Indiai útinapló 2.

Ez a roppant vasalkotmány még az angol uralom ideje alatt, a negyvenes években épült, s arról nevezetes, hogy rondább a sydneyi Harbour Bridge-nél; valóban, mint támadással fenyegető szörny magasodik a part fölé. Miközben a nagy tömeg majd összeprésel, a mellettem ájuldozó, halott arcú bengáli üzletember karja alatt egy pillanatra a folyóra látok: agyagszínű vizén számtalan toldozott-foltozott vitorlájú bárka, csónak, uszály és hajó.


Buszunk lassan, meg-megtorpanva, időnként fülsértően sipítva halad előre a hídon örvénylő ember és jármű áradatban. A színesre pingált, otromba teherautók, ökör vontatta kordék, kerékpárosok, riksák, melyeket ömlő verítékű, ziháló “földönfutók” húznak megfeszített inakkal, mindennemű közlekedési törvényre fittyet hányva törtetnek céljuk felé.

Igen, Indiára valahogy nem illik a nyugati emberekre, főként a németekre olyannyira jellemző fekete-fehér szemlélet, az élet minden területére kiterjedő, aprólékos, merev előírások és rendelkezések, melyek teljesen gúzsba kötik az ember egyéniségét. Bár az angolok bevezették az irodarendszert, ahol megpróbáltak majd mindent időhöz és rendelethez kötni, távoztukkal valósággal összeroppant az addig viszonylag jól működő adminisztrációs gépezet. Ami pedig a közlekedést illeti, e téren is észlelhető a védikus életbölcselet spontanitást hirdető szelleme: mindennaposak a késések, sőt olykor az is előfordul, hogy a várva-várt busz vagy vonat – sok helyütt még mindig a gyarmati időkből fennmaradt vicinálisok pöfögnek –csak másnap érkezik meg. Ezzel kapcsolatban mindig az volt az érzésem, hogy az indiaiak meggyőződése szerint a lényeg számít, s nem a formaságok. Ezzel magyarázható, hogy a lehető legtermészetesebb módon viselkednek az úttesteken is; számukra az a legfontosabb, hogy a különféle veszélyeket elkerülve mielőbb célba érjenek. Így hát hol így kanyarodnak, hol úgy, mindig készen a legmeglepőbb rögtönzésekre; ami pedig a közlekedési lámpákat illeti, meggyőződésem, hogy azokat a külföldiek számára állították fel… Mégis, bármennyire hihetetlenül hangzik, a késésektől eltekintve viszonylag jól működik a közforgalom, s csodálatos módon ritkaságszámba mennek a közlekedési balesetek is.

Miután átértünk a túlsó partra, közvetlenül a híd után lekanyarodtunk balra, s megálltunk Hoowrah város központi pályaudvara előtt. A vörös mellényű, mellükön és karjukon fémbe vésett sorszámot viselő kulik, rikító szárikba öltözött nők, valamint a különféle csomagokat cipelő, siető, tolakodó munkások és üzletemberek áradatában a főbejárat felé igyekeztem. Az óriási csarnokba lépve a félhomályban a sok utason, bálán, bűzös halaskosarakon és milliárdnyi légyen kívül a csupasz betonpadlón szanaszét heverő számtalan koldust, nincstelen páriát és aszott testű, szánalmas sorsukba békésen belenyugvó beteget láttam, akik a hőségtől, esőtől menedéket nyújtó, nagy forgalmú pályaudvart választották kéregetésük színhelyéül.

Tény, hogy Indiában sok helyütt szegénység és szenvedés ötlik az ember szemébe, ám ennek ellenére Nyugaton mégiscsak túlzottan negatív képet festenek az egészről. Például, lépten-nyomon azt halljuk, hogy százezrek pusztulnak éhen csak azért, mert nem hajlandók a mindenütt, még a legforgalmasabb utcán is békésen kószáló “szent” tehenet levágni és elfogyasztani. Nos, én tizenhat alkalommal jártam Hindusztánban, tehát összesen több évet töltöttem itt, de olyat ezidáig egyetlen egy alkalommal sem tapasztaltam, hogy éhínség pusztított volna. Vitathatatlan, hogy olykor természeti csapás vagy más katasztrófa folytán elpusztul a termés, minek következtében élelemhiány, s ezzel ideig-óráig éhezés áll be, de ez egyáltalán nem általános. Az is igaz, hogy vannak koldusok és nincstelenek, ám ugyanakkor nem jártam még olyan országban, ahol ennyire kötelességüknek tartanák az emberek a rászorulók megsegítését, mint itt. Az ősi védikus hagyományok szerint a gyerekeknek, özvegyeknek, betegeknek, rokkantaknak, valamint a papoknak (brahmanáknak) és a szent életű embereknek (szádhuknak) megengedett a koldulás, s valóban, a legtöbb hindu szívesen adományoz, akár naponta többször is. Ez nemcsak azért van, mert jószívűek és jámborok, hanem mert tisztában vannak a karma-törvénnyel, vagyis tudják, hogy: “Jótett helyébe jót várj.” Nehezen képzelhető el, hogy valaki éhen haljon, amikor oly sok templom és ún. dharmasala (vallásos központ) létezik országszerte, ahol az éhes vándor vagy koldus ingyen fogyaszthatja a templomi Istenségnek felajánlott vegetárius ételeket, sőt még szállást is adnak neki.

India tulajdonképpen gazdag, hiszen dús termőföldekkel, földműves népe pedig évezredes agrár tapasztalatokkal rendelkezik. A boltok előtt sohasem látni sorokat, a piacok is az év minden szakában telítettek sokféle zöldséggel, gyümölccsel és gabonafélével. Carter elnök gabona-embargója után a Szovjetúnió Indiától vásárolta fel szükségletének java részét. Az is sokszor eszembe jut, amikor a szegény, éhező Indiáról hallok, hogy vajon melyik ország tudna eltartani húsz millió (!) meditáló szádhut, mégpedig úgy, hogy sokan közülük mégcsak nem is soványak… Egy ilyen feladat talán még az USÁ-t is gazdasági válságba sodorná!

Ami pedig a feltűnően sok szenvedést illeti: a hinduknak nem céljuk kikozmetikázni az anyagi lét igazi arculatát; nem rejtik véka alá a valóságot. Például a menthetetlen betegeket nem dugják félreeső szanatóriumokba, mint nálunk Európában, s a halálból sem csinálnak titkot – a hullát saroglyán cipelik a városon át a szabadtéri égetőhelyre. Ha mindezt figyelembe vesszük, akkor megértjük: csak úgy tűnik, hogy itt több a szenvedés, hiszen a világ bármely más táján épp úgy ki vagyunk téve a szenvedésnek, betegségnek és halálnak, legfeljebb más formában. És ami még érthetetlen a nyugati ember számára: majd minden indus zokszó nélkül, szinte derűsen viseli el akár a legnagyobb fájdalmat vagy tragédiát, s ezt életszemléletüknek, illetve a védikus filozófiának köszönhetik: tisztában vannak azzal, hogy ők valójában örökkévaló lelkek (átmák), vagyis nem a mulandó anyagi porhüvely az igazi énük, s hogy a születés és halál körforgásában előző vágyaik és tetteik, azaz a karma szerint kapják a szenvedést vagy az anyagi örömöket. Éppen ezért tudják, hogy végsősoron nincsen igazságtalanság, s Isten sem okolható semmi rosszért, hiszen: “Ember tervez, Isten végez”. Azzal is tisztában vannak, hogy a szenvedéssel mindig számolni kell a materiális világban, ennek anyagi módon lehetetlen véget vetni. Egyedüli megoldásnak a lélek felszabadítását (móksa) tartják, ehhez azonban elengedhetetlenül szükséges annak anyagi vágyaktól való megtisztítása. Ezt a célt szorgalmazzák a különféle jógatanok és a védikus bölcselet. Ezért tisztelik az indiaiak mind oly nagyon a jógikat, szentéletű szádhukat és a Védák tanítását. Élete céljának legtöbbje az ismétlődő születés és halál körfolyamatából való felszabadulást tartja.

Az ötös vágányhoz siettem, ahol a navadwipi vonat állt. Bár még tizenöt perc volt az indulásig, teljesen tele volt az egész szerelvény, így hát csak a táskámra tudtam leülni. Azt hittem, oly sokan vagyunk, hogy fizikai képtelenség lenne több embernek felszállnia. Tévedtem. Indulásig még vagy harminc ember sajtolta be magát a vagonba, az utolsóknak már csak a lépcsőn jutott hely.

Az egyszerű fapadokon szorongó férfiak, nők és gyermekek kíváncsian szemügyre vettek. Hamarosan szóba is elegyedtek velem, érdeklődtek származásom és vallásos meggyőződésem felől. A legtöbb ilyen beszélgetés kisebb filozófiai előadássá vagy színvonalas vitává alakul, mert az érdeklődők közül sokan maguk is behatóan tanulmányozták a védikus filozófia ismertebb műveit.

Kiérvén a városból, végtelen, zöldellő rizsföldek között zakatolt vonatunk. Itt-ott banán- és kókuszligeteket lehetett látni, melyek sűrűjében egy-egy tanya vagy kisebb falu rejtőzött. Olykor széles folyók felett ívelő hidakon robogtunk át; Bengál sík földjét a Gangesz több száz ága szeli át. Az állomásokon utasok és árusok nagy tömege rohanta meg a vonatot. “Csáááj, csáááj!” kiabálják elnyújtva, monoton hangon a teaárusok. Talán sehol a világon nincs olyan kitűnő kiszolgálás, mint Indiában. Az utas rendelhet teljes, több fogásos ebédet, ivóvizet, teát, gyümölcsöt, édességet, szinte bármit – anélkül, hogy ülőhelyéről el kellene mozdulnia; mindent az ablakhoz hordanak, s benyújtják. A szemfüles kereskedők a vonatra is felszállnak, hogy menet közben, a nagy tömegben odébbállni képtelen utasokra tukmálják portékájukat: ételt, fésűt, bicskát és még annyi mást…

Hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy az előző vagonból gyönyörű zene hangjai szűrődnek át hozzánk. A következő állomáson aztán már nálunk muzsikált és énekelt a két anyátlan-apátlan koldus testvér, egy húros hangszeren játszó, komoly kisfiú és egy szemeit földre szegező, szemérmes leányka. Mindkettőjük homlokát gondosan felfestett tilak jel ékesítette, s az utasok nagy örömére szívhezszólóan adták elő egy középkori vaisnava költő szanszkrit nyelven írt versét, melyet később magyarra fordítottam. Íme:

Óh, elme, imádd hát mindig Nanda fiát
így válhatsz félelem nélkülivé!
Ragadd meg ‘z alkalmat, társulj a szentekkel,
kelj át az anyagi lét tengerén!

Hidegben, melegben oly sokat szenvedtem
életemet hiába tengettem.
Röpke kis örömért szolgává szegődtem,
gonosz emberek rabjává lettem.

Nagy vagyon, ifjúság, fiak és rokonság
igazi boldogságot nem adhat.
Reggeli harmatként az élet elcsillan,
csak úgy van értelme, ha Krsnáé.

Hallás meg kírtana, emlékezés, ima,
hűséges vonzódás és szolgálat;
imádat, barátság, teljes önátadás
alkotja Góvinda Dász életét.

Az utasok áhítattal hallgatták a gyönyörű éneket, s miután az utolsó akkord is elhalt, még a legszegényebb ember is a zsebében kotorászott, hogy néhány paiszával ajándékozza meg a fiatal művészeket.

Végül is négy órányi vonatozás után befutottunk utunk végállomására; a peronon hatalmas tábla ölnyi betűi hirdették a város nevét:

NAVADWIP DHAM

India egyik ősi zarándokhelye ez, mely a mai korszakban a hét szent hely – Puri, Ramésvaram, Dváraka, Badarikásrama, Vrndávana és Benáresz – közül a legjelentősebb. Évszázadokon át dicső királyok székhelye, és az indiai logika, az ún. njája iskola fellegvára volt. Csaitanja Maháprabhu születése óta (1485) pedig egyben a Csaitanja-hívők (bhakták) Mekkájának is számít.

A vonatból kiszálló emberek közül többen imákat rebegve leborultak a szent földre, vagy pedig annak porát szórták fejükre. Az állomás kijáratát két kalauz állta el, s csak azokat engedték ki, akik leadták jegyüket. Kalauzok vagy jegyellenőrök nagyon ritkán szállnak vonatra, ez gondolom azzal magyarázható, hogy a dugig megtelt szerelvényekben túl nagy megerőltetésnek, valamint különféle veszélyeknek tennék ki magukat, vagyis olyasmiknek, amit az indiai munkások tudvalevőleg szeretnek gondosan elkerülni. Ezért inkább a kényelmesebb megoldást választják: amikor befut egy vonat, feltápászkodnak, majd a kijárati kapuba állnak, hogy a munkájuk bizonyítását igazoló jegyeket összegyűjtsék.

Kiérve az állomás területéről riksások egész hada rohant meg. Csomagomat kiragadták kezemből, majd a karomat ráncigálva, fülembe ordítozva próbáltak meggyőzni arról, hogy akkor járok igazán jól, ha őket választom fuvarozónak. Szemrebbenés nélkül ajánlják a viteldíj tízszeresét, gondolván, ha a jámbor turista le is alkudja az árat mondjuk a felére, még akkor is jól járnak. Ilyen esetekben nyugodtan, de kíméletlenül ki kell tartani a reális ár mellett, készen arra, hogy esetleg gyalog is megtegyünk néhány lépést, kimutatva szilárd eltökéltségünket, hogy márpedig azért sem engedünk a negyvennyolcból. Ez általában azonnali hatással jár, szertefoszlatva a riksások ama kapzsi álmát, melyet a fehérbőrűek látványa idéz elő elméjükben.

Végre sikerült megegyeznem egy riksással, aki hajlandó volt elfogadható áron elvinni a révhez. Szűk, ám igen forgalmas sikátorokon át vezetett utunk. Balról és jobbról apró üzletek végtelen sorát láttam, portékájukat hangosan, gesztikulálva kínáló árusokkal és alkudozó vevőkkel. Mindenhol lehetett érezni a jellegzetes “India illatot”; az istenségeknek felajánlott friss virágok és füstölők, valamint a különféle fűszerek keverékének átható illatát. Navadwip városa főként pamutszöveteiről és rézművességéről híres. A külvárosban egymást érik a kelmefestők és pamutfonók üzemei. Nagy betonmedencékben festik az anyagot, amit aztán bambuszból ácsolt szárítókra, jobb híján a kerítésre aggatnak. A rézművesek pedig harangokat, cintányérhoz hasonló karatálokat, csengőket, tálakat, gyertyatartókat, ghílámpákat stb. gyártanak. Ezek mind a különféle templomi ceremóniák kellékei. Navadwipi rézmunkák egész Indiában kaphatók, de az ide zarándoklók az olcsóbb ár és nagyobb választék miatt természetesen inkább itt vásárolják meg templomi kellékeiket.

A kanyargós, szűk utca hirtelen egy nagy térbe torkollott. Mint általában Keleten, a tér itt is a bazár és egyben a piac szerepét is betölti. A helybeliek Parama tal-nak nevezik ezt a teret, mert a középütt álló banjanfa (ficus bengalensis) oly hatalmas, hogy törzsében egy Káli kápolna épült. Miután a bengáliak szinte kivétel nélkül vagy vaisnavák (Visnu, ill. Krsna hívők), vagy pedig Káli imádók, nem csoda, hogy a banjanfában rejtőző kis kápolnát a nap minden szakában sokan látogatják.

Erről óhatatlanul is eszembe jutott Hajnóczy Rózsa Bengáli tűz c. regénye, melynek alapgondolatait itt a környéken – a Santinikétan és Navadwip közötti távolság nem hiszem, hogy több 100 km-nél – vetették papírra. A legtöbb nyugaton megjelent, Indiáról szóló könyvhöz hasonlóan ez is mily tévesen ír a hinduk szokásairól és vallásáról! A szenzációhajhászoknak az európai ember számára ismeretlen és furcsa India mind a mai napig nagy kincsesbánya. Kétes helyekről és egyénektől származó információjukat képzeletdús fantáziájukra bízzák, s így írnak aztán olyanokat, hogy nyugaton a nagymamák haja égnek mered a borzalomtól, a kamaszkorúak pedig izgalmukban tövig rágják körmeiket. A Bengáli tűz például úgy ír a Káli imádókról, mint lelketlen, fanatikus barbárokról, akik kisgyermekeket áldoznak fel a vérszomjas istennőnek. Tény, hogy a képeken nyakában halálfejes füzérrel ábrázolt istennő nem éppen bizalomgerjesztő látvány, de az igazsághoz sok olyan tény tartozik, amiről az átlag európai mit sem tud. Például, hogy a legtöbb hindu egy-egy félistent vagy istennőt a Legfelsőbb valamely tulajdonsága vagy energiája képviselőjének tekint, s ezért imádja őt. Szó sincs tehát többistenhitről, vagy a különféle imádók közötti vetélkedésről. Káli istennő például az anyagi energiát testesíti meg, ezért az őt tisztelőket saktákként ismerik (sakti energiát jelent). Akik közvetlenül a Legfelsőbbet imádják, tudják, hogy Isten különféle képviselőinek is kijár a tisztelet. Bár a hinduk “Bibliája”, a Bhagavad-gítá elítéli a félistenek imádatát, ezt úgy értelmezik, hogy a félisteneknek is meg kell adni a tiszteletet, de nem úgy és olyan mértékben, mint a Legfelsőbbnek.

A Parama tal tér után széles utca következett, az, amelyik már a révhez vezetett. Ebben az utcában főként olyan kis üzletek és kirakodó asztalok találhatók, melyek rózsafüzéreket (ún. dzsapákat), szent tulaszi cserjéből készült nyakláncokat és tilakot árusítanak. A hinduk is rózsafüzért használnak meditációjukhoz, de ez 108 golyóból (plusz az összefogó főgolyó) áll, s általában szantálfából vagy tulasziból készül (a Siva-hívőké pedig rudraksa golyókból, egy fa gubacsaiból). Ezen morzsolgatják, számolgatják a mantrát, azt a szent, bűvös szavakból álló versecskét, szöveget, amit gurujuktól e célra kaptak. A tilak pedig olyan fehér vagy sárgás színű agyag, melyet a Gangesz medréből, vagy pedig a Dváraka (Krsna városa) melletti szent tó, a Gópí-tal aljáról bányásznak. Ezt az agyagot fürdés után kevéske vízzel a tenyerükben kikenik, s az így kapott sárszerű festékkel jelölik meg homlokukat, illetve testük különféle részeit.

A révhez leérve kifizettem a riksát, majd miután a parthoz vezető kapunál megadóztattak néhány paiszával – Bengálban sok helyütt csekély összegű vámot kell fizetni a városba való be- és kilépéskor –, az egymást túllicitáló csónakokhoz siettem. India legtöbb folyóján mind a mai napig csónakosok szállítják az utasokat egyik parttól a másikig. Itt, a navadwipi kikötőben is ez a helyzet. A várost a Gangesz egyik mellékága, a Bhagirathi öleli át félkörben, a kikötővel szemben, a túlparton pedig a szintén Gangesztől eredő Dzsálingi folyócska torkollik testvérébe. Mondják, ide ömlik egy harmadik folyó, a mítikus, nem fizikai Száraszvati is.

Miután a csónakunk megtelt utasokkal, megkezdődött az átkelés. A két csónakos előbb hosszú rudakkal tolta, lökte a lélekvesztőt, s csak a mélyvízre érve eveztek. Az agyagszínű folyó sodrása igen erős volt, így a révészek megfeszített izmokkal dolgoztak, hogy az árral szemben előre tudjanak haladni. A folyó közepére érve már látszott a Dzsálingi világoskék színű vize is. Itt, a két folyó találkozásánál gyakran látni hatalmas delfinszerű halak hátát, amint zsákmányukat üldözve fel-felbukkannak a vízből.

Mint Indiában minden jármű, csónakunk is telis-tele volt utasokkal, olyannyira, hogy a merüléstől csupán néhány centi választott el bennünket. A merülésről eszembe jutott két kedves tanmese, amit mesteremtől hallottam volt még diák koromban: Volt egyszer egy tudós pandit (magas végzettségű bráhmana), aki éppen egy “észbajnokságról” tartott hazafelé. Egy széles folyóhoz érve csónakba szállt, s hogy tudását fitogtassa az egyszerű – azaz számára veszélytelen – révész előtt, így szólott hozzá:

— Jóember, értesz-e az asztrológiához?
— Nem én, jóuram, csak az evezéshez.
— Hajjaj, nagy baj az, mert így elpocsékoltad életed huszonöt százalékát!
Közben baljós, sötét felhők gyülekeztek az égen, s oly nagy szél kerekedett, hogy az egyre magasabb hullámok ide-oda taszították a csónakot. A pandit jól megfogódzkodott, ám büszkesége nem engedte, hogy hallgasson.
— No és nyelvtant tanultál-e?
— Én bíz még iskolába se jártam.
— Hát akkor tudd meg, hogy életed ötven százaléka veszett kárba! De a logika tudományáról csak hallottál már?
— Tudatlan ember vagyok én, uram.
— No, akkor annyit elmondok, hogy életed hetvenöt százaléka hiábavaló volt. Jaj, becsapott a víz! Mi ez, merülünk?!
— Vihar támadt, azt hiszem, baj lesz. Tud úszni, tudós uram?
— Úúúszni? Nem értek én ilyesmihez!
— Elég baj az, mert amondó vagyok, így száz százalékban oda az élete! – kiáltotta a csónakos, majd a színültig merült, süllyedő ladiktól elrugaszkodva erős karcsapásokkal igyekezett a part felé.

A másik állítólag egy megtörtént esetről szól: Egyszer Buddha vándorlásai során a szent Gangesz partjához ért. Révészt sehol sem látván hangosan csónak után kiáltott. Látta, hogy a hívásra a túlsó parton ladikjába száll egy öreg révész, majd lassú tempóval evez feléje. S csodák-csodája, kissé feljebb a túlparton, egy, a sok vezekléstől csont és bőr, agg jógi is elindult – a vízen járva! Mindketten szinte egyidőben érkeztek Buddhához, aki tisztelettel meghajolt az idős jógi előtt, s ily módon tudakozódott:

— Mondja szentéletű atyám, mennyi időbe tellett, míg elsajátította a vizenjárás tudományát?
— Bizony fiam, az egész életem erre áldoztam, de mondanom sem kell, hogy sok-sok évet tudok már magam mögött.
— Hasznos dolog, így legalább megspórolt néhány fillért – próbálta meg udvariasan “kiigazítani” a Megvilágosult a jóga igazi célját szem elől tévesztett aszkétát.

Indiában sok ehhez hasonló, hasznos tanmesét hall az ember lépten-nyomon. Tulajdonképpen a Védák, de főként az ötödik Védaként ismert Puránák, Mahábhárata és Rámajana is mesékbe ötvözve ismerteti még a legmagasztosabb filozófiai tételeket is. S valóban, így érdekesebb, szemléletesebb, no meg szórakoztatóbb is a tanítás. Láttam már olyat is, hogy egy bráhmana pénz helyett tanmesékkel fizetett a révésznek, akinek elégedett “accsa, accsa” közbeszólásai után minden kétséget kizáróan győződtem meg afelől, hogy egyáltalán nem bánta az alkut.

A Bhagirati és Dzsálingi folyók övezte földnyelven értünk partot. Fizettem, majd elindultam, hogy a közelben lévő úton riksát keressek. Uticélom, Csaitanja Maháprabhu születéshelye, a Jógapit ugyanis innen még körülbelül 3-4 kilométernyire volt. Az odavezető út a Bhagiratival csaknem párhuzamosan, folyásával szemben haladt.

Bár Csaitanja Maháprabhu Navadwipban született, születésének helye ma mégsem ott keresendő. Ennek oka az alábbi: a város jelenleg a Bhagirati folyó bal partján terül el, de mivel Bengálban mind a mai napig nem szabályozzák a sík területet teljesen behálózó számtalan folyót, bizonyosra vehető, hogy a folyómedrekkel együtt idővel a falvak és városok is gyakran vándorolnak. A szájhagyomány szerint Navadwip is többször a monszun-esőzések okozta árvizek martalékává lett, majd hol az egyik, hol a másik parton épült fel újra. Ezért Csaitanja Maháprabhu születésének helye egészen a múlt század végéig ismeretlen volt. Akkor korának kiemelkedő, a nyugati irodalomban és filozófiában is jártas guruja, Thákur Bhaktivinód egyik mély meditációja közben gyönyörű fényben ragyogó épületet látott a Bhagirati Gangá jobb oldalán, a mai Májápura nevű kis falu közelében. Isteni víziójától vezetve rögtön felkereste azt a helyet, ahol egy szent tulaszi cserjékkel sűrűn benőtt kis dombot talált. Kérdéseire a környéken szántó-vető parasztok elmondták, hogy ehhez a helyhez számos misztikus legenda fűződik, ezért soha senki sem merte felszántani. A helybeliek meggyőződéssel vallották, hogy ezen a dombocskán állt valamikor Csaitanja Maháprabhu szülőháza. Thákur Bhaktivinód a korabeli feljegyzéseket és térképeket is áttanulmányozva látta, hogy minden egybevágott. Meg lett hát az isteni könyörület inkarnációjának, a nagy Csaitanjának születéshelye! Thákur Bhaktivinód egyik fia, Bhaktisziddhánta Szaraszvati Gószvámi, aki apja nyomdokaiban járva mint nagytudású és szentéletű guru vált India-szerte híressé, közadományokból hatalmas, kilenc kupolás templomot építtetett itt, melyet azóta minden tavasszal – Maháprabhu születésének évfordulóján – eláraszt a zarándokok áradata. Ugyancsak Bhaktisziddhánta Gószvámi építtette a hosszú töltést, rajta a betonúttal, hogy a szeszélyes folyók vizétől megóvja e szent helyet és az itt épülendő templomokat. Ma már ugyanis szép számmal emelkednek ki templomkupolák a Bhaktisziddhánta utat övező kókuszpálmaligetekből.

Navadwipban is sok a vaisnava templom, viszont ezen az oldalon kizárólag ilyenek épültek. A vaisnava templomok messziről is jól látható ismertetőjele a nagy méretű csakra (harcidiszkosz, Visnu egyik fegyvere). Bhaktisziddhánta Szaraszvati, valamint számos tanítványa pedig előszeretettel építtetett kilenckupolás templomokat, lévén, hogy a bhakti-jóga kilenc folyamatból áll. A kilencedik kupola a legnagyobb és egyben a legkiemelkedőbb; ez szimbolizálja a végső folyamatot – az Isten előtti teljes önátadást.

Minden templomhoz ún. ásrám, vagyis kolostor tartozik, ahol szorgalmas brahmacsárik (nőtlen diákok) tanulják a védikus bölcseletet gurujuktól. Egy-egy ilyen ásrám több, általában fallal körbekerített épületből áll, közötte kerttel, ahol a boncok a szükséges zöldséget, gyümölcsöt, illetve az oltárra való virágot termesztik. A hosszabb-rövidebb időre érkezett vendégek számára külön szobákat tartanak fenn. A védikus filozófia és a lelki élet iránt érdeklődő vándor minden ásrámban szívélyes fogadtatásra lel. Szállásért, kosztért és a tanításért pénzt jobb helyeken nem kérnek, de – a vándor pénztárcájához és lelkiismeretéhez mérten – távozás előtt illik valamennyi adományt adni. Az ősi szokásoknak megfelelően bráhmanáknak nem ajánlatos a fizetés – ezáltal ugyanis kitennék magukat ama veszélynek, hogy a pénzre való tekintettel elferdítenék vagy elhallgatnák az igazságot, vagyis egyfajta szellemi prostituáltakká válnának (kacérkodik benem a gondolat: nem lenne-e okos dolog ezt a rendszert az európai intellektuelek körében is bevezetni?) –, csak adományokból élhetnek, abból is csak annyit tarthatnak meg, amennyi a minimális létfenntartásukhoz elegendő. Hozzá kell tennem, az ilyen ideál szerint élő bráhmanák száma manapság elenyésző. A Védák a mai korszakot kali-jugának, a materializmus sötét korszakának hívják, amikor az embereket szinte kizárólag az anyagi javak beszerzése, felhalmozása érdekli. Ennek érdekében képesek bármire, még a legvisszataszítóbb, minden elvet és erkölcsöt mellőző életmódra is.

A navadwipi vaisnava ásrámok közül a Csaitanja Szaraszvat Math a legismertebb, utána pedig az annak szomszédságában lévő Dévánanda Gaudíja Math. A Bhagirati innenső oldalán a Jógapiten kívül a Csaitanja Math a legjelentősebb. Ezenkívül ismert még a rév és Jógapit között félúton épült Iskcon település is. Ez utóbbit a nyugati világban “krisnások”-ként ismert csoport építtette, amerikai kényelemmel, szökőkúttal, állatkerttel, étteremmel stb. ellátva. Stílusában és méreteiben meglehetősen kirívó a hagyományokat ápoló templomocskák között.

Miközben ilyen gondolatok foglalkoztatnak, a riksa egyre közelebb visz Jógapithez. Egész úton feltűnően sok szerzetest látni, narancsszínű lepelbe öltözve, borotvált fejjel, akik mosolyogva köszöntik az arra haladót. Van, aki kedvesen int: “Térj be hozzánk, légy a vendégünk!” S egyszerre csak megpillantottam az impozáns kupolákat!

Végre megérkeztünk uticélomhoz, Csaitanja Maháprabhu szülőhelyéhez!

Dvárakés Dász