjárás hagyományának. Egy kedves óvodai körjátékban egymás kezét fogva énekeltük, hogy tekeredik a kígyó, rétes akar lenni; tekeredik a rétes, kígyó akar lenni… miközben a sor csigavonalban feltekeredett, hogy aztán újra egyenessé váljon; majd kezdődött előröl újra a játék…

A labirintus metamorfózisán keresztül meglepetésekkel teli, tekervényes ösvényeket követve végül eljutottunk a szív paradicsomáig. Az anyagi lét útvesztő, a labirintus beavató hely, a megvilágosodott állapot pedig szabadság, a labirintus közepébe vezető út pedig mindenkor fellelhető.

68/2017

Szabó Ed

Labirintusok és útvesztők Magyarországon

Pannonhalma

Hazánkban az első klasszikus hétkörös labirintust az ezer esztendős Pannonhalmi Apátság Arborétumában adták át 2010-ben. A fehér mészkőlapokból kirakott tizenhat méter átmérőjű egyutú labirintus télen-nyáron látogatható. Május első szombatján, a labirintus világnapján egyre több zarándok keresi fel minden évben.

Budapest

Különlegesség, hogy Budapesten a Nemzeti Színházat övező gyönyörű parkban a zikkurat tornya mellett egy hétkörös klasszikus sövénylabirintus is megbújik. Az „újjászületés kertje” sajnos több okból sem látogatható jelenleg.

Sövénylabirintust – pontosabban útvesztőt – a barokk kortól kezdve a magyarországi kastélykertekben is építettek; például ismeretes, hogy a 17. században a pozsonyi érseki kertben labirintus is helyet kapott. Az idők változtával azonban ezek a kertek sajnos elöregedtek, megrongálódtak és kipusztultak, s mára csak két történelmi növénylabirintus maradt fent hazánkban.

Nagycenk

Napjainkban a Nyugat-Magyarországon a nagycenki Széchenyi-kastély közel kilencvenezer négyzetméteres parkjában található szépen nyírt, nemrégiben újratelepített gazdag díszítésű – egyelőre mini – sövénylabirintus, amit eredetileg a 18. században alakítottak ki a francia főúri kertek mintájára.

Tiszadob

A 19. század második feléből való a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tiszadobon a Loire-menti francia kastélyok mintájára, romantikus neogót stílusban épült Andrássy-kastély tiszafákkal szegélyezett bukszus labirintusa. Az élő és a Holt-Tisza ölelésében fekvő szépséges park ékessége a Bourbon-liliomot formázó, világviszonylatban is különlegességnek számító sövénylabirintus, amely túlélte a világháborúk pusztítását, s ma is bebarangolható. A hatalmas, nyírt sövénykert a légi felvételeken nyújt igazán impozáns látványt. A labirintusban kapott helyet Fadrusz János Leányszöktetés című szobra is.

Ópusztaszer

Ma még kevesen tudják, hogy a világ harmadik legnagyobb labirintusa Ópusztaszeren található a Nemzeti Történelmi Emlékpark szomszédságában. A Csillagösvény elnevezésű tematikus élményparkot 2011-ben adták át. Két nagy kiterjedésű labirintusnak ad helyet: az egyik a csodaszarvast mintázó három és fél kilométer hosszan kanyargó fagyal-ültetvény, a másik pedig az ezerkétszáz méter hosszúságú fűzfafonat labirintus, ami egy honfoglalás kori övcsatot formáz. A látogatók egy kilátóból, illetve egy hídról is nyomon követhetik a labirintusban zajló eseményeket.

Kiszombor

A világszerte divatos kukoricából nyírt útvesztők is kezdenek elterjedni Magyarországon: az első zsámbéki kezdeményezést a kiszombori Kukorica Útvesztő Fesztivál fejlesztette tovább: A Csongrád megyei községben 2017-ben már kilencedik éve várják újabb meg újabb ötletekkel a kalandvágyókat a négy és fél kilométeres pályán

Legfontosabb források:

Paolo Santarcangeli: A labirintusok könyve – Európa Könyvkiadó, Budapest 2009

Összefoglaló: http://csillagosveny.com/wp-content/uploads/2015/03/labirintus-utveszto.pdf

Halász Péter oldala: http://labirint.us/

Labirintus Társaság (USA): https://labyrinthsociety.org/

Labirintusról szóló tanulmányok: http://www.labyrinthos.net/

Gyógyító labirintus: https://www.veriditas.org/