Egyetem és tudásközpont
Felsőszintű oktatás Nyugaton és Keleten
A valóság úgy válaszol, ahogyan kérdezzük
Az európai tudománytörténet az egyetemek létrejöttét a 11. századra datálja, és Bolognához köti, ahol Universitas (latin, jelentése összesség) néven felsőfokú oktatási intézmény jött létre, mely nevében a tanárok és diákok összességét, és nem az egyetemességet jelentette, ahogy gyakran hivatkoznak rá.
A tudománytörténet gyakran hivatkozik Kelet csodálatos eredményeire a csillagászatban, a matematikában vagy az orvostudományban. Egy kultúra értékének fokmérője az, amellyel az emberiség általános fejlődését elősegítette. A keleti gondolkodók eredményei beágyazódtak a későbbi kultúrákba. Mikor és hol születtek ezek az eredmények? Fejlődhetett volna-e a tudomány oktatás nélkül? Mikor kezdődött a felső szintű oktatás Keleten?
Amikor a Bolognai Egyetem létrejött, a mai Pakisztán, India, Kína területén már több évszázados felső szintű oktatási központok léteztek Taxilában, Peshavarban, Nalandában, Vikramasilában. Amíg Európában a nők a 19. századig a lábukat sem tehették be az egyetemekre, addig az indiai tudásközpontokban a brahmavadinik, egész életük során folytatták felsőfokú tanulmányaikat.
Egyetemek Európában: a hét szabad művészet (Septem artes liberales)
Az európai értelemben vett egyetemek a középkor szülöttei. Elnevezésük a latin universitas szóból ered, melynek van ugyan egyetemesség, sőt világmindenség jelentése is, az Európában kialakuló felsőfokú képzésben azonban a szó összesség jelentése miatt adták az egyetem elnevezést a kialakuló felsőfokú képzésnek, és nem a tudományok összessége miatt, ahogy azt sokan tudni vélik. Az universitas a tanárok és diákok összességét jelentette.
Az európai egyetemek előfutárának az athéni Akadémia tekinthető, melyet Kr. e. 387-ben Platón alapított Akadémosz ligetében, Athén közelében. Platón az Akadémián filozófiát, matematikát és testnevelést tanított. Más görög városokban is voltak oktatási intézmények. Hippokratész városa Kosz orvosi iskolájáról, Rodosz szigete a filozófiai iskoláiról volt ismert. A leghíresebb ókori görög „egyetem” az Alexandriai Múzeum és Könyvtár volt.
A klasszikus értelemben vett európai egyetemek, melyek már akadémiai fokozatot is adtak, a középkorban jöttek létre Bolognában és Párizsban.
A jelentkezők akkor mehettek egyetemre, ha teljesítették a hét szabad művészet (Septem artes liberales) tárgyait, vagyis a triviumot és a quadriviumot. A trivium a szöveggel foglalkozó tudományokat jelentette: a nyelvtant, a retorikát és a logikát. A grammatika a latin nyelvtant, a retorika a gondolatok szabatos szóbeli kifejezését, a dialektika a gondolatok logikus kifejtését jelentette. A quadrivium a számokkal, számviszonyokkal foglalkozó ismeretkörökből állt: az aritmetikából, a geometriából, a zenéből és a csillagászatból. Az egyetemeket általában statútummal vagy alapító okirattal hozták létre.
Fontos lépés volt az egyetemek történetében, amikor a koronázása végett Itáliában tartózkodó I. Frigyes német-római császár Bolognában privilégiumokat adott a diákoknak. Kivette őket a város joghatósága alól, és elrendelte, hogy mind polgári, mind büntető ügyekben csak a püspök vagy saját dominusuk előtt vonhatók perbe.
A 13. században alakultak ki az universitasok, a diákok önkormányzati szervezetei, amelyeket először 1244-ben említenek a városi statútumok. Külön universitasuk volt az Alpokon túli diákoknak (universitas ultramontanarum) és az Alpokon inneni diákoknak (universitas citramontanarum). Az universitasok tovább tagolódtak nemzetekre. Az universitason az lehetett professzor, aki az universitas által előírt licentia docendi birtokában volt, az oktatást pedig megszabott helyen és rend szerint volt köteles végezni. Az universitas a város, a püspök és a dominus mellett negyedik joghatóságként is megjelent. Idővel a diákok esetében kizárólagos joghatósága lett. A nemzetek élére procuratorokat választottak, ők alkották a szintén választott rector tanácsát (consilium). A rektort általában egy évre választották. A diákokkal párhuzamosan a tanárok is közös testületekbe (collegium) tömörültek. Külön collegiumuk volt a legistáknak és külön a kánonistáknak. Legistáknak (a latin lex-ből) nevezték azokat, akik a világi – római – jogot fogadták el az állami élet egyedüli alapjául. A kánonisták vagy dekretisták a kánoni jog és a papi felsőbbség hívei voltak.
A legrégebbi európai egyetemek a Bolognai Egyetem, melynek latin mottója „A tanulmányok tápláló anyja” (Nutrix studiorum); az Oxfordi Egyetem; a Cambridge-i Egyetem; a Salamancai Egyetem; a Padovai Egyetem és a Sienai Egyetem. A 11. és 13. század között alapították őket.
A nyugati oktatás: hit és tudás kettőssége
A nyugati oktatás a középkori kezdetektől fogva alapvetően pozitivista, és az is maradt napjainkig. Közösnek tekinthető benne a lét tudományos jellegű, racionális megközelítése, és a tudomány pozitív szerepének hangsúlyozása. Csak a gondolatot tekinti racionálisnak, az érzelmeket irracionálisnak tartja, és a ténytiszteletre épül. Hatására a személyiség túlzottan intellektualizálódik. Az ember, mint érzelmi lény, az emberi lét totalitása háttérbe szorul. Vizsgák, fokozatok, emlékezés, számadás, tantárgyak és készen kapott gondolatok vannak benne. Nincs helye az érzelmi tudásnak és az intuíciónak. A nyugati szellem az arisztotelészi logikán pallérozódott: az azonosság, az ellentmondás és a harmadik kizárásának törvényén. Az igennel és nemmel operáló intellektus azonban felmondja a szolgálatot, ha az élet végső kérdéseire kell válaszolni, nem képes az igent a nembe átcsúsztatni, amint azt a keleti paradox logika tette. A nyugati szellem végül hitre és tudásra esett szét.
Keleti tudásközpontok (egyetemek)
Annak ellenére, hogy az universitas kifejezés az európai középkor szülötte, ma egyre gyakrabban használják az ókori kelet hatalmas tudásközpontjaira is. Az ókori keleten az ember minden magasabb szintű szellemi teljesítménye a tudás, a művészetek és a hatalom terén a vallás részét képezte, mert úgy tartották, hogy az Istenhez tartozik. Zene, festészet, építészet, filozófia, orvostudomány mind Isten szolgálatában állt. Nem voltak függetlenek az istenitől, mivel az ember Istenhez való kötődésének örökségei. Keleten sohasem vált el egymástól hit és tudomány.
Nalanda
Nalanda egy ősi Mahavihara buddhista kolostor, amely híres oktatási központ is volt az ősi Magadha királyságban (ma Bihar), Indiában. A Nalandai Egyetem az ókorban jelentős hírnévre és presztízsre tett szert. Az 5. századtól a 12. századig a világ egyik legnagyobb oktatási központja volt. Nalanda megszentelt helyen épült fel, ahol Buddha és Mahavíra is élt és tanított. Srí Mahávíra Árja Bhiksu Szanghászja néven a buddhista tudomány központja alakult ki könyvtárral, templomokkal, kolostorokkal. Könyvtárában 9 millió kéziratot őriztek. Rendszeres tanulás és meditáció folyt itt, mintegy 2000 tanárral és 10 ezer hallgatóval, akik közül sokan távoli országokból érkeztek. Ma az UNESCO Világörökség része.
Taxila
A Taxila Egyetem (a mai Pakisztánban) a világon az egyik legrégebbi ismert tudásközpont, és az ókori Indiában a legfőbb tanítási központ volt. A legkorábbi taxilai települést Kr.e. 1000 körül alapították. A hagyomány szerint a Mahábhárata hindu eposzt először Taxila-ban mondta el Vaisampájana bölcs. Egyes beszámolók az ősi Taxila egyetemét a világ egyik legkorábbi egyetemének tekintik. Mások nem tekintik modern értelemben vett egyetemnek, mivel az ott élő tanárok nem rendelkezhettek hivatalos tagsággal bizonyos főiskolákon, ellentétben a Nalanda egyetemmel.
Az egyetem különösen híres volt az orvostudományról és a művészetekről, de mind vallási, mind világi tantárgyakat tanítottak, sőt olyan témákat is, mint az íjászat vagy az asztrológia. A diákok India távoli részeiről is jöttek. A korai buddhista irodalom számos Dzsátakája említi az egyetemre járó diákokat. A Taxila Egyetem, mint tudásközpont szerepe az i. e. 3. és 2. században is folytatódott a Maurja Birodalom és a görög uralom alatt, egészen az 5. századig. Taxila ősi romjai ma az UNESCO Világörökség részét képezik.
Vikramsila
Vikramasila (ma Indiában) az egyik legnagyobb buddhista egyetem volt, több mint száz tanárral és körülbelül ezer diákkal. Kiváló tudósok tanítottak ott, akiket gyakran hívtak meg külföldi országok a buddhista tanítás, kultúra és vallás terjesztésére. A legkiemelkedőbb Dipankara, a tibeti buddhizmus sarma (gsar-ma) hagyományainak alapítója volt. Olyan tantárgyakat tanítottak ott, mint a filozófia, a nyelvtan, a metafizika, az indiai logika, de az oktatás legfontosabb ága a buddhista tantra volt. Vikramasilát Pála király (Dharmapála) alapította a 8. század végén. Körülbelül négy évszázadon át virágzott.
Memphisz, Théba, Héliupolisz
Az ókori Egyiptomban magasabb műveltséget nyújtó tudásközpontok a nagyobb városok (Memphisz, Théba, Héliupolisz) templomai mellett működtek. Az írnoki ismeretekre alapoztak, de foglalkoztak a rituális szabályokkal, teológiával, szent könyvekkel, emellett természettudományokkal, matematikával, geometriával, asztrológiával és zeneelmélettel.
Kínai tartományi iskolák
A felsőfokú képzés az ókori Kínában a tartományi iskolákban folyt. Célja a háromfokozatú állami vizsgarendszerre való felkészítés volt. A képzés befejezésekor versenyvizsgákat szerveztek az iskoláktól függetlenül.
A keleti oktatás: analóg gondolkodás és paradox logika
A keleti nevelésben alapvető fontosságú az érzelmi tudás és az intuíció. Az arisztotelészi rendszerben pallérozódott nyugati elme számára idegen az analóg gondolkodás és a paradox logika, mely a keleti gondolkodás alapjait képezi. Az analóg gondolkodás során az egyik egyedi jelenségről következtetünk egy (vagy több) másik egyedi jelenségre. E következtetési folyamat alapja több egyedi jelenség közös vagy hasonló vonásainak felismerése, így az analóg gondolkodás az induktív gondolkodás egyik legfontosabb formája is, melyben több rész, egyedi eset alapján következtetünk egy általános tételre. Az analóg gondolkodásnak az oktatásban az új ismeretek megszervezésében van alapvető szerepe: a már ismert jelenségekkel való összehasonlítás és az analógia felismerése megkönnyíti az új jelenségek megértését. A paradox logika az igent átcsúsztatja a nembe, így végső soron nincs különbség köztük. A keleti szellem szintetikus, teljességre törekvő, integráló, deduktív és intuitív. A keleti oktatásban arra törekedtek, hogy a tanítványok a Lét egyetemes mivoltát, gyökereit értsék meg, és nem analizálásra képezték őket. A nevelésben nagy szerepet kapott az egyéni világkép és a helyes életmód kialakítása. Nem különböző tantárgyakat tanítottak, hanem az élni tudás művészetét.
- Önmegvalósítás
A keleti ismeretszerzésben nagy jelentősége van az önmegvalósításnak. A ’szváhjája’ az önfelülmúlás stúdiuma. A cél nem a tárgyi tudás megszerzése, hanem a tanítások egyetemesbe való beillesztése. A keleti tanítvány nem begyűjti és elraktározza, hanem megszerzi, használja, majd „elfelejti” az ismereteket. Ezáltal újból kezdővé válik, és új lehetőség nyílik számára a nem ismert megismerése felé. Az ókori keleten a nevelés előbb-utóbb átalakult valamiféle autodidaxissá, önvezetéssé. A tanuló végül önmaga tanítványává vált. Ez annyira különbözik attól, amit a nyugati ember a tárgyi tudás megszerzésének vagy tanulásnak hív, hogy fel sem képes fogni azt. Akár a hindu, akár a taoista, de a buddhista tanítványnak is a szent iratok ismeretének birtokában önállóan kellett értelmeznie azokat, disputákat szervezni, és csak a legnehezebb kérdésekkel fordulhatott tanítójához. A kapott válasz megfejésében azonban ismét magára volt utalva.
- Univerzális természetszemlélet
A természeti erőforrások vizsgálata során nem a korlátlan kihasználás és rombolás elvét követték, hanem a természet Egyetemes Törvényét. Ebben a rendszerben az erkölcsösség és az etika nem csak az emberre, hanem a természeti törvényekre is kiterjedt.
- Egyedülálló pszichológiai tudás
Hamvas Béla szerint sehol a világon még csak megközelítőleg sem található olyan lélektani tudás, mint Keleten, és erre érzett rá C. G. Jung is. Ez vonatkozik az akarat- és koncentrációfejlesztő, az önismereti és relaxációs gyakorlatokra, de különösen a jóga gyakorlására. A tibetiek hangsúlyozták, hogy minden energiájukat a belső univerzum feltárására kívánják fordítani. A keleti lélektan nem az Én-ismeretre, hanem a Lélek-ismeretre törekszik.
- Dialogikus tanítási forma
Az ókori keleti oktatás alapvetően a dialogikus, a kérdvekifejtő, a vitázó és a beszélgető módszerre épült. A tanítványoknak maguknak is kellett disputákat szervezni. A magolás, a szövegek ismételgetése csak az alapozó tudás megszerzése idején volt jellemző, később egyre inkább, majd véglegesen elhagyták.
Nevelési eszmény: emberség és kötelességtudat
Az ókori keleti nevelési eszményt Konfucius (Kr. e. 551–479) határozta meg legtisztábban. A nevelés célja a tökéletes nemes ember kifejlesztése, melynek két alapvető tulajdonsággal kell rendelkeznie: emberséggel és kötelességtudattal. Az emberség önmegtartóztatást, szerénységet, tartózkodást, eszességet, jóságot, elfogulatlanságot és igazságérzetet foglal magába. A kötelességtudat arra irányul, hogy az ember igyekezzen minél tökéletesebbé tenni magát. A „Beszélgetések és mondások” című könyvében azt írja: Amit a nemes ember keres, az önmagában van, amit azonban a közönséges ember keres, az másokban van.
76/2022
Dr. Kecskés Aranka
IRODALOM
Baktay Ervin: A diadalmas jóga, Pantheon, Budapest, 1942.
Bognár László: Az ókori kelet nevelése, Magánkiadás
Héjjas István: A modern tudomány és a keleti bölcselet, Orient Press Kiadó, Budapest, 1990.
Falus Iván (szerk.): Didaktika. Elméleti alapok a tanítás tanulásához. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1998
Fináczy Ernő: Az ókori nevelés története – Vezérfonal egyetemi előadásokhoz, Budapest
Fináczy Ernő: A középkori nevelés története.– Vezérfonal egyetemi előadásokhoz, Budapest
Fromu, E. – Suzuki, D. T.: Zen buddhizmus és pszichoanalízis, Helikon, Budapest, 1984.
Gernet, Jacques: A kínai civilizáció története, Osiris Kiadó, 2001.
Konfuciusz: Beszélgetések és mondások, Szukits, Szeged, 1995
Marshall, John: A guide to Taxila, Cambridge, 1960
Németh-Mészáros-Pukánszky: Neveléstörténet, Osiris Kiadó, 2005.
Pedagógiai Lexikon I-II. – Fináczy Ernő, Kornis Gyula és Kemény Ferenc, eds. Révai Testvérek Irodalmi Intézet, Budapest, 1936
Schnell Endre: C. G. Jung és a keleti bölcselet, Budapest, 1985
Weszeli Ödön: Pedagógia (A neveléstudomány rendszere rövid összefoglalásban), Révay, Budapest 1905.