Szabadság és történelem
A ’szabadság’ szót meghallva, az embert pozitív hangulat tölti el, még akkor is, ha sokan nincsenek tisztában a szó pontos jelentésével, vagy részben mást értenek rajta, mint amit valójában jelent. Jelen cikkünkben a szabadság fogalmát szeretnénk röviden körbejárni, illetve megpróbáljuk bemutatni, hogy az általunk ismert történelemben az idők során mit értettek szabadságon, miként alakult a szabadság – szerencsére még nem devalválódott – fogalma, s hogy voltaképpen a szabadság milyen viszonyban áll a történelemmel.
Bevezetés
„A ’szabadság’ mindig is csatakiáltás volt. Manapság tiszteletet ébresztő szó. Szerencsére még nem járta be azt a rövid utat, amely a tiszteletet ébresztő szavakat az altató hatású szavaktól elválasztja. A szabadság és a vele kapcsolatos jogok követelése még ma is messze hangzó kiáltás, amely valamiféle visszaélésre nyitja fel a szemünket. Olyan kiáltás ez, amely megszokott a nem kommunista világban – a nemzeti szabadság vagy felszabadulás, a társadalmi szabadság, a faji, vallási, gazdasági, sőt akár nyelvi szabadság követelése.”
Messzemenően egyetértünk Sidney Hookkal, aki a szabadsággal foglalkozó munkájában (A szabadság paradoxonai. Ford. Babarczy Eszter, Pásztor Péter. Osiris – Readers International, Budapest, 1997. 22.) írta ezeket a sorokat. Legelőször néhány lexikon szócikkét ismertetnénk, mielőtt jobban belemélyednénk cikkünk témájának kifejtésébe.
A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (TESz) szerint a ’szabad’ szó (’nem gátolt, nem korlátozott, mentes’) írásos forrásokban legelőször a Halotti Beszédben (1195 k.) fordul elő. A névszó alakja minden bizonnyal elvonás a -ság képzős, esetleg az ~s képzős alakból. Annak ellenére szláv eredetűnek tartják, hogy az élő szláv nyelvekből csak továbbképzett alakban mutatható ki. A „szó közelebbi forrása nem határozható meg. Minthogy a továbbképzés nélküli forma átvétele, igen régen bekerülhetett nyelvünkbe, ugyanis már az óegyházi szlávban is előfordul a továbbképzett alak” (TESz, 3. kötet, 641–642.). A gyökelmélettel rokonszenvezők kedvéért megemlítendő, hogy a ’szab’ szavunkat a TESz ismeretlen eredetűnek véli, s elutasítja mind a finnugor egyeztetését, mind a török származtatását (TESz, 3. kötet, 641.).
’Szabadság’ szavunk megtalálható régibb lexikonjainkban is. Az 1862 és 1874 között megjelent Czuczor–Fogarasi szótár vonatkozó szócikkében (A magyar nyelv szótára, V. kötet, 967–968. hasáb) négyféle értelmezést találhatunk:
„1) Mentes állapot akárminemű megszorítástól, kényszerítéstől, akadályozástól, akár testet, akár lelket illetőktől. (…)
2) Mentesség a polgári és társadalmi megszorítástól. Természeti szabadság, melynél fogva valaki minden polgárzati kötelékektől független. Némely népek, országok szabadsága, vagyis oly polgári szerkezete, mely minél kevesebb megszorítással jár. (…)
3) Erkölcsi értelemben, az akaratnak függetlensége, melynél fogva önállólag, külső kényszerítés nélkül valamire elhatározhatja magát. (…)
4) Oly cselekvés, mely által valaki bizonyos tetteiben a rendesen bevett szabályokat elmellőzi. Festészi szabadság. Költői szabadság.”
133 évvel a fenti meghatározások után a Magyar Nagylexikon 16. kötetében a ’szabadság’ szócikk alatt két jelentést olvashatunk. A második a munkavállaló pihenő ideje, ami szintén nagyon fontos dolog, de minket most az első meghatározás veleje érdekel, ami a következő:
„szabadság: 1. külső kényszerektől való mentesség, az önmeghatározás, a döntés és a választás lehetősége. Különféle aspektusai közül a cselekvés, ill. az →akarat ~a egyaránt tárgya a filozófiának és a teológiának (→akaratszabadság). (…) – A politikai filozófiában és gyakorlatban a ~ fogalma összefügg az állami →hatalom és az egyén kapcsolatával, az újkortól az egyenjogúság (a társadalmi egyenlőség és a felhatalmazás [a politikai felelősség átruházása, választási rendszer]) kérdéseivel. Tartalmi elemei közé szokták sorolni a választás lehetősége mellett az autonómiát, az igazságosságot és egyfajta rendet is. E vonatkozásokban állítják szembe az anarchiával és a totalitarizmussal.” (394–395.)
A Walter Brugger szerkesztette, alapműnek számító s ezért számos kiadást megért Filozófiai lexikon szerint (Szent István Társulat, Budapest, 2005.) a szabadságnak háromféle fajtáját különböztetjük meg:
„Általában véve szabadságnak nevezzük a külső tényezőktől meg nem kötöttség, meg nem határozottság minden fajtáját, ha ez a kötetlenség és meghatározatlanság a belülről történő önmeghatározás egy bizonyos képességével jár együtt. Attól függően, hogy mely kötöttségtől való mentességről van szó, különbséget teszünk a szabadság különböző fajtái között. Fizikai vagy cselekvési szabadság illeti meg a tudatos módon törekvő élőlényeket (embereket és állatokat), de csekélyebb mértékben a növényeket is, ameddig működésükkel szemben külső, anyagi természetű akadályok nem jelennek meg. A morális szabadság (1) tágabb értelemben véve azon képességben rejlik, hogy külső, bár pszichikailag (képzetek útján) ható okok (például fenyegetés) általi korlátozás nélkül valaki valamire (például sétára) eltökéli magát; a morális szabadság (2) szűkebb értelemben véve abban a képességben rejlik, hogy az illető – a példánál maradva – akadályként reá háruló kötelezettség nélkül tudja ugyanezt megtenni. A pszichológiai szabadság, amely nem zárja ki a fizikai kötöttséget és a morális kötelezettséget, sőt, az utóbbi előfeltétele, abban a képességünkben jelentkezik, hogy lélektani, a döntés aktusát megelőző és az akarást egyértelműen valamely meghatározott irányba kényszerítő kötöttségek nélkül tudjuk magunkat valamire eltökélni, illetve abban a képességben, hogy akarhatunk, „ahogy tetszik” (→akaratszabadság). A bensőnek a külső fölötti bizonyos mértékű hatalma nélkül, amely az anorganikus valóságnál hiányzik, bajosan beszélhetünk szabadságról.” (375.)
Már ezen meghatározásokból is láthatjuk, hogy a szabadságértelmezések az idők során jelentősen változtak, pontosabban a hangsúlyok eltolódtak. Jelen cikk terjedelmi határait nagyságrendekkel túllépné akár csak az ismertebb írók, tudósok, gondolkodók által definiált szabadságértelmezések ismertetése, ezért erre nem áll módunkban vállalkozni. Ám annyit mindenképp meg kell állapítani, hogy az idők során született meghatározások változása illeszkedik a deszakralizáció folyamatába. A szabadság fogalmának szellemi, sőt szakrális jellegű – teológiai és filozófiai – aspektusairól a hangsúly elmozdult az anyagi, világi – politikai, szociológiai – magyarázatok felé. Természetesen – a művelője világnézetének megfelelően – a pszichológia tudománya is foglalkozik a szabadsággal és az azzal kapcsolatos kérdésekkel.
Szabadságfogalmak, szabadságértelmezések
Amint azt fent körvonalaztuk, az idők során sokan foglalkoztak a szabadság fogalmának értelmezésével, jelentésének meghatározásával. A pontos definiálás nehézségeit Tallár Ferenc (A szabadság és az európai tradíció. Atlantisz, Budapest, 1999.) a következő okokban látja:
„A kötet egyik tanulsága épp az lehetne, hogy a szabadságnak nem adhatunk tisztán logikai, fogalmi definíciót vagy végső, racionális megalapozást. A szabadság emberi létezésünk megtapasztalásának bizonyossága, ami ott áll egész kultúránk, identitásunk és önértelmezésünk hátterében, de ami mögé nem kérdezhetünk. Nem azért, mintha a kérdés tiltva lenne. Hanem azért, mert szabadságfogalmunk egy olyan ellentmondásra épül, melynek logikailag koherens feloldása a tradíció és az eredeti jelentésmező egyoldalú leszűkítésével vagy inkább megcsonkításával lenne csak egyenlő.” (7–8.)
A szabadság értelmezése tehát nem egyszerű feladat, s rengeteg, olykor egymással szöges ellentétben álló vélemény született. Ebben a fogalmi forgatagban néhány szópár bemutatásával és értelmezésével talán közelebb kerülünk a megértéshez. Azért nem ellentétpárról beszélünk, mert majd láthatjuk, hogy a fogalmak nem feltétlenül egymás antonímái, hanem olykor kiegészítői. A téma összetettségéből adódóan fogalmi átfedésekkel mindig találkozni fogunk.
Egyéni–kollektív szabadság
Az egyéni szabadság gondolata modern gondolat, ahogy Isaiah Berlin írja a szabadságról szóló könyvében (Négy esszé a szabadságról. Ford. Erős Ferenc és Berényi Gábor. Európa, Budapest, 1990.):
„A magánéletre, a személyes viszonyok szférájára mint valami önmagánál fogva sérthetetlen dologra való igény olyan szabadságfelfogásból származik, amely, vallásos gyökerei ellenére, kifejlett formájában aligha régebbi, mint a reneszánsz vagy a reformáció.” (357.)
Az egyéni szabadság klasszikus megfogalmazása – Montesquieu nyomán – benne van az egyén és a közösség jogait meghatározó alapvető dokumentumban, a francia Alkotmányozó Nemzetgyűlés által 1789. augusztus 26-án elfogadott Emberi és polgári jogok nyilatkozatában:
„4. A szabadság annyit jelent, hogy mindent szabad, ami másnak nem árt. Az egyes ember természetes jogainak gyakorlása tehát más korlátokba nem ütközhetik, mint azokba, amelyek a társadalom többi tagjai számára ugyanezen jogok élvezetét biztosítják; s e korlátokat a törvény határozhatja meg.”
A szabadságfilozófia nagy hatású 19. századi „apostola”, John Stuart Mill (1806–1873) a témával foglalkozó alapművében (On Liberty, 1859), mely alapvetően a polgári vagy társadalmi szabadságról szól, így ír az emberi szabadság sajátos köréről:
„Magába zárja először is a lelkiismeret egész belső világát, a legátfogóbb értelemben vett szabadságot követelve számára: a gondolkodás és az érzés szabadságát, az érzelmek és a vélemények korlátlan szabadságát minden kérdésben, legyenek azok gyakorlati vagy spekulatív, tudományos, erkölcsi vagy teológiai kérdések. A vélemény kinyilvánításának és közzétételének szabadsága, úgy tetszik, más alapelvből következik, mivel az egyén viselkedésének ahhoz a részéhez tartozik, mely más embereket is érint; de minthogy majdnem olyan fontos, mint maga a gondolatszabadság, s nagyrészt azonos okokból, gyakorlatilag elválaszthatatlan attól. Másodszor, alapelvünk feltételezi az ízlés és a foglalatosság szabadságát; szabadságot, hogy úgy alakítsuk életünket, ahogy hajlamainknak megfelel; hogy vállalva a következményeket, azt tegyük, amit tenni akarunk embertársaink akadályoztatásától mentesen mindaddig, míg az, amit teszünk, nincs az ő kárukra, s azt tegyük még akkor is, ha viselkedésünket ostobának, ferdének vagy helytelennek vélik. Az egyén szabadságából, harmadszor, következik az egyének közötti társulás szabadsága, a már tárgyalt korlátok között, egyesülési szabadság tehát minden olyan cél érdekében, amely másoknak nem okoz kárt, feltéve, hogy az egyesülők felnőtt korúak, s az egyesülés nem kényszer vagy félrevezetés révén történik.” (A szabadságról. Ford. Pap Mária. Századvég – Readers International, Budapest, 1994. 20–21.)
Az egyéni szabadság köre tehát a másik egyén hasonló köréig terjedhet ki. Elemei az idők során tovább bővültek. Magyarország Alaptörvényében (Magyar Közlöny, 2018. június 29.) a „Szabadság és felelősség” c. fejezetben a következő szabadságjogokról emlékeznek meg (VII–XIII. cikk):
- gondolat, lelkiismeret és vallásszabadság
- gyülekezés szabadsága
- egyesülés szabadsága
- véleménynyilvánítás szabadsága (szólásszabadság)
- sajtószabadság
- tudományos kutatás és művészeti alkotás szabadsága
- tanulás és tanítás, oktatás szabadsága
- munka és foglalkozás szabad megválasztása
- mozgásszabadság.
A médiában és a közbeszédben természetesen a felsoroltakon kívül még számos – akár extrém, bizarr – dolog szabadsága, illetve szabadságának igénye is megjelenik, melyek közül többnek – a szabályozás szempontjából – inkább a Btk.-ban lenne a helye.
Az önmagára elkötelezett szemlélőként tekintett Raymond Aron (1905–1983) szerint (Tanulmány a szabadságjogokról. Ford. Csizmadia Sándor. Raymond Aron Társaság – Tanulmány Kiadó, Pécs, 1994.) ideális helyzetben „a társadalmi-politikai szabadságjogok mindenekelőtt mint a legmagasabb rendű értékek megvalósításához szükséges eszközök jelennének meg.
Az intellektuális szabadságjogok, a demokratikus eljárások védelmet nyújtanak a hatalom és az önkény ellen, és elsősorban talán esélyt kínálnak az emberek kiművelésére, hogy képesek legyenek értelmes és morális döntéseket hozni. Tocqueville ragaszkodott a politikai szabadsághoz, mivel ki nem állhatta a szervilitást, amelyet egy megvetett kisebbségnek való engedelmesség hív életre. Egy kényszerítésekre épülő nem legitim hatalom tönkreteszi azokat, akik nem tudnak kibújni alóla, de nem is akarják respektálni. A politikai szabadság ily módon hozzájárul ahhoz, hogy az embereket méltóvá tegye arra, hogy se nem konformista, se nem lázadó, hanem kritikus és felelős állampolgárok legyenek.” (148.)
A kollektív szabadságról írva, mely általában egy nép vagy egy állam esetében merül fel, egyértelműen a politikai szabadság vizére evezünk. A Magyar Nagylexikonban a következőket olvashatjuk erről:
„A politikai ~ egy állam függetlenségét (→szuverenitását, azaz a nemzetközi jogi normák által nem korlátozott területeken a cselekvési ~át jelenti, illetve egy nép v. nemzet jogát arra, hogy döntsön államiságáról (önrendelkezés), az állampolgároknak azt a jogát, hogy részt vehessenek az államhatalom gyakorlásában (→demokrácia), s jelenti politikai v. kollektív és személyi ~jogaikat (→állampolgári jogok).” (395.)
Benjamin Constant (1767–1830) az 1819-ben megjelent híres művében (magyar kiadás: A régiek és a modernek szabadsága. Ford. Csepeli Réka et al. Atlantisz, Budapest, 1997.) arra a következtetésre jutott, hogy a „régieknél”, azaz az ókoriaknál jellemző a kollektív szabadság:
„Az ókoriak szabadsága abban állt, hogy közösen, de közvetlenül gyakorolták a főhatalom bizonyos vonatkozásait. A főtéren megvitatták a háború és a béke kérdését, azt hogy szerződést kötnek-e valamely idegen néppel; itt szavazták meg a törvényeket, itt ítélkeztek, itt vizsgálták meg a tisztségviselők számadásait, eljárásait, igazgatási döntéseit, az egész nép elé idézték, vád alá helyezték, elítélték vagy felmentették őket; miközben ezt szabadságnak nevezték, az ókoriak a kollektív szabadsággal összeegyeztethetőnek tekintették azt, hogy az egyént teljesen alávessék a közösség hatalmának.” (239.)
Constant szerint a kollektív szabadság az ókorban az egyéni szabadság rovására ment:
„Így az ókorban az egyén, aki közügyekben szinte mindig szuverén, minden magánviszonylatában rabszolga. Mint polgár, dönt a háború és béke ügyében, mint magánember korlátozzák, éberen figyelik, minden megnyilatkozását elnyomják; mint kollektív testület része kérdőre vonja, leváltja, elítéli tisztségviselőit vagy feletteseit, elkobozza vagyonukat, száműzi, halállal sújtja őket; mint a kollektív testnek alávetett egyént ezért őt is megfoszthatják állásától, méltóságától, számkivethetik, halálra ítélhetik annak a közösségnek kénye-kedve szerint, amelynek része. A moderneknél éppen ellenkezőleg, a magánéletben független az egyén még a legszabadabb államokban is gyakorta csak látszólag szuverén, hatalma korlátozott, jóformán mindig bizonytalan; és ha a ritka szabad korokban, amikor ugyancsak óvások és korlátozások béklyózzák, gyakorolja is ezt a hatalmat, csak azért teszi, hogy lemondjon róla.” (240.)
Az egyéni és kollektív szabadság közötti viszonyról Mill a következőket írta:
„E tanulmány célja, hogy felállítsunk egy igen egyszerű alapelvet, mely tökéletesen alkalmas rá, hogy szabályozza a társadalomnak az egyénnel szemben alkalmazott ellenőrző és kényszerítő tevékenységét, akár jogi tevékenység keretében kimért fizikai erőszak, akár a közvélemény erkölcsi kényszere ennek eszköze. Ez az elv a következő: az önvédelem az egyetlen olyan cél, melynek érdekében az emberiségnek – kollektívan vagy egyénileg – joga van beavatkozni bármely tagja cselekvési szabadságába. Az egyetlen cél, amelynek érdekében jogosan lehet egy civilizált közösség bármely tagjával szemben – akarata ellenére – erőszakot alkalmazni mások sérelmének a megakadályozása. Az ő saját – fizikai vagy erkölcsi – java nem elégséges indok erre. Nem lehet jogosan kényszeríteni valamire, vagy visszatartani valamitől azért, mert ez jobb lenne neki, mert ettől boldogabb lenne, vagy mert – mások szerint – ez lenne a bölcs, netán a helyes dolog. (…) Az egyén csak annyiért felelős a társadalomnak, amennyi viselkedéséből másokat érint. Mindabban, ami csak őt érinti, jogos függetlensége korlátlan. Önmagának – saját testének és lelkének – mindenki korlátlan ura.
Aligha kell megjegyezni, hogy ez a tan csak a képességeik birtokában levő felnőtt emberekre alkalmazható.” (17–18.)
Régiek–modernek szabadsága
Az egyéni és kollektív szabadság kérdésénél már megemlítettük Constant híres munkáját, mely teljesen e részfejezet témájával foglakozik, mint ahogy az már a címéből is kiderül (A régiek és a modernek szabadsága). Constant szerint alapvetően kétféle szabadság létezik: 1. a régieké, 2. a moderneké:
„Az egyik szabadság az, melynek gyakorlását a régi népek felettébb kedvesnek tekintették, a másik az, melynek birtoklását a modern népek tartják becsesnek.” (237.)
Az előző részben már idéztük Constant azon megállapítását, hogy a régieknél (ókoriaknál) a kollektív szabadság volt a jellemző – mely az egyéni szabadság rovására ment –, míg a moderneknél az egyéni. A modern ember egyéni szabadsága a 19. század elején azt jelentette, hogy „joga van hozzá, hogy csak a törvényeknek engedelmeskedjék, ne tartóztathassák le, ne börtönözhessék be, ne ölhessék meg, semmilyen módon ne bántalmazhassák, egy vagy több személy önkényes akaratából. Hogy kinek-kinek jogában álljon elmondani a véleményét; élni, sőt visszaélni tulajdonával; engedély nélkül ide-oda utazni, anélkül hogy számot adna indítékairól vagy cselekedeteiről. Kinek-kinek azt jelenti: joga van hozzá, hogy összegyűljön másokkal megvitatandó érdekeit, avagy avégett, hogy gyakorolja azt a vallást, melyet ő és társai követnek, netán mindössze azért, hogy hajlamainak és szeszélyeinek megfelelően múlassa idejét. Végül mindnyájuk számára azt jelenti, hogy jogukban áll befolyást gyakorolni a kormányra, akár oly módon, hogy kinevezik valamennyi tisztségviselőt vagy egy részüket, akár képviseletek, beadványok, kérvények által, melyeket a hatalom többé-kevésbé köteles figyelembe venni.” (239.)
Constant szerint a régiek és a modernek szabadságának különbözőségét a képviseleti rendszerből lehet levezetni, ami:
„a modernek leleménye, s mint látni fogják, uraim, az ókorban az emberi nem állapota nem engedte meg ilyen jellegű intézmény befogadását és meghonosodását. Az ókori népek nem érezhették szükségét ennek a rendszernek, és nem méltányolhatták előnyeit. Társadalmuk szerkezete arra késztette őket, hogy merőben másfajta szabadságra vágyjanak, mint amilyet a képviseleti rendszer biztosít számunkra.” (238–239.)
A képviseleti rendszer által biztosított (egyéni) szabadság lényegében az emberi társulás célja:
„Ez a köz- és magánerkölcs forrása; ezen alapulnak az ipar számításai, nélküle az emberek számára sem béke, sem méltóság, sem boldogság nem létezik. (…)
Az egyén, aki elvész a tömegben, jószerivel sohasem tapasztalja, hogy hatást fejt ki. Akarata sohasem nyom bélyeget az egészre; közreműködését ő maga sem látja. A politikai jogok gyakorlása tehát számunkra csak töredékét nyújtja annak az élvezetnek, amelyben az ókoriak részesültek, ám a civilizáció fejlődése, korunk kereskedelmi törekvései, a népek kölcsönös közeledése végtelenül megsokszorozta és rendkívül változatossá tette a magánboldogság eszközeit.
Következésképp nekünk sokkal jobban ragaszkodnunk kell egyéni függetlenségünkhöz, mint a régieknek. Az ókoriak ugyanis, amikor ezt a függetlenséget feláldozták a politikai jogokért, a kevesebbet áldozták fel a többért, de mi, ha hasonlóképpen áldozatot hoznánk, a többet adnánk oda a kevesebbért.
Az ókoriaknak az volt a céljuk, hogy a társadalmi hatalmat felosszák a haza valamennyi polgára között. Ezt nevezték szabadságnak. A modernek célja a magánélvezetek biztonsága, s szabadságnak azon biztosítékok összességét nevezik, amelyeket az intézmények nyújtanak ezekre az élvezetekre.” (180., 246.)
Szép szavak, de hogy mennyire igazak, az már más kérdés. A modern szabadság egoista és hedonista attitűdje mindenképp óvatosságra int bennünket. Ráadásul azt is tudjuk Isaiah Berlintől, hogy „nincs szükségszerű összefüggés az egyéni szabadság és a demokratikus kormányzás között.” (358.) Érdemes utalni arra a közhelyszerű megállapításra is, miszerint a (liberális) képviseleti demokrácia csak elvi szinten (némely gondolkodók szerint azon sem) a legmagasabb rendű kormányzási forma, hiszen a normális működéséhez szükséges feltételek – a demokratikus közösséget alkotó emberek megfelelő szellemi képességei, jellemtulajdonságai, illetve anyagi/egzisztenciális lehetőségei – a Föld egyetlen országában sem állnak teljes körűen rendelkezésre. Emellett nem is olyan könnyű megállapítani azt, hogy vajon az ókori civilizációk földműves-iparos átlagemberének, vagy posztmodern korunk agyonszabályozott, folyamatos fogyasztás kényszerében vergődő polgárjának nagyobb-e a szabadsága.
Constant szerint a régiek szabadságának modernné válása felé haladásban a következő tényezők játszották a legfontosabb szerepet: az államok nagyobbodása (nagyobb népesség), rabszolgaság eltörlése (kevesebb idő), kereskedelem térnyerése (nincs tétlenség, intézni kell az ügyeket), egyéni függetlenség igénye.
Korlátlan–korlátolt szabadság
Sokan félreértik a szabadság fogalmát, s azt hiszik, hogy a szabadság azt jelenti, hogy az ember mindent megtehet, amihez kedve van. Pedig – ahogy Berlin írta a már idézett művében – a „szabadság nem annak szabadsága, hogy ésszerűtlen, ostoba vagy rossz dolgot műveljünk. Empirikus énünknek a helyes irányba terelése viszont nem zsarnokság, hanem felszabadulás.” (394.)
A Katolikus Lexikon 4. kötetében a ’szabadság’ szócikk írója, a teológus Bangha Béla így írt a szabadosságról:
„A Sz. szóval súlyos visszaéléseket követnek el azok, akik a minden köteléktől, gátlástól, törvénytől, igazságtól való függetlenséget, vagyis a szabadosságot, szabadgondolkodást, erkölcstelenséget nevezik Sz.-nak.” (200.)
A filozófus Nagy Ervin szerint (A liberalizmus illúziói. Vitairat a modern liberalizmus ellenében. Attraktor, Máriabesnyő, 2014.) a szabadság „megfelelő mértékben szükséges a boldogabb élethez, rendelkezik hiánnyal és túlzással is. Az egyik a szolgaság, a másik szélsőérték a szabadosság, azaz a ma létező liberalizmus.” (14.)
A szabadosság tehát a szabadság korlátlan kiteljesedésének illúzióját jelenti. Hajlamosak vagyunk egyetérteni ezzel a gondolattal, hiszen a korlátlan vagy abszolút szabadsággal szerintünk csak a világ rendszerein kívül álló transzcendens Isten rendelkezik.
Az egzisztencialista filozófia emblematikus alakja, Jean-Paul Sartre szerint (A szabadságról. Ford. Détshy Mihály és Albert Sándor. Kossuth, Budapest, 1992.):
„A szabadság mindig egy, de a körülményekhez képest különféleképpen nyilvánul meg.” (17.)
Sartre szerint a szabadság a többféle megnyilvánulása ellenére mégis teljes, az emberhez hasonlóan (egyik ember sem lehet emberebb a másiknál) nincsenek fokozatai:
„Ez a teljes szabadság, éppen azért, mert nem tűr meg fokozatokat, szemmel láthatóan egyaránt tulajdona mindannyiunknak. Vagy még inkább, mivel a szabadság nem egyik tulajdonságunk a többi között, nyilvánvaló, hogy minden ember maga a szabadság.” (22.)
Ám végül róka fogta csuka lesz a dologból, hiszen kiderül, hogy a teljes szabadság csak elvben igaz, a gyakorlatban nem:
„Az ember tehát – különféle és korlátozott képességei mellett – teljes szabadsággal rendelkezik. De ebből már sejthetjük a szabadság negatív jellegét. Mert ha nincs meg a képességem, hogy bizonyos cselekedeteket végrehajthassak, kénytelen vagyok tartózkodni attól, hogy ezeket megtegyem. (…) Kétségkívül nem tudja megváltoztatni a világban uralkodó mozgást, de befolyásolhatja e mozgás irányát.” (23–24.)
Sartre első megállapításával egyetértünk, így csodálkozunk azon, miért utasította el a szabadság megnyilvánulásainak fokozatosságát, hiszen az összefüggés kézenfekvő. Egyed Péter szerint (A szabadság a filozófiában. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2003.):
„A szabadságfokok empirikusan, az egyes által érezhető, a társadalmi gyakorlatban és a jogi tudatban megnyilvánuló szinguláris jellemzői annak a szabadságnak, amelyet az egyes a különböző hatalmi szférák szintjén élvez, vagy amelynek hiányát látja.” (122.) A folyamatosan újrafogalmazódó szabadság szintje a szabadságfokok révén a demokratikus társadalom intézményi feltételei között elvileg mérhetővé vált.
Cikkünk elején már idézett Sidney Hook szerint nincs szó korlátlan szabadságról:
„Annak ellenére, hogy a „szabadság” szó afféle egyetemes csatakiáltássá vált, erős érzelmi töltettel, elég egy kicsit elgondolkodnunk rajta, s máris láthatjuk, hogy senki sem helyesel mindenféle szabadságot mindenki számára minden esetben.” (25.)
Hook egyetért a filozófus-jogtudós Jeremy Benthammel (1748–1832), aki már hamar felismerte, hogy a szabadságnak korlátai vannak:
„A szabadság e korlátozásai – mondja Bentham – elkerülhetetlenek. Nem lehet jogokat teremteni (vagy élvezni), kötelezettségeket kiróni, védelmezni a személyt, az életet, a magántulajdont, a létfenntartást vagy magát a szabadságot úgy, hogy valamit fel ne kellene áldoznunk a szabadságból.” (30.)
Továbbfejlesztve e gondolatot, Hook azt mondja, hogy a szabadságfajták ellentétben is lehetnek egymással, azaz korlátozzák egymást:
„Különféle szabadságok léteznek – és nem rendelkezünk egyszerre mindegyikkel. Minden egyes szabadságnak ára van. Egy-egy szabadság választása végső soron valamilyen etikai álláspontnak kötelez el bennünket. Elvben talán kívánatos lehet, hogy minden vágyunkat kielégíthessük, de amíg vannak olyan vágyak, amelyek más vágyak elfojtására törnek, addig óhatatlanul választanunk kell köztük.
Az emberi szabadság korlátolt szabadság.
Egy adott szabadság választásából mintegy logikailag következik az e szabadság elfojtását célzó szabadság megtagadása. (…) e világon a szabadságok egymásba ütköznek.” (33.)
Hasonló véleményen volt Berlin is, aki szintén a szabadságok összeütközéséről írt:
„Az egyik szabadság megkurtíthatja a másikat; az egyik szabadság akadályozhatja vagy lehetetlenné teheti oly feltételek megteremtését, amelyek más szabadságokat, nagyobb szabadságot vagy több ember szabadságát teszik lehetővé; a pozitív és a negatív szabadság összeütközésbe kerülhet egymással; az egyén vagy a csoport szabadsága esetleg nem egyeztethető össze teljesen a teljes értékű részvétellel a közös életben, az együttműködés, a szolidaritás és a testvériség követelményével.” (94.)
Mindebből kitűnik, hogy az emberi szabadság korlátolt szabadság.
Sokan gondolják azt, hogy a gazdagok és hatalmasok teljesen szabadok és függetlenek, s hogy igazából a két fogalom ugyanazt jelenti, azaz hogy aki szabad, az egyben független is. Ha jobban belegondolunk a kérdésbe, beláthatjuk, hogy ez nincs így. A világ rendszerei fölött álló transzcendens Istenen kívül senki sem független, kisebb-nagyobb mértékben mindenkit korlátoznak az anyagi világ törvényei, körülményei, s a saját teste, tudata is. Lehet, hogy mostani világunk milliárdos szupergazdagai azt hiszik, hogy „szabad és független istenek”, de ez nem így van, az anyagi világban senki sem független. Az egyik indiai szentirat, a Bhágavata-purána (6. 12. 8–9.) így ír erről:
„Az univerzum bolygóinak minden élőlénye, beleértve a bolygók uralkodó istenségeit, teljes mértékben az Úr irányítása alatt állnak. Úgy cselekszenek, mint a hálóval elfogott madarak – nem képesek maguktól mozdulni. (…) Ahogy a fabábu, aminek alakja egy nőre emlékeztet, vagy a fűből és levelekből megformázott állat nem tud magától mozdulni vagy táncolni, hanem teljes mértékben attól a személytől függ, aki kézbe veszi, ugyanúgy mi is mindannyian a legfelsőbb irányító, az Istenség Legfelsőbb Személyisége vágya szerint táncolunk. Senki sem független.”
A végtelen világhoz képest jelentéktelennek tűnő egyéni lélek (élőlény) isteni természetéből adódóan mégis rendelkezik egy parányi függetlenséggel, hogy „a jó vagy rossz szerencséjét válassza.” (Bhágavata-purána 4. 29. 26.)
A választás szabadsága sokak szerint a szabadság lényege, azaz a szabadság tulajdonképpen a választás lehetősége. Elsőre igaznak tűnik ez az állítás, hiszen bizonyságának alátámasztására különböző tradíciók szent szövegeiben is találunk erre vonatkozó megerősítést. Ám szerintünk a szabadság és a választás lehetősége közötti egyenlőség csak részben lehet igaz, hiszen előfordulhat olyan élethelyzet is, mikor – különböző okok miatt, mint például alacsony szellemi képességek, tudáshiány, anyagi lehetőségek hiánya – a választás lehetősége korlátozott, vagy egyáltalán nem adatott meg. Magyarán egy bizonyos – elvileg emberi – tudatszint alatt – például az állatvilágban – a választás folyamata automatikusan működik.
A választás szabadsága (keretes írás)
Bhagavad-gítá 18.63.
Íme, átadtam neked e még bizalmasabb tudást! Fontold meg jól, s aztán tégy úgy, ahogyan jónak látod!
Biblia, Második Törvénykönyv 30.19–20.:
„Ma tanúul hívom ellenetek az eget és a földet: életet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé. Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok, szeresd az Urat, a te Istenedet, hallgass a szavára és ragaszkodj hozzá. Mert ez jelenti számodra az életet s napjaidnak hosszúra nyúlását azon a földön, amelyre az Úr, a te Istened megesküdött atyáidnak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy nekik adja.”
A szabadság keresztény felfogása (keretes írás)
„A szabadság keresztény felfogása egy Istentől kapott „kezdeti” szabadságra alapozódik. E szabadság mellett érvelve, a keresztény szerzők – az ókeresztény egyházatyáktól (Jusztiniánusz, Órigenész, Alexandriai Szent Kelemen, Római Szent Kelemen) a patrisztikán át a skolasztika nagy teológus-filozófusaiig – elsősorban a Szentírásnak az emberi szabadságra utaló helyeiből indulnak ki. Az Istenben való szabadság az embernek az a lehetősége, hogy saját lényegét megnyilvánítsa. Ez a lényegiség arra is alapozódik, hogy a lélek (tágabb értelemben: az ember szellemisége) ennek a szabadságnak a központja. Az igazság keresése iránti elkötelezettség – a keresztény ember életének racionális középpontja (az egzisztenciális lévén a hit és a szeretet) – megalapozza autonómiáját. Kiemeltük a felelősség szerepét – ebben a fogalomban találkozik össze a keresztény gondolkodás az egyéni szabadsággal, azért, hogy az egyént teljes morális kontroll alá helyezze, valamint, hogy a társadalomban az állampolgári kötelékek mellett másfajta összetartozást is létrehozzon.” (Egyed, 341.)
Véleményünk szerint a modern korban a szabadságnak jellemzően csak a látszata, a jogi deklarációja van meg, azaz csak elvi szinten létezik, a gyakorlatban nem igazán működik. A technikai civilizáció vívmányai miatt egyre inkább kiszolgáltatottá vált a posztmodern ember, nemcsak a hagyományos tényezőktől függ (saját fizikai és szellemi korlátai, közösség, természeti erők), hanem a normális életének különböző aspektusait biztosító állami és magánszolgáltatóktól, beleértve a médiát, a negyedik hatalmi ágat, mely maga alá gyűrte a másik hármat. Érdekes, hogy már Constant felhívta a figyelmet – akkor még csak – a sajtószabadság fontosságára:
„Napjaink hatalmas, modern társadalmaiban, a kormányzat formájától függetlenül a sajtószabadság, a nyilvánosság egyetlen eszköze jelenti az állampolgárok egyedüli oltalmát. (…) Lényegében valamennyi polgári, politikai szabadságjog illuzórikussá válik a sajtószabadság nélkül.” (231.)
Negatív és pozitív szabadság
Az Isaiah Berlin által kidolgozott negatív, illetve pozitív szabadság elmélete a megjelenésekor „forradalmi” újdonságnak számított a szabadságértelmezések között. Ennek ellenére a fogalompár hamar elfogadottá vált, s nemcsak a politikafilozófiában használják és alkalmazzák, hanem általában a társadalomtudományokban is. Berlin a negatív és a pozitív szabadság fogalmait kérdésekkel is igyekezett megvilágítani:
„A szabadság politikai értelmei közül az elsőt (számos előzmény után) „negatívnak” fogom nevezni. A szabadság negatív értelme benne foglaltatik a következő kérdésre adott válaszban: „Mekkora az a terület, amelyen belül a szubjektum – egy személy vagy személyek csoportja – számára megengedett vagy megengedhető, hogy megtegye, amit megtenni képes, vagy olyan legyen, amilyen lenni tud, más személyek közbeavatkozása nélkül?” A szabadság második értelmét, amit pozitívnak fogok nevezni, a következő kérdésre adott válasz tartalmazza: „Mi, vagy ki a forrása annak a hatalomnak vagy beavatkozásnak, amely megszabhatja valakinek, hogy ezt és ne azt cselekedje, illetve ilyen és ne olyan legyen?” A két kérdés világosan különbözik egymástól, noha a reájuk adott válaszok átfedhetik egymást. (…) Első pillantásra úgy látszik, nincs különösebben nagy logikai távolság a szabadság két különböző fogalma között, vagyis a között a szabadság között, amelyik azt jelenti, hogy a magam ura vagyok, és a között, amelynek lényege, hogy mások nem szólnak bele a döntéseimbe.” (341–342., 362.)
Berlin a negatív szabadsággal kevesebbet foglalkozik, hiszen korunkban az a kevésbé hangsúlyos. A fenti meghatározás lényegét még két egyszerűbb gondolattal igyekszik jobban megmagyarázni:
„Az ember negatív szabadságának foka úgyszólván annak függvénye, hogy hány ajtó áll nyitva előtte s ezek milyenek; milyen távlatokra nyílnak; s mennyire vannak nyitva.” (79.)
„A szabadság védelmének „negatív” célja van: a beavatkozások elhárítása.” (353.)
A pozitív szabadság jobban kapcsolódik a modern korhoz, s mivel a racionalizmusra is jellemző („az ész útján való felszabadulás pozitív elmélete”), illetve a forradalmak, szabadságharcok célja, így talán könnyebben megérthető. Berlin a következőképpen jellemezte a pozitív szabadságot:
„A „szabadság” szó „pozitív” értelme az egyénnek abból a vágyából fakad, hogy saját magának az ura legyen. Azt szeretném, ha életem és döntéseim rajtam múlnának, nem pedig holmi külső erők határoznának rólam. Saját akarati aktusomnak kívánok eszköze lenni, nem pedig másokénak. Szubjektum, nem pedig objektum óhajtok lenni, szubjektum, amelyet saját gondolatai, saját tudatos céljai irányítanak, s nem külső okok mozgatnak. Valaki akarok lenni, nem pedig senki: cselekvő, aki maga dönt, nem pedig róla döntenek; azt akarom, hogy önmagamat én irányítsam, nem pedig a külső természet vagy más emberek, mintha csak dolog volnék, állat vagy rabszolga, aki nem tudja eljátszani az ember szerepét, vagyis aki nem tud önálló terveket és célkitűzéseket kialakítani, illetve megvalósítani. (…) Mindenekelőtt pedig tudatában akarok lenni önmagamnak, mint gondolkodó, akarattal rendelkező, cselekvő lénynek, aki felelősséget vállal döntéseiért, és aki meg is tudja indokolni őket eszményeire és céljaira való hivatkozással. Annyiban érzem szabadnak magamat, amennyiben úgy vélem, hogy ez rám nézve igaz, és annyiban érzem magamat rabnak, amennyiben úgy vélem, hogy ez nem vonatkozik rám.” (361–362.)
A pozitív szabadság megvalósulása veszélyeket is rejt magában, mivel a szabadságjogok, egy azok gyakorlatát elrendező elvi szintű, illetve tényleges kontroll hiányában összeegyeztethetőkké válhatnak a szélsőséges kizsákmányolással, az erőszakkal és igazságtalansággal:
„De a szabadság „pozitív” felfogása, az önmagunk feletti uralom elve, amely azt sugallja, hogy az ember önmagával áll szemben, történetileg, valamint elméletét és gyakorlatát tekintve, mégis alkalmasabbnak bizonyult a személyiség ilyetén felosztására, vagyis egyfelől a transzcendens, domináns vezérlő, másfelől a megrendszabályozó, leigázandó empirikus vágyak és szenvedélyek közötti különbségtevésre. Ez a történelmi tény nagy befolyásra tett szert. Azt bizonyítja (…), hogy a szabadságfelfogások közvetlenül az én, a személy, az ember mibenlétével kapcsolatos nézetekből erednek. Elegendő, ha az ember fogalmával manipulálunk, és a szabadság fogalmának jelentését máris a manipulátor tetszése szerint alakíthatjuk. A legújabb kori történelem túlságosan is nyilvánvalóvá tette, hogy a probléma nem csupán akadémikus.” (367–368.)
Az állam segíthet e veszélyek elhárításában, de önmagában természetesen nem garancia, még akkor sem, ha demokratikus államról van szó, mert a demokrácia is elnyomhat. Berlin szerint a negatív és pozitív szabadságfelfogás egyben ideológiai törésvonal:
„De két különböző dologra irányuló kívánságról van szó. Annyira különböző dolgokról, hogy ez a különbség végül is a mai világot uraló ideológiai szakadást idézte elő. Mert a szabadságnak ez a „pozitív” fogalma – nem szabadság valamitől, hanem szabadság valamire – vezet el ahhoz az egyetlen, kötelező életformához, amely a „negatív” szabadság hívei szerint sokszor nem egyéb, mint a brutális zsarnokság ügyesen álcázott formája.” (360.)
Az ideális az lenne, ha a két szabadságelv összeegyeztethetőségének mértéke minél magasabb lenne, mert ezzel maga a szabadság mértéke is növekedne. Berlin azt mondja:
„A szabadság fogalmának lényege – mind „pozitív”, mind „negatív” értelemben – az, hogy valamit vagy valakit visszatartunk. Visszatartunk más embereket, akik behatolnak az én köreimbe vagy hatalmat akarnak gyakorolni fölöttem, visszatartjuk továbbá a rögeszméket, a félelmeket, a neurózisokat, az irracionális erőket – a legkülönbözőbb rendű és rangú határsértőket és zsarnokokat.” (415.)
E fejezetben említenénk meg Heidegger szabadságértelmezését, aki a schellingi szabadságfogalom elemzése kapcsán a következő eredményre jutott:
„Az öt szabadságfogalom 1. szabadság mint képesség az önmagunkból kiinduló kezdeményezésre; 2. szabadság mint kötetlenség, valamitől való szabadság (negatív szabadság); 3. szabadság mint kötődés valamihez, libertas determinationis, valamire való szabadság (pozitív szabadság); 4. szabadság mint az érzékiség feletti uralom (nem tulajdonképpeni szabadság); 5. szabadság mint tulajdon lényegtörvény alapján végbemenő önmeghatározás (tulajdonképpeni szabadság), a szabadság formális fogalma; magában foglalja valamennyi korábbi meghatározást.” (139–140.) Mindehhez Egyed Péter még hozzáteszi:
„Heidegger 6. szabadságtételnek nevezi és az egész Schelling-értelmezésének középpontjába állítja a szabadságfelfogás ama schellingi változatát mint az egész mű legsajátszerűbb hozadékát, amely szerint az képesség a jóra és rosszra.” (147.)
Még mielőtt a szabadság fogalmát politikai filozófiává, majd ideológiává lefokozó liberalizmusról írnánk, megosztanánk néhány, szerintünk fontos gondolatot a szabadságról.
Egyetértünk Bangha Bélával abban, hogy a szabadság nem a legfőbb érték, mert az igazság tisztelete, az igazságosság és a kötelességteljesítés (szolgálat) szintén fontos értékek, melyek olykor korlátozzák a szabadságot. John Rawls próbálta meg az ideális társadalom működésének politikafilozófiai alapelvét kidolgozni, s híres munkájában (Az igazságosság elmélete. Ford. Krokovay Zsolt. Osiris, Budapest, 1997.) Rawls már tisztában volt a szabadság korlátaival, azaz hogy a szabadság értéke nem ugyanaz mindenki számára, van „kisebb értékű szabadság” is. Azt vallotta, hogy miképp a gondolatrendszereknek az igazság a legfontosabb erénye, a társadalmi intézménynek az igazságosság. Ebből következik, hogy a nem kiteljesedett szabadságot a társadalmi élet színterén az igazságosság két elve ellensúlyozza:
„Először: minden személynek egyenlő joga van a másokéval összeegyeztethető legkiterjedtebb alapvető szabadságra.
Másodszor: a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeknek úgy kell alakulniuk, hogy
- okkal várhassuk, hogy mindenki számára előnyösek, s ugyanakkor
- olyan pozíciókhoz és hivatalokhoz kötődjenek, amelyek mindenki előtt nyitva állnak.” (87.)
Rawls szerint „egy igazságos társadalomban az egyenlő polgári szabadságok vitán felül állnak; az igazságosság által biztosított jogok nem lehetnek a politikai alkudozás vagy a társadalmi érdekek számolgatásának tárgyai.” (22.)
Messzemenően egyetértünk a fenti sorokkal, bár nem nehéz észrevenni az egész gondolati konstrukció ideáltipikus voltát.
Véleményünk szerint a szabadság alapvetően tudatállapot (belső szabadság, belső állapot). Lehet valaki szabad például egy fizikailag erősen korlátozott, kicsi, börtönszerű helyen; s lehet valaki rab még akkor is, ha nincs korlátozva, s anyagi lehetőségei megengedik, hogy bárhová el tudjon utazni.
Többek között Schelling is a belső állapotról ír (Filozófiai vizsgálódások az emberi szabadság lényegéről és az ezzel összefüggő tárgyakról. Ford. Boros Gábor és Gyenge Zoltán. Attraktor, Máriabesnyő – Gödöllő, 2010.):
„Az igazi szabadság egységben van egyfajta szent szükségszerűséggel, amihez hasonlót mi a lényegszerű megismerésben érzékelünk, ahol szellem és szív csak saját törvényük által meghatározva szabad önkéntességgel állítják, ami szükségszerű.” (44.)
Berlin értekezésében is találunk ezzel kapcsolatos gondolatokat:
„A szabadság önuralom, az akaratom útjában álló akadályok elhárítása, akármik legyenek is ezek az akadályok: a természetből, saját kontrollálatlan szenvedélyeimből, az irracionális intézményekből, vagy pedig mások ellentétes akaratából és viselkedéséből fakadó ellenállások.” (391.)
Mindazonáltal Berlin fel meri tenni a következő kérdéseket is, melyekre aztán válaszol is:
„Mit ér a szabadság annak, aki nem tud mit kezdeni vele? Mi a szabadság értéke, ha nincsenek meg a felhasználásának szükséges feltételek? (…) Az egyéni szabadság nem mindenkinek az elsődleges szükséglete.” (Berlin, 347.)
Szerintünk a szabadság önmagában nem sokat jelent, sőt akár félreviheti, letérítheti a szellemi-lelki tökéletesedés felé vezető útról az embert, ha nem egészül ki az igazságosság elvével, s nem illeszkedik harmonikusan a létezés rendjének törvényszerű mechanizmusaihoz. Ez utóbbi tényezők figyelembe vételéhez szerencsére a különféle tradíciók bölcsessége megfelelő alapot nyújt.
A szabadság politikai filozófiája: a liberalizmus
Mielőtt összefoglalnánk, mi is a liberalizmus, célszerű megemlíteni, hogy mi nem. Ennek oka egyszerű: a magukat a liberalizmus képviselőinek mondók – azaz a liberálisok – hajlamosak összemosni a liberalizmust a szabadság fogalmával, noha a liberalizmus értelemszerűen nem azonos azzal. A köztudatban is elterjedt gondolat, a liberalizmus devalválódása előtt egyértelmű politikai hasznot hozott a liberális pártoknak, intézményrendszernek, államnak, hiszen jellemzően minden ember szabadságszerető. A híres közgazdász, Milton Friedman szerint a liberalizmust nemcsak az egyéni szabadság, hanem a szabad piac fogalmaival is összetévesztik. Az is kétségtelen tény, hogy a liberalizmus nem egy koherens eszme vagy ideológia. Egyed Péter szerint „az értékeknek és a politikai meg szociális attitűdöknek az összessége.” (266.) A már idézett könyvében Nagy Ervin – aki a liberalizmus számlájára írja a szabadság és az egyén egymáshoz láncolását – erről ezt mondja:
„A „szkeptikus érv” szerint a „szabadság növelésén” kívül nincs is olyan közös mondanivaló és cél, amely ezt a történelmi korokkal és földrajzi távolságokkal széjjelszabdalt filozófiai rendszert, illetve politikai ideológiát (és gyakorlatot) bármily módon összekötné. Csupán olyan, többé-kevésbé beazonosítható laza csoportok halmazát vázolhatjuk e fogalom alatt, amelyeket jobbára csak a „közös politikai ügyek” állítanak egymás mellé – persze koronként változva, fejlődve vagy visszafejlődve. Kinek-kinek értékelése szerint.” (7–8.)
Mi akkor a liberalizmus? Kis János, a mai magyar liberális gondolkodók talán legelismertebb képviselője szerint (Mi a liberalizmus? In: Kis János: Mi a liberalizmus? Esszék, tanulmányok, 1985–2014. Kalligram, Pozsony, 2014.) a liberalizmus a politikai teória körébe tartozik, s egyben politikai ideológia is. A liberalizmus mint politikai doktrína „az elméletektől elvárható rendszerességgel kifejtett elgondolás arról, hogy a politikai intézményeknek milyen normatív elveket kell kielégíteniük, s hogy ezen elvek fényében milyen intézményi berendezkedés minősül igazolhatónak, erkölcsileg elfogadhatónak.” (559.)
A liberalizmus kiindulópontja az a „felvilágosodás” korából származó, klasszikusnak mondott tézis, miszerint az ember szabadnak és másokkal egyenlőnek születik, valamint mindenki egyenlő, természetes, emberi jogokkal rendelkezik. Nem meglepő, hogy a liberális világrend alappillérének a kapitalista piacgazdaságot és az alkotmányosan korlátozott, képviseleti demokráciát tekintik. Egyed Péter Peter Thelen nyomán így ír erről:
„Elemzésének megfelelően a liberalizmus, mint politikai eszme, a szabadság és az egyenlőség alapelvére épül, ami az állam és a társadalom emberhez méltó megszervezésének mértéke. Ebben a folyamatban a szabadság az individuális emberi személyiség szabad fejlődését, valamint ennek szellemi, politikai, gazdasági és társadalmi téren való korlátlan szabadságát jelenti.” (277.)
Talán John Rawls foglalta össze legtömörebben és legfrappánsabban a liberalizmus lényegét: „független egyének szabad együttműködése, amelynek paradigmája a piac.” Egyed Péter szerint Rawls meghatározásának „minden egyes eleme különös fontossággal bír: az egyén függetlensége a piac eredménye is, amely objektív törvényeivel helyettesíti a kényszer alkalmazását. Ennek a kapcsolatnak az alapvető problémája mindig egy hárompólusú alakzat volt, az egyén és a piac közé/mellé az állam lép be harmadik partnerként. (…)
Az emberi társadalom működésének szempontjából a piac ma már természeti erő, elképesztő nagyságrendű, személytelen hatalom.” (284–285.)
Most térjünk át a liberalizmus jellemzésére, alapelveinek bemutatására! Kis János szerint a liberalizmus progresszív, univerzalista, individualista és egalitárius. „Individualizmusa és egalitarizmusa kölcsönösen, elválaszthatatlanul összefüggenek. Mivel az életvezetésre képes egyének személye és boldogulásuk feltétel nélküli érték, ezért – és csakis ezért – egyenlően értékes is.” (574.)
Nagy Ervin a téma szakirodalmára hivatkozva még más fogalmi elemeket is megemlít:
„A kortárs John Gray, a Liberalizmus című művében, négy közös alapelvet említ. Szerinte minden liberális elmélet „individualista, egalitárius, univerzalista és meliorista [a társadalmi és politikai intézmények jobbíthatóságában hívő – Sz. L.]”. (…) Benjamin Ward szerint a liberalizmus az emberi természetre adott válaszaiban „hedonista, racionalista és atomista”. (…) Ward szerint továbbá az „államról” alkotott liberális vélemények közös nevezője, hogy annak szolgáltató funkcióját hangsúlyozzák. A „törvényesség őreként”, nem pedig a hatalom birtokosaként kell az egyénnek az államra tekintenie. Az állam fontos feladata még a szabad piac és a demokrácia megteremtése. (…) Molnár Tamás (Thomas Steven Molnar), az egyik legjelentősebb, 2010-ben elhunyt magyar származású konzervatív filozófus szerint a liberalizmus „három elemre – megkockáztatjuk ezt az egyszerűsítést – épül: filozófiai szempontból a nominalizmusra; gazdasági szempontból a piacra, mint minden tevékenység modelljére; és a vallás területén a deszakralizációra”.” (8–9., 11–12.)
A liberalizmus államhoz való viszonyát korábban az „éjjeliőr-állam” fogalma jelentette (más megfogalmazásban minimális vagy korlátolt állam). Kis János így ír erről:
„Az erkölcsi elismerésre méltó közhatalom védi az egyének életét, testi épségüket, tulajdonukat, megelőzi és bünteti az erőszakot, a csalást, a jogtalan előnyszerzést és hátrányokozást, végül lehetővé teszi és kikényszeríti a tisztességes üzleti tranzakciókat, de ezen túlmenő hatáskörökre nem támaszthat igényt. „Éjjeliőr-államnak” nevezték azt az államot, mely e követelménynek eleget tesz.” (628.)
Viszont az idők során bebizonyosodott, hogy az éjjeliőr vagy minimális állam nem tudja teljesen ellátni az állampolgárai által joggal elvárt funkciókat, így a liberális gondolkodók az államfogalom új lehetőségeit kezdték vizsgálni:
„A liberális állam nagyobb a minimális államnál. De mennyivel nagyobb? Kornai János azt javasolta, hogy a minimális állam ellenpólusaként vezessük be a maximális állam fogalmát; maximális állam az az állam, mely a lehető legtöbb tevékenység koordinálását magára vállalja. Nyilvánvaló, hogy a liberális állam nem mehet el a maximális állam határesetéig. Valahol a minimális és a maximális állam szélsőségei közt kell elhelyezkednie. Kornai közepes államnak nevezi ezt a köztes variánst.” (634.)
Mint fentebb már említettük, a liberalizmus nem koherens ideológia. Többféle áramlatát, típusát különböztetik meg attól függően, hogy mire helyezték a hangsúlyt (gazdasági, politikai, erkölcsi szabadság). Egyed Péter négy különböző típusról ír, ezek szerint van angol, francia, német és amerikai liberalizmus. Ehhez még hozzátennénk a sajátos 19. századi/dualizmus kori magyar liberalizmust. A század 1848–1849-es forradalom és szabadságharcig tartó szakaszában a magyar liberalizmusnak a nemzeti jellege volt a meghatározó, míg a dualizmus „szabadelvűségében” a nemzeti értékek megjelenítése mellett a konzervatív vonás is tetten érhető (liberál-konzervativizmus).
Benedetto Croce szerint (Történelem és szabadság. Ford. Bíró Pál és Kinszki Imre. Századunk, Budapest, 1940.) a liberalizmusban – ami szerinte a modern kor szülötte, s alapjában véve elitista, hiszen „az igazi arisztokrácia megteremtéséhez vezető út” – az újkor egész filozófiája és vallása tükröződik. Nála három nagy ágra oszlik a liberalizmus: gazdasági, politikai és erkölcsi liberalizmusra.
„A baj csak ott kezdődik, ahol a gazdasági liberalizmus a társadalmi élet legfőbb törvényének és szabályozójának szerepét kívánja betölteni. Ez ugyanis nem kevesebbet jelent, mint hogy egy gazdasági részletkérdésekre vonatkozó program egyenjogú akar lenni az erkölcsi és politikai liberalizmus egész világnézetével, sőt annak helyére tolja fel magát. Minthogy pedig a liberális világszemlélet természetesen szintén magának követeli a legfőbb társadalmi norma szerepét, a konfliktus elkerülhetetlen, hiszen Legfőbb Törvény egy téren csak egy lehet; mert hacsak nem bizonyul hamisnak mind a kettő, akkor az egyiknek elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy a másikat maga alá rendelje vagy szabatosabban szólva, magába felvegye. (…)
Már pedig ez történt a gazdasági liberalizmus esetében, amikor e tanítást egyesek legfőbb társadalmi törvénnyé próbálták emelni. A gazdasági szabadság gondolatát ezáltal ugyanis jogos gazdasági elvből elfogadhatatlan módon erkölcsi elméletnek és világnézetnek tették meg: utilitárius és hedonista erkölcsi elméletnek, amely a Jó kritériumát a maximális vágykielégítésben látja. Ez a látszólag mennyiség jellegű megfogalmazás valójában az egyéni önkény kielégítésének vágyát takarja, – vagy ha nem az egyénét, akkor a társadalomét, ahol is „társadalom” alatt egyének összességét vagy középarányosát kell érteni. Közismertek ezek a kapcsolatok a gazdasági liberalizmus és a haszonelvi morál között, sőt tudjuk, hogy egyik válfajában (amelynek Bastiat volt az apostola) az utilitarizmus világegyetemet átfogó harmónia-tanná, a Természet vagy az Isteni Gondviselés törvényévé próbált felmagasztosulni.” (45–47.)
A gazdasági liberalizmus túlsúlyának problémáját Croce szerint csak egyféleképpen lehet megoldani: „el kell ismerni az erkölcsi liberalizmus felsőbbségét a gazdasági szabadság követelésével szemben, tehát a társadalom gazdasági problémáit is ennek az erkölcsi szemléletnek szögéből kell tekinteni.” (48.)
Kis János azt írja:
„A kortárs liberalizmuson belül két nagyobb rivális áramlat vitázik egymással. Az egyiket libertárius, a másikat egalitárius liberalizmusnak szokás nevezni.” (544.) A két nagy liberális áramlat közötti fő különbség az, hogy a libertarianizmus a szabad piac feltétlen híve, az állami redisztribúció minden formáját ellenzi, míg az egalitárius liberálisok szerint az egyenlő szabadság normája megkívánja a piac hatásainak állam általi korrigálását.
Nagy Ervin is két fő modern liberális iskoláról ír:
„A liberalizmus a 2. világháború után válik élesen ketté: a „gazdaság szabadsága” és az „egyenlőség” eszmék mentén – az individualista (neoliberális) és az egalitárius (szociálliberális) iskolákra. A különbség már elméleti szinten a 19. században is jelen volt, de a valódi ideológiai „szakadás” a 20. század közepére tehető. Mint ahogy az a felismerés is, hogy a két elv az ellentétes mozgás miatt vagy kioltja egymást, vagy arányaiban eltolódik. Azaz míg az egyiknek előnyt biztosít, addig a másikat csak részben támogatja. Az egalitárius oldal így az egyenlőségre koncentrál, és a szabadságot a gazdaságban enyhén korlátozza; a klasszikus, vagy individualista nézet viszont fenntartja a tiszta szabad piac ideáját, az egyenlőséget pedig az „esély” és a verseny dimenziójába száműzi.” (85.)
A liberalizmust a születésétől fogva rengeteg kritika érte. Kis János az általa alaptalannak tartott főbb vádakat így foglalta össze:
„Először: a liberalizmus az egoizmus álláspontján van: azt hirdeti, hogy minden ember akkor cselekszik jól, ha önző módon csak a saját különérdekét tartja szem előtt, mások érdekében pedig csak abban az esetben tesz erőfeszítést, ha közvetve ezzel is a saját különérdekét mozdítja elő. Másodszor: a liberalizmus emberképe atomisztikus – feltételezi, hogy az egyén képes önmagában, társadalmi viszonyokon kívül létezni, s hogy más egyénekkel csak instrumentális céllal, a kooperációtól remélt előnyök kedvéért lép kapcsolatra. Harmadszor: a liberalizmus értékfelfogása redukcionista: tagadja, hogy léteznének kollektív javak, melyek nem a közösség tagjainak külön-külön javából adódnának össze. Végül negyedszer: a liberalizmus közömbös az értékek iránt; feltételezi, hogy nincs értékes élet vagy értéktelen élet: bármilyen életet preferáljon is egy ember, ha preferenciáját meg tudja valósítani, jó életet élt.” (655–656.)
Nagy Ervin elsősorban azt veti a liberalizmus szemére, hogy a szabadság növelésével az egyenlőtlenséget növeli, s elidegeníti az „önmagáért való embert”:
„Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy a liberalizmus által folytonosan növelt cselekvési szabadságok köre és mértéke társadalmi egyenlőtlenséghez vezet. Leginkább az anyagi hatalom, a magántulajdon és a gazdasági cselekvés lehetőségeinek esetében. Az egyén autonómiájának korlátok nélküli tágítása az emberi együttélésben igazságtalan egyenlőtlenséghez vezet. Az ezt kiegyenlíteni kívánó egalitárius iskola (politikai információja a szociálliberális mozgalom) viszont a pozitív diszkrimináció csapdájába esik, illetve erőszakos ténykedése során nem számol az „emberi rossz” létezésével. A pozitív diszkrimináció, ami a rossz kiindulópont miatti egyenlőtlenséget hivatott kijavítani: a kevesek hazug igazsága a sokak létező igazságtalansága. Az erkölcsi rosszat pedig tovább növeli mind az autonómia kiterjesztése, mind a rossz emberek egyenlő elbírálási elve, esetleg további pozitív megsegítése – a „hátha ettől jobbá válik” illúziója alapján.” (…) A liberalizmus kitermelte egzisztencialista hős elidegenedik. Először az Istentől, a természettől, a világtól, majd a másik embertől és legvégül önmagától.” (56–57., 69.)
Szabadság és történelem
Nem áll rendelkezésünkre olyan friss közvélemény-kutatás, melyből kiderülne, hogy a megkérdezettek szerint a szabadság melyik történelmi korszakban érvényesült legjobban. Ha készítenének ilyet, nagy valószínűséggel arra az eredményre jutnánk, hogy a szabadság foka jelen korunkban, a liberális demokráciákban a legmagasabb. Részünkről nem csodálkoznánk az eredményen, hiszen a média jóvoltából életünk szinte minden színterét borostyánként „fojtogatják” a különféle szabadságjogok, a közismert alapjogoktól kezdve egészen az extremitásokig. A nyugati civilizáció átlagemberének tudatában tehát folyamatosan ott lüktet a szabadság megannyi fajtája, ám ez korántsem jelenti automatikusan, hogy a megélt szabadság szintjével elégedettek lennének az emberek. Viszont a közvélemény-kutatásból vélhetően az is kiderülne, hogy szerintük régen rosszabb volt, a történelem korábbi korszakaiban kevesebb volt a szabadság, mint manapság. E vélemény rögzülésében alighanem szerepet játszott a 19. század második felében szárba szökkenő evolucionista-pozitivista nézet, mely az emberi fejlődés irányát lineárisan folyamatosan emelkedőnek gondolta, és legfeljebb csak kisebb, rövid ideig tartó megtorpanásokat, nota bene visszalépéseket feltételezett. Ám e nézet uralkodóvá válásához jelentősen hozzájárult az egyik legnagyobbnak tartott, sokak szerint az utolsó nagy szintéziseket megalkotó filozófus, Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770–1831).
Hegel az Előadások a világtörténet filozófiájáról c. művében (Ford. Szemere Samu. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966.) tárgyalja – többek között – a szabadság és a történelem kapcsolatát. Először a szabadság és a szellem – az anyag ellentéte – viszonyát tisztázza, s megállapítja, hogy:
„Ahogyan a nehézség az anyag szubsztanciája, úgy azt kell mondanunk, a szabadság a szellem szubsztanciája. Mindenki közvetlenül elhiszi, hogy a szellem egyéb tulajdonságok mellett a szabadságnak is birtokában van; a filozófia azonban arra tanít bennünket, hogy a szellem minden tulajdonsága csak a szabadság által áll fenn, valamennyi csak a szabadság eszköze, valamennyi csak ezt keresi és hozza létre. A spekulatív filozófia felismerése, hogy a szabadság a szellem egyetlen igazi tulajdonsága.” (36–37.)
Ez utóbbi mondatával nem értünk egyet. Inkább hiszünk az évezredek bölcsességének, azaz a Tradíciónak (az idézett szövegben a „mindenki”), mint a spekulatív filozófiának. Alighanem Hegelre is hatott kora „szabadságőrülete”, ezért helyezte mindenek fölé a szabadságot, pedig tisztában volt a szabadság sokféle értelmezésével és félreérthetőségével. Ennek ellenére rátapintott a lényegre, mikor ezt írta: „Akkor vagyok szabad, ha önmagammá válok.” (37.)
A világban (világszellem), az egyes népben (népszellem), illetve az egyénben is megnyilvánuló szellem lényege és egyetlen célja Hegel szerint a szabadság:
„Ezzel meg van adva a szellem célja a történeti folyamatban: a szubjektumnak az a szabadsága, hogy van lelkiismerete és moralitása, hogy vannak általános céljai a maga számára, amelyeket érvényesít, hogy a szubjektumnak végtelen értéke van és e véglet tudatára is ébred. A világszellem céljának ezt a szubsztanciális mozzanatát eléri minden ember szabadsága.” (44.)
A szabadságról viszont az embernek tudatosnak kell lennie, ezért a világtörténetet felfoghatjuk a szabadság tudatában való haladásként is:
„A keletiek nem tudják, hogy a szellem vagy az ember mint olyan magánvalósága szerint szabad. Mivel nem tudják, nem is szabadok. Csak azt tudják, hogy egy ember szabad; de éppen ezért az ilyen szabadság csak a szenvedély önkénye, vadsága, tompasága, vagy lágysága, szelídsége, s a szenvedély maga is csak természeti véletlen vagy önkény. Ez az egy ezért csak despota, nem szabad férfi, nem ember. – A görögökben támadt először a szabadság tudata, s ezért szabadok voltak; de ők, s éppígy a rómaiak is, csak azt tudták, hogy néhányan szabadok, nem az ember mint olyan. (…) Csak a germán nemzetek jutottak a kereszténységben annak tudatához, hogy az ember mint ember szabad, a szellem szabadsága az ember legsajátabb természete.” (42–43.)
Egy másik helyen kicsit világosabban magyarázza el a szabadság három nagy fokozatát:
„(…) az első mint közvetlen fok a szellemnek a természetiségben való már előbb kiemelt elmerültségén belül esik; e természetiségben a szellem csak nem-szabad egyediségben van (egy ember szabad). A második fok a szellem kilépése szabadságának tudatába. Ez az első elszakadás azonban tökéletlen és részleges (néhány ember szabad), mivel a közvetlen természetiségtől jön, így reá vonatkozik s vele még mint mozzanattal terhelt. A harmadik fok a kiemelkedés ebből a még különös szabadságból ennek tiszta általánosságába (az ember mint ember szabad) a szellemiség lényegének öntudatába és önérzetébe.” (117.)
Tehát Hegel szabadságfokozatai a következők: 1. egy ember szabad, 2. néhány ember szabad, 3. minden ember szabad. Az ezekhez rendelt történelmi korszakok: 1. keleti világ, 2. görög–római világ (ifjúkor–férfikor), 3. germán–keresztény világ. A világtörténet – mely a szellem kiterülése az időben – tehát ennek „az elvnek a fejlődésfokozata, amelynek tartalma a szabadság tudata.” (117.)
Hegel szerint az állam – mely a szellemi eszme az emberi akaratnak és szabadságának külsőségében – a szabadság megvalósításának eszköze. Az a legjobb állam, ahol a legnagyobb szabadság uralkodik, s a valláson alapszik (nála az alkotmányos monarchia). Az alkotmányok különbségei is összefüggésben vannak a szabadság fokozatával:
„Az alkotmányok különbségei azt a formát illetik, amelyben az állami élet totalitása megjelenik. Az első forma az, ahol ez a totalitás még be van burkolva s különös körei még nem jutottak önállóságukhoz; a második az, ahol ezek a körök és velük az egyének szabadabbak [109.] lesznek; a harmadik végül az, amelyben önállók s működésük az, hogy létrehozzák az általánost. Azt látjuk, hogy minden birodalom és az egész világtörténet átmegy ezeken a formákon. Először minden államban egyfajta patriarkális királyságot látunk, amely békeszerető vagy harcias. Egy államnak ez az első létrehozatala parancsoló és ösztönös. De az engedelmesség és erőszak is, az uralkodótól való félelem már akarati összefüggés. Azután kiválik a különösség; arisztokraták, egyes körök, demokraták, egyének uralkodnak. Ezekben az egyénekben kristályosodik ki egy esetleges arisztokrácia, s ez azután egy új királyságba, monarchiába megy át. A vég tehát az, hogy ezt a különösséget alávetik egy hatalomnak, ez pedig semmiképp nem lehet más, csak olyan, amelyen kívül a különös szféráknak megvan az önállóságuk: ez a monarchikus hatalom. Így meg kell különböztetni egy első és egy második királyságot. – Ez a valóban önálló államok fejlődésének elvont, de szükségszerű menete, úgyhogy ebben mindenkor fel kell lépnie a meghatározott alkotmánynak; ez nem választás dolga, hanem csak az, amely épp megfelel a nép szellemének.” (109–110.)
Hegel szabadságelmélete érdekes, de szerintünk meghatározó benne a hatalomhoz való viszony, pontosabban a hatalomgyakorlás módozatai, így törvényszerű, hogy erre az eredményre jutott. A téma bonyolultságát, a szabadság lineáris növekedéséről szóló elmélet kritikájának jogosságát Egyed Péter véleményével is alátámaszthatjuk:
„Kitértünk arra is, hogy az újabb történeti kutatások fényében a feudális rendszernek igenis jelentős szerepe volt a szabadságjogok szempontjából, hiszen a jogok és kötelezettségek olyan egységes rendszerét hozta létre, amelyben a biztonság elsőrendű értékké vált. Az egyén biztonsága lett szabad életének az alapja. Amikor az állami organizmus erre a biztonságra helyezte a hangsúlyt, akkor közvetett módon ugyan, de a szabadságot is az államrezon központjába helyezte.” (342.)
Már korábban írtunk arról, hogy az ember számára a szabadság nem feltétlenül a legfőbb érték, mellette legalább olyan fontos az igazság, a kötelességteljesítés (szolgálat) vagy a biztonság. Liberális szempontból mondhatjuk azt, hogy a történelemben akkor volt a legnagyobb szabadság, mikor az ember gondolatait és cselekedeteit nem korlátozta semmi, de összességében láthatjuk, hogy ez a szemlélet még a szabadság szemszögéből sem igaz, legfeljebb a rosszul értelmezett szabadság (szabadosság) hívei gondolhatják ezt.
Croce is azon a véleményen volt, hogy a világtörténet a szabadság története:
„Történelmi érzék és liberális életérzés azonban olyannyira elválaszthatatlanok, hogy a világtörténetnek máig sincs jobb meghatározása, mint az, hogy „a szabadság története”; ettől a meghatározástól nyer értelmet és ezen a réven válik megérthetővé. Természetesen jól tudjuk, hogy a történelem ismer teokratikus és egyéb tekintély-rendszereket, erőszak-uralmakat, reakciókat, ellenreformációkat, diktatúrákat és egyéb zsarnokságokat; de egyedül a szabadság támad fel, fejlődik és virágzik ki újra meg újra, az a szabadság, amely a zsarnokság megnyilvánulási formáit is saját eszközeivé tudja hajlítani vagy kovácsolni és még látszólagos vereségeiből is új erőt, új életet képes meríteni. És jól tudjuk, hogy a múltban is voltak korok, amikor a szabadság szót kigúnyolták vagy elátkozták, de ezt vagy oly emberek és társadalmi csoportok tették, akik előjogaikban fenyegetve, bevett szokásaikban háborgatva érezték magukat, vagy pedig műveletlen, haruspexeik uszítása által felizgatott tömegek. Napjainkban ezzel szemben annak a különös jelenségnek vagyunk tanúi, hogy a szabadságellenes csatakiáltás többé nem a kiváltságok haszonélvezőinek és a csőcseléknek vagy legalább is nem csupán ezeknek ajkáról visszhangzik, hanem bűvöletébe ejti az írástudókat is, akik pedig a szabadság szülöttei s beteg elvakultságukban nem veszik észre, hogy ha a szabadságot támadják, ezzel saját létalapjukat tagadják meg.” (26–27.)
Croce szerint az emberiségnek szüksége van a Történelemre és a Szabadságra is, mert ez utóbbi „az emberi történelem lelkesítő és hajtó ereje. Ez az emberiség végső és utolsó vallásos hitének tartalma.” (30.)
Összegzés
Az anyagi és a szellemi tényezőket figyelembe véve talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, a szabadság az emberben lévő isteni különböző szintű megnyilvánulása. Mivel az ember – lényegét tekintve – szakrális lény, s a történelem az emberi tevékenységek folyamatos – és természetesen karmikus – megnyilvánulása, így értelemszerűen a szabadság és a történelem viszonya egyben mindig az emberi szakralitásszint aktuális lenyomata. Éppen ezért az úgynevezett érett középkorban (11–14. század) erőteljesebben meginduló deszakralizáció miatt a szabadságszint – tendenciáját nézve – folyamatosan csökken, s napjainkban már a szabadság illúziójában élünk. Pedig a szabadság nagyon fontos része az életnek, de nem lehet öncél. Ezzel a régiek tisztában voltak, csakúgy, mint a szabadság korlátaival. Isten kivételével senki sem lehet abszolút mértékben szabad. Az emberi élet kötelesség is, még ha ez sokaknak nem tetszik, vagy nem vesznek róla tudomást. A „fékek és ellensúlyok” rendszere, noha nagyobb perspektívában, a karma mechanizmusa révén valóban működik. Döntés, tett, következmény. A döntés szabadsága a mi kezünkben van, viszont a következményeket is mi viseljük.
74/2021
Szendrei László
Platón: A túlságos szabadság szolgaságra vezet
SZÓKRATÉSZ: Ugyanaz a kór, amely befészkelődött az oligarchiába és elveszejtette azt, a nagy szabadság révén még dúsabban és vadabbul megterem a demokráciában is, és leigázza azt. És valóban, a szertelenség mindig nagy, ellenkező végletű változást robbant ki az évszakokban, növényekben, az élő testben és nem utolsósorban az alkotmányokban is.
ADEIMANTOSZ: Valószínűleg.
SZÓKRATÉSZ: A szertelen szabadság, úgy látszik, szertelen szolgaságba csap át, magán-, és állami életben egyaránt.
ADEIMANTOSZ: Valószínűleg.
SZÓKRATÉSZ: Hihetőleg a türannisz nem más alkotmányból, de épp a demokráciából születik, a szertelen szabadságból támad a legvégső, legbőszebb szolgaság.
ADEIMANTOSZ: Érthető.
SZÓKRATÉSZ: Ám, azt hiszem, nem ezt kérdezted, hanem hogy mi az a kór, amely éppúgy feltámad a demokráciában, mint az oligarchiában, és rabszolgaságot szül.
ADEIMANTOSZ: Igazad van.
(Platón: Az állam. Nyolcadik könyv, XV. A túlságos szabadság szolgaságra vezet)
Arisztotelész
„Világos tehát, hogy ezt a tudományt nem valami más haszonért keressük, hanem ezért, mert ahogy szabadnak azt az embert mondjuk, aki önmagáért van és nem másért, úgy a tudományok közül is egyedül ez a szabad, mert egyedül ez van önmagáért.” (Metafizika, II. fejezet 982b)
Szent Ágoston: A szabad akaratról
III. 1. Eudolius: Most már kellőképpen megvilágítottad, miért tartozik a szabad akarat a jó, mégpedig nem is a legjelentéktelenebb jó dolgok közé, s ebből következően azt is el kell ismernünk, hogy Isten adta, és kellett, hogy adja. (…)
III. 14., 21. (…) Ezért tehát nem mondom, hogy nem kellett volna megteremtenie az embert, de mivel tudta, hogy az ember vétkezni fog, az ember szükségszerűen vétkezett, minthogy Isten előre tudta ennek bekövetkeztét. Beszélhetünk-e hát szabad akaratról, ha egy ilyen kikerülhetetlen szükségszerűség érvényesül? (…) Isten minden eljövendőt előre tud, s mi mégsem szükségszerűen, hanem az akarat révén vétkezünk.
XVI. Benedek
„Az ember szabadsága egy korlátozott lény szabadsága, ennélfogva maga is korlátozott. Csak úgy birtokolhatjuk mint megosztott szabadságot a szabadságok közösségében: a szabadság csak akkor tud fejlődni, ha úgy élünk, ahogy kell, másokkal együtt és másokért.” (XVI. Benedek: Szentbeszéd, 2005. december 8.)