Kattintson ide és lapozzon bele legújabb számunkba !

Ereklyék – a Távol-Keleten

 

 

A tulku-rendszerben felismert korábbi életekből való személyes tárgyak, a megholt buddhista szerzetesek hamvasztása nyomán visszamaradó gyöngy-ereklyék, Buddha testtagjai a sztúpákban, 64 szamádhi kertje, az égbe szállt Isten földi maradványai … megannyi talányos kifejezés, de mind ugyanazon témának a variációja: ereklyetisztelet a Távol-Keleten.

 

Jogosan merül föl a kérdés: mi az ereklyék, azaz az anyagi és a szellemi-lelki világ közötti kapcsolatot is ellátó szakrális tárgyak szerepe a Távol-keleten, miféle szokások, ünnepek kapcsolódnak ehhez a témához?

 

A relikvia, azaz magyarul ereklye szó eredete a latin reliquiae, görög megfelelője laipsana. Ereklye az olyan tárgy vagy objektum – testrész, csontok, vagy használati tárgyak, ruházat – ami egy elhalálozott kivételes személyiséggel áll kapcsolatban.

Ereklyetisztelet az Ókorban is létezett. Athénben Oidipusz és Tézeusz feltételezett maradványait valóságos vallásos tisztelet övezte, Epidauruszban Aszklépiosz csontjait, Makedóniában Nagy Sándor hadvezérének, Perdikkasznak a maradványait tisztelték, s ha hihetünk a Chronicon Paschale beszámolójának, a perzsa Zoroaszter földi maradványait a legmélyebb hódolattal illették.

A kereszténységben az ereklyetisztelet fontos szerepet játszott a kezdetektől fogva, vértanúk és szentek földi maradványai a templomépületek, az oltárok fölszenteléséhez nélkülözhetetlenek voltak, illetve az imádság ihletői, a közbenjárás előmozdító eszközei voltak és maradtak. A nyugati ereklye-tiszteletre még visszatérünk.

A Távol-Kelet szellemi horizontján legfőként a hindu hagyomány gyakorlatát vizsgáljuk, de a buddhizmus ereklye-kultuszával is foglalkozunk. A téma roppant bonyolult, s mint minden egyéb kérdésben, a rengeteg iskola és hagyomány ezen a területen is akár egymásnak szögesen ellentmondó véleményeket fogalmaz meg. Ismeretes, Buddha mindenféle vallásos jellegű, vagy rituális, esetleg szokásjogot megtestesítő formaság létjogosultságát vitatta, mindemellett tanítása nyomán hamarosan rengeteg kultikus jellegzetesség jelent meg: formaságok, viseletek, vagy a buddhista panteon gazdag ikonográfiája. A hinduizmus különböző iskolái is gyökeresen eltérő véleményen vannak. Vannak, akik valóságos babonás attitűddel viseltetnek minden szentséges vagy éppen szentségtelen dologgal szemben, mások az ilyen praxist határozottan elítélve mindent elméleti, absztrakt síkra terelnek, mondván a transzcendencia nem hozható le az anyagba.

Talán megelőlegezhetjük: mindkét véleménynek van létjogosultsága, mert való igaz, hogy az immanens aspektus áthat mindent, vagyis nincs olyan szegmense a mindenségnek, amely ne volna átitatva a végső forrás átható, de rejtőző jelenlétével, ugyanakkor a transzcendens minőség, a személyes Isten valóban nem evilági, attól külön áll. A Bhagavad-gítá szent szövegét idézve: „Megnyilvánulatlan formámban ezt az egész univerzumot áthatom. Minden lény Bennem van, de Én nem vagyok bennük. És mégsem nyugszik Bennem minden teremtett. Íme misztikus hatalmam!” (Bg.9.4-5.)

Ha szorosabban az ereklyéknél maradunk, emeljünk ki két fontos tényezőt: a (holt) testet, illetve a kegyszobrokat (múrtik) és a kegytárgyakat. A köréjük rendeződő liturgikus szokások oly sokrétűek, hogy valójában ahány templom, annyi szokás, így ezeket szinte lehetetlen összegezni.

 

A holttest

Az indusok egyfelől szent borzadállyal viseltetnek a tetemek iránt, s mihamarabb elégetik máglyán, hogy szabaduljanak tőle. Ebben persze egy kulturális-földrajzi meghatározottság is tükröződik, gondoljunk a trópusok hatására és a gyorsan bomló fehérjékre. Ezt a gyors intézkedési szükségszerűséget támasztja alá a szakrális rítus is: azért égetik el gyorsan a tetemet, nehogy a test iránti ragaszkodása miatt az eltávozott lélek ne tudja megkezdeni égi útját. Ezért szinte aznap, vagy záros határidőn belül megszabadulnak a tetemtől. Léteznek kitüntetett halottégető helyek szent folyók, vagy éppen az óceán partján, másutt alkalmilag rakják meg a halotti máglyát. Olykor előfordul, hogy egy szent helyre szállítják a tetemet, mások meghalni mennek például Benáreszbe, hogy végelgyengülésben vagy halálra koplalva hagyják el a testüket – innen garantált a mennyek elérése, vagy egyenest az üdvösség. Csont-darabok, hamvak természetesen visszamaradnak a máglyából, ezeket egy urnába összegyűjtik, s a szent vizekbe szórva teljességgel megszabadulnak az elholt rokon földi maradványaitól. Ilyenformán a hamvasztásból gyakorlatilag nem őriznek meg semmit ereklye gyanánt.

Más esetben a nagy szentek, jógík testét megőrzik és eltemetik. Nem balzsamozásról van szó, mert a szertartás során kultikus anyagokkal kevert sóba ágyazva, lótuszülésben helyezik nyugalomra a testet. Fölébe síremléket (szamádhi mandir; szó szerint transz-kápolna) emelnek, ami lehet díszes palota-szerű építmény, vagy arasznyi, kúposra faragott kődarab. Értelemszerűen itt, a test nyughelyén az emberek tiszteletüket fejezik ki, sőt, egyes szamádhikban napi imádat folyik – mintha ott lenne még a tanító, füstölőt, ételt stb. ajánlanak föl. Az efféle temetés esetében tehát az egész test, illetve annak nyughelye számít ereklyének.

Speciális síremlék az úgynevezett puspa-szamádhi (am. virág-kápolna), amit az eltávozott szent ember valamely relikviája fölé emelnek. Ez lehet egy használati tárgy (könyve, imafüzére, ruhadarabja, vizesedénye stb.), vagy a testével egykor érintkező virágfüzér is. Ezeket az emlékhelyeket ugyanolyan „erős” helynek tekintik, mint a teljes testet tartalmazó kápolnákat.

A hindu hagyományban nem ismeretes a holttest csonkítása, darabolása, miként az a keresztény világban a csontmaradványok szétosztásával tulajdonképpen megvalósul, bár Buddha esetében alkalmaztak ilyesmit: hamvait és maradványait szétosztották. A Maháparinibbana-szutta mondja el, hogy halála után Buddha hamvait szétosztották követői között. (lásd: Távlat: Buddha foga, Buddha halála)

Buddha csontjai, testének darabkái nyugszanak állítólag a sztúpák alatt, bár szkeptikusan meg kell jegyezzük, hogy az Asóka császár által a legenda szerint egyetlen nap alatt emelt 84.000 sztúpa, buddhista emlékmű, s a többi ereklyés hely hány eredeti maradványt rejt, az rejtély. Ma vagy két tucat országban – és a mennyekben is – tisztelnek Buddha ereklyéket.

Az egyik leghíresebb Buddha-ereklye a Srí Lankán, a hajdani fővárosban, Kandy-ban álló Fog-templom kincse, itt Buddha egyik fogát őrzik. Ezt egy hercegnő Indiából csempészte Srí Lankára a kontyába tűzve, majd a kultikus rítus részeként komoly imádat, körmenetek, napi ceremóniák, templomi védsereg s egyebek alakultak ki. Természetesen a hollandusok és angolok is szerették volna megkaparintani a relikviát, de különös módon a helybélieknek mindig sikerült megvédeniük a szent fogat.

1909-ben, a mai Peshawar területén a Kaniska kusán uralkodó (2. század) által emelt sztúpában kristály ereklyetartóban három, Buddhának tulajdonítható csontmaradványt fedeztek fel, amiket aztán megőrzésre a burmai Mandalay-ba menekítettek.

 

A szentek teste esetében föl sem merül a tisztátalanság kérdése. Transzcendensnek tekintik például egy tiszta szent, vagy önmegvalósult jógí testét is. Az alapvető gondolat az, hogy a lelkiség annyira képes átfűteni egy a realizáció magas fokán álló személy fizikai testét, hogy legyőzhetővé válnak a természet törvényszerűségei, akár abban az értelemben is, hogy a test romolhatatlanná válik, ahogyan ezt a kereszténység is ismeri egyes szentjei esetében.

A buddhizmus egy különös relikvia-tárgya a gyöngy-ereklye, vagy saríra (szanszkrtul annyi mint test, alkat, szervezet) amely a jeles lámák, a lelki megvalósítások magas fokán álló személyek holttesteinek elhamvasztása nyomán marad vissza.

 

Sarira a buddhista terminológia szerint:

  1. dharmakája saríra – Buddha által elmondott szútrák
  2. testi maradványok Buddha és mások után, buddhista múmiák
  3. testrész-sarírák – hamvak
  4. általában a hamvasztás nyomán a testből visszamaradó gyöngy- vagy kristályszerű képződmények

 

A saríra-gyöngyökről úgy tartják, megtestesítik a mesterek lelki tudását, realizációját, tanításait. Beszélnek arról, hogy a mesterek szándékosan hagynának hátra ilyen maradványokat azért, hogy követőiket emlékeztessék. A gyöngyök „szépsége” a mester lelki erejével, fegyelmével függ össze, és kedvező körülmények között – úgy tartják – a sarírák „szaporodnak”, de a birtokosuk negatív beállítódása nyomán akár el is tűnhetnek. A misztikus elméleteken túl a saríra-gyöngyök megjelenésének tudományos magyarázata is létezik: elektronmikroszkópos vizsgálatok szerint bizonyos körülmények között az emberi csontok hő hatására kristályszerű képződményekké alakulnak át.

Név nélkül említjük meg azt az esetet, amikor egy nemrégiben eltávozott vaisnava mester tanítványai éppen arról cseréltek eszmét, miként és mennyiben transzcendentális a mesterük teste. Egyikük szerint az anyag mégiscsak anyag, az visszaolvad a totális anyagkészletbe, mások ezt ellenezték. Nos, ezen lehet vitatkozni, s elfogadván a romolhatatlan test tényét mégis valószínű, hogy általában a test lebomlik, de a követők amúgy is a mester szellemiségét, tanítását, példáját imádják, akármi történjék is a testtel. Ezért nem csupán a tiszta szentek, nagy tanítók testi maradványai, hanem használati tárgyai is nagy becsben állnak. Imádatra méltó a guru ülőhelye, saruja, ruházata, de még a jármű is, amit használ, mert holmiját átitatja aurájának, szellemének lenyomata.

 

Visszatérve a hindu szokásokhoz: mi a helyzet Isten testével? Az indiai hagyományban elevenen él a tudat, hogy Isten nem hagyja magára a világot, korszakról korszakra alászáll avatárjai formájában. Hol vannak ezek maradványai? Hol vannak például Krsna földi maradványai, ha egyáltalán vannak? Buddha esetében a hamvasztás és a földi maradványok szétosztása érthető. Krisztus esetében a mennybemenetel elegendő magyarázatnak tűnik arra, hogy ne keressen senki földi maradványokat (tekintsünk most el attól a ténytől, hogy sokan Kasmír fővárosában, Srínagarban vélik azonosítani a palesztinai működése után Indiába visszavonult, s ott idős korában elhalálozott Jézus sírját), s a Bhágavata-purána Krsnával kapcsolatban is a mennybemenetelt említi – fegyvereivel, s egyéb attribútumaival egyetemben (11. Ének 31. fejezet):

 

„Ezután megjelent a színen Brahmá, Siva és Párvatí, valamint más félistenek Indra vezetésével, továbbá a nagy bölcsek a teremtés urainak társaságában, ősatyák, sziddhák, gandharvák… Azért jöttek, hogy szemtanúi lehessenek az Úr távozásának.

Égi járműveik betöltötték az eget, s határtalan odaadással virágesőt hintettek a földre. (1-4.)

A Legfelsőbb Személy, Krsna egy pillantást vetett Brahmára, az egész teremtés nagyatyjára, s további szolgáira, a félistenekre, majd saját isteni lényén meditálva lehunyta lótuszvirághoz hasonlatos szemét. (5)

Isteni teste – mely az egész univerzum támasza s a meditáció örömteli célja –, nem hamvadt el a tűzelemre összpontosító elme jógagyakorlatában, így (saját testében) emelkedett birodalmába. (6)

Üstdobok kellemes hangjától zengett a mennybolt, és virágeső hullott az égből. A Legfelsőbb Lénnyel együtt az igazság, jámborság, állhatatosság, jólét s dicsőség is távozott a Földről.” (7)

 

Mindemellett a szent hagyomány úgy tartja, Krsna hátrahagyott egy anyagi testet, s azt elhamvasztották. Ennek a hamvasztásnak néhány csontdarabkája megmaradt, amiket azóta a Bengáli-öböl partján fekvő Puri zarándokvárosában imádott Dzsagannáth múrti testébe faragott kis üregben őriznek, s amikor a múrti testét a megszokott időközönként újrafaragják, a maradványokat is áthelyezik.

 

Kegyszobrok, kegytárgyak

Másik fontos terület a múrtik és az imádat kellékei. A templomokból való kegytárgyak, virágfüzérek, vagy a szent helyekről származó föld, víz, növények stb. mind-mind speciális hatóerőt képviselnek. Ez tény, aligha vitatható, de működő erővé akkor válik, ha az ember hisz benne. És fosszuk le bátran a kultikus tárgyakra rakódott babonaságot, mert metafizikailag, s a hit teljességének szintjéről vizsgálva a kérdést, ez a burokréteg közel sem azonos magával a dologgal – a remélt kisugárzás nem azonos a metafizikai töltéssel.

A hindu panteonban rengeteg istenség van, s egy hindu templom az égi világ túláradó változatosságáról szól. A különböző istenségekről vagy akár szentekről mintázott kegyszobrokat múrti-nak nevezik (alak, test, forma), s ezek kultikus imádatához rengeteg részlet és néhány nagy vezérelv tartozik. A múrtik imádatát nehezen értik az emberek, pedig senki sem nevezne bálványimádónak egy buddhistát, amiért ott van a szobájában egy Buddháról mintázott szobor vagy kép. A Buddháról készült szobrokat a buddhizmusban emlékeztetőnek nevezik, s a hindu gondolkodás ennél is tovább megy: a kegyszobrokban a hívő ember képes felfedezni imádott Istene jelenlétét, bensőséges ima- és szolgálat-kapcsolatot képes kialakítani. Ontológiailag vizsgálva, Isten mindenben jelen van, vagy közvetlenül, vagy áttételesen, és semmi sem független tőle. Ha tehát mindenben fölfedezhető az isteni jelenlét – közvetlenül vagy energiáján keresztül – akkor belátható, hogy bizonyos helyeken, alkalmakkor ez az energia koncentráltabb módon nyilvánul meg. A kegyszobor, múrti, ilyen koncentrált isteni energia, mintegy összekötő kapocs e világ és túlvilág, ember és Isten között. A kegyszobrokat bonyolult, sokszor több napig eltartó ceremónia során fölszentelik, pontosabban meginvitálják belé az istenséget. A szobrokat eleve rituális módon készítik – általában fafaragó vagy bronzöntő dinasztiák foglalkoznak ezzel, majd szó szerint tejjel-mézzel való fürdetés, öltöztetés után a megfelelő imák mellett megtörténik az invitálás. Eddig a pillanatig finom gyolcs-kendővel van bekötve a múrti szeme, mígnem a papok leoldják a kendőt, s a titkos fohászokat zengve megkenik a kegyszobor szemeit. Ezzel a múrti rányitja szemét a világra, valósággal életre kel, ezért is nevezik a ceremóniát élet-oltásnak, élet-adásnak (prána-pratisthá).

A metafizikai kapcsolatteremtés lehetősége helyett sokan bálványimádást sejtenek a múrtik szolgálatában. A bálvány egyik szófejtése bala-van (ereje-van), vagyis erővel bíró, energiát sugárzó (mondjuk azt, hogy christos, azaz fölkent?), s a szimbólumok erővel történő feltöltése közismert tény. Ha az ember az otthonában egy szobát a szent gyakorlatoknak tart fönn, oltárt létesít, füstölőt éget benne, imádkozik, mantrákat zeng, meditál stb., idővel a hely feltöltődik lelki energiákkal.

Az efféle személyes imádat a kereszténységben is ismeretes: a feszületek, Madonna szobrok, szentek szobrai, de az ikonok tisztelete és maga az ereklyekultusz is ide tartozik.

 

Képrombolók és ikontisztelők

„…ugyanis míg mi semmit sem kárhoztatunk a képekben az imádáson kívül, sőt, egyetértünk azzal, hogy a szentek képei is jelen legyenek a bazilikákban, nem imádásra, hanem a régi dolgok emlékezetére és a falak díszítésére, addig amazok [ti. a képimádók] hiszékenyen csaknem minden reményüket a képekbe helyezik. Végül is mi a szenteket testükben, testük maradványaiban, esetleg ruháikban tiszteljük a régi Atyák hagyománya szerint, ők viszont faliképeket és festményeket imádva azt vélik, hogy nagyot haladnak a hitben, noha csak festők munkáit tisztelik. (Libri Carolini III.16.)

 

A Madonnákat sok helyütt Magyarországon is öltöztetik, ékszerezik, és csodatéteménynek számít, ha könnyeznek, vagy véreznek a képek, illetve szobrok. A Máriapócsi kegykép kétszer is könnyezett, de amikor átvitték osztrák földre, a császári fővárosba, ott elapadt a könnye. Napjainkban (2017. június-július) a pásztói Szentlélek Templomban a Rosa Mystica Szűzanya kegyszobor könnyezik (!).

Ilyen nedvelválasztás intra- és extra-irányban is ismeretes az indiai hagyományban. Egyszer olasz vámosok tartóztatták fel azt a menetet, amely indiai kegyszobrokat hozott volna Itáliába. A több szobor láttán nem akarták engedélyezni a tovább haladást, de amikor az egyik szobor könnyezni kezdett, a zordon határőr megenyhült. A nedvek befogadásának kimagasló példája Ganésa tejcsodája, amikor jó egy évtizede a templomi fölajánlások során elkezdte elfogadni a tejet – magyarán a múrtik megitták a fölajánlott tejet (ld. Kagylókürt 40. Orientáció: Tejcsoda, milkmiracle.com)

A múrti-elv tehát egy titokzatos kapcsolatteremtési lehetőség. Az egyes istenségekről mintázott kegyszobrok más-más hangulatot képviselnek, eltérő eszményeket, erőket, érzelmeket testesítenek meg. A múrtik imádatát meditációnak is tekinthetjük.

Az imádatnak rengeteg részlete, kelléke, feltétele ismeretes. A kellékek ontológiája és listája is érdekes. Ontológiailag minden olyan kellék – füstölőtartó, ghí-mécses, csamara-legyező stb. – amely szerepel az imádatban, az mind az isteni teremtő erőnek vagy produktív energiának a megnyilvánulása, míg a kedvteléseket az isteni kreatív energia váltja valóra. A produktív energia működése így lehetővé teszi az imádatot, míg az istenes érzelmeket erősítő tápláló mantra a kreatív energia kiáradása. Mindemellett ahány templom, annyi szokás. Néhány ünnep fix időpontja meghatározó, ezen túlmenően szinte minden templomnak (nem is szólva az eltérő iskolákról vagy a különböző vallásokról) megvan a maga imádatrendje.

 

Ereklye-gyűjtemény

Hadd hozzunk egy Európához közelebbi példát: Isztambult. Itt, az Aranyszarv-öböl szirtjén áll a Topkapi-múzeum, a hajdani szultáni palota. Valóságos város a városban, ma múzeum, a hárem, a kincstár, a pavilonok és a konyhák, a janicsár-szállás és a gyönyörű park megannyi látnivaló. A legkülönösebb azonban a Szent Ereklyék pavilonja.

Az iszlám világ relikviái jobbára Mohameddel, illetve korábbi prófétákkal és későbbi jeles muszlimokkal kapcsolatosak. Vagy családi átörökítés mentette meg az ereklyéket, vagy a kalifák gyűjtötték össze a relikviákat, amik a kalifátus uralmi szimbólumaivá váltak. Az ereklyékből gyakran adományoztak mecsetek, mauzóleumok vagy dervis kolostorok számára is, hogy a hívők buzgalmát fokozzák. A relikviák javát előbb Egyiptomban, az alexandriai kincstárban őrizték, majd I. Szelim szultán győztes egyiptomi hadjárata nyomán összegyűjtötte a mameluk állam, az abbaszita kalifátus és a Hidzsaz birodalom relikviáit, és minden átkerült Isztambulba.

A nálunk is jól ismert Evlia Cselebi török utazó (1611-1682) listázta a Próféta ereklyéit: a kabátja, zászlaja, fogának egy darabja, szakállának szálai, zászlórúd csúcsdísze, egy stílus irón, mosdótálja, fenyőfából való olvasója, fapapucsa, nádbotja, ruhacsíptetője, fekete kardja, öve, átalvetője, turbánja és egy fehér filckalpaghoz való tű.

Mennyi minden más is látható ma a Topkapi palotában! Itt van Ábrahám főzőedénye, József turbánja, Dávid próféta kardja, Mózes botja, Fatima kendője és egyéb ruhái, Dzsalal-id din Rumi szilkéje, a Ka’ba esővetője és ezüst díszei, föld a Próféta sírjáról, 48 kilogrammos arany gyertyatartók a Próféta mecsetjéből, textilek, kéziratok, imaszőnyegek – mindösszesen 605 regisztrált darab.

Mi lehetett az oka eme szenvedélyes ereklye-gyűjtésnek? Tashin Öz, a Topkapi múzeum első igazgatója így ír erről:

 

„A szent ereklyéket évszázadokon át a sors történelmi megnyilatkozásai nyomán gyűjtötték egybe. A relikviák egyenként kerültek török kézre, hol a hit, hol a jószerencse folytán. Nyilvánvaló, nemcsak a vallási buzgalom és rajongás motiválta a relikviák összegyűjtését és megőrzését, hiszen azok művészi és történelmi értéke is felbecsülhetetlen.” (The Sacred Trusts, 1953)

 

A XIX-XX. század folyamán azért küldtek rengeteg relikviát Isztambulba, hogy a fundamentalista wahabiták elől megmentsék azokat, ugyanis az ereklyetisztelőket a wahabiták politeistának bélyegezték és ellenezték a relikviákat. Ám nem csak értékmentő indítékról, vagy szépművészeti gyűjtőszenvedélyről beszélhetünk. Ha a relikviák egyike-másika annak idején a kalifátus hatalmi szimbóluma volt, akkor a relikviák hatalmi eszközt is jelentettek. Aki birtokolja az ereklyét, birtokolja az eszmét is. A fénykorában hihetetlenül kiterjedt Ottomán birodalom nemcsak adókat szedett, hanem az ereklyéket összegyűjtve az alattvalók figyelmének, szent áhítatának is középpontja lett, ez egyfajta misztikus hatalmi koncentrációt jelentett.

A szultánok védőerőt is tulajdonítottak az ereklyéknek. Amikor az I. világháború során Isztambul eleste fenyegetett, a kincstárat már kimenekítették az anatóliai Konya városába, s a szent ereklyékre is hasonló sors várt, amit végül a szultán borbélya azzal a véleményével akadályozott meg, hogy amíg az ereklyék a helyükön maradnak, az ellenség nem képes meghódítani a várost.

Talán ehhez hasonló hatalom-koncentráció szándékát jelenti, hogy szinte az összes apostol relikviáit Itáliába gyűjtötték? A kor legbecsesebb, legértékesebbnek tekintett vagyontárgyait, aranytartalékát és szellemi fedezetét gyűjtötték így egybe. Milyen érdekes, hogy a XX. században is végbement egy hasonló koncentráció, amikor az USA Kentucky államában egy katonai támaszponton az akkori kor legértékesebb tartalékait gyűjtötték egybe: Fort Knox-ban nemcsak az Egyesült Államok, hanem több más ország aranytartalékának javát is. Talán az a 4.500 tonna arany ugyanilyen hatalom-koncentrációt jelez?

De a világi ereklye- és fétistárgyaktól elrugaszkodva hadd hívjuk fel a figyelmet egy sajátos jelenségre, és hadd tegyük fel a kérdést. A jelenség tehát: a közvélekedésben a kereszténység által csodának elfogadott jelenségek valódiságát vagy eleve tagadják, vagy mérhetetlen szkepszissel fogadják, ugyanakkor a keleti – nevesül – buddhista „csodákat” és legendákat szinte kritikátlanul elfogadják. Érdemes elgondolkodni, vajon a csoda – és nyugodtan soroljuk ide a szentség, ereklye, transzcendencia és végső soron Isten – lehetőségét általában tagadja ez a nézet, vagy csak a nyugati környezetben megnyilvánuló válfaját vitatja, s az egzotikus változatokkal helybenhagyólag egyetért?

A kérdés pedig: vajon a tanítás vagy a szent könyv tekinthető-e ereklyének? És egyáltalán maga az eleven ember lehet-e ereklyéje valaminek? Eme kérdéseket azonban most nyitva hagyjuk…

 

Rácz Géza

2017/68