Szvámí B. R. Srídhár
A közelmúlt szentje
- október 10-én, szombat éjfélkor nagy öröm köszöntött egy kis bengáli faluban, Hápáníjában élő tekintélyes bráhmana családra, megszületett első fiuk, akit Ráméndra Csandrának neveztek el. Ebben a jegyben jelent meg annak idején Rámacsandra is.
A családi hagyomány (gótra) Vátszja királyi ősbölcsre vezethető vissza, s Ráméndra felmenői elismert tudósai voltak a szent hagyományoknak, tanítói s áldozópapi szerepet töltöttek be.
Tizenöt éves kora körül találkozott egy asztrológussal, aki megvizsgálta a tenyerének vonalait. Három dolgok jövendölt: hogy teljes lelki felismerésre jut, hogy a szent tanok jeles tanítója lesz, és hogy 93 évet él majd meg. Mindhárom jövendölése beigazolódott Yogi Bir Bradának, aki mellesleg iskolaigazgató, és a híres bengáli politikusnak, Szubhas Csandra Bose-nak volt a guruja.
Legkorábbi emléke alig kétéves korából egy földrengés volt. Érezte, ahogyan a lába alatt megremeg a föld, s a környékben összefutnak az állatok. Ötéves korában tanult meg írni, s már elemi iskoláiban kimagasló teljesítményt nyújtott. A családban a Rámájanát és Mahábháratát mesélték a gyerekeknek, s Ráméndra vonzódott a szentírásokhoz. 14 éves korában a családi hagyomány szerint felövezték a bráhmanák szent zsinórjával. Ekkor eltökélt meditációba kezdett, mert arról értesült, ha valaki napjában 432 alkalommal zengi el a gájatrí-mantrát, komoly felismerésekre számíthat. Az eredmény nem maradt el, mintha átjárta volna a szent mantra világossága a fiatal avatottat.
Ifjúként felismerte, hogy a világi viszonyok – még az egyébként szerető családi, rokoni szálak is – roppant törékenyek és illuzórikusak. „Bizonytalan pont vagyok a végtelenségben…” – ez felismerés komoly fordulatot hozott életében. Csaitanja Maháprabhu, az arany avatár híveként találta meg élete hivatását, amit atyja – lévén az ortodox hinduizmus követője – nem nézett jó szemmel. Atyja nem sokára elhalálozott, s utolsó kívánságának eleget téve vonakodva bár, de Ráméndra megházasodott.
A gyászévet szigorú vezeklésben töltötte, majd jogi egyetemi tanulmányai során 1921-ben csatlakozott Gandhi függetlenségi mozgalmához, amelyben hat éven keresztül aktív szerepet vállalt. Ezt követően 1923-ban találkozott leendő gurujával, Bhaktisziddhánta Szaraszvatíval Kalkuttában.
Nem sokkal később meghalt a felesége, majd a Kumbha méla zarándoklat során édesanyja is elhalálozott Haridvárban. Ráméndra nem elárvultnak érezte magát, inkább az isteni elhívatást érezte. Alaposan vizsgálódott leendő mestere iskolájában, akkori gondolatait így foglalta össze: „Az itt hallott isteni igazságokat világi ésszel aligha lehet felfogni, mégis itt szeretném elkötelezni magam. Minden eszemet arra fogom használni, hogy olyasmibe vessem bele magam, ami messze fölülmúlja minden elképzelésemet.”
1926 decemberében hivatalosan is csatlakozott a kolostorhoz, majd a következő esztendőben mestere felavatott tanítványa lett.
Kezdetben Kalkuttában szolgált a publikációs tevékenységben, majd több állomáshely után Kuruksétrán, az ottani templom vezetője lett. Később többek között Madraszban, majd Bombayben is szolgált. 1930 októberében mestere ajánlására a világról lemondott aszkéták, a szannjászík rendjébe lépett, és a kitüntető szvámí Bhakti Raksaka Srídhar nevet kapta, aminek jelentése: Srídhar szvámí, az odaadás őre. Rendkívüli jártasságra tett szert a szentírásokban, s mivel iskolás korától fogva művelte a szanszkrit nyelvet, filozofikus költeményeit ezen a nyelven fogalmazta meg.
Néhány év múltán imádott mestere a halálos ágyán őt kérte fel egy roppant bensőséges szent ének eléneklésére. Jelenlévő hittestvérei megállapították, ezzel a felkéréssel nyerte el mesterük végső kegyét, s az istenszeretet legmeghittebb köreibe kapott bebocsátást.
- január 1-én hajnalban Bhaktisziddhánta eltávozott e világról, s követői között nézeteltérések támadtak. Srídhar mahárádzs – ez az aszkéták titulusa – visszavonult a nyilvánosságtól, s előbb Vrndávanban, majd Navadívpban élte visszavonult magányban az aszkéták életét.
Lassan segítők és tanítványok csatlakoztak hozzá, majd 1942-ben megalapította saját misszióját. Később, 1955-ben kezdődött meg a jeles templom építése a Gangesz partján, Navadvíp szent városában. Élete során Srídhar maharádzs kiterjedt prédikációs tevékenységet folytatott, később rendszeres zarándokutakat szervezett szerte Indiában a szent helyek felkeresésére, illetve helyben is fogadták a zarándokokat. Élete alkonyán egyre többen keresték föl templomában, és tanításai rendkívüli értéket képviseltek az egész tanítványi láncolat életében. Srídhar maharádzs a láncolat rangidős mestereként nemzetközi elismertségnek örvendett, ezrek csatlakoztak hozzá a nyugati gyakorlók közül is. Követői kötetekbe rendezték tanításait, amik tucatnyi nyelven jelentek meg világszerte. Egyszerű szavakkal megfogalmazott gondolatai rendkívüli inspirációt jelentettek követőinek, ugyanakkor véleménye a teológiai kérdésekben is meghatározó volt. Példája egyszerre ötvözte a rendkívüli tájékozottságot a szentírások terén, az aszketikus élet tiszta gyakorlatát és a személyes realizáción alapuló lelki segítségnyújtást.
„Sosem hízelegtem az embereknek, nem meggyőzni akartam őket valamiről, hanem az igazságot igyekeztem a maga valójában megmutatni nekik. Nem áttételes módon, hátsó, manipulatív szándékkal fordultam hozzájuk, hanem egyenes beszéddel. Arról beszéltem, mi volt az, ami engem meggyőzött a hitemben. Ezt a vonzerőt igyekeztem megosztani mindenkivel.”
Srídhar maharádzs jelenléte számtalan embernek nyújtott ösztönzést saját lelki törekvéseikben. Lényeglátása tolerálta az emberi gyöngeségeket, de nem tűrte a hamis szándékot. Híres volt igazmondásáról, és példátlanul meggyőző lelki erejéről, amivel a legelesettebb helyzetből is felemelte a hozzá fordulókat. Misztikus felismerések, virágillat, a súlyos betegségeken keresztül is megmaradó hit, töretlen eltökéltség és a szokatlanul éles tisztánlátás mellett is megőrzött gyermeki ártatlanság – megannyi jele a szenteknek, amik az ő esetében is tapasztalhatóak voltak.
Tanításainak középpontjában az önátadás állt, könyveiben, személyes beszélgetések során, de templomának szimbolikus jelképrendszerében is emellett tett bizonyságot. A templomot kilenc kupola ékesíti, amik az Isten iránti odaadás kilenc folyamatát jelképezik. A legfőbb lelki gyakorlat, az önátadás dicsőségét a legmagasabb központi kupola hirdeti.
Szvámí Bhakti Raksak Srídhar 1988. augusztus 12-én elhagyta e földi világot és csatlakozott az isteni kedvtelésekhez. Másnap, a templom területén álló egyik öreg mangófa elhullajtotta összes levelét, és elszáradt…
Beteljesülés
Szvámí B. R. Srídhar instrukciói
Bhakti Rakshak Srídhar mahárádzs (1895-1988) a közelmúlt kiemelkedő lelki vezetője volt a bengáli Gaudija-vaisnava mesterláncban. Beszédes nevének sokatmondó jelentése: az odaadás őre. Sok évtizedes tanítói munkásságát koronázta meg az élete alkonyán kötetlen beszélgetések formájában közölt tanításainak sokasága. Közvetlen szavakkal életre szóló jó tanácsokat fogalmazott meg, amik nemcsak rendkívüli lelki elmélyültségről, hanem a törekvő lelki emberek küzdelmeinek alapos és megértő ismeretéről is tanúskodnak.
A jelen a markunkban van, a jövőről viszont sejtelmünk sincs. Ezért a jelen pillanatnak kell a lehető legnagyobb hasznát vennünk. S hogy miként? Társuljunk a szentekkel és a szentírásokkal!
Először a mulandósággal számoljunk le, majd a józan eszünket, az értelmünket békítsük meg, végül kutassuk fel szívünk beteljesülését.
Óvakodjunk a körülmények okolásától! Lássuk meg mindenben az Abszolút Jót, Krsnát, aki a legjobb barátunk, aki ott áll mindennek a hátterében.
A szentek útmutatása az egyetlen reménységünk. Őket kövessük! Olyanok ők, akár a világítótornyok, amik a végtelen óceánról a hit szárazföldjére vezérelnek bennünket.
A felszabaduláson és a számítgató odaadáson is túl, a mindenség legmagasabb síkján az örök szeretet uralkodik mindenek fölött.
Az akadályok is javíthatnak helyzetünkön, amennyiben helyesen fogadjuk a nehézségeket. Magasabb szempontból látható, valójában minden a segítségünkre szolgál.
A szent név ismétlésénél a spirituális szellem számít, nem a puszta fizikai imitáció, amit a nyelv s az ajkak keltenek. Krsna-náma, Hari-náma, Visnu, Nárájan – mind a lelki világból származnak, létük transzcendens, és ez a legfőbb!
Az Isten neve a lelki világból származik, Krsna neve pedig egyenest Gólókáról, a mindenség legeredetibb szférájából. A mantra csak akkor ténylegesen Krsna neve, ha a legfelsőbb síkról, Vrndávanból származik.
Önző érdekeinktől szenvedünk valahányan a konfliktusok és visszahatások, jó és rossz, öröm és bánat kettősségei közt, ám a lelki világban mindent tudatosság és boldogság tölt el. Nemcsak teljes önátadásra van szükség, hanem az Úr jóindulatát is el kell nyernünk. Hadd ragadjon magával minket az Úr jóindulatának ellenállhatatlan áradása – ez Vrndávan.
Egyelőre még az önös érdek világában élünk, de gondviselőink az eleven lelki világba vezetnek minket, hogy Krsna játékainak részeseivé válhassunk.
A végtelenbe vivő úton egyedül a hit lehet vezérlő csillagunk. A bizakodó szellem, a jó reménység, hogy ez az út vezet oda – ez élteti szívünket. Hit az a szilárd meggyőződés, miszerint Krsna szolgálatával minden egyéb kötelezettségnek is eleget teszünk. Ha nincs kockázat, nyereség sincs, ám aki mer, az nyer. Krsna bíztat bennünket: Ott vagyok mindenütt. Semmi okod az aggodalomra! Hidd el, a jóbarátod vagyok!
A legcsodálatosabb dolog, amit valaha is föltaláltak a világon, az isteni szeretet, az istenszeretet.
A kihasználás szelleme s a lemondás szelleme egyaránt lázadás az igazság érvényre jutása ellen, ezért totális félreértésen alapulnak. Igazi alázatot a teljes igazsággal szemben kell gyakorolnunk, nem a tévedés világában. Nem a tévedés, a téboly a mérce.
Szíve mélyén minden egyes lény szépségre, szeretetre, jóindulatra és harmóniára vágyik, nem pedig hatalomra, tudásra, vagy hasonló csekélységre. A térbe és időbe szorított teremtés egyetemleges vonása ez a közös cél.
A lelki boldogság iránti vágyunk lepecsételt szívünk mélyére van eltemetve, ám Krsna dicsőségének hallása és magasztalása feltöri e pecsétet, felébreszti szívünket tetszhalott állapotából, és szélesre tárja kapuit a boldogság végső forrása, Krsna előtt, aki maga a rajongó eksztázis…
Ha a legcsekélyebb fogalmunk is van az Abszolút végtelen távlatairól és mélységéről, mi tűnhetne értékesnek széles e világon?
Az Abszolút iránti odaadás áldozatot jelent – halj meg, hogy élhess! Az áldozat – öröm!
Jóllehet körülöttünk sokan elbuknak, vagy visszavonulnak, nekünk mégis előre kell lépnünk.
Krsna hihetetlen csodákra képes, s a feléje közelítő embert minden egyes lépésnél soha véget nem érő bámulat tölti el. Krsna végtelen, ő a csodák csodálatos csodatévője. Hiába kutatjuk, csodás vonásainak nem jutunk a végére.
Az odaadás csúcsára jutva belátjuk, minden barátságos velünk, s aggodalmaink alaptalanok voltak.
Az érzés önmagában még nem minden, az érzésnek valamire irányulnia kell.
A legtökéletesebbnek azt tekinthetjük, ami dúskál a szépségben és eksztázisban.
Minden mást kizárva egyetlen egy dologra törekedjünk: a szeretet Urának legintenzívebb isteni szolgálatára. Az Abszolút rabszolgája a legszabadabb a világon!
Az eksztázis túl van a világosságon, a lelki rajongás messze fölülmúlja a tudatosságot. A szépség és vonzerő magasan a tudat s az értelem fölött áll.
Csakis akkor jutunk el az eksztázishoz, ha a valóság mélyébe vetjük magunkat. Soha ne elégedjünk meg a formális, felszínes dolgokkal!
A hit az egyedüli eszközünk a magasabb világ látására, hallására és megtapasztalására; máskülönben az semmit sem jelentene számunkra.
Isten csodákra képes. Az ő útjai csodáktól kifürkészhetetlenek. Álljunk készen a csodára! Készüljünk föl arra, hogy minden világi tudásunk és tapasztalatunk hamisnak bizonyul!
Minden baj ott kezdődik, ha a dolgokat nem az egyetemes érdek, hanem az önzés szerint mérjük.
A véges legyőzheti a végtelent, habár ez valójában lehetetlen. Mi teszi mégis lehetségessé ezt a hihetetlen tényt? Egyedül a szeretet.
A lelkünk mélyén rejlő kincseket csakis a szentek, a guru és az írások segítségével tárhatjuk fel.
Alapvetően legyünk alázatosak, s ha úgy érezzük, rosszul bánnak velünk, akkor is maradjunk türelmesek, és semmi esetre se erősítsük saját pozícióinkat. Ez legyen az eszményünk.
Igyekezz alkalmazkodni a környezethez, hiszen nem te vagy annak az ura és mestere. Minden erőddel magad megregulázásán fáradozz, ne a külvilágot akard megváltoztatni.
A meghódolást minden határon túl kell vinni. Az isteni kedvtelések végtelenek, így önátadásunknak is korlátlannak kell lennie.
A legfőbb beteljesülés a szív elégedettsége, s nem a tudat öröme vagy az öröklét elnyerése.
Tapasztaljunk bármit, a legteljesebb belső elégedettséget a szeretet nyújtja. A mindenség abszolút királya a szeretet.
76/2022
Dévay Gergely