Néhány szó a reformról

A mai sajtót olvasva néha az az érzésem, hogy a reform kifejezés alatt inkább szenzációs pletykákat és a feltűnő divatot kellene érteni. Az utóbbi évek politikai változásai Kelet-Európában mind a reform szóhoz kapcsolódnak. Magyarországon egyesek túlságosan előrehaladottnak mondják a reformot, s ezért szeretnék a fékrendszert azonnal bekapcsolni, mások kifogásolják a szerintük túl lassú tempót, a többieknek pedig, valljuk be őszintén, elegük van mindenből, ami a politikával, reformmal stb. kapcsolatos.

Mark Palmer az Egyesült Államok budapesti nagykövete a hazai reformfolyamattal kapcsolatban így nyilatkozott: “Hál’ Istennek, Magyarországon odáig jutottak a fejlődésben, hogy már nincs mitől félni.” Vajon elégedettek lehetünk-e ezzel a fogalmazással? Nem kellene-e sokkal tágabb értelemben használni e kifejezést? Szabad-e csupán gazdasági és politikai folyamatokra gondolni akkor, ha a reformról beszélünk? Nem inkább belül, az egyénben kellene kezdődnie a reformnak?

A kérdés persze költői, mert nyilvánvaló, hogy belső fejlődés, átalakulás nélkül nem lehet pozitív külső változásra számítani. Hogyan lehetne virágzó országot építeni az erkölcsi romokon?

Magától értetődő, ha az egyén példamutatóan él, ezzel jó hatással van a környezetére. Ezzel szemben milyen a mai eszménykép? Az úgynevezett demonstrációs effektus – vagyis a társadalmi helyzettel nem megfelelő eszményrendszer, szokások stb. indokolatlan, sikkszerű követése – a felelőtlen, kicsapongó, a törvényesség határán egyensúlyozó vagy egyértelműen tisztességtelen életforma fölényét sulykolja belénk.

A múlt ideológiájának egyik legnagyobb hibája az volt, hogy előbb a társadalmon akart – erőszakkal – változtatni, s remélte, hogy a várt pozitív hatás azután az egyént is fejlődésre készteti. Ma már beláttuk, hogy ez helytelen volt, ugyanakkor érthetetlen, hogy szinte sehol sem olvashatunk az egyén belső reformjának szükségszerűségéről. Pedig tény, hogy egyének alkotják az államot. Ebből szükségszerűen következik, hogy a múlt kudarcáért is inkább magunkat kellene okolni, mintsem a volt vezetőket. A keleti filozófiák mindig azt tanították, hogy sosem a környezetet, inkább önmagunkat hibáztassuk, mert így tudunk csak tanulni, fejlődni. Az egyén vágyai és cselekedetei szülik azt a negatív vagy pozitív szituációt, amitől később szenved, vagy amiben örömét fogja lelni. Tehát, ha most sem a belső reformra fektetjük a hangsúlyt, milyen jövőt remélhetünk?

Hogy mit értek a belső reform alatt? Nos, nyílt titok, hogy sokunknál az alapvető morális kérdésekkel is probléma van. Lopunk az üzemekben és gyárakban; csalunk a vendéglátóiparban és bárhol, ahol csak lehet; az országot majd ellepi a kosz; önző céljaink érdekében bármikor hazudunk, s készek vagyunk bárkinek rosszat okozni.

Ha pedig ilyen az egyén, milyen lesz a társadalom? Gnóthi szeauton, ismerd meg önmagad! – hirdette az ókori delphi templom felirata. Így tisztázhatjuk helyzetünket és szembesülhetünk hibáinkkal. Persze ne maradjunk csupán a helyzetfeltárásnál. Reformáld meg önmagad! – ez a jelmondat lehetne az olyan átalakulások alapja, amely nem pusztán külsőségekben, a feltételrendszer változásában mutatkozik meg, hanem az egyén életében, vagyis mindannyiunknál tartós, gyökeres jobbulást fog előidézni.

A. N.

(1989)