Kattintson ide és lapozzon bele legújabb számunkba !

A nevetés szent misztériuma – a humor, mint beavatás

 

 

A hagyomány megőrizte azt a történetet, hogy a Buddha ült a hegyen, és tanított. Ez a beszéde szavak nélküli átadás volt. Felemelt egy virágot. Úgy tartják, lótusz volt. Tanítványainak csoportja egy kivételével csodálkozva és értetlenül nézte őt, várva a magyarázatot, amely nem érkezett, hiszen nem érkezhetett. Az az egy tanítvány azonban, bár szót egyet sem szólt, felnevetett. Mások szerint csak elmosolyodott. A Buddha azt mondta: Ő megértette. Vagy nem mondott semmit. Mégis, úgy tartják, erre a tanítványára bízta ennek az átadásnak a titkát, és ezt a többi tanítványának is hallania kellett. Mindenesetre ez a híres Virágbeszéd története. A bölcsesség átadása az eleusziszi misztériumokban is szinte bizonyosan hasonlóképpen zajlott, mindazonáltal ott nem egy virág, hanem egy kalász csendes felmutatásával.

Sokan állítják, hogy a megvilágosodásban a szavak hasztalanná válnak, a végső megtapasztalás ugyanis túlmutat minden nyelvi leképezésen. A bölcs hallgat. Néha azonban szólnia kell. Hatalmas alázat, önzetlenség és szeretet kell hozzá, hogy megtegye, hiszen minden szóval távolabb kerül a lényegtől, miközben éppen arra szándékozik rámutatni. A csend és a szavak között létezik egy titokzatos mezsgye. Ez a misztérium nem más, mint a nevetés.

Kevesen tudták mindezt olyan jól, mint a dervistanítók. Ezek a szúfi bölcsek, a misztikus iszlám gyakran vándorló mesterei ismerték és előszeretettel alkalmazták a humort, a nevetést a tanítványok beavatása során. Ez a humor persze látszólag könnyed mivolta ellenére a lehető legkomolyabb célt szolgálta. Méghozzá a spirituális keresők felrázását, a megszokott gondolati sémáik és működési mintázataik közül való könyörtelen kimozdítását. Erre mindenképpen szükség volt szerintük annak érdekében, hogy a tanítvány befogadóvá váljon a magasabb rendű igazságok tudására. Enélkül olyan mértékű lenne ragaszkodása a tudásnak hitt tudatlanságához, hogy képtelen lenne bármilyen tanítást megérteni, elsajátítani. Alkalmazni végképp nem tudna ezek közül semmit, de ha mégis, akkor az bizonnyal sajnos csak a kárára lenne és nem az épülésére. 

Olyan jelentőségűnek tartották a megfelelő bölcsességgel megalkotott és átadott viccek tanító hatását, hogy az a hiedelem terjedt el róluk, hogy aki hét szúfi viccet és azok spirituális bölcsességre vonatkozó tartalmát tekintve tökéletesen megértett, az nyomban megvilágosodik. Nem ez adta csupán persze a népszerűségüket, hanem kiváló szórakoztató jellegük. Humorba csomagolva, kissé tehát rejtjelesen, de hatalmas földrajzi területen és hosszú évszázadokon át élő vízként futottak tova és terjedtek e tanítások. Folklórként, szórakoztató műfajként nem találkoztak akadállyal, hiszen veszélytelennek, hangsúlytalannak tűntek, a cenzorok sem láttak kivetnivalót bennük soha. 

A szúfik igazságai sokszor eleve is sokértelműek és hemzsegnek az egymásnak akár hevesen ellentmondó párhuzamos jelentésektől. Ezért nem túl meglepő, hogy a szúfi viccek emblematikus alakja, talán a világirodalom leghíresebb humoristájaként is számon tartott személy körül is rengeteg a kérdés és a homály. Naszreddín Hodzsáról állítják, hogy létező személy volt, méghozzá egy igen furfangos dervis, avagy tudós (arabosan mulla, perzsa kiejtéssel molla) lehetett. Semmi biztosat nem lehet tudni arról, hogy mikor született vagy hunyt el, bár jócskán akadnak spekulációk erre nézve is. A legvalószínűbb az, hogy neve alatt, személyével egyesülve több hasonló stílusban, vagy módszertan alapján működő szúfi mester emléke is fennmaradt. Több emberöltőnyi történet és anekdota kering a molláról, aki spirituális performansz művészként, valljuk be, egyszerre volt híres és hírhedt jelenség. Nagy tekintélyű szúfik szerint a legendák közé való felemelkedése, tehát a fikció és a képzelet által is kiszínezett minőségbe való belépése Naszreddin alakjának cseppet sem vesz el jelentőségéből vagy hatásosságából. Inkább a tanítási rendszer és stílus működőképességének ad hitelt, hogy e tökéletes, minden értelemben toposszá érlelődött, saját esszenciális sűrítményévé nemesedett, és minden bizonnyal a mitikus jelleg miatt szinte önnön karikatúrájává is torzult dervismester karaktere már túlnőtt saját valódi mivoltán.

Miért nevetünk a dervisvicceken? És vajon mi hasznuk volna a spirituális fejlődés útján? A dervisek szerint sok-sok lépcsőt kell bejárnia a keresőnek, mielőtt eléri a tisztaság, a magasabb rendű emberi működés állapotát. Egyenesen azt vallják, hogy tanítás és fejlődés nélkül az ember még csak nem is éri el az emberi szintet, ez ugyanis pusztán egy születéstől hozzáférhető lehetőség, amelyet birtokba kell venni és meg kell valósítani, magától senki sem lesz ember. Csakis akkor, ha tudatosan szellemi mivolta felé fordul és eltávolodik ösztönvilága kényszerítő késztetéseitől. 

Ez a fejlődés nem könnyű dolog. Hogy mi akadályozza? Természetesen a ragaszkodás és a megrögzött működés. Jellemzően ennek aligha van tudatában az, aki rabja. Önzését szeretetnek hiszi, kevélységét alázatnak, rögzültségét szabadságnak, kifacsart és önigazoló gondolatmenetét pedig tiszta logikának. E működés oly kiterjedt és mélyreható, hogy bármi, ami ellenében jelenik meg, szinte képtelenségnek tűnik. Ráadásul a változástól és az ismeretlen új működések lehetőségétől rettegő emberi elme öntudatlanul elég komoly védvonalakat épít ki az ellen, hogy felismerje saját torzultságát. Ha van oly csúf igazság, melynek elkendőzésére és tudatalattiba való száműzésére az elme motivált, hát ez fokozottan az. Szembesülni a korlátoltsággal nem kellemes. El lehetne kerülni? Tegyünk meg mindent! Hiszen mindenki ezt teszi. Együtt még könnyebb is eltitkolni ostobaságunkat…

Ez talán sikerülne is, ha nem jönne szembe Naszreddín Hodzsa. Ez a koldusszegény ravasz figura ártalmatlannak tűnik. De közben felölti működésünk minden furcsaságát és mi felháborodunk, nevetünk, megbotránkozunk, és ismét csak nevetünk. Magunkon. Ha ő fonák, akkor azért, mert mi észre sem vettük, hogy azok vagyunk. Ha logikája döccen, érvei romba dőlnek, hát azért, mert mi is rendre így érvelünk. Módszere kudarcot vall? De hát saját tudományunkat mintázza! És ha igazán különös dolgot mond vagy tesz? Önmagát és tanítását mutatja meg számunkra, hiszen ő sem mentesülhet attól, hogy saját görbe tükrébe ne nézzen.

Ha pedig felnevetünk, ő már győzött. Rávett, hogy rátekintsünk önmagunkra. Amin már nevetünk, az nem lehet többé titok. Amiről kiderült, hogy nevetni való badarság, arra már nem építhetünk komoly arccal világokat. Mindenesetre megremeg ragaszkodásaink és öntudatlanságunk rendszere. Beoltott minket a furfangos dervis, és most már munkál bennünk humora, jobban mondva gyógyító bölcsessége és inspirációja.

A szúfik szerint a spirituális fejlődésnek és az igazság felismerésének egyik legfőbb akadálya a büszkeség. A büszkeségből kilépni nagyon nehéz, de humorral lehetséges. A bölcs nem fél nevetni önmagán, mert nem azonosul megnyilvánult felületével, viszonylagos énjével, sem pedig mások által a róla alkotott külső véleménnyel. Sok gonoszság, kegyetlenség és önző késztetés gyökere éppen ez a téves azonosulás egy kimerevített, rögzíteni szándékozott változatunkhoz. Holott, valódi önmagunk határtalan, belőle aktuálisan alkotott viszonyítási pontunk, énünk pedig folytonosan tükrözhet mást, mindig élő, változó játékossággal.

Olyan a dervis, mint a tolvaj, aki éjszaka érkezik. Kénytelen belopódzni, hiszen nem fogadnák szívesen. Fel sem ismerik, hiszen rejtőzködik. Titokban ajándékot hagy azonban, és nem megkárosít, bár az elme talán fél, hogy elveszít valamit. Naszreddin, akit sokszor nincstelen ügyeskedőként jelenítenek meg a szúfi viccek, feleségével szegényes otthonukban alszik. Egyszer csak felriad asszonya, aki rémülten konstatálja, hogy valaki jár a házban! Férjét felrázza álmából. – Tolvaj van a házban! Tégy ellene, zavard el! – követeli a feleség a mollától. – Ugyan kedvesem! Hiszen elfelejted, hogy nincs is semmink? Inkább maradjunk csendben! Hátha a tolvaj keresés közben itt felejt nekünk valamit!

Hogyan is működik a szokványos gondolkodás és felfogás, amit szúfik szerint mindenképpen meg kell haladni a fejlődés lehetőségének megteremtéséért? Miért éppen olyan és milyen működés birtokba vételét akadályozza? Ez valóban sarkalatos kérdés lenne, de igen nehéz megvilágítani. Ha puszta intellektuális okfejtéssel ezt el lehetne magyarázni és e magyarázat által meg lehetne haladni, valószínűleg nem kellett volna körmönfont módszereket megalkotni és tovább hagyományozni a sikeres tanítás érdekében. Támpontokat és hozzávetőleges útmutatást találunk erre nézve, de úgy tűnik ezzel nagyon óvatosan bántak. Bizonyára azért, hogy nehogy azt hihesse valaki, aki ezeket a fejtegetéseket tanulmányozza, hogy a puszta megértés azonos a transzformációval és a hőn áhított spirituális fejlődéssel. Talán ismerték az eltévelyedésnek ezt a sajátos módját, és igyekeztek kikerülni azt az igazságot keresőknek. Félreértés ne essék, a szúfik fontosnak tartották az intellektuális és filozófiai tudás elmélyítését, és éppoly veszélyesnek tartották a tanulatlanságot, mint a túlhangsúlyozott értelmi képességeket, illetve azok kizárólagos használatát!

A dervisek önismeretük elmélyítésével és a kontemplatív figyelem magas szintre emelésével rájöttek, hogy az ember képességei éretlen, zavaros módon működnek, ráadásul ez a tény rejtve marad a szokványos megfigyelés és elemzés módszerei mellett. A racionalitás, az ok-okozatok feltérképezése és használata például egy csodálatos adomány lehetne, de az emberek legnagyobb része nem veszi észre, hogy milyen célra is használja ezt a képességet. Öntudatlan érzelmi késztetések, ösztönökből fakadó ragaszkodások és félelmek, önző vágyak motiválnak rengeteg emberi gondolatot és álláspontot. Ezek racionalizálása és észérvekkel való érvényesítése az, amit többnyire ésszerűségnek neveznek. Továbbá, minden alapot nélkülöző feltételezések védelme, fenntartása, illetve a megszégyenülés vagy bármilyen illuzórikus térvesztés elkerülése érdekében. Másképpen szólva a világnézeti ragaszkodás jegyében. Ezek az említett tézisek igaznak tűntek valaha, talán valaki számára, és aztán sok minden épült köréjük, rájuk, így a racionalitás mélyén igazából irracionális félelmek, ragaszkodás rejtőzik anélkül, hogy erre az úgynevezett ésszerűséget használó emberek rálátnának. 

A jó hír az, hogy megfelelő segítséggel, a kellő tudás és módszertan birtokában az ember előre léphet ebből az állapotból egy sokkal élőbb, teljesebb és objektívebb működés felé. Ez az objektivitás a lélek és a szellem igazságait éppúgy magában foglalja, mint a puszta ész világát. Nem igyekszik redukálni az igazság összetettségét holmi lineáris okoskodásra. Bármily szép is lenne, ha egy jelenség mögött egyetlen ok húzódna meg, illetve ha egy dolognak csupán egyetlen következménye lenne, ez még sincs így. Komplex jelenségek és ok-okozati rendszerek vannak, amelyek feltérképezése sokféle úton vezethetik az igazság keresőjét a tudás felé. Ez a nem kizárólagos felfogás felé visz. A túlzott lehatároltság is egy fejletlen működés igénye. A kategóriák, a meghatározások és a szigorú lehatárolások segítséget nyújthatnak bizonyos elemzésekhez és értelmezésekhez, ezeket azonban nem szabad összetéveszteni a valósággal. A tudományosságban, vagy az orvoslásban a módszerek és a meghatározások azt az illúziót kelthetik, hogy másféle felfogásban nem lehet szemlélni a vizsgált jelenségeket. A szúfik ezt a tévedést nagy hibának tartják, és igyekeznek rávilágítani abszurditására az általuk használt módszertan segítségével.

Naszreddín Hodzsa elégedett szerény körülményeivel, felesége azonban többre vágyik. Nem minden szempontból érti a molla tevékenységének igazi célját, de azt tudja, hogy köze van a Mindenhatóhoz. – Igazságtalan, hogy ilyen szegények vagyunk. Ha valóban olyan fontos a munkád, ahogyan azt állítod, akkor bizony kijárna érte a jobb fizetség is! Kérd meg Uradat, hogy jutalmazzon meg, tegye jobbá sorsodat, így az enyémet is. Fizesse meg végre erőfeszítéseidet. Mások is saját munkaadójukhoz fordulnak ilyen helyzetben, neked is ezt kell tenned! – Rendben van, asszony, megteszem, amit tudok! – válaszolja komoly arccal a molla. Kiáll a ház elé és könyörögni kezd. – Ó Uram, adj nékem száz dínárt, hogy jobbá legyen sorsom! Te mindenre képes vagy, mindent tudsz, Te vagy a Legbölcsebb és a Legkegyelmesebb! Meghallja ezt a szomszéd, aki pénzváltással foglalkozik, és meglehetős jómódban él. Éppen a tetőt javítja és mivel mindig magánál tart egy komolyabb pénzösszeget, elhatározza, hogy megtréfálja a mollát. Ledobja a tetőről az erszényét, amiben éppen száz aranydínár van. A molla megörül a váratlan adománynak, lelkendezve beviszi a házba és megmutatja a feleségének. – Most már igazán elhiszem, hogy szent vagy, és Urad megbecsül téged! – jelenti ki a feleség. Rögvest költeni is kezdik az összeget, és jobb körülményeket teremtenek maguknak. A szomszéd figyeli a történéseket, és bizonyos idő elteltével jelentkezik Naszreddin Hodzsánál. Feltárja előtte, hogy valójában nem Allah, hanem ő volt az, aki pénzt adott neki, és hogy kéri vissza az összeget. Naszreddin gondban van, hiszen nyilvánvalóan elköltöttek mindent. – Tévedésben vagy, tisztelt szomszéd. A pénzt nem kaphattam tőled, csakis Uramtól – mondja a szomszédnak. – Érdekes álláspont, molla. Vigyük az ügyet a magiszter elé! – válaszol neki a pénzváltó. El is indulnak a döntőbíróhoz a különös esettel. A pénzember lóháton megy, drága ruhában, a molla gyalog, szerény öltözékben. – Gondolkodtam, kedves szomszéd! Tudod, milyen felszínesek az emberek, döntéshozatalaikban. Ha meglátnak így, melletted, hogy gyalogszerrel megyek, míg te lóháton, mindegy hogy milyen érvekkel hozakodok elő, neked fognak igazat adni. Hadd menjek én lóháton. – A szomszéd biztos igazában, úgyhogy belemegy a játékba. – Drága szomszédom! Az öltözék ugyanolyan véleménytorzító tényező, mint a közlekedés módja. A pártatlan igazságszolgáltatás érdekében cseréljünk öltözéket! – A pénzváltó úgy véli, hogy jogos a felvetés, és úgysem fog számítani semmit az ítélethozatal szempontjából. Megérkeznek a magiszter elé. A pénzember kifejti álláspontját. – Kölcsönadtam ennek az embernek száz dínárt. Nem hajlandó visszaadni – mondja tárgyilagos hangnemben. – Ez az ember abban a téveszmében szenved, hogy minden az ő tulajdona és ő rendelkezik felette – vezeti fel saját szempontját Naszreddín. – Kérdezzék csak meg tőle, hogy vajon kié az a ruha,  ami rajtam van, és a ló, amin érkeztem! –  teszi hozzá határozottan. A magiszter így is tesz. – A ruhát én adtam kölcsön és a ló is az enyém, természetesen! – védi igazát a pénzváltó. – Igazán? Egyértelmű a helyzet ez alapján. Az ügy lezárva! – mondja ki a végleges ítéletet a magiszter.

A túlzott komolyság, mint attitűd nem áll távol a ragaszkodástól és az életidegen érzésvilágtól. Sok ártó és pusztító eszmeáramlat logikusnak tűnő érvekkel dolgozik. Egy ilyen felfogásban a rangoknak és a megfelelőnek titulált viselkedésnek óriási jelentősége van, ahogyan a hatalomnak is. A szúfi bölcsek ennek az antitézisét képviselik, számukra az igazi érték a humor, a játékosság, az alázat és a szív minőségeinek, leginkább tisztaságának képviselete, amely nemigen függ össze a világi értelemben vett ügyek és pozíciók maradéktalan komolyan vételével. Az, amire ezen komolyan vett rendszerek épülnek, sokszor tele vannak a spirituális igazság keresése szempontjából értelmetlen dolgokkal, hibás nézetekkel és abszolút jelentőségűnek beállított, mégis szubjektív és végtelenül relatív vonatkozásokkal. A szúfi számára, ezzel szemben, a metafizikai értelemben vett abszolútumon kívül, tehát a lét totalitásán kívül nemigen lehet semmi sem, ami végtelen fontosságú. Ha bármit annak állítanak be, az bizony az ő nézőpontjából nézve érdemes a kinevetésre. Teljesen jelentéktelen, abszurd kis játék, és aki túlzottan belefeledkezik, az sajnálatosan a rabjává válik. Ki kell szabadítani. És ez néha csak a nevetés útján sikerülhet.

Aki nevet, az a szabad lebegés állapotába kerül. Gyakran potyog a könnye is, megszabadul a feszültségtől. A kötöttségek nem hatnak rá. A valódi, önfeledt nevetés állapotában képtelenség félni vagy aggódni. De miért nevetünk fel? Lehet, hogy ez tényleg a tudati szabadesés pillanatnyi állapota. Egy olyan helyzet, amikor rádöbbenünk, hogy valami teljesen máshogy van, mint azt képzeltük. Egy radikálisan másik nézőpont tör be váratlanul az elménkbe. Megrázkódtatást, sokkot élünk át egy logikai bukfenc okán. Talajt vesztünk és átvitt értelemben komikusan kapálózunk, és ezt észrevesszük. Kiderül, hogy bár okosnak hittük magunkat, végtelenül ostoba dolgot csináltunk hosszú időn át. Mint a vámtiszt, aki gyanúsnak tartja Naszreddin Hodzsa viselkedését, és rendszeresen átvizsgálja a szalmabálát, amit a szamara hátán visz át a határon. – Molla, neked a szemed sem áll jól! Mutasd csak azt a rakományt! – Persze növekvő bosszúsága ellenére soha nem talál semmi illegális holmit nála. Évekkel később találkoznak egy kávéházban. – Furdal a kíváncsiság. Már leszereltem. Ígérem, nem jelentelek fel, ha tényleg csempésztél! De tudnom kell, mert a kétség rosszabb a bizonyosságnál. Áruld el, mégis, mit csempésztél? – faggatja a dervist a nyugdíjas vámos. – Szamarat – válaszolja higgadtan a vándor mókamester.

A humor ellenáll az elemzésnek. Titka elszökik az elme vizsgálódása elől. Megfoghatatlan, hogy pontosan hogyan működik. Vannak, akik éppen az ésszerűség keretei közül való kizuhanást tekintik alapjának, bár ha erre redukálnánk a jelenséget, az elég durva leegyszerűsítés lenne. Az biztos, hogy rengeteg vicc épül az irracionális, az abnormális összeütközésére a megszokott gondolkodással. Hasonló hatásmechanizmus működik a csattanó kapcsán, mint kóan esetében a zenben. A buddhizmus ezen japán vonala nagy hangsúlyt fektet a logika rendszeréből való hirtelen kiszabadulásra. Ezt a paradoxonokon való elmélkedés segítségével érik el, amelyek látszólag érthetetlen, megválaszolatlan kérdések formájában, avagy rövid abszurd anekdotákba ágyazva maradtak fenn. Mind a különös kérdéseket, mind a történeteket kóanoknak nevezik és akként használják. A paradoxon, azaz a látszólagos ellentmondás, vagy szokványos logikai alapon megválaszolhatatlan kérdés elmefókuszba állítása tudatállapot módosulást okozhat, amely akár szatori élményben, azaz villámcsapásszerű (ön)felismerésben, megvilágosodásban is kicsúcsosodhat. Hogy mi erre a magyarázat? A paradoxon csak egy bizonyos tudatállapotban jelent feloldhatatlan problémát. Valójában magasabb vonatkoztatási rendszerben érthetővé válik, így kikényszerítheti a nézőpontváltást, azaz inkább a tudatváltást. Az irracionálisnak tűnő kérdés, feladvány tehát olyan, mintha a magasabb tudati dimenziók felé nyitna kaput. A kóanokkal analóg tanítási módszertan szerint a paradoxon szorosan összefonódik a szúfi beavató viccek műfajával is. Nem véletlenül.

Minden performatív megnyilvánulás sajátossága, hogy túlmutat önmagán, és konkrét mivolta mellett valami többet is kifejez. Többek között ez teszi lehetővé a sokrétegűséget és a művészi sűrítettséget, de a rejtjeles szimbolizmust is. A szúfik ezzel számos tanítási és átadási módszerükben fokozottan szeretnek élni. Különösen igaz ez a beavató humorra, amelynek sajátosságait ennek figyelembevételével talán könnyebb megérteni. Egy-egy tett, cselekvés, viselkedés lehet pusztán önmaga, de jelenthet is valamit. A szándék és a mögöttes információk egészen átformálhatják az adott megnyilvánulás értelmét. Egyszerű példa lehet az, hogy ihat valaki pusztán szomja oltására, áldomásból valaki köszöntésére, az oltáriszentség szertartása megtartásának keretében, a vérszövetség megkötésére, bizalmas viszony megalapozására a pertuban, a lerészegedés érdekében, vagy méregpohárból halálra szánva. Ugyanaz a tett, mozdulat, de megannyi jelentés. Ugyanígy azonos viselkedések és szavak kifejezhetnek komoly, ünnepélyes vonatkozásokat vagy humort is hordozhatnak. A kölcsönös megértése annak, hogy humorként értelmezzük az adott megnyilvánulást, kulcsfontosságú. Újabb mélység és dimenzió, hogy a humor szándéka és mögöttes információja tulajdonképpen micsoda. Lehet egyszerű gonoszságból is viccelni, vagy a megvidámítás érdekében, méghozzá számtalan irányultsággal, finom árnyalattal az iróniától a karikatúrán át a sötét szarkazmusig, az abszurdról és a groteszkről nem is beszélve. Lehet személyeskedve vagy nagy ívű társadalomkritikai éllel, harsányan, vaskosan vagy úgymond szellemesen is, derülve a fájdalmas és visszás dolgokon, így emberi módon úrrá lenni rajtuk. És lehet a humort alkalmazni a legnemesebb célkitűzéssel, szakrális-szellemi célzattal, tanító, gyógyító, megvilágosító inspirációval áthatottan is. Ez nem jelenti azt, hogy az utóbbi feltétlenül kellemes mindenki számára, vagy egyből az lenne. Sok függ a befogadótól is, szó se róla.

Szinte bármire képesek vagyunk, hogy megőrizzük elménk látszólagos következetességét és egységességét. Ez azonban sokszor a legátlátszóbb módon történik. A szárítókötél méltán híres történetfoszlánya évszázadokon át megőrződött. Híven mutatja be ezt az elvet. A molla szomszédja idegesítő alak. Rendszeresen kölcsönkéri dolgait. Naszreddín megelégeli ezt. Amikor átjön a szomszédja, és elkéri tőle ezúttal a szárítókötelét, tiltakozni kezd. – Nem lehet, használom! – mondja határozottan. – Hiszen látom, hogy üres, miről beszélsz? – köti az ebet a karóhoz a szomszéd. – Pedig mégis. Éppen lisztet szárítok rajta! – replikázik fennhéjázó hangnemben a molla. – Lehetetlen lisztet szárítani a kötélen! – ellenkezik a szomszéd. – Egészen könnyű, ha eszed ágában sincs kölcsönadni – zárja le a vitát a dervis.

Ugyanennyire fontos késztetés a csordaszellem régről beivódott kondicionáltsága. Az ember óriási jelentőséget tulajdonít az úgynevezett normalitásnak. Értéknek tekinti azt, és ehhez viszonyít. A szúfik ezt a köznapi értelemben vett normalitást nem tekinthetik értéknek, inkább akadálynak. El kell tudni térnie a misztikus úton járónak az átlagos, bevett működéstől ahhoz, hogy magasabb rendű lényét, és ehhez tartozó minden képességét, lehetőségét birtokba vehesse. Vállalnia kell azt, hogy különbözni fog, tehát abnormális lesz a tömeg szemében, a szabadság elérésének útja mindezt megköveteli. És ebben fokozatosan rá kell ébredni korábbi gondolkodásának, normalitásnak hitt minőségének korlátozottságára, és egy radikálisan más felfogást kell elsajátítania. Ebben az új felfogásban sokkal szabadabb az átjárás az egyes lehatárolt, meghatározott területek között. Ezek nem zárják ki egymást kölcsönösen, hanem inkább áthatják, komplexebb viszonyrendszerek tűnnek fel a megértés horizontján, kiterjed a belátás és megsejthető a lét végtelen egységessége, szépsége és a mögötte álló felfoghatatlan bölcsesség mélysége. Ez a racionálison túlmutat, egy mélyebb, sokkal finomabb és részletesebb összefüggésrendszer keretein belül, ami szintén egy sajátos racionalitás, de már részét képezi a szív bölcsessége is. Nem az egyéni érdek lesz a titkos vagy feltárt mozgatórugó, hanem az a misztérium, amit a misztikusok Isten akaratának hívnak. 

A szúfi viccek, a beavató dervistörténetekhez hasonlóan nem feltétlenül tárulnak fel teljes mélységükben első hallásra. Sokszor több rétegű és egészen összetett jelentésük van, amelynek megértéséhez idő és elmélkedés szükséges. Hatásukat ettől függetlenül kifejtik, csak kérdés, hogy kire milyen mértékben és milyen időtávon. Van, hogy pusztán előkészítő szerepük van, és a tényleges tanítás csak később következik, amikor már felrázó, vagy esetleg lappangó módon megvalósuló erjesztő hatásuk kibontakozott.

A molla kenyérmorzsát szór a szoba sarkaiba, nagy műgonddal, elmélyültséggel. Akik látják, megszeppenve tudakolják tőle, mit művel tulajdonképpen. A molla folytatja a munkát, és mormolva mondja nekik: – Tigrisriasztót helyezek ki. – A körülötte állók kissé zavarba jönnek, néhányan félszegen mosolyogni kezdenek. – Molla, errefelé nem is élnek tigrisek… – mondja ki végül egyikük a felmerült gondolatot. – Ugye! Milyen hatékony módszer! – kiált fel diadalmasan Naszreddín.

A fejlődés bizonyos pontján az egyén már tudatába kerül annak, hogy mit jelent az önzés, vagy hogy milyen hibákat követhet el valaki. Az ítélkező én messze nem a legfejlettebb szint, valójában majdnem a legalacsonyabb fokozat a megtisztulásban a szúfik szerint. Elterjedtsége azonban jelentős. Ezt illusztrálja, és az értő befogadó számára sok minden mást is még az ismert szúfi vicc a két halról. Naszreddín Hodzsával egy nagy tekintélyű teológus találkozik a piacon. Beszédbe elegyednek, és mivel a molla igen elismert szúfi hírében állt, a teológus büszkén mutatkozott vele. A két férfi úgy dönt, együtt vacsoráznak. Az étterem, ahová betérnek, lassan zárni készül. A pincér elnézésüket kéri, hogy a konyha készletei már megcsappantak. A molla és a teológus halat szeretne. A felszolgáló bevallja, hogy két utolsó halat tudnak elkészíteni, ha a kedves vendégek elfogadják, hogy nem egyforma méretűek. – Tökéletes! – nyugtatja meg Naszreddín. Az elkészült halakat hozzák rövidesen. A molla habozás nélkül maga elé veszi a nagyobbik példányt. A teológus szinte fuldokolni kezd a haragtól és a megrökönyödéstől. – Ezt mégis hogy képzeled? Micsoda botrány! És még téged neveznek bölcsnek, szentnek! Arcátlanul önző magatartás! Fel vagyok háborodva! – kiabálja a teológus. – Értem! Bocsánat! Hogyan járnál el te, mit tennél ebben a helyzetben? – tudakolja tőle a molla komoly ábrázattal. – Természetesen én a kisebbik halat választanám! – mondja határozottan a teológus. – Ó, értem! Parancsolj! – nyújtja felé széles mosollyal a kisebbik halat Naszreddín.

A fejlődés, a tanulás egyik hatalmas akadálya, hogy nehéz elfogadni a felfedezett hibákat. Ebből fakadóan számtalan elhárítási módszer működik, amely nagy energiákkal és rafináltsággal elkendőzi a hiányosságokat. Mindezt a fortélyosságot akár a fejlődésre is fordíthatná az elme, ha nem félne annyira annak felismerésétől, hogy nem tökéletes. Az ítélkező én egyáltalán nem csak mások felé fordul, bizony önmagát is elítéli, melyet igyekszik elkerülni. A humor erre is nagyszerű megoldás, és hatékonyan alkalmazható, bár precízen kell vele bánni. Ha nevetünk a híres-hírhedt mollán vagy csínytevésein, megtanulhatunk saját elménk tökéletlenségein is nevetni ahelyett, hogy haraggal viszonyulnánk viselkedésünk felismert abszurditásaihoz. A nevetés elviselhetővé, szinte örömtelivé teheti a legnehezebb dolgokkal is a szembenézést, ahelyett hogy olyan borzasztó önváddal terhelné, hogy inkább minden hibát homályban hagynánk.

Eredeti és transzcendens természetünk határtalan öröm és szabadság. Elménk jelenlegi, sokszorosan kondicionált és korlátozott állapotában akadályozza a hozzáférést saját valódi mivoltunkhoz. Ha kilépünk vagy kizuhanunk belőle, azaz megszűnik keretezni minket egyébként hasznos viszonyítási rendszerével, akkor megmerítkezünk önmagunkban. Ez csodálatos, örömteli érzés. A nevetés erre utal. Ez a móksa, a megszabadulás ihlető, gyógyító megvillanása, és végső igazságának egy-egy megélt aspektusa a hindu tanításokban. Vagy ez a szatorihoz közelítő megfoghatatlan mozzanat a zen útján, amely részként tartalmazza az egészet. Vagy a szúfiknál a faná, az illúzió és a nemtudás végleges ellobbanásának előzetes szikrája. A derviseknek külön szava van erre, a zarb. A megrázkódtatás, kimozdítottság, eredeti jelentése szerint ütés.

A szúfi viccek értékét a legmagasabb beavatási fokozaton álló tanítók is hangsúlyozzák. A humor lefegyverzi az elmét és olyan igazságok befogadására is képessé teszi, amelyet egyébként nem értene, vagy elutasítana. Ráadásul a nevetés intenzív, nagy energiájú élmény. Hangsúlyos megélés, amely kiemelkedik a rutinszerű működés szürkeségéből. A transzformációhoz a hatásnak megfelelő intenzitásúnak kell lennie és célzottan kell a befogadóhoz elérnie. Kétségtelen, hogy ezen ismérveknek Naszreddín történetei messzemenőkig megfelelnek. Nem hiába alkalmasak ma is az értő dervismesterek által a keresők haladásának előmozdítására. Ráadásul a legtöbb ember a szemléltetésből tanul a legjobban. És a történetekből. Az ok-okozatok és a történet fonala pedig olykor, jó okkal, megcsavarodik. A zárásként felidézett szúfi humoreszk szereplői különös helyzetben találják magukat. Mégsem oly ismeretlen ez számunkra sem, és nem keveset okulhatunk belőle.

Naszreddín éjjel az utcán kóborol. Arra lesz figyelmes, hogy egy csoport halad mögötte az utcán. Felmerül benne, hogy tán követik. Megszaporázza lépteit, majd egyszer csak futásnak ered. A csoport tagjai észreveszik, hogy egy alak rohanni kezd előttük. Összezavarodnak, és utána szaladnak. A molla minden erejét megfeszítve fut tovább, míg el nem ér a temető falához. Eszeveszett pánikban átmászik a falon, és összerogy a temetőkertben a kimerültségtől. A csoport tagjai most már tudni akarják, hogy mi is zajlik, és követik a mollát át a falon, lihegve lehuppannak a túloldalon. Az egyikük megkérdezi a mollát. – Miért szaladtál el és másztál át a falon, mondd, molla? – A molla magyarázata egyszerű. – Én csakis miattatok. És úgy tűnik bizony, kétség sem fér hozzá, hogy ti pedig énmiattam.

Igaz mese a csendről, a hegyről és a nevetésről

A zarándok útja a szent hegyhez vezetett. Döntenie kellett, hogy mesterét keresi-e meg, ami nehéznek tűnt, hiszen India hatalmas és a tanító sokat utazott, vagy másik vágyát teljesíti be, és körbejárja a szentség tengelyét. Az utóbbi mellett döntött. Mezítláb ment, mert ez volt a hagyomány, a risik is mezítláb járták körbe a hegyet korokkal ezelőtt. Mert ők is szentnek hitték, azaz inkább tudták e helyet – és mert a szellemet nem köti az idő – az, aki követi példájukat, az velük együtt léphet, velük együtt járhat, részesülve tudásukból, áldásukból. Csupasz lábbal indult tehát. Csivitelve, beszélgetve bandukolt a hozzá hasonlóan fiatal társaival, akiket szintén áthatott a keresés lelkülete. Kicsit későn indultak el, hajnal előtt, és sejtették, hogy nagy lesz a forróság reggeltől, de koromsötét volt és fáradtak voltak még.

Az alvás hiánya a lebegés és a nehézkesség különös keverékével hatott rájuk. Frissek voltak az éjszaka átmeneti hűvösségétől, de álomszerű lassúság is kúszott mozdulataikba. A hajnal közeledtével egyre szürreálisabbnak tűnt a tervük, hogy körbejárják az Arunácsalát. Mit is reméltek e zarándokúttól? A girivalam, a körbejárás szertartása általános volt a hindu rítusok között, és a fiatalok már jól ismerték a szakrális tiszteletadás e bevett formáját, de mindig csak egy templomon belül, jóval kisebb területen, illetve egy-egy szent szobor vagy kegyhely körül jártak még körbe eddig. Ez a hegy jóval nagyobb volt, mint képzelték, és hiába haladtak már mellette órák óta, úgy tűnt, mintha egy helyben jártak volna. A hegy folyton ott volt mellettük, a távolban, magasztos mozdulatlanságában, és minden körbejárási szándék ellenére mintha mindig ugyanazzal az oldalával találták volna szembe magukat.

Pirkadatkor megláttak egy feliratot egy ásramról, amely hamarosan közeledik. Ez volt az utolsó ásram az úton, a legközelebb a hegyhez és a legtávolabb a település külső határától. Úgy döntöttek, hogy betérnek, mielőtt újabb lendületet vesznek, illetve esetleg eldöntik, hogy tényleg megvalósítják-e a tervüket, amely egyre merészebb vállalkozásnak tűnt. A hajnal jötte a forróság érkezését is egészen közelivé tette, és a fiatalok tudták, hogy bármilyen erősnek érezik magukat most, a trópusi hőség hamar kiszívja majd belőlük az elszántság maradékát is. Efelől tehát nem volt kétség, úgyhogy nem tűnt bölcs ötletnek múlatni az időt egy útba eső ásramban, de mégis, valami miatt arra mentek tovább. Egy sáfrány ruhás alak közeledett az úton. Szembejött velük. A lábán viseltes papucs volt, bőre sötétbarna. Egy hindu szerzetes volt az, méghozzá a legmagasabb rangú, hiszen a ruhájának színe nem világos, hanem mély, élénk narancssárga színű volt. Ekkor ismerte meg a zarándok őt. Hiszen már találkoztak. A mester volt az, akit Indiából való elutazása előtt még mindenáron meg akart keresni.

A szvámi magától értetődőnek vette a találkozást, se nem csodálkozott, se nem volt semleges. – Térjetek be hozzám az ásramba, hamarosan felkel a Nap! – mondta a mester. – Szvámidzsí, nem mezítláb kell itt járni? Nem helyesen járunk el? – kérdezték a fiatalok. – Ők befedték az utat aszfalttal, én befedtem a talpam papuccsal! Mindent jól csináltok. – Felelte a mester. Nehezen lehetett eldönteni, hogy viccelődik-e, mert olyan volt a hangja, de az arca rendületlenül erőt, komolyságot sugallt. – Gyertek fel velem a házam tetejére, onnan jobb a kilátás! – A fiatalok követték a szvámit a gyönyörű trópusi kerteken keresztül az épülethez, amelynek oldalában lépcső vezetett fel a sík tetőre, amely teraszként és kilátóként is szolgált. – Milyen sok hegy! El tudjátok hinni, hogy mennyire szép? – hangzott a szerzetes szava. Ez volt talán a leghosszabb beszéde, amit hozzájuk intézett, mintha ebben minden tanítása benne foglaltatott volna. A fiatalok itták szavait, mint a mesében, azon a bizonyos vándorúton, amikor a különös találkozás során a segítő mindig valami jelentőset mond a hősöknek, habár akkor még nem értik egy szavát sem. Kérdezgették hát a szerzetest, aki türelmesen csitította őket. – Maradjunk csendben, hamarosan felkel a Nap! Nézzük meg együtt, hallgatva!

És a fenséges dél-indiai napkorong aranyló, vakító, sáfrány csodája valóban felkelt a szent hegy fölött. Fénybe, színbe, hőségbe taszította a hatalmas és csodás tájat, a pálmafák és a virágfürtök élénken pompázni, és olykor vakító fehéren ragyogni kezdtek, a madarak pedig zajosan dicsérték a fény kiáradását. A zarándoklatra jött fiatalok szíve is megtelt valamilyen különös gyönyörűséggel, pedig senki nem magyarázott el nekik semmit, és a mester is csak annyit kért, hogy maradjanak csöndben és szemléljék meg a nappal érkezését. 

A mester ekkor megszólalt. – Tanítást kértek tőlem? Én inkább adnék egy tanácsot. Folytassátok utatokat, a zarándoklatot, de mostantól maradjatok csendben. Ne szóljatok egy szót sem egészen addig, amíg meg nem érkeztek. Aztán jöjjetek vissza hozzám a teljes kör megtétele után. 

A fiatalok fél szívvel, de rábólintottak a javaslatra, kivéve a zarándokot, aki addigra sok tapasztalatot szerzett az elszántság tekintetében egy másik tanító révén. Sejtette, hogy valami nagy titokról lehet szó, amit nem lehet elmondani szavakkal. Azt nem értette, hogy hogyan segíthetne a megértésben a csend, de eldöntötte, hogy vállalja a próbatételt. 

Amikor már az ásram kertjében sétáltak, hozzájuk csapódott egy fiatal szerzetes. Az ő ruhája nem narancssárga, azaz nem sötét sáfrányszín volt, hanem világos árnyalatú, inkább napsárgának volt mondható. Más volt a kisugárzása, mint a szváminak, aki alig mondott valamit. Ő nagylelkűen és lendületesen ontotta a szót, nem fukarkodott a magyarázatokkal és a tanításokkal. Közben meleg lett, ezért a fiatalok a szerzetessel behúzódtak egy oszlopokkal körülvett, kővel borított pihenőhelyre. Talán ebédlő lehetett, ahol mindenki a hűvös földön ülve, árnyékban fogyaszthatta el étkét. Most üres volt. Kiderült, hogy a szerzetes még a végső fogadalma előtt áll, úgyhogy nem kötelezte el magát teljes mértékben az elvonulás mellett. Sok tanítást kapott, de még vár valamire, ami alapján meghozza a döntését. Ezért más az öltözéke színe, hogy megkülönböztesse a beavatott, végső fogadalmat letett mesterektől. A fiatalok udvariasan kérdezgették, az egy kivételével, aki már igyekezett tartani a csendet, de nyilvánvaló volt a különbség közte és az idősebb tanító között. Végül útra keltek ismét, a fénytől és az elfogyasztott tejes, édes, halványbarna árnyalatú csájtól felélénkülve. A szerzetes-növendék kikísérte őket az ásram kapujáig a pálmafák mellett, az idősebb tanítót már nem látták, teendői már elszólították. 

A napfény szinte átmenet nélkül vette át az uralmat a világ felett. A forróság gyorsan megérkezett, a fény vakított, ezzel együtt a trópusi táj emberi és civilizációs zajai is felerősödtek. Baktattak a szent hegy mellett, amely közelinek és távolinak is tűnt egyszerre, mezítláb haladtak, mert nem vittek szandált vagy cipőt, a nagy indiai melegben és hangzavarban. Mentek egymás mellett, egymás mögött, lépdeltek csendben, örömmel, lelkesen. Órákon át csak haladtak, és kezdtek nagyon elfáradni. Hamarabb kellett volna elindulni talán. Ki hitte volna, hogy ilyen hosszú ez az út! A talaj egyenetlen volt, felvágta a talpukat, kövek, üvegcserepek is hevertek itt-ott. Máshogy képzelték a dolgot. Úgy, mint a mesében. De itt az aszfalt mellett, avagy a kavicsok között, a hegyet leszámítva teljesen átlagos vidéki dél-indiai környezetben nem volt olyan misztikus, mint amilyennek lennie kellett volna, amilyennek szánták az élményt, de annál kimerítőbb. Az emberek néha megbámulták őket – négy ifjú külföldi megy az úton a hegy mellett fáradt arckifejezéssel – de ők ezt már megszokták. A majmok is néha méregették őket, tisztes távolból. Sok majom volt erre-arra, de nem alkottak nagyobb csapatot. Nem mindig ilyen félénkek ezek az állatok, ezt néhányan a fiatalok közül már jól tudták, és bizony nagyobb számban is össze tudnak verődni és akkor bátrabbak, erőszakosabbak is lehetnek. Most azonban nem fenyegetett ilyen veszély. A majmok is, mint a környező világ minden eleme, mintha háttérré simult volna, a zarándoklat pedig haladt tovább a maga végeláthatatlan, körkörös, befejezhetetlennek tűnő módján.

Először az egyik fiatal szólalt meg, de érezni lehetett a megkönnyebbülést a többiek részéről is. Mintha kiszúrtak volna egy ballont. Először egy-egy szó, aztán egész mondatok hangzottak el. Az az ifjú, aki elszánta magát, továbbra is tartani akarta a csendet, de hozzá is intéztek kérdéseket és értetlenül álltak azelőtt, hogy nem válaszol. Mintha elfelejtették volna, hogy pár órával ezelőtt milyen próba kezdődött el? Így mentek tovább, vidáman, beszélgetve, értetlenkedve, lépdelve, fáradtan. A hegy ugyanott volt, mint eddig, ugyanúgy. Mintha mozdulatlan maradt volna, és minden mozgás ellenére sehová sem jutottak volna. Felmerült, hogy visszaforduljanak, de nem volt értelme igazán. Lehet, hogy már tényleg hamarosan körbe érnek, bár ebben már mindenki kételkedett, még az is, aki csendben volt. Az idő mintha megállt volna, és minden haladás elvesztette jelentését. Tovább mentek. 

Az, aki csendben volt, furcsa dologra lett figyelmes. A léptei ellenére úgy érezte, mintha mozdulatlan lenne. Ő ott marad végig, ahol van, miközben a séta folytonosan továbbmegy nélküle. Olyan furcsa volt a tapasztalat, hogy megpróbált elgondolkodni rajta, hogy mi is történt vele. A gondolatokkal hasonló élménye volt, mint a sétával. A gondolatok is elszaladtak, elhaladtak, ő meg ott maradt nélkülük. Mi történik? Nem ijesztő volt az élmény, hanem különös és érthetetlen. Közben járt a lába, és járt a feje, de ő valahogy mégsem haladt előre, és a gondolatokat sem követte. – Mi van velem? – tette volna fel a kérdést magának. Igen ám, de már megszokta, hogy nem beszél, és a beszéd szándéka is tovább haladt, míg ő csak szemlélte az egészet. – Mi? – próbálta megragadni a szót gondolatként magában. Szertefoszlott. – Van? – folytatta a próbálkozást, ami egyre inkább egy játéknak tűnt csupán számára. – Velem? – és itt már képtelen volt megőrizni komolyságát. Az énség gondolatának eltávolodása betetőzte a különös történést. Ő ottmaradt, miközben énjére vonatkozó fogalmai elhaladtak mellette. – De akkor ki maradt itt? – micsoda képtelenség ez az egész. Felnézett az égre. Kék volt és határtalan. Felhők nem voltak. Csak mélység, tér és felfoghatatlan távlat. Nevetni kezdett. Minden szétolvadt tudata belső terének határtalanságában, és minden próbálkozása a megértésre vagy a megfogalmazásra nevető kudarcba fulladt. Képtelenség volt értelmezni a helyzetet, és beszámolni sem lehetett róla. Ennek beismerése tovább fokozta a megélés abszurditását, egyúttal teljessé tette a szabadság érzését. Megadta magát a kiterjedő belső csendnek és mozdulatlanságnak, hagyta, hogy az önfeledt nevetés hullámai átcsapjanak rajta.

A többiek értetlenül nézték, hogy küszködve próbál beszélni, aztán csak pukkadozik, meg hahotázik. Láthatóan nagyon boldog volt, annak ellenére, hogy semmi értelme nem volt a viselkedésének. Kérdezgették, hogy mi lelte, vagy mi olyan vicces, de ő csak egyre jobban nevetett. Betértek egy ebédlőbe, eszegettek, aztán mentek tovább. Közben hirtelen ismerős lett a környezet, mintha már jártak volna ott. Kiderült, hogy körbeértek, és hogy egészen közel járnak az ásramhoz. Megjelent a szerzetes-növendék egy motorbiciklin. Meglátta a fiatalokat, hatalmas szemeket meresztett, amikor látta a nevetéstől már kissé kimerült negyediket, kifarolt. Majd eszeveszett gyorsan elindult és vitte a hírt, mintha valami eget rengető dolog történt volna. Tulajdonképpen az történt, nevetgélt tovább a zarándok, de erről hogyan és miként értesült vajon a beszédes tanító, az rejtély maradt előtte. Mégis, a férfi arckifejezése, gesztusai szinte halálosan mulatságosak voltak. Valamit mintha magyarázott volna a halvány sáfrányruhás férfi a dolog jelentőségéről, meg hogy különböző szamádhí állapotok vannak, és hogy ez a „sétáló szamádhí”. Nagyon fontosnak mondta mindezt, feltétlenül beszélni kell a mesterrel, ő majd tudja, hogy mi a következő lépés, hogy mit kell csinálni, mondani, tudni. Az ifjú igyekezett komolyan venni a dolgot, de annál inkább a nevetés vette elő.

Most már igazán próbált beszélni, de ezzel lassan el is múlt valami az állapotból. Kezdett visszatérni. Ha behunyta a szemét, még mindig a határtalan kék eget látta, inkább érezte magán belül. Úgy érezte, ha nem mond róla semmit, akkor elveszíti, pedig éppen így kezdett eltávolodni tőle apránként. Feltétlenül válaszokat akart, és magyarázatot, de legalábbis olyannal találkozni, aki érti azt, hogy mi történt. Sejtette, hogy élete egyik legjelentősebb megtapasztalását élte meg, de semmit nem tudott róla, vagy hogy mit kellene kezdeni vele. Eszébe jutott, hogy a szvámi azt mondta, hogy térjenek vissza hozzá, ha megérkeztek. Talán erre a megérkezésre gondolt? Ő biztosan tud valamit minderről, hiszen valahol ő a felelős a történtekért. Ő javasolta, hogy legyenek csendben! És biztos ezért történt az, ami történt!

Az ásramban azt mondták, hogy estére jöjjenek vissza, akkor tudnak találkozni a szvámidzsível. Jócskán eltelt a nap, ezért a fiatalok visszatértek a szállásukra, ahol lemosták az út porát, átöltöztek, lábbeliket vettek, és visszamentek az ásramba. Késő délután volt. Beterelték őket egy díszes átriumba, ahol egy csapat francia zarándok ücsörgött, a mester pedig tanította őket. Rafinált tervezésű belső tér volt, tele virágokkal, pálmákkal, amelyek elég fényt kaptak, miközben az árkádok zegzugaiban az emberek hűsölhettek. Szobrok, díszítmények és oszlopok voltak mindenfelé. A franciák versengtek egymással, hogy ki ül elég szép jógaülésben, kinek szebb a malája, és tele voltak mosolyokkal, fontossággal, gondolattal és élettel. A szerzetes-tanító magyarázta nekik, hogy a meditáció olyan, mint a kő, amit a kezébe vesz valaki. Ahhoz kell erőfeszítés és munka, hogy tartsa, nem ahhoz, hogy elengedje. Nem a meditációt kell csinálni, hanem minden meditációval ellenkező irányba ható erőlködést kell abbahagyni. El kell engedni a követ. A meditáció olyan, mint a zuhanó kő. Magától létrejön, mert a tudat felveszi természetes állapotát. Nem kell megtanulni a meditációt. Megengedni kell, azaz elengedni mindazt, ami akadályozza. A franciák meg voltak hatódva a gyönyörű környezetben tanító szép narancssárga tógás barna bőrű férfi látványától, meg a komoly, különleges tanításoktól, amikben ők most részesültek. El is gondolkodtak rajta, ízlelgették a helyzet egzotikumát. Mosolyogtak, komoly arcot vágtak, eltűnődtek és igyekeztek figyelni a testtartásuk helyességére. És közben nagyon örültek, hogy milyen csodás élményben van részük, és bizony lesz mit mesélni otthon.

A négy zarándok nem francia volt, és nem is a csoporttal érkezett. Különböző nemzetiségűek voltak, de hasonló életkorúak. Volt egy ír matematikus, borongós, szomorú fajta, viszonylag szótlan. Gyásza, önmarcangolása vénebbé tette arcát a koránál, nem véletlenül jött Indiába. Egy izlandi újságíró, aki szerette a kalandokat és a szép dolgokat, és maga is gyönyörű volt. Egy japán szociális munkás is volt közöttük, aki olyan kedves kisugárzású volt, hogy rendszeresen köré gyűltek az állatok, és minden ember azonnal elbágyadt és mosolyogni kezdett, aki meglátta. A negyedik, aki csendben volt, aztán nevetett, magyar volt, közgazdász. Meg rádiós. Volt valami őrült elszántság benne, meg egy nem szűnő kíváncsiság. Egyikük se volt több huszonötnél, és úgy tűnt, másképp mozogtak, léteztek, mint a turisták, akik inkább középkorúak voltak és ízig-vérig nyugatiak. Az ifjak már hónapok óta Dél-Indiában éltek, mostanra elég nagy hatással volt rájuk ez az ősi föld, és a szintén ősi kultúra. Az ásramban élő növendékek és szolgák mintha tudtak volna róluk valamit, és magától értetődően a tanítóhoz vezették őket. A fiatalok tele voltak kérdéssel, és szerettek volna ők is valamiféle áldást vagy beavatást kapni a tanítótól, most, hogy bejárták a zarándokutat. Várniuk kellett azonban, mert ez a szatszang szervezett alkalomnak tűnt, meg hát amúgy sem tudták volna pontosan megfogalmazni a kérdéseiket, inkább csak egy vágyódás, egy hevület volt bennük, mint konkrét tudásvágy.

Amikor a mester végére ért a tanításnak, úgy tűnt, végre kapcsolódhatnak hozzá. Ő azonban azt mondta, hogy kevés az idő. Mindenki kerekedjen fel és kövesse őt. – Felmegyünk a hegyre. Hamarosan lemegy a Nap! – Így is lett. A narancsos, meleg árnyalatúvá váló világos színek, a sokasodó árnyak között elindult a különös menet fel a szent hegyre. Egész nap körülötte keringtek a zarándokok, most szinte letaglózta őket a hirtelen jött lehetőség a találkozásra. A nagy jelenléttel. A nagy mozdulatlansággal. Az állandó távolságban és állandó közelségben lévő megtestesüléssel. Áhítat fogta el őket és izgalom. Mentek a csoporttal, a mester mögött, szapora létekkel. Végül leültek néhány hűlő, de még elég forró sziklára, és a mester csöndre intette őket. – Maradjunk csendben! Nézzük meg együtt a napnyugtát!

Tökéletes pillanat volt. A trópusi naplementék mágikusak, gyorsak, óriási változást hoznak. A perzselő, izzó fény színekké, varázslattá, lebegő csodává olvad szét, az idő visszafojtja lélegzetét egyetlen örök pillanatra, majd az inspirációt és életet ontó tűzkorong lebukik a láthatáron. Bársonyos, ünnepi este marad a nyomában, megkönnyebbülés, emelkedettség, és valamiféle sajátos új csend is. – Mester, megcsináltam! Aztán… aztán történt velem valami. Csodálatos volt, de nem értem! Neked tudnod kell. Mondd el, kérlek és erősíts meg, hogy tényleg az történt-e velem, amit hiszek! – kérlelte a zarándok a szvámit. – Igen, igen, jó dolog, nem igaz? Egy kicsit csendben lenni, sétálgatni, aztán, jó, jó, jó. Igen, valóban, így van ez. Örülök, hogy találkoztunk. Majd jöjj vissza egyszer Indiába. Namaszté. Tisztelet néked. Tisztelet a benned megtestesült Istennek a bennem megtestesült Istentől.

A fiatalok szeme ragyogott, tele voltak szentséggel, és igen, élettel is. Körös-körül járták a hegyet, igazi önmagukat. Majd felsétáltak rá. És ajándékba kapták a tökéletes egyensúly természeti csodáját. A napfelkelte és a napnyugta teljes ciklusát. Lelkük kibomló szárnyát úgy borzolgatta az emelkedettség érzése, mint ahogyan a nappali forróságtól kipirult arcukat simogatta az esti enyhülés szellője. A kaland, a megérkezés és a hazaindulás egyszerre volt jelen bennük. Az egy pontba sűrűsödött idő jelentősége mégse tette túl komollyá őket. Valami csiklandozta a bensőjüket. Felnevettek, most már együtt. Ideje indulni haza, a hosszú úton. És igen, egyszer majd visszatérni. Vissza Indiába.

 

 

73/2020
Kozma Dániel