Fisszió és fúzió
A halál metafizikai jelentősége
Mikor az ősök halnak hamarabb,
az a természet rendje szerint való.
Amikor az utódok halnak hamarabb,
az a természet rendje elleni bűntett.
⚀
– Találkozhatunk? – szólt bele valaki Pierre telefonjába. Nem tűnt ismerősnek a hang, fürkésznie kellett a tónust, a hanglejtést… ki lehet?
– Én Pierre vagyok, kivel beszélek? – folyamodott a kérdezéshez Pierre, ezzel szerelve le az elmaradt bemutatkozás udvariatlanságát.
– Hát, hogy is mondjam… Dordzse néven ismersz, talán…
– Ó, láma! Micsoda öröm! Persze, bármikor állok rendelkezésedre! – most már ismerősen csengett a hang, bár valami furcsaság is vegyült az ismertségbe. Pierre nem tudta mire vélni, a láma általában nem hívta őket, mások sem számoltak be telefonhívásról.
– Nálad lehet? Este ott lennék…
☉
Elegáns környezet, egy pazar panorámát kínáló toronyépület kávézójában helyezkedtek el. Alattuk a nagyváros látványa, késő délután vagy kora este – ősz idején ezt nehéz eldönteni. Csak a sorra kigyulladó fények emlékeztetnek az idő múlására, márpedig ezt az időt egymásra szánták. Tudták, mostani találkozójuk hiányos lesz, Pierre jelezte, nem ér rá, Dordzse lámáról pedig rég nem hallottak semmit. Nem szokott jelentkezni, de mindig válaszolt, ha értesítik.
– Nem hagyom, hogy bármi tematizálja a gondolkodásomat! – fakadt ki Ramon. Ramon hangosan szólt, többen odafordultak. „Hiába, tüzes vérű, nem vitás. Lobbanékonysága érthető, nem jó dolog befolyás alatt állni, pontosabban nem mindegy, miféle befolyás alatt áll az ember, mert a befolyásmentes állapot egy tetszhalott állapot – bár ekkor a tetszhalál befolyása alatt áll az ember. Aligha vannak steril élethelyzetek.” Ilyesmi járt Vid fejében, de nem ezt mondta, amikor megszólalt.
– Ugyan, Ramon, ne tréfáljon! Megértem hevességét, de azzal, hogy a tematizáció ellen lázad, máris tematizálta saját tudatát. A tudat befolyásolása roppant fontos kérdés, de hát erről már eleget vitatkoztunk. A befolyásmentes tudatállapot szinte lehetetlen.
– És a meditáció? A megvilágosodás? Az nem egy mentesség, egy tudati tisztaság, vagy úgy is mondhatnám, tiszta tudat és csakis tudat? Kristálytiszta tudatosság?
– Efelől is megoszlanak a vélemények. Ha a mentesség csak üresség, kiüresedés, az könnyen nihilizmushoz vezet, ha meg teljesség, akkor máris egy befolyásolt tudatállapotnál vagyunk… Nem könnyű, látja?!
– No jó, akkor egyezzünk ki egy tudatosan megválasztott, lehetőség szerint minél tisztább, minél lelkibb befolyással. Hogy ne a világi zsivaj befolyásolja a tudatomat!
– Ó, ezzel feltétlenül egyetértek! De ha megengedi, egy kicsit még időznék a tematizáció kérdésénél. Ha a tudatunkat egy tükröző felületnek tekintjük, akkor az valószínűleg arra való, hogy visszatükrözze a környezetünket, akár a világunkat, ami körülvesz minket. És érzi, hogy itt nem feltétlenül az anyagi vagy természeti környezetre gondolok, az ember belső világát, szellemi környezetét, tudatát is visszatükrözi éppen a tudatossága. Azt azonban mindenképp érdemes megvizsgálni, mi befolyásolja a tudati visszatükrözés folyamatát, illetve magát a kialakuló tükörképet, amit nyugodtan nevezhetünk reakciónak is. Mi az, ami a tükröző felület kiképzését meghatározza? Mi a foncsor finom, szellemi anyaga, amin a tükörkép megjelenik? És ezen a felületen mi az, ami nyomot hagy? A fényérzékeny felületen a hang nem hagy nyomot, pedig az is rezgés, akárcsak a fény. A dob felületére vetődő fénysugár sem kelt hangot… Harmadjára vizsgáljuk meg azt is, miféle tükörkép keletkezik, milyen reakció alakul ki az emberben?
– Hogy mondta, Vid: a felület, a befolyás és a kép? Jól értem?
– Igen, az érzékenység, a befogadó készség és a reakció-effektus. Egyébként megfigyelte, milyen módon igyekszem tematizálni a gondolkodását? Befolyásolni a tudatát?
Ramon elnevette magát:
– Ilyen befolyásnak szívesen engedek, de igaza van. Valójában az eszmecsere is tudatbefolyásolás, tematizáció…
– Így van. Ezért nagyon fontos, hogy miféle tematizációt fogadunk el. Mit akarunk észrevenni a világból? Azt, ami látszik? De hisz az a káprázat világa, töredékes, itt-ott torzult és hamis. Akkor azt, amit mutatnak nekünk? Ez még nagyobb ámítás, káprázatkeltés a káprázat világában. A média, a politika, a kultúra, az ideológiák és szellemi irányzatok, az ártatlan vélemények és a nyers propaganda mind tematizál. Kialakít egy bizonyos fajta érzékenységet, valamint egy bizonyos szubliminális működési mechanizmust. Megnyomnak az ember tudatán egy gombot, és a várt reakciókat kapják – mint a kutyák reflexei.
– Huh, ez elég ijesztő!
– Mégis ez a helyzet. Az öntudatlan élet ilyen kiszolgáltatottságot eredményez. De választhatunk egy további tematizációt is, kereshetjük a láthatatlant is: a transzcendenciát!
– Tekintsük ezt is tematizációnak?
– Nyugodtan tekintse annak, de az efféle tematizációt én is elfogadom. A végső kérdésekkel mindig érdemes foglalkozni.
– Eszkatológia… – mondta ki a varázsigét Antonio atya, aki eddig türelemmel hallgatta Ramon indulatos megnyilvánulásait. Úgy látszik, az ő tükröző felületén Ramon eddigi tematizációs próbálkozásai nem hagytak nyomot. Mindez csak az atya dobjára vetődő fénysugárnak bizonyult.
A varázslatot előidéző illuzionista nem kerül saját varázslatának bűvkörébe, így a káprázatot megteremtő Legfelsőbb sem kerül a maga keltette illúzió bűvöletébe. (Sándilja bhakti szútrák, magyarázat)
– Köszönöm a megjegyzését, atya! – tisztelgett Vid a végre megnyilvánuló Antonio atya előtt, majd folytatta. – A tudatosságot fokozó érdekes gyakorlat a megdermedés. Lelki műhelyek körében alkalmazták, amikor adott jelre az egyébként napi teendőikkel vagy éppen lelki gyakorlataikkal elfoglalt résztvevőknek meg kellett dermedniük, éppen abban a testhelyzetben, amiben voltak: fölemelt teáscsészével a kézben, egy táncmozdulat vagy járás közben. Nem fejezhették be a mondatot sem. Ez a gyakorlat bizonyára segít annak tudatosításában, hogy mennyi minden határozza meg köznapi működéseinket, de abban is, hogy egy tematizáció – ebben az esetben az adott jelzés – mennyire kizökkent a dolgok általános menetéből. Ebben a gyakorlatban talán jó irányban – a hétköznapi reakciók terén szinte öntudatlan, ösztönös működések, vagy a befolyásgyakorlók által kialakított reflexek szerint.
– Egy percre én is megdermedtem, ahogy beszélt, Vid. Mintha kipróbáltuk volna ezt a gyakorlatot – szólt Ramon, most már csöndesebben, de továbbra is lelkesülten. – Persze, Antonio, te kezdettől fogva szinte dermedt vagy… de ezt tréfának szánom.
Ahogy egyre sötétebbre fordult, a város nem dermedt meg, úgy tűnik nem vett részt a tudatosságfejlesztő kísérletben.
⚀
Amikor Pierre ajtót nyitott, újabb meglepetés érte. A vörös ruházatba bújt és átalvetőbe burkolózó kopaszra beretvált szerzetes helyett egy furcsa alak állt előtte. Kissé hajlott testtartás, űzött tekintet, zavart viselkedés. A csapzott haj keretezte borostás arc nem egykedvűséget, inkább levertséget tükrözött, nem, derű egyáltalán nem látszott rajta, de valami reménység igen. A közönséges ruházat furán állt a vendégén, mintha sosem hordott volna ilyen viseletet. Nadrágja két számmal nagyobb, bő, de rövid, ócska kardigánja lóg rajta. Ez lenne Dordzse láma?
– Meglepődsz, igaz? – kérdezte a most már ismerősen csengő hang, bár sem a látvány, sem a hanghordozás nem az volt, amit Pierre megismert. Nem mutatta megrökönyödését, érezte, olyasmi történt, amit a számonkérés, de még egy ártatlan kérdés is csak súlyosbítana. Nyugodtan tessékelte be vendégét:
– Gyere, fáradj be, már vártalak! Milyen kedves meglepetés…
Előre indult föl, a csigalépcsőn, s néhány meredek lépcsőfok után a kerek szobába jutottak, ami Pierre-ben mindig egy elvarázsolt kastély társalgóját idézte fel. Innen három ajtó nyílott, de ez most egyáltalán nem volt fontos. Mikor kényelmesen helyet foglaltak az állólámpa fénykörében, Pierre várakozással, némán tekintett vendégére. Nem akart kérdésekkel rárontani, de a hallgatás is kellemetlennek tűnt. Végre megszólalt a láma:
– Erre nem számítottál, igaz? Beszélnem kell veled…
Pierre érezte, barátja sorsfordító eseményeken ment keresztül, s lehet, a múlt idő használata nem is helyénvaló: még benne van az események sodrában.
– Ugyan, láma, az élet annyi meglepetést hoz! De hallgatlak…
– Kérlek ne szólíts lámának… otthagytam, kiléptem! – szakadt ki Dordzse lámából egyszerre. – Dordzse láma? Nem, az már nem én vagyok, lehet soha nem is voltam igazán. Szólíts inkább Youdron-nak. Anyámtól ezt a nevet kaptam, Türkizfény…
Ahogyan beszélt, bal szeme összehúzódott, idegesen megremegett, és a keze is mintha reszketett volna. A bal oldalon. Nem jó jel, Pierre erre felfigyelt.
– Azt hiszem, át kell gondolnom az életem…
– Nyugodj meg. Nem vitás, váratlan fordulat, de túl leszünk rajta. Én is, hogy megértsem, te is, hogy megemészd… – és kissé erőltetett könnyedséggel tekintett barátjára, akin most egyáltalán nem a korábban megszokott egykedvűsége tükröződött. Pierre higgadt szavai csillapították Dordzse, azaz Youdron idegességét. Lassan alábbhagyott légzésének szaporasága, amit nemcsak a csigalépcső megmászása, hanem felindultsága is okozott.
– Nem is kérdeztem, feltarthatlak? Kíváncsi vagy rám, és egyáltalán, valaki is kíváncsi rám? – Youdron szinte kiáltott, bár nem a hangját emelte fel, hanem szavainak intenzitása és súlya ért föl egy hangos kiáltással. Pierre nem felelt, hagyta, hogy barátja válaszolja meg saját kérdését.
– Bocsáss meg, tudom… Benned megbízom, Pierre – folytatta most már nyugodtabban.
– Mi történt veled? Valami úgy látom, megbolygatta az eddigi életedet. Egy határ?
– Ó, ezer határt átléptem. Nem most, hanem korábban. Amikor csatlakoztam, amikor elköteleződtem, a szerzetesi beavatásomkor, sőt, amikor megszülettem – csupa határok, áthághatatlan határok. Azt hittem, legyőztem őket, de úgy tűnik, azok győzedelmeskedtek fölöttem.
– Egy birkózás során hol az egyik, hol a másik fél kerekedik fölül, de a viadal folytatódik, nem?
– Nem, vége. Én nem akarok viaskodni tovább. Hiába bújtam az egykedvűség álarca mögé, rohadtul fáj az élet. Azért igaza volt Buddhának, a létesülés szenvedéssel jár… És ezt most nagyon átérzem, ezzel őszintén egyet tudok érteni. A többivel már kevésbé. Azt hiszem, valamit elrontottam.
☉
– Az élet valójában az anyag manipulálása. Információt cserélünk vagy kőszenet fejtünk a bányákból, a szelet befogjuk a vitorlákba, testünket helyváltoztatásra bírjuk…
– Vagy leszakítunk egy almát! – vetette közbe Antonio, a bűnbeesés képzetét keltve fel a többiek tudatában, finom tematizáló képességről téve bizonyságot.
– Pedig a helyváltoztatás csak két fából készült eszköz között történik: az egyik a bölcső, a másikat amúgy is kitalálják… – Ramon kissé cinikusnak tűnt.
– Igen, ezek a végső kérdések: élet és halál… Sokan megválaszolhatatlannak tartják mindkettőt, pedig ha az egyikben benne vagyunk – mert élni ugyebár mindenki él – akkor a másikban is benne leszünk. Ezért is volna jó értelmes válaszokat keresnünk az életnek, és így a halálnak a kérdésére is. Mert a régi bölcsek azt mondják, ami létezik, annak a kutatásával, értelmezésével érdemes foglalkozni. Ez implicite azt is jelenti, hogy ami nem létezik, azzal nem érdemes foglalkozni. És ha az élet jelenségét létezőnek tekintjük, s ezért foglalkozunk vele – hiszen mindannyian éljük a saját életünket – akkor az ellentettjét, a halált is létezőnek kell tekinteni, s ezért foglalkoznunk is kellene vele.
A filozófia a létezőkre tekint, s minden egyes dolgot annyiban vizsgál, amennyiben létezik. [Ezzel szemben] Platón azt mondja, a szofista a nemlétező kutatásával tölti az idejét. (Arisztotelész)
– Remélem nem egy halálkultuszra gondol, Vid? Amikor halálfejes pólót viselnek fiatalok, meg ilyesmi? – Antonio szavaiban nemcsak elutasítás, hanem őszinte idegenkedés csengett. Ő mint az Isten szolgája, inkább az életre, az örök életre esküdött föl, semmint a halálkultuszra.
– Semmi esetre sem! Mert hiába a halálkultusz számtalan vitathatatlan jele a mai társadalomban, maga a halál mégis tabunak tűnik, és a legtöbb embernek nincs rá adekvát válasza. Ezért is tagadják sokan, vagy nem tudják kezelni, elfogadni a tényét.
Vid egyre szenvedélyesebben beszélt. Sokakat elveszített már szerettei és ismerősei közül, s az első veszteségek kényszerítő erővel sarkallták a halál titkainak fürkészésére. Mégsem érezte magát egy thanatophil halálkultusz-rajongónak. Sokkal inkább a halál metafizikai jelentősége érdekelte.
– Ha már itt tartunk – vette át a szót Ramon – hadd hozzak ide egy szerzőt, aki ugyancsak tematizálta a gondolkodásomat: mert nem értek vele egyet! Manapság annyi felkapott gondolkodó van, akiket meghatározó ideológusnak tartanak… De sokszor láttam, hogy ezekről a sztár gondolkodókról vagy inkább megmondó emberekről hamar lehull a lepel.
– Ne csigázzon, Ramon, mire gondol? – Vid türelmesen türelmetlenkedett, érezte, ez így része a beszélgetésük koreográfiájának.
– Nevek nélkül is vitázhatunk? – kérdezett vissza Ramon. Korábban még exponálta volna a személyeket, akikkel nem értett egyet, s szenvedélyes érveléssel igyekezett volna őket legyőzni, hallgatóságát pedig meggyőzni, de az utóbbi időben rájött, érdemesebb az eszmékkel vitatkozni. Az eszméknek mindig lesz aktuális képviselője, a szereplők jönnek és mennek, az eszmék és ideológiák tovább maradnak. Márpedig maradandó ellenfelekkel érdemesebb vitázni, s ha sokkal inkább az elvekről, a szellemi jelenségekről van szó, mintsem az emberekről, a vita is veszít személyes éléből és marad a kristálytiszta érvelés és az eszmék ütközése, személyeskedés nélkül.
– Halljuk, így érdekesebb! Én csak a szeretet ügyeiben szeretem a személyességet – helyeselt Vid, továbbra is kíváncsian várva Ramon fölvezetését.
⚀
– Mi űz? Mi fáj ennyire? – Pierre ismerte jól a gyógyító kommunikáció négy stratégiai fegyvernemét: a figyelemelterelést, a dicséretet, a lekenyerezést és a brutális erő alkalmazását. Most csak azért kérdezett, hogy egy leheletnyit elterelje Youdron figyelmét a kínzó fájdalmáról, és megindulhasson a méregtelenítés folyamata. Tudta jól, amikor eltelik az ember méreggel, akkor a legjobb minél hamarabb kiöklendezni azt, ami a bajt okozta. Ilyenkor nem számítanak a formaságok, nincs szükség illedelmes beszédre, akár a blaszfémia is belefér. Olyan ez, mint egy démoni megszállottság. Amíg a gonosz szellem uralja az embert, ordenáré módon viselkedik – valójában nem önmaga. De mihelyst kiköpte a mérget, leszaggatta magáról az átkos befolyást, visszatér régi énje – immár gyógyultan, tisztán. Youdron is ilyen mérgezett állapotban volt, bár talán nem megszállottság a baja. Mintha egy halálos fordulatot követő újjászületést élne meg. Pierre a megfigyeléseire támaszkodott, ezúttal is.
Az ördögűző
„Természetfölötti dolgok márpedig történnek. De a démonok okozta jelenségek bizonyos határokon belül maradnak. Két-három évnyi ördögűző szolgálat során gyakorlatilag szinte mindent lát az ember, amivel találkozni lehet. A démonok nem túlságosan kreatívak és meglehetősen rövid pórázon vannak. A megszállottságot két-három jelről lehet megállapítani, de az extrém esetek rendkívül ritkák.” (fr. Chad Ripperger)
– Mintha valami megszállt volna. Nem most, mert most végre úgy érzem, tisztán látok. Látom a hibáimat, látom a korlátokat, saját hamisságaimat. Talán akkor, évtizedekkel ezelőtt szállt meg valami.
Emlékszem, amikor gyerekként megkaptam életem első cipőjét. Nagy volt rám, ormótlan nagy, de én büszkén hordtam. Irigykedtem a nagyobb fiúkra, akiknek már volt cipője, szerettem volna én is olyan lenni, mint ők. De hiába kaptam meg a cipőt, nem fogadtak be, nem lettem olyan, mint a nagyfiúk. Ők mindig együtt játszottak, és engem soha nem fogadtak be. Ez nagyon fájt.
– Ez nagyon őszintén hangzik! – vetette közbe Pierre. – El tudom képzelni, milyen lehetett, s az igazat megvallva, mindig is csodálkoztam, miért van a tibeti gyerekek lábán saru vagy hagyományos lábbeli helyett láthatóan nyugati cipő…
– Most már egy cipő nem okoz örömöt, de úgy érzem, az élet továbbra sem fogadott be. Ifjú fejjel már ráláttam a cipő és a társaság káprázatára, s ha nem sikerült bekerülnöm a körbe, hát szánt szándékkal kívül maradtam rajta: csatlakoztam egy kolostorhoz.
– Nem lehet, hogy te nem fogadtad be az életet? Mindemellett a te utad egyenesnek tűnt számomra… talán egyenesebbnek, mint az enyém… – Pierre csak közbevetőleg szólalt meg, érezte, most még nincs itt az ideje, hogy ő is elmondja a maga történetét. Talán nincs is rá szükség, pedig mindenkinek van egy története.
– Sokáig nekem is úgy tűnt, minden jó halad. A kolostorban persze nem volt könnyű…
– Gyerekfejjel?
– Nem, nem voltam már gyerek, inkább amolyan növendék forma, tizenöt, tizenhat lehettem. Nem volt könnyű, de itt elfogadtak. Főleg az elöljárók, mert igyekeztem mindent megtenni, amit kértek, sőt, azon túl is. Így viszonylag gyors volt az előmenetelem, húsz éves fejjel már fogadalmas szerzetesi várományos lettem.
– Istenem, húszévesként!
– Sokáig a mesterem tartotta bennem a lelket. Ő nagyszerű ember volt, mindenre megtanított, felügyelt minket, akit kellett, fenyített, akit kellett, csak intett. Egy idő után úgy éreztem, mintha kivételezne velem. Egyszer meg is kérdeztem, jobb vagyok-e, mint a többiek?
– És mit válaszolt? Gondolom azt mondta, nem vagy jobb.
– Igen, úgy mondta: „Miből gondolod, hogy bármiben is jobb lennél a többieknél?” Ezt megjegyeztem. De amit még hozzátett, azt is megjegyeztem. „A követelmények magasak. Az én elvárásaim és a világ elvárásai is magasak, feléd és a többiek felé is. Így, ha fel kell áldozzam a gyöngédséget, s hűvösnek tűnik, ahogy bánok veled, ne gondold, hogy az a szeretet hiánya. Nem lesz mindenki jeles láma, neked sem kell azzá lenned…” Ebből éreztem, hogy figyel rám, hogy talán mégis többet vár tőlem, mint a többiektől. Ezért aztán bátran, pokolian bátran rávágtam, hogy én szeretnék jeles láma lenni. De hát ilyenkor nem gondolkodik az ember…
Youdron idegesen babrált miközben beszélt, kiskanala odakoccant a teáscsészéhez. Bal kezén többször ideges rángás futott végig. Ő nem vette észre, Pierre annál inkább, de hallgatott. „Ilyenkor nem gondolkodik az ember” – ismételte meg magában Youdron szavait, és tudomásul vette, hogy barátja most sem gondolkodik. Nincs meg a tudatos kontrollja, amit mindig olyan nagyra becsült benne, hanem csak árad belőle a tömérdek felgyülemlett mondanivaló.
– Eltelt még néhány év, és teljes jogú szerzetes lettem. Csak mosolyogtam azokon, akik világi életet folytattak, én hátat fordítottam a világnak. A kolostor belső élete persze olyan, amilyen. Volt, aki komolyan gondolta, mások inkább csak tanulóhelynek tekintették, ahol valameddig időznek, aztán továbbállnak. Amikor az első társaim távoztak, még megrendített, később már az sem. Rájöttem, a kolostori élet magányos élet, akkor is, ha sokan élünk egy fedél alatt. Talán védekezés volt az egykedvűség, de másképp nem tudtam volna nyugtatni magam.
– Igen, ahhoz nagy kitartás kell, hogy ne rendítsen meg a társak távozása. Mint egy iskola: együtt kezdjük, de nem biztos, hogy együtt is fejezzük be. Van, aki lemorzsolódik, mások csatlakoznak. De kitartónak kell lenni.
– Kitartónak, igen, Pierre, de nem tagadónak, nem keserűnek! Azt hiszem, én azokban az években kezdtem igazán megkeseredni. A betéréshez, a csatlakozáshoz még csak-csak kaptam biztatást, de a megmaradáshoz alig. Nem külső bajaim voltak, bár a társulás sosem könnyű. Belső gondjaim támadtak, valamit kezdtem elveszíteni. Mintha az emberi mivoltomat kezdtem volna elveszíteni.
– Ugyan, én ezt sosem éreztem rajtad! – Pierre ellenvetéssel élt. – És ezt egyáltalán nem vigasztalásnak szánom! Én mindig is a példás szerzetest láttam benned, akkor is, amikor vendégül láttál bennünket a kolostorban, s akkor is, amikor másutt találkoztunk. Sugárzott a bölcsességed – és igen, a világtól való függetlenséged is. Mindig is emblematikus jelenség voltál!
Youdron csak hallgatott, és mégis vigasztalásnak érezte Pierre szavait. Vigasztalásnak, ami nemcsak a füléig, hanem a szívéig hatolt. Youdron nyelt egyet, és mély lélegzetet vett. Amikor rövid hallgatás után összeszedte magát, folytatta:
– Az végképp megrendített, amikor a mesterem eltávozott. Persze alig mutattam ennek jeleit, az gyöngeség lett volna, mégis egy világ tört össze bennem. Mindaz, ami addig könnyű volt, most nehézzé vált, roppant nehézzé. Ami pedig nehéz volt, az elviselhetetlenül súlyossá lett. Úgy éreztem, csak a külső vázam van jelen a kolostorban és a szertartásokon, a lelkem valahol másutt jár. Vagy nem is találtam sehol. A szertartások tömjénfüstjében a bódulatot kerestem, a dobok, kürtök és cintányérok legalább a szertartások idejére elkábítottak, akkor nem létezett sem a múlt, sem a jelen, sem a mesterem eltávozásának fájdalma, szinte én magam sem léteztem. Aztán ahogy elszállt az utolsó füstölő illata, és az utolsó hangfoszlányok is elenyésztek, visszasüppedtem magányomba. Ez néha elviselhetetlen volt.
– Ezt meg tudom érteni…
– Évekig éltem így. Ha visszanézek, évtizedekig fáradságosan követtem minden szabályt és előírást. Előbb lelkesen, és akkor jutottam is fölismerésekre, később kevésbé lelkesen, de akkor már bizonyos jártassággal lepleztem a kiüresedést. Aztán egyre nehezebben ment minden, rutinszerűen – ami egy valóságos halál, még akkor is, ha minden elmúlik egyszer. Külsőleg szépen haladt minden, tanítani kezdtem, felelős posztokat kaptam, de belül csak az üresség… Már csak a mesterem emlékezete tartotta bennem a lelket.
☉
– Azzal kezdeném, amit a hatvanas évek elején ígértek az embereknek: ingyen energiaellátást, és harminc-negyven éven belül megvalósuló testi öröklétet, a betegségek és a halál végérvényes legyőzését. Mint megannyi jóslat, ez sem vált be, egyik sem valósult meg. Talán üzleti alapon nem, merthogy az energiaellátás és az egészségügy is a legjövedelmezőbb iparágak közé tartozik?
A halhatatlanság problémáját mostanában újra elővették. Szupersztárok speciális diétával és félig-meddig hibernált életmóddal igyekeztek meghosszabbítani az életüket – persze sikertelenül. Mások azt mondják, itt a Földön megvalósítható a halhatatlanság. Nincs szükség természetfölötti hiedelmekre, a túlvilágra vagy a halál utáni öröklét reménységére: Paradicsom itt és most! Méghozzá technikai úton!
Antonio atya egyre elképedtebb ábrázattal hallgatta Ramon szavait. Nem mintha nem értesült volna az efféle gondolatokról, de most kezdett összeállni benne egy évszázadokon áthúzódó trend képe:
– Nem újkeletű jelenség az örök élet igénye az emberben, s az sem, hogy időről időre technikai úton-módon próbálja azt elérni: misztikus, okkult módon, vagy épp az alkímiai elixírnek köszönhetően, egyelőre sikertelenül. Most tudományos-technikai eszközöket vetnek be, de a cél nem változott: a halál legyőzése mechanikus úton. Vajon nem a Gonosz régi-új mesterkedéséről van szó?
Ramon végre előhúzta jegyzetfüzetét. Szép darab, nem rongyos sarkú, hanem pedáns rendben tartott iratrendező. Többszínű lapok, jelzőfülek és elválasztó regiszterek. Látszott, napi használatban van a mappája, Ramon ennyiben a hagyományos adatrögzítés híve volt.
– Olvashatom? – kérdezte csak úgy közbevetőleg, és már fel is lapozta kedvenc idézetgyűjteményét. – Azt mondja:
„A 21. század egyik legfontosabb kérdése a halhatatlanság lesz. Egyre több tudós mondja, hogy a halál nem metafizikai probléma. A halál alapvetően technikai probléma. És bár ez egy nagyon bonyolult technikai probléma, technikai módszerekkel megoldható. Nem kell várnod Istenre, néhány tudós a laboratóriumban megoldja, ha adsz nekik elég időt és elég pénzt.”
– Ejha! – Antonio atya felkiáltott. Ez kihozta egykedvű várakozásából, amit lehet, Dordzse láma távollétében most ő gyakorolt. Vid is érdeklődéssel figyelte, mi lesz ebből. Környezetük már nem kapta föl a fejét, lassan hozzászoktak a váratlan fordulatokhoz.
„Korábban az embereknek ezeket a reményeket a túlvilági életre kellett halasztaniuk. Miután meghalsz, örökké élhetsz a Paradicsomban. De most itt vannak a tudósok, akik azt mondják, nem kell várnod a természetfölötti segítségre, miután meghaltál. Hagyatkozhatsz az új technológiára, biotechnológiára, mesterséges intelligenciára s így tovább, hogy legyőzd a halált és megteremtsd a Paradicsomot itt a földön!”
– Várjunk! A túlvilági öröklét és az evilági öröklét két összemérhetetlenül különböző dolog – Vid gondolatai száguldottak. – S aki az utóbbit propagálja, úgy gondolván, hogy az az előbbit tökéletesen helyettesítheti, az pontosan azt igazolja, hogy fogalma sincs a hagyományok által kijelölt célok valódi értelméről.
– Köszönöm Vid, ilyen higgadtan én nem tudtam volna fogalmazni – szólt Antonio. – Mintha az idézetben a tagadás évszázados szelleme szólalna meg újra…
– Még nincs vége! – Ramon élvezte a helyzetet, és izgatottan tárta a papírra jegyzett gondolatokat társai elé. – Ez gondolom mindkettejüknek tetszeni fog! Nem is tudom, dicséretnek vagy bírálatnak tekintsük az alábbiakat?
„A kommunizmus volt az első technokrata vallás. Egy vallás, vagy ideológia, ha jobban tetszik, ami nagyjából ugyanazt ígérte, mint amit a hagyományos vallások ígérnek. Békét ígért, jólétet, Paradicsomot, de itt a földön, a technológia segítségével. Nem a túlvilágon, valamiféle isteni erő által. Ezt jelenti a techvallás. Bármit, amit ígér, azt itt a földön ígéri, a technológia segítségével.”
– Ó! – két meglepett arc nézett Ramonra. Antonio ideológiai alapon, Vid pedig a tapasztalatai miatt értetlenkedett. Vid szólalt meg:
– A kommunizmus mint tech-vallás, ez igen! Milyen modern megfogalmazás!
– Egyenlőségjelet tenni a kereszténység és a kommunizmus közé, az valóságos szellemi analfabetizmus! – tette hozzá Antonio atya. – Nem vitás, a kereszténységben sokan szociális, sőt kommunisztikus vonásokat is fölfedezni véltek, de azt hiszem, ebből mindig zűrzavar támadt. Való igaz, Jézus nem a főpapokhoz jött, inkább a társadalom peremén élők közt mozgott, bírálták is érte eleget. Én mégsem társadalmi intézménynek akarom látni az egyházat, és szerintem a vallásnak nem csupán szociális jószolgálati szerepe van. Sokkal inkább a lelkek megmentése volna a feladata…
– Meg hát az ígéretek… ígérni én is tudok – szólt Vid –, de aki tapasztalta a kommunista techvallás földi paradicsomát – hát nem tudom, kér-e belőle? Pol Pot vagy a Gulag paradicsoma helyett bizonyára sokan választották volna a pokol legförtelmesebb bugyrait, ha maradt volna választásuk. Nem egy ideológiai eufémizmus nevében, a nyugati jóléti kommunizmus kényelmében elkövetett történelemhamisítással állunk itt szemben?
⚀
– Az ürességet említetted? De hát nálatok az eredmény, az üresség szép, nem?
– Elvileg igen, eredmény, de így élni?! Most visszatekintve azt nagyon rombolónak érzem. Ha csak elveszünk minden támaszt és minden magyarázatot, akkor a végén nem marad semmi, semmi, amibe kapaszkodni lehetne, és az sem, aki kapaszkodni szeretne. Ettől a vákuumtól majdnem megőrültem. Éreztem, csak az eszemnek való magyarázat az üresség dicsőítése. Aztán egy nap kezdett megváltozni minden. Egy növendék…
– Csak nem az, akinek a képét egyszer elhoztad? – Pierre kérdésében ott volt a felelet. Már akkor megérezte, hogy ez a kép fontos, túlságosan fontos a lámának, akkor még lámának. Különös volt az arca, amikor azt a képet bemutatta a társaságnak, s amikor eltette, még üresebb és kifejezéstelenebb volt az ábrázata, mint máskor. Pierre már akkor sejtette, hogy az az ártatlan arc több a láma számára, mint egy közönséges fénykép. Youdron hallgatott, Pierre sem szólalt meg. Kortyoltak teájukból, és bölcsen hallgattak. A némaság összekötötte őket, ez gyógyító és osztozó és felemelő hallgatás volt. Aztán Youdron folytatta:
– Igen. Sherab megjelenése új értelmet adott az életemnek. Mintha ifjúi önmagammal találkoztam volna. Tettre kész, okos, engedelmes – igazából jobb is volt, mint amilyen én valaha is lehettem volna. Nem első pillantásra, hanem csak a figyelmes szemlélő számára tűnt ki a többiek közül. Hiányzott belőle az az ambíció, ami az én gyöngeségem volt, minden más a birtokában volt. Mint egy gyöngyszem, az eszményi növendék megtestesítője. Végre értelmet kapott a tanítás… Persze igyekeztem nem kivételezni vele, de megsejtettem, mit érezhetett az én mesterem velem kapcsolatban.
– Talán ezért mondják, hogy növendék nélkül nincs mester, és mester nélkül nincs növendék? – vetette közbe Pierre, az érintettek bennfentes tudásával. Youdron nem vett észre semmit, még tartott a vallomása, vagy ki tudja, gyónása? Azért nem bűnöket vallott meg Pierre előtt, hanem csak az emberi gyöngeségeit, amik lehet, nem illettek egy lámához.
– Igen, igen! Úgy éreztem, ez a növendék igazi mesterré tett engem! Már nem az üresség kínzott, hanem a teljességben éltem. Mintha ebben a növendékben visszatért volna a mesterem! Valóságos szárnyalás volt! Persze ma már látom, mi az, ami egyszerű ragaszkodás, önáltatás vagy ösztönös pszichés működés volt ebben az élethelyzetben, de mégis, a tapasztalás messze fölülírta az elméletet… az üresség elméletét. Aztán a sors elvette…
Youdron szava ismét elakadt. Ugyanúgy megremegett a tekintete, mint annak idején, amikor a fényképet bemutatta. Akkor némán, rezzenéstelen arccal, komótosan csavarta össze a képet. Az is őszinte volt, s mostani megindultsága is őszinte. Emberi, nagyon emberi…
– De mintha a nevét is említetted volna: Sherab? A múltkorában ezt nem mondtad.
– Nem, persze, hogy nem. Nem akartam elárulni magam, nem akartam, hogy lássátok érzelmi érintettségemet, bár legbelül nem bántam, ha megsejtitek a helyzetet. Azt hiszem, akkor adtam magamból a legtöbbet. Másnak nem mutattam volna meg a képet, csak nektek…
– És ennek a névnek van jelentése?
– Persze, minden névnek van jelentése. Sherab azt jelenti, bölcsesség. És ilyen is volt. Még csak formálódó, kibontakozó, de vitathatatlan és hamisítatlan bölcsesség – ez sugárzott róla. Mintha száz születése összes tapasztalatát magával hozta volna. Sokszor tapasztaltam, hogy nemcsak elméleti a tudása, hanem mintha valami mélységes kútból merítene. Sokszor olyan szavak hagyták el a száját, amiket valójában nem is ő mondott, nem mondhatott. Valaki más szólt rajta keresztül, de az nem megszállottság volt. Időntúli jelenségnek éreztem, és keserű tiltakozással töltött el, amikor éppen az idő hatalmat vett fölötte és elszólította.
– Ezt annak idején megéreztük, egyértelművé vált, még akkor is, ha nem válaszoltál Antonio halk kérdésére. A korai halál?
☉
– Vid, ön itt igazságot keres? Hisz ez árnyékvilág! Ha a teológia nyelvén akarnék fogalmazni, ez a világ a bukott angyal birodalma. Ne csodálkozzon, hogy sok a hamisság – Antonio mintha békésebben nyilatkozott volna, mint Vid. Mások a tapasztalataik…
A gonosz sokféle trükkje…
„Tán nem tudod, hogy a Kísértő fondorlatos tervei sokfélék, mesterkedései végtelen változatosak? Különösképp éppen a lelki ember van megfosztva a kígyó bölcsességétől. Mert méltó volna hozzád e két lény tulajdonságaival rendelkezned: a kígyó ravaszságával és a galamb szelídségével, máskülönben igaz barátnak, avagy hízelgőnek mutatva magát könnyen beléd költözik a Kísértő, s a füledbe súgja: jót sugallok néked…” (Silvanus tanításai 94-95.)
– Igazat adok, Vid, ez eddig még csak csúsztatás, ferdítés – szólt Ramon. – Egyes mozzanatai akár tetszetősek is lehetnének az efféle érvelésnek. A XIX. században is egy tudományos-technikai eufóriát élt meg az emberiség, s most mintha ez megismétlődne a high-tech eufóriában.
„Egy újfajta vallás ébredésének vagyunk a tanúi, az adatvallásnak. Amennyiben korábban Isten volt az események középpontjában, majd az ember vált az események középpontjává, most az adat, az információ válik az autoritásnak és az élet értelmének fő forrásává.
Ha van olyan algoritmusunk, ami jobban ért engem, mint én saját magamat, akkor kikövetkeztetheti a vágyaimat, befolyásolhatja az érzelmeimet, és akár döntéseket is hozhat a nevemben. Az emberek nem ismerik magukat igazán, ezért van jó esélye az algoritmusoknak, hogy jobban megismerjenek bennünket.”
– Ez persze ártatlan technikai eredménynek és előnynek is tűnhet, a másik olvasata viszont egy valóságos összeesküvés-elmélet, akár megfigyelési fóbiát is kelthet az emberekben. Ha azt mondom: evolúciós ugrás, az valami nagyszerű dolognak is tűnhet sokak számára. Mint valami igazi tudományos áttörés… Nekem hátborzongató. De hallgassák csak:
„Négymilliárd évig semmilyen lényegi változás nem történt az élet játékának alapvető szabályaiban. Mindenfajta élet a természetes kiválasztódás törvényének és az organikus biokémia törvényeinek volt az alanya. De ez most változófélben van. A tudomány lecseréli a természetes kiválasztódás evolúcióját az intelligens tervezés evolúciójára. Nem valamiféle felhők feletti isten intelligens tervezésére, hanem a mi intelligens tervezésünkre. Négymilliárd évnyi, természetes kiválasztódás formálta organikus életet követően az anorganikus élet korszakába lépünk, amit az intelligens tervezés működtet.”
– Milyen különös fogalmazás! – hüledezett Vid. – Lehet fenyegetés, de lehet a tudományos haladás apoteózisa is. A természetes szelekció hangoztatásával annak idején megtörtént a teremtés trónfosztása, de most már az evolúció sem elég jó, feltétlenül az embernek kell igazgatnia a mindenség dolgait. A mesterséges intelligencia lenne az új faj, az evolúciós ugrás? Organikus helyett anorganikus élet? Nemcsak hogy egyenértékű az emberrel, hanem tulajdonképpen magasabb rendű annál. Mintha az, amibe az ember belenyúlt, mind jól sült volna el…
– A java még hátra van – folytatta lelkesen Ramon. – A történelmi tények, az evolúció és a teológia mellett maga az emberlét is kap egy-két megjegyzést.
„Nekünk, embereknek hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy nem vagyunk többé titokzatos lelkek, hanem meghekkelhető állatok. … Az állatok – beleértve az embereket is, nem individuális lények, nincs lelkük, nincs lényegük, nincs benső középpontjuk. Tulajdonképpen biokémiai algoritmusok összességei.”
– Elég ijesztően hangzik… – hüledezett Antonio atya. – Én nem különösebben találom vonzónak. Nem tudom, akarnék-e ilyen algoritmus lenni?
– És az ellentmondás! – szólt Vid indulatosan. – Ha biokémiai algoritmus volnék, benső lényeg nélkül, akkor mi végett kellene azt egy másik algoritmusnak jobban megismernie és feltérképeznie engem? Hiszen innen csak egy lépés annak a határnak a meghúzása, mely algoritmus elfogadható, és melyik nem. Fekete szem – maradhat, zöld szem – likvidálandó! Ha pedig nincs belső lényeg, akkor mire való a megismerés? Miért akarnánk fenntartani az algoritmusokat, különösképp egyeseket, és nem másokat?
„A teremtés első könyvében, Isten növényeket, állatokat és embert teremt, és mi most magunknak akarjuk tudni ezeket a képességeket. Sőt, szeretnénk fölülmúlni Istent. Az egyetlen dolog, amit a Biblia Istene teremteni tudott, az organikus élet volt. Most megpróbáljuk fölülmúlni a Biblia Istenét, anorganikus életet teremtve, amire ő soha nem volt képes.”
– Ez egy szatíra? Vagy kabaré-jelenet? Ennyi ellentmondás néhány mondaton belül… Mintha a szerzőnkben nem tisztázódott volna, valós, de megcáfolandó tényként kezeli-e a szelekciót és a biokémiát a teremtéssel szemben, vagy hisz bennük? Új evolúciós ugrás és teremtéselmélet, Isten trónfosztása és intelligens tervezés – meglehetősen zavaros fejtegetés. Az embert akarja Isten helyébe állítani?
⚀
– Majd belepusztultam. Amikor a mesterem eltávozott, azt hittem, ennél nagyobb fájdalom nem létezik a világon. De Sherab halála még megrázóbbnak bizonyult. Az évek alatt mesterem távozásának sebei behegedtek, amiket Sherab halála felszaggatott, és mélyebbre tépett. Persze, hivatalosan nyugtattam magam: mindez csak káprázat, valójában nem létezik fájdalom – és mégis létezett, nagyon is létezett. Hiába próbáltam kiölni magamból az emberi érzéseket.
Semmi sincs?
Ennek okáért ezen üresség közepette nincsen alak, nincsen gondolkodás, nincsen cselekedet, nincsen sem szem, sem fül, sem orr, sem nyelv, sem test, sem pedig elme, alak nélkül való benne a hang, az illat, az ízlelet, a tapintat, az ítélet, s e látomás nélkül való világ közepette mindenek sem fény nélkül nem valóak, sem fény nélkül nem valónak nem foghatók, ez lévén az elme s értelem nélküli valóság legvégső világa. Ez pedig a legvégső, halál nélkül való világ, amelyben halál nélkül nemvalóság sincsen. Ez pediglen a szenvedés és enyészet nélkül való út, bölcsesség nélkül való, rajta semmi el nem érhető. (Szív szútra, Wu Cseng-en: Nyugati utazás, avagy a majomkirály története, Európa, Budapest 1969, ford.: Csongor Barnabás)
– De láma, nem gondolod, hogy ez rendben van így? Hogy egy szerzetes, egy aszkéta is legyen emberből? Hogy tudjon bánkódni, és tudjon örvendeni is, ha a sors úgy hozza?
– Mindenképp. Ma azt mondom, inkább a bánkódás, mint a közömbösség. Talán ez is egy fölismert bölcsesség – Sherab ajándéka? Próbáltam az összes körülmény hatását fölülírni, de nem sikerült. Csalódtam. Úgy érzem, embertelen módon igyekeztem legyőzni önmagam. Próbáltam visszavonulni a szent egykedvűségbe – amit ma már egyáltalán nem tartok szentnek. A minden elmúlik egyszer mélyen keserűvé tett, tagadni igyekeztem az élet örömeit és szépséges oldalát – bár most is tisztában vagyok nyomorúságaival is. Irigy lettem mások boldogságára, és megvetettem az élet egyszerű dolgainak örvendő, vagy csak úgy hétköznapi módon élő embereket.
– Van egy kedvenc olvasmányom Tolsztojtól, biztos nem ismered – Pierre rajongott az orosz klasszikusokért. – Éppen erről szól! Szergij atya a nagy kísértéseknek ellenáll, majd a kis kísértésnek áldozatul esik, s immár névtelenül fölkeresi régi ismerősét, egy egyszerű asszonyt, aki varrásból tartja el családját, s aki a nagyhírű Szergijről beszél neki. Ő pedig csak hümment, majd önkéntes száműzetésbe vonul Szibériába.
– Úgy érzem, én is megbuktam… és száműztem magam az emberek közül a spirituális kevélység magánzárkájába. Amikor veletek kedves voltam, az is csak álca volt. Tagadtam a világot. Embergyűlölő lettem…
– Ugyan, ne használj ilyen erős kifejezéseket! – Pierre hangosan és határozottan szólt. – Tudod jól, hogy ez nem igaz. Megint végletekbe esel: korábban a világ tagadásában, most önmagad ostorozásában.
– Lehet ez a bánat tünete… Azért annyi talán elvárható egy szerzetestől, hogy ha ki is billen a közömbösség egyensúlyából, azt hamar visszanyerje…
Pierre felfigyelt. Évtizedek tanulmányai, gyakorlása, beidegződése és a felismert igazságok benső elsajátítása nem múlt el nyomtalanul. Hiába mondja Youdron, hogy leszámolt Dordzse lámával, azért az még ott van. Ebből az egy megjegyzésből Pierre megsejtette, hogy nincs veszve minden.
– Ó, az egyensúly! Azt hiszem, arra egy hétköznapi embernek is szüksége van. Mindenesetre nem úgy ismertelek meg, mint aki az élet egyszerű örömei után sóvárog… Tudod jól, a boldogság a kezdők kenyere! A boldogság nem cél, hanem következmény.
– Talán igazad van. Nem visszafordulni akartam, de úgy érzem, nem megy tovább! Képtelen vagyok folytatni mindent úgy, ahogy eddig…
– És másképp? – Pierre sokat sejtetően szólt, és határozott kérdése megakasztotta Youdron panaszáradatát. Pierre már várta az alkalmat, hogy közbeszóljon, hogy átvegye a kezdeményezést. A méregtelenítésnek lassan-lassan vége…
– Másképp? – Youdron tanácstalanul meredt barátjára.
Az úgy nem úgy…
A helyes nem helyes, az úgy nem úgy; ha a helyes valóban helyes volna, oly határozottan különbözne a helytelentől, hogy érvelésnek helye sem volna. Ha az úgy valóban úgy volna, olyan határozottan különbözne a nem-úgytól, hogy érvelésnek helye sem volna. Felejtsük el hát az érveket, felejtsük el a vélekedéseket, emelkedjünk a határtalanságba, s legyen otthonunk a határtalanság! (Csuang-ce: A dolgok egyenlőségéről 10.)
☉
– Azért hozzátenném, hogy szerzőnk vipasszana meditációt gyakorol, évente egy hónapra elvonul, hogy megfigyelje, mi zajlik a saját elméjében… – Ramon ezekről a bennfentes részletekről is tájékoztatott. – Úgy látszik, ezt nem bízza az algoritmusokra…
– Csakhogy így a meditáció egy közönséges intellektuális eszközzé silányul, ami csak a koncentrációban és érvényesülésben segít – Vid még mindig indulattal szólt. – Rátalál egy szellemi módszerre, komolyan is veszi, s közben vak annak spirituális távlataira! De tovább megyek, pusztán anyagi célra használni egy szellemi folyamatot, magyarán anyagi célok érdekében meditálni, az éppen olyan, mint belepiszkálni egy kötött szimbólumba – egyenesen fekete mágia! Talán igaza van azoknak a keleti buddhistáknak, akik felhívják a figyelmet a meditáció szolgai átvételének veszélyeire. A megfelelő kulturális beágyazottság, szellemi háttér nélkül formailag áttenni egy meditációs technikát – érzik a képtelen ellentmondást, meditáció és technika! – egy idegen közegbe, az csak állandósítja a nyugat mérgezett tudatállapotát!
– De felfigyeltek rá? – szólt Antonio gyanakvással. – Az első mozzanat a halál bagatellizálása volt: ez csupán technikai kérdés. Aztán, szinte észrevétlenül az életet is elsilányította: majd az anorganikus élet jobb lesz… Döbbenet!
– Köszönöm, atya, ez a lényeg! – Vid most már nem zaklatottan indulatos volt, hanem hűvösen és kimérten végérvényes. A sziporkázó vitakészségen túl a súlyos konklúziót is megfogalmazta. – Mit számít ehhez képest a tudományos haladás dicsérete, vagy egy kis ideológiai-politikai csúsztatás – semmiség! Ez a lényeg: a halál metafizikai tényének és fontosságának tagadásával az élet metafizikai értékét is tagadjuk! A földi paradicsom ígérete, a boldogság itt és most sikeresen eltereli a figyelmet a halál szellemi értelméről és a túlvilági célok jelentőségéről. Ilyesminek igazat adni nem más, mint önmagunk és a szellemi tradíciók isteni igazságainak végérvényes feladása, felszámolása.
Vid szavai súlyosan koppantak, döbbent csönd állt be. Ramon csak most értette meg idézeteinek infernális mélységeit. Antonio is hallgatott, s kezdett végre összeállni benne az előbb még csak megsejtett kép, a lélek sokadik bukásáról, egy szellemi megbecstelenítéssel felérő diabolikus mesterkedésről, ahogy a reményt és a létezés szentségét mosolyogva és nyílt színen rabolják el az embertől.
„Amíg a lélek Istennel volt egyedül, még őrizte szűziességét. Ám amikor testbe kényszerült és megszületett itt a földön, rablók martaléka lett. A kéjsóvár lények egymásnak adták őt, és megbecstelenítették. Egyesek ajándékokkal kecsegtették magukhoz, mások erőszakot tettek rajta. Beszennyezték, ő, a lélek pedig odadobta szűziességét.” (Magyarázó értekezés a lélekről 121-129, Nag Hammadi könyvtár)
⚀
– Mi a véleményed a sztereotip élethelyzetekről? Amikor szinte öntudatlanul sétálunk bele a mindenki számára felállított csapdákba, az élet szokványos helyzeteibe? Az ifjú mindig lázad, az idős panaszkodik, az okos mindent megmagyaráz, még a hibáit is, s a negyvenes éveiben a férfi válságot él meg.
Az ifjú s az öreg a távcső két végéről nézi az életet. Ami az egyiknek végtelenül hosszú. Az a másiknak végtelenül rövid. (H.W. Beecher)
– Hm, én épp, hogy elhagytam a negyvenet… Te milyen idős vagy?
– Nem sokat számít, de kicsivel negyvenen túl. Ilyenkor az élet visszakérdez: valóban ezt akarod? Mostanra az emberek általában már megvalósítják álmaikat, megteremtik egzisztenciájukat, ami ugyan megköti, de fenn is tartja őket. S általában ekkor merül fel a kérdés: csak ennyi? Ez az élet? Azt tapasztaltam, hogy ilyenkor mindaz, ami addig világosnak és egyértelműnek tűnt, most újra terítékre kerül, mert a látszólagos eredmények mellett is ott lappang az elégedetlenség. Ez pedig kétségbe ejti az embert, aminek kapkodás, zavar az eredménye. De hisz ezeket te is tudod.
– Persze, olvastam róla.
– Ezt az életkort én pszichoaktív kornak nevezem – nem a tudatmódosító szerek okán, hanem az elbizonytalanodás, a zavarba ejtő kérdések felmerülése miatt. S ha az élet metafizikai jelentősége nincs egyértelműen tisztázva, minden összedőlni látszik. Még akkor is, ha látszólag nagyon lelki életet folytat az ember – és Pierre jelentőségteljesen nézett Youdron-Dordzse szemébe. Az állta a tekintetét.
– Azt gondolod, csapda? Hogy csapdába sétáltam?
– Ezt neked kell eldöntened. Én csak azt mondom, hogy a káprázat mindig a leggyöngébb ponton támad. Nem ott, ahol erős vagy, ahol egyértelmű a győzelmed. Nem, a káprázat nagyon is jól ismeri a gyönge pontjaidat. Egy lánc nem annyira erős, mint amilyen a legerősebb láncszeme, hanem csak annyira, mint a leggyöngébb láncszeme. Nem lehet, hogy a káprázat fedte el előled az igazságot?
Pierre lassan megkezdte a terápiát. Eddig elhallgatta Youdron sirámait, amit a méregtelenítés, a tisztulás szükséges elemének tartott. De lassan megpróbált aktív módon is közrejátszani a gyógyulásban. A kétségbeeséstől el kell jutni a szeretet birodalmáig – Pierre mostanában amúgy is ebben a gondolatban élt.
– Az igazság? Ugyan mi lenne az igazság? – szólt cinikusan Youdron. – Ahány ember, annyi igazság. És amúgy is elegem van az igazságokból!
– Rendben, az igazság tényleg nem tesz boldoggá senkit, és azt hiszem, most nehéz rávezető kérdést tett föl neked az élet. A régi bölcsek – igaz, nem a te tradíciódban – azt mondják, a léleknek két ellensége van: a düh és a hamisság. Nem gondolnám, hogy rád a hamisság érvényes volna. Mindig is hitelesnek tűntél. Hiteles voltál szerzetesként és most is hiteles vagy a lázadásodban.
A düh és hamisság együtt a kétélű gonosz, amely együttesen megzavarja az embert. Amikor aztán a lélek folyamatos zaklatásnak van kitéve, az Úr visszavonul tőle, és a Gonosz veszi át fölötte a hatalmat. (A 12 pátriárka testamentoma, 4.7. The Old Testament Pseudoepigrapha, 2 vols. Ed.: J.H. Charlesworth, Darton, Londman & Todd, London, 1983.)
Pierre szándékosan használt erős szavakat. Ezeket már sebészi beavatkozásnak szánta. Lehet néhány fájdalmas vágással orvosolni a bajt, vagy gyöngéd, de elhúzódó és bizonytalan kimenetelű gyógymódot alkalmazni. A stratégia négy fegyverneme közül most az utolsót, a brutális erő alkalmazását választotta.
– Hiteles és őszinte a kétségbeesésed. De még hitelesebb volna a nyugalmad. Mi változott? A kolostorod gondolom működik tovább… a buddhizmust sem számolják fel, a hagyomány, amihez tartozol, továbbra is él és virul. Te változtál? A viselkedésed igen, az megváltozott, talán a véleményed is. De te, legbelül, talán nem változtál, mindig is ugyanaz maradsz, aki voltál. Hogy ezt mennyire sikerült felfedezned, mennyire lelted meg önmagad, olyan kérdés, amit magadnak kell föltenned és megválaszolnod is.
☉
Hosszas, töprengő hallgatás nyomán Vid ocsúdott fel elsőként. Nem a város látványába feledkezett bele, hanem a gondolatok sodrásába.
– Hogy melyik volt előbb, a materialista élet, vagy a technikai halál-szemlélet? Vagy a halál elpalástolása és technikai kérdéssé történő lefokozása fosztotta meg az életet is a magasztos jelentésétől, a szentségtől? Nehezen tudnám eldönteni. De nem is a sorrend az érdekes, sajnos, hanem a tény…
– A befolyásolás, innen indult a beszélgetésünk… – folytatta elgondolkodva Ramon. – Hogyha a szentség érintése csupán nosztalgikus igény, az is csak egy intelligens menekülés volna a lét problémája elől. Lehet, kissé tetszetősebb, mint a fenti érvelés, de akkor is csak menekülés… De az előbb föltette a kérdést, Vid: mi volt előbb? Hadd vigyük tovább a kérdést: mi volt előbb, az élet vagy a halál? És most nem arra az ostobaságra gondolok, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Mi a véleménye, Vid, és mit gondolsz, atya?
– Nem rossz kérdés… úgy is mondhatnám, hogyan keletkezett az élet, s miként lett a halál, nem? Kétség kívül ezek is eszkatológiai kérdések, a végső témák. Nem hiszem, hogy létezik végérvényes válasz, szerintem csak közelítően tudunk gondolkodni és beszélni a kimondhatatlanról. A Rig-véda híres teremtéshimnusza valami olyan ősegységről beszél, amiben még nem különült el semmi, nem volt nappal s éjszaka, se fönt vagy lent. Hasonlatos ez a biblikus teremtéstörténet kaotikus, megkülönböztetésektől mentes állapotához. Mai szóval élve nevezzük totális potencialitásnak vagy alfa-pontnak, a minden lehetséges ősállapotának. Ez mégis csak egy létező állapot, nem a nemlét a kezdet.
Teremtéshimnusz (Rig-véda X.129.)
Nem volt semminek nemléte, se léte, / Nem volt levegő és fölötte kék ég …
Az élet még nem vált el a haláltól, / egymásban pihent a nap és az éjjel; …
Fekete volt minden, mint mikor éj van, / Az idő csak készülő óceán volt …
– A bűn zsoldja a halál – idézte Antonio a híres kitételt a Rómaiakhoz írott levélből – az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet… Persze, hogy az élet volt előbb, aztán jött a hiba vagy bűn, aminek eredménye a halál ténye, de erre megint az élet győzelme következik a kegyelem által: az örök élet. Bár nyilvánvaló, itt nem csupán időbeli, hanem fontossági sorrendiségről beszélhetünk. Akár így, akár úgy – az élet az elsődleges…
Vid érezte a párhuzamosságot, és mindannyiukat egyként életpártinak gondolta, ezért folytatta:
– Persze idézhetünk olyan forrásokat is, amelyek inkább a nemlét elsőségét tételezik, bár sokszor inkább fonák példaként említik az ilyen forrásokat. Szerintem a nemlét elsődlegességének tételezése nihilizmushoz vezetne, mert minden oda tér vissza, ahonnan vétetett, s ha a minden a semmiből lett, akkor a semmibe is tér vissza – nekem nem tetszik. Arisztotelész is a létezésből eredeztet mindent, s azt hiszem, mi magunk is ezt a nézetet osztjuk. Mindannyian életigenlők vagyunk, és most a láma sincs itt velünk, akiről nem könnyű eldönteni, hogy milyen alapon is áll, bár szerintem ő is életigenlő…
Arisztotelész
Hogy semmiből semmi sem lesz, hanem minden, ami létezik, létezőből ered, ez csaknem valamennyi természetfilozófus közös meggyőződése. (Metafizika 11.6.)
⚀
Youdron mélyen hallgatott, Pierre most ismét a figyelemelterelés műveletébe fogott:
– A máj a méregtelenítés szerve. Tekintsünk el a rosszmájúságtól, vagy az ellenséges érzések, az irigység, gonoszság szimbolikájától. A régiek úgy tartották, a máj az erő és bátorság szerve, az életnek is székhelye. Talán azért, mert szerintük ott lakozik a lélek? Érdekes, nem? A méregtelenítés és a lélek… A fizikai mérgek, mint az alkohol, vagy a vegyszerek tönkre teszik a májat, de ha elfogadjuk lélekhajlék szerepét, akkor a szellemi mérgek is terhelik a májat: rosszindulat, harag, depresszió. Ekkor már érvényes a rosszmájúság szimbolikája. Márpedig a mérgezéses tünetek akár tudatvesztéshez, sőt halálhoz is vezethetnek. A kétség is szellemi méreg. Megfertőzi az ember máját – és bizonytalanná teszi a lélek ott lakozását. Az indiai bölcsek egyenesen úgy mondják, a sárgaságban szenvedő ember – ez rossz máj! – nem érzi az édes ízt, viszont a hagyományos gyógymód szerint éppen a cukor orvosolja a bajt.
– Mire gondolsz? – Youdron mintha elunta volna az egészségügyi fejtegetést.
– Csak idézem a bölcseket… Azt mondják, az anyagi lét is ilyen sárgaság. Nem érzi az ember a lelki gyakorlatok édes ízét – és mégis az az orvosság.
– Pierre, miért vagy ilyen direkt?
– Arisztotelész azt mondja, a filozófia a létezőre tekint, s minden egyes dolgot annyiban vizsgál, amennyiben létezik. Mennyire létezik akkor a te meggyőződésed? Vagy mennyire a káprázat? Milyen gyöngeségek rejlettek az erősségeid mögött? És miféle erősségek a mostani gyöngeséged mögött? Mi a valóságosabb, a megkérdőjelezett hited, vagy a kétségbeesésed? Akkor most mit vizsgáljunk?
Gonosz démonkirály szétszórt / a tíz égtáj felé engem,
Hogy három létkötelékbe / taszítva öltsek rossz testet;
Hogy ostobaságban s kábán / elveszítsem józanságom:
Csapdába csalt a káprázat, / tudatlanság és sóvár vágy.
(Manichaean Hymns, Lower (Second?) Section of the Manichaean Hymns, tr. Tsui Chi, BSOAS 11. 1943-46.)
– Én támpontokat szeretnék. Amikor föladtam a gyakorlatokat, formailag még tartottam magam, de belül teljesen összeomlottam. És már Sherab álomszerű emlékezete sem tartotta bennem a lelket. Rájöttem, nem vagyok boldog…
– Már megint ez a boldogság… de megmondom, miért vagyok ennyire direkt. Kimértebben szoktam fogalmazni, nem hiszek a túlságosan egyértelmű véleményekben, az ítéletekben még kevésbé. Mégis úgy gondolom, nem valósak…, azazhogy valósak, de nem megalapozottak az aggodalmaid. Szerintem nem vetkőztél ki emberi mivoltodból, sőt, éppen most válsz még emberibbé. S remélem ez nem szerzetesi mivoltod ellenében valósul meg. Ezért a kétségbeesés nem indokolt. De a kétely örök emberi gyöngeség. Úgy mondják, a bölcs ember is tart a markában egy-két kételyt, de az ostobát a kétely tartja a markában. A káprázat olyan, akár az álom, az éjszaka: tévedés, illúzió… Hermasz pásztora, a kora keresztény idők „angyala”, aki a veszekedésről, gonosz beszédről, haragról és rosszindulatról értekezik, e gyöngeségeket egyszerűen csak démonoknak nevezi. „Az Úr majd meggyógyít egykori bűneidből, ha lerázod magadról e démonokat!” És tudom, hogy ezek most csak szavak neked, teljesületlen szavak, de hidd el, igazak.
„Négy fődémon ismeretes: Ephememphi, a gyönyör démona, Yoko, a vágy-démon, Nenetophni, a bánkódás démona és Blaomen, a félelem árnya. Mindőjük anyja pedig Esthenensis-Ouch-Epi-Ptoe. A négy démontól valók a szenvedélyek. A bánkódásból születik az irigység, féltékenység, aggodalom, baj, kín és megvetés, a félelem, a panasz s a hasonlók. A gyönyörből sok gonoszság ered, meg alaptalan büszkeség s hasonlók. A vágyból lesz a harag, a düh, keserűség, gyötrelmes szenvedély, nyughatatlanság és egyebek. A félelem szüli a rettenetet, hízelgést, halálfélelmet és a szégyent.” (János apocryphon 18., Nag Hammadi tekercsek)
– Én nem veszekszem! – Youdron hangja szinte fölcsattant. – És nem a gyönyör vagy a vágydémon tepert le, nem!
– Ezt én sem feltételezem, bár ha így lenne, az sem volna tragédia. De a félelem úrrá lett rajtad! A bánkódás veled van, a kitérés kísért… De árulj el nekem valamit, miért engem választottál? Ott van Antonio – ő is aszketikus életet folytat, a sorstársad!
– Nem, ő hisz, és szilárd a meggyőződésében! – Youdron még mindig tiltakozott.
– Vagy Vid, ő sokkal bölcsebb, mint én…
– Miért magyarázzam? – most már szelídebb volt a hangja. – A többiekben is bízom, sőt egyre jobban látom, micsoda ajándék vagytok nekem. Mint valami ezüst kincs… Mégis hozzád fordultam, mert … nem is tudom. A tájékozottságod csak egy dolog, az emberséged ennél sokkal többet jelent most nekem. Meg az utóbbi időben valami változást vettem észre rajtad – lehet, hogy éppen emiatt vagyunk mi sorstársak?
– Változás? – Pierre egy pillanatra zavarba jött, mintha elvesztette volna a tudatos kontrollját. – Már vártam… Igen, láma, te hihetetlenül jó megérzésekkel rendelkezel. Saját magadat illetően is – bár most lehet, hogy tévedsz is –, és mások iránt is. Igazad van, az én életemben is nagy változások történnek. Talán más irányba mutatnak, mint nálad, de a változás az változás.
Pierre igazából hiányolta, hogy Youdron meg sem kérdezte, mi van vele. Így egyenlőtlennek érezte a beszélgetést, bár tudta, és türelemmel elfogadta, hogy Youdronnak most nagyobb szüksége volt arra, hogy valaki meghallgassa, mint neki. Ám saját élményeit nemcsak a beszélgető terápia kommunikációs stratégiája miatt szerette volna megosztani barátjával. Neki is szüksége volt arra, hogy elmondja, megvallja azt, ami vele történt.
– Eddig meg sem kérdeztem, hogy veled mi történik mostanában… udvariatlan vagyok – szállt magába Youdron. Ez tetszett Pierre-nek. A kimérten udvarias, hűvös és közömbös egykori Dordzse lámát tisztelte és becsülte, a most itt ülő Youdron pedig egyre szerethetőbbnek tűnt.
☉
– De hadd kérdezzek valamit, Ramon! Mennyire ért maga az atomfizikához?
Ramon meglepődött. Még ha a metafizikát kérdezte volna Vid, igaz, abban sem merné magát járatosnak nevezni, de az atomfizikában végképp nem ismerős. Részecskegyorsítás, kvantum-elmélet, kvarkok és az isteni részecske – ezek csak népszerű foszlányok, amik persze hozzá is eljutottak, de nem ásott mélyebbre a témában.
– Mire gondol, Vid? Csak nem a bozon-cserére? – próbálta tréfával elütni a furcsa helyzetet.
– Nem, ennél sokkal prózaibb a kérdésem. Nem a fegyverkezés, és nem a nehézvizes vagy grafitrudas reaktor technológiája érdekel. Mégis úgy találtam, nekem a részecskefizika bizonyos vonatkozásai magyarázzák a legjobban az élet és halál kérdését.
Ramon kíváncsian tekintett Vid arcába, s előbb azt fürkészte, nem tréfál-e? Amikor látta, Vid halálosan komoly, akkor még nagyobb érdeklődéssel és várakozással tekintett rá. Nem szólt, de a nézése mindent elárult. És Vid mesélni kezdett.
– Van egy axiómám – ha tetszik, nevezze rögeszmének… A fejlődés, gyarapodás vagy változás mikéntjét két állat mozgásával írják le. Az egyenletes fejlődés pályáját a teknőc mozgásához, a sokáig lappangó, majd hirtelen, ugrásszerű fejlődés útját pedig a nyúl haladásához hasonlítják. Lehet, hogy az emberiség anyagi gyarapodása a teknőc mozgásához hasonlóan, egyenletes ütemben, apránként halad, de a tudományok fejlődése inkább ugrásszerű képet mutat. Sokáig semmi, aztán egyszerre valami nagy felfedezés, átütő eredmény. Ehhez az ugráshoz pedig a megelőző szint összes energiáját össze kell szedni, legyen az tudás, erőforrás, anyagi eszközök… Tudom, ez most kicsit úgy hangzik, mint a korábban emlegetett példa, a halál problémájának technikai megoldása, de nem erre gondolok. Egy magasugró is mozgósítja az összes erőforrását, legyen az a technikai felkészültség, az erőnlét, vagy fókuszáltság, a versenytársak jelenlétének felhajtó ereje, a pozitív stressz. Megszűnik a külvilág, aztán nekifut, egyfajta euforikus állapotban elrugaszkodik, és sikerül! Én ilyennek gondolom a szellemtörténeti fejlődés menetét is. Sokáig csak készül az ember, nincs látható jel vagy eredmény, aztán összeszedi magát – és sikerül!
– Még nem látom az atomfizikát… – okvetetlenkedett Ramon, nem bántón, inkább csak ösztönözve Vid gondolatmenetét.
⚀
– Mesélhetek én is? – kezdte Pierre, s mikor Youdron várakozó, támogató beleegyezését látta, örvendett annak, hogy két kívánsága is teljesül egyszerre: megoszthatja legfontosabb élményeit, és a stratégia régi eleme, a figyelemelterelés újabb hulláma is megvalósul. – Hol is kezdjem? Azért nehéz belevágnom, mert a te érzéseidnek éppen az ellentétét élem meg. S ha téged azzal vádollak – ezt nyomatékosan mondta, hogy ne lehessen komolyan venni a vád kifejezést –, hogy a káprázat áldozata lettél, akkor félve magamtól is meg kell kérdeznem, vajon én nem ugyanúgy a káprázat áldozata vagyok-e? De nem, ezt mégis érzi az ember.
– Ne csigázz! – szólt Youdron, szinte feledve saját gondját-baját. Az elterelés működik.
– Régről kell kezdenem. Az én történetem is ifjú fejjel indult, amikor fölmerült bennem, hogy szerzetesnek álljak. Látod, nem vagy egyedül… Láttam egy felhívást, amiben felvételt hirdettek egy kolostorba, de amikor alaposabban megnéztem a hirdetményt, láttam, mindenféle papírokra, igazolásokra és ajánlásokra lett volna szükség – amikkel én nem rendelkeztem. Elgondolkodtam, hogy vajon én kellek-e, avagy a papírok, s mivel azt láttam, a papírok fontosabbak, mint az ember, ez az álom csak álom maradt. Pedig milyen vonzó lett volna! Csak később értesültem a rendnek az inkvizícióban betöltött szerepéről, ami csalódást keltett bennem. Ma persze tudom, a hit védelme fontos, de nem embertelen módon.
Youdron bólintott az embertelen szónál, s talán nem a középkor túlkapásaira, hanem saját életének tapasztalataira gondolt. De Pierre szinte kiapadhatatlanul folytatta:
– Az is igaz, hogy a történelmi eseményeket nem lehet a mai normák alapján megítélni. Régen talán még erőszakosabb volt a világ, mint most, nem lehet a mai igényeket visszavetíteni a múltba. Sem az álmokat, sem a gyakorlatot, sem az eszményeket. És nem is biztos, hogy a mai normák egyáltalán jobbak.
Tudod jól, családot alapítottam, és elégedett is vagyok döntésemmel. Nejemben nagyszerű társra leltem szellemi utamon, és olthatatlan szomjúságomat boldogsággal egészítette ki az otthon melegsége. Be kell valljam, egyszer én is konzultáltam közületek valakivel…
– Vid! Biztosan Viddel beszélgettél, lefogadom! – Youdron lelkesült indulattal, szinte játékosan szólt. Oda volt Dordzse láma kimértsége és Youdron csalódottsága.
– Miből gondolod? De mindegy is, persze, eltaláltad. Amikor Máltán jártunk, talán emlékszel, mi még maradtunk néhány napot, miután tőletek elbúcsúztunk. Akkor Vid azt mondta, tévedés volt az igazság iránti rajongása, és hogy én egy másik irányba induljak el, az isteni szeretet felé.
„Tévedés volt az igazság iránti rajongásom. Mert, Pierre, egyetlen eldöntendő kérdés létezik csupán: hogy az Igazság szolgája, vagy az Isten szerelmese legyen-e az ember… Ne arra menjen, amerre én! Maga a másik irányba induljon. Legyen inkább szerelmes, az Isten szerelmese, Pierre…” (Szerelem és rettenet – immanens transzcendencia, Kagylókürt 75, 2021)
Ezt akkor egyáltalán nem értettem, de elindult bennem és körülöttem valami. Tudod jól, mindig is bújtam a forrásokat, kutattam mindenfelé. Otthon és a Távol-keleten, könyvtárakban és a hozzánk látogatók viselkedésében, szemében. Meg persze eszmecseréink során, ami nekem is rengeteget jelent. Mégis úgy éreztem, ez mind csak elmélet. Mintha csak a ritmust ismertem volna, de nem a melódiát, az elveket de nem a gyakorlatot. Teológiai jártasságom ugyan talán volt, de az átütő istenélmény mindig hiányzott…
Nárada Szanatkumárához fordult és így szólt:
– Oktass engem, uram!
– Mondd el előbb, mi az, amit már tudsz, s aztán jöjj hozzám, majd elmondom, mi van még azon túl.
Nárada szólt:
– Ismerem, uram a Rig-védát, a Jadzsur-védát, a Száma-védát s a negyedik Atharva-védát, valamint az ötödik Védát, az elbeszéléseket és régi történeteket. Ismerem továbbá az ősök tudományát, a számok, a sors, a kincskeresés tudományát, a logikát, valamint az osztatlan s egységes Védát (annak huszonnégy ágazatával egyetemben), az emberfölötti félisteni tudományokat, Brahman tudományát, a szellemek s a hadászat tudományát, ismerem a csillagokat, jól bánok a kígyókkal s a gandharvák tudományában is járatos vagyok. Mindezt már ismerem, tiszteletre méltó uram. Mindeme tudás ellenére úgy érzem, csak a mantrákat ismerem, de nem magát Istent. A hozzád hasonló jeles személyektől azt hallottam, aki ismeri az Urat, legyőzi a bánatot, s én bánatos vagyok. Vigyél át, kérlek, a szenvedések óceánján!
– Valóban, amit eddig tanultál, az csak neve az Úrnak – válaszolt Szanatkumára. (Cshándógja-upanisad 7.23.1.)
Youdron megrendülten hallgatott. Ez a történet róla is szólhatott volna: a kutatás, az elmélet, a hiány. Mégiscsak sorstársak, ő és Pierre?
☉
– Ha elfogadjuk a létezés létezését, eredeti és megmásíthatatlan létét, akkor ott nincs helye a halálnak. A létezés abszolút síkján nincs elmúlás. A relatív síkon, az életben azonban tapasztaljuk a halálnak, vagy legalább a halál képzetének a létét, aminek tehát valahonnan származnia kell. Mindez akkor értelmezhető, ha az ember kiszakad az abszolút létből.
– Kiűzettetés? – vetette közbe félig kérdőn, félig magyarázón Antonio atya.
– Ó! Hát ez lehetséges? Elveszítheti az ember az eredendő létezését, úgy gondolja? – Ramon meglepődött. Még mindig nem értette, miért vetette föl Vid az atomfizikát, de a megsemmisülés lehetősége ennél nagyságrendekkel súlyosabb problémának tűnt.
– Nem, azt nem. Ha már egyszer létezünk, mindig létezünk, persze lelki síkon. Parmenidész is azt mondja, ami van, az meg nem semmisülhet, és nem a semmiből keletkezik. Ez is abszolút helyzet, az öröklét ténykérdés. Ám az örökkévalóság közegéből kiszakadhat az örök lelki szikra. Ezt nevezik vallásos kontextusban bukásnak vagy kiűzettetésnek, ahogy említetted, Antonio atya. Ezt nevezem én fissziónak. A kiszakadás a harmóniából nem más, mint fisszió, atomhasadás. Az atombomba a maghasadás elvén működik, ami roppant nagy energia fölszabadulásával jár. A nukleáris fegyverek esetében ez pusztító erőként nyilvánul meg. Az atomrobbanás többszörös hatással olyasmit hoz létre, ami addig nem létezett: szinte plazmaállapotot előidéző magas hőfokot, lökéshullámot és sugárfertőzést.
Ilyen a spirituális fisszió is, az egyéni léleknek, mint elemi részecskének a kiszakadása az isteni harmónia közegéből. Ez is energiát szabadít fel, ami előbb létrehoz egy addig nem létező tényezőt, a megnyilvánult világot, az anyagi teremtést, amit az eredeti közeg tükörképének tekinthetünk.
A régiek…
… a tökéletes látásmód? Miként lehet teljesebb látásmódra jutni az egyensúlyát vesztett világban a törött tükör nyújtotta kép helyett? A káprázat tükörképe sosem mond igazat. Az egyensúlyhiány nem eredményez kiegyensúlyozottságot. És mégis, a rész ismerete jobb, mint az egész nem-ismerete.
Másodjára, ezen belül létrehozott egy csodálatos, addig nem ismert dolgot, az elmúlást, vagy a halált. Pontosabban a halál képzetét, mert az elmúlás csak a mulandóságban létezik, és nagyon is korlátozottan érvényesül. A halandóság addig ismeretlen volt, csak a létezés létezett. Valójában a kiszakadás sem a halált teremtette meg, hanem annak csak a gondolatát, a félelmét. A halál ténye idegen az eleven lélektől, mint ahogyan a szenvedés sem része eredeti természetének. A lélek, az önvaló örömét azonban korlátozza a mulandóság tudata, a halál félelme. A mulandóságtól idegenkedik az ember, ezért akar sokáig élni. Hosszú életet mindenki szeretne, megöregedni senki sem akar. Ám azt mondják, a meditáció, a lelki gyakorlatok olyan hormonokat szabadítanak föl – például melatonint –, amik csillapítják az öregedés folyamatát. Sokan a lelki gyakorlók közül ezért számolnak be arról, mintha megállt volna az idő, mintha megmaradtak volna abban az életkorban, mint amikor csatlakoztak. Érdekes, nem?
⚀
– Aztán hirtelen történni kezdtek körülöttem a dolgok. Kezembe akadt egy tanulmány egy ötszáz évvel ezelőtti szerzetesi csapatról, akik a világnak hátat fordítva teljes elvonultságban éltek és alkottak. Hatuk közül az egyik filozófus, a másik teológus, a harmadik szabálykönyvek szerzője – de valójában költő mindegyik.
– A nyolcvannégy mahásziddháról biztos hallottál… – vetette közbe Youdron.
– Persze, ők híresek! Rengeteg hagyománynak megvannak a maga számszerűsíthető szentjei, legyen az a négy evangélista, a hét alvó, a tizenkét apostol, a nyolcvannégy mahásziddha, vagy éppen a hat gószvámí, az én szentjeim. Ők is inkább megélték a hitüket, egy csodálatos lebegés volt az életük. Volt közöttük, aki naponta csak egy-két órányit aludt, a többi idejét rajongásban és meditációban töltötte. Mások templomokat emeltek, vagy éppen elvonult életet folytattak, de az én kedvencem az aszketikus önfegyelem ezüst mestere…
Erre Youdron is felkapta a fejét. Végigfutott benne, hogy a keleti nevek mindig beszédes nevek, jelentéssel bírnak. Az ő neve Dordzse…, azaz nem, Youdron, aminek jelentése türkizfény – nem rossz. De az Ezüst mester! Ez fölcsigázta a kíváncsiságát, de nem szólt, Pierre pedig örvendett a palástolt, mégis látható érdeklődésnek.
– Röviden csak Rúpa gószvámínak nevezik, s maga is nagyon termékeny szerző volt. Ő maga dél-indiai származású volt, miniszteri pozíciót töltött be, mígnem találkozott Csaitanjával, a nevezetes tanítóval. Őt különleges avatárként tisztelik, mint az isteni szépség és szeretet együttes megtestesítőjét. Tündöklő megjelenése miatt arany avatárnak is nevezik, s milyen különös, hogy követője pedig az ezüst mester… Mint a Nap meg a Hold. A rúpa szó másik jelentése alak, forma, test vagy testalkat. Valaminek a megtestesítője… számomra az ideális szerzetes megtestesítője.
A Szépség a Szeretet tükrébe néz, csak abban látja magát igazán jól.
– De azt említetted, hogy történni kezdtek körülötted a dolgok…
– Igen. Fölfedezésem nyomán minden föllehető irodalmat beszereztem. Rengeteget írt, és róla is sokan megemlékeztek, így nem volt túlságosan nehéz dolgom. Annyit hamar megértettem, hogy tanításai az elemi erkölcsi követelményektől indulnak, s a legmagasabb fokú szeretetmisztikáig terjednek. Ő maga Krisna imádója volt, akiben a végső szépség megtestesítőjét látta. Művészféle emberként én is a szépséget igyekeztem keresni, azt kutattam, de nem találtam meg a hamisítatlan és teljes szépséget. Azt viszont egészen káprázatosnak találom, hogy Rúpa gószvámí istenkoncepciója nem elégszik meg a mindenhatóság, a fenség vagy a transzcendens kifürkészhetetlenség tényével, hanem tovább megy, és nagyon intim, személyes kapcsolatot keres. Ahogy munkásságát tanulmányoztam, rádöbbentem, hogy személyén keresztül éppen az istenszeretet felé nyílik ajtó, ahogyan azt Vid magyarázta. Különös, nem?
– Vid valóságos látnok, csak talán nem mutatja… – Youdron megjegyzésében volt valami cinkos él, nem olcsó tréfa, még kevésbé gúny, inkább az egymást fölismerő sorstársak bizalmassága.
– De mindez még csak elméleti kirándulás lett volna, és tudom, neked eleged van az elméletekből… Aztán egyszer csak találkoztam valakivel, s úgy érzem, az én életem is fordulatot vett. Megtaláltam azt a hiteles képviselőt, aki megnyitotta előttem egy szent tradíció kapuját. Kettős szerelembe estem. Rúpa gószvámí a mindenem: a neve, a munkássága, az embersége és a lemondása, a példája – egyszóval minden, ami vele kapcsolatos hihetetlenül ösztönző a számomra. A másik szerelmem pedig Srírám pandit, aki számomra az ezüst mester hiteles képviselője, szinte újabb megtestesülése. Rúpa gószvámí ötszáz éve halott, de Srírám pandit megeleveníti nekem a tanításait.
– Igen, az elevenség… – Youdron hangja kissé rezignáltan csengett. – Az elevenség mintha személyes élmény volna. Ki tudja, hátha valós? Lehet, hogy a személyes megélés teszi olyan valóságossá?
– A karmát is éppen a megélése, a megszenvedése teszi semmissé, lehet, ez fordítottan arányos a lelki felismerések vagy az istenélmény valóságosságával. A megélés egyszer éltet és erősít, másszor éppen csillapít és megsemmisít. Ezért gondolom azt, hogy a megtérésélmény – nevezzük így – éltet, az valóságos újjászületés… – Pierre lelkesen szólt, izzott benne az eleven tapasztalás, mintha végre az elmélet átfordult volna gyakorlattá.
Megtérés
A megtérés (conversio) az embernek vallási indokokon nyugvó erkölcsi átalakulása, morális megjavulása, egy helyesebb életvitel gyakorlása. Indítékai lehetnek a félelem, befolyásolás, krízishelyzet, az üdv reménysége, misztikus istenélmény. Ellentéte az aposztázis.
– Megtérés? – Youdron nem is rezignáltan, hanem szkeptikusan, sőt szinte gúnyosan szólt. – Mi a megtérés?
– Amikor elevenné válik a hit… – Pierre egyszerűen válaszolt, de szavai lefegyverezték Youdron ellenkezését. – Szerintem a megtérés nem teológiai vagy valláspszichológiai fogalom, sokkal inkább élmény, személyes istenélmény. A metanoia nem valami külső rendszerhez történő csatlakozás, hanem egy benső rend kialakulása. Ennyiben igaz a régi énünk elmúlása, és az új ember megszületése, újjászületése. Én is úgy érzem, újjászülettem, vagy ha kevésbé rajongón akarok fogalmazni, akkor legalább egy új élet kezdődött a számomra. Szerintem a megtérés – abban az értelemben, ahogyan azt mondtam neked – haláltalanítás. Az új élet megállítja az entrópiát. Csakhogy akkor ennek az ellentettje is fontos: a kitérés – lebomlás, az egyfajta halálosítás, a hit lebomlása felé tartó folyamat. A szervezet fehérjéi is oszlani kezdenek, ha eltávozik a lélek, s ha az ember elveszti a hitét… Én az eddigi életemmel is elégedett voltam, de Srírám pandit elevenné varázsolta mindazt, amit addig tanultam, és igen, amit addig csak elméletileg hittem.
Youdron már-már irigykedve hallgatta volna Pierre beszámolóját, de még viaskodott benne saját csalódottsága és hitetlensége a reménységgel, hogy nincs veszve minden, hogy Pierre-nek mégis igaza van. Végre megszólalt:
– De hát lehet valamit elméletileg hinni? – és ezúttal nem a hitetlenség, nem a szkepszis és nem a kiábrándultság szólt belőle. Pierre fel is nevetett.
– Igazad van, ez lehetetlen. Vagy elmélet – vagy hit. Elméletileg hinni olyan, mint elméletileg vacsorázni. Ez azt jelenti, éhen maradsz. Mégis érzek különbséget egy elméleti meggyőződés – bár lehet, még csak reménység, vagy egy hűvös megfigyelés – és a lelkes rajongás között. Ez az erő a lehetetlent is lehetségessé teszi. Azt tanultam Srírám pandittól, hogy az igazi hit a szeretet útján elsajátított bizonyosság…
☉
Ramon lelkesen hallgatta Vid előadását, lassan kezdte érteni a részecskefizika helyét a metafizikában… Antonio atya néma figyelemmel követte a gondolatmenetet. Számára a bukás a hazatalálás szükségszerű előfeltétele – másként hogyan is érvényesülhetne az isteni kegyelem?
– A halál képzete nagyon magas energiaszintet képvisel, ezért félelmetes – folytatta Vid. – Régen az emberek a szülői házban születtek és haltak meg, valakinek az érkezése és távozása természetesebb része volt a mindennapoknak. A siratóénekek segítettek a gyászmunkában, a búcsú megélésében, és talán fölkészítették az eltávozottat a túlvilági utazásra, netán a reintegrációra. Ám a halált tabuként kezelő mai korban marad a megmagyarázhatatlan rettenet. És ha jobb hangulatban vagyok, a technikai öröklét igényét is hajlandó vagyok a halál legyőzésére irányuló kísérletnek látni – valójában vészreakciónak.
– Visszatérhetünk egy pillanatra a nukleáris fegyverekhez? – Ramon nem megakasztani akarta Vid gondolatmenetét, inkább rögzíteni szerette volna egyik felvetését. – Ha azt mondjuk, a kiszakadás az isteni harmónia közegéből olyan, mint egy spirituális atomrobbanás, akkor az első hatása, az atomvillanás – jól emlékszem, a teremtés megnyilvánulásával állítható párhuzamba?
– Hm, tetszik amit mond, ebbe még nem gondoltam bele! – Vid válasza meglepte Ramont. Csak találomra beszélt volna Vid? De hisz nem így ismerte… Vagy ihletett állapotban volt, és maga is csak hallgatta azt, amit mondott? – Nos, rendben, tekintsük az atomvillanást a teremtés, sőt az élet részecskefizikai okának. De mi legyen a többi hatással? A lökéshullám…
– A lökéshullám szerintem a halál – Ramon lelkesülten szólt, – az elmúlás, vagy ahogyan nagyon helyesen mondta, a halál képzete. Márpedig ez a képzet meglöki az embert, és rettegésbe, a halálfélelembe taszítja. Ezt a félelmet nevezném én a harmadik következménynek, a sugárfertőzésnek. Olyan ez, mint egy betegség…
– Köszönöm ezt a sort, remek összefüggések! – Vid örvendett, ha gondolatai értelmes visszhangot keltettek. – De ne feledje, a természet meglepő dolgokat produkált! Az eddigi sugárszennyezések, Hirosima vagy Csernobil kapcsán az élet regenerációs képessége messze felülmúlta a várakozásokat. Persze az egyéni tragédiák szörnyűek, de a számított időkhöz képest a természet hamarabb alkalmazkodott, vagy győzedelmeskedett.
– Ez figyelemre méltó, itt nemcsak fizika, atomfizika van! Valami más is működik… – Ramon cinkosan Antonio atyára tekintett, de mindez nem zökkentette ki Videt.
⚀
Youdron a könnyeivel küzdött. Fölmerült benne az érzés, amikor mestere mellett azt a mély bizonyosságot érezte, vagy amikor növendéke tekintetében meglátta a rajongást. És csak hallgatta Pierre szavait… valójában nem is a szavaira figyelt, csak itta a mondandóját, s azon is túl, már ott lebegett abban a valóságban, amiről barátja beszélt.
– És Srírám pandit egy-egy szava annyi mindent tisztáz… Ezerszer olvasott és elismételt igazságok most új fényben mutatkoznak. Egyszer, csak úgy, felütötte a Gítát… hogy miért éppen ott nyílt ki, ahol…? Talán mindig itt nyitja ki a szent könyvét, vagy készült a beszélgetésre? Mindegy is, mert ahogy elmagyarázta azt a közismert verset: Fordulj egy tanítóhoz… Mindenki ismeri, de nem mindenki érti úgy, ahogyan ő. Egészen addig arról volt szó, miként közelítsen az ember a végső igazsághoz. Így ez a vers a kutatás folyamatára utal vissza: azt – a keresett végső igazságot – a kutatás, a tudakozódás és szolgálat révén próbáld megközelíteni… Ez annyira meggyőző és felemelő értelmezés! Hogy nem kópiákat kell gyártani, hanem hiteles másolatot készíteni, olyat, amit az ember a saját életével hitelesít…
És Pierre mesélt és mesélt, Youdron lebegett, és lassan feledte, legalább pillanatnyilag feledte keserűségét. Pierre stratégiája győzedelmeskedni látszott: méregtelenítés, figyelemelterelés, lekenyerezés, meggyőzés, dicséret, erő – a teljes eszköztárat felvonultatta, mégis oly finoman, hogy még a tapasztalt és gyanakvó Youdron sem vett észre semmit, de ha észre is vett volna bármi gyanúsat, nem bánta volna.
– És amilyen bizalommal fogadott! Nem azt nézte, honnan jövök és milyen hiányosságaim vannak, hanem azt, hogy hová igyekszem. A közelében minden olyan egyértelműnek tűnt, és úgy éreztem, nemcsak olvas bennem, hanem a jövőmet is látja. Szinte rám olvassa, belém látja a nem is sejtett lehetőségeimet. Amikor pedig átfogta a vállamat, hát, elpárolgott minden még meglévő tartózkodásom.
Youdron megremegett, de Pierre folytatta.
– Szinte varázslatos érzés vett erőt rajtam, mintha az addigi sok elmélet, ami olyan hűvössé tett, most átváltozott volna. Bár lehet, inkább én változtam át, de Srírám panditnak köszönhetően. Addig csak a fejemben zakatoltak a tételek, de most megdobbant a szívem. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmiben részem lehet, mindig hidegen hagytak a túl lelkes beszámolók. Most meg magam csöppentem ilyen helyzetbe.
Youdron tekintete elhomályosult, de Pierre folytatta.
– Az érintése, ahogy átfogta a vállamat, mintha egy különös erőt sugárzott volna át rám. Persze, ezerszer olvastam a mesterek tekintetéről, szavainak erejéről vagy érintéséről, de olvasni egészen más, mint tapasztalni. És most már meggyőződéssel vallom, amit addig is hittem, hogy az eleven istenélmény sokkal többet ér, mint a teológiai tételek.
☉
– És ha az embert mint energia-rendszert tekintjük, megkülönböztethetjük néhány alapvető energiáját. Az egyik, talán a legkézenfekvőbb az életereje, a prána. Egy következő, ami annyira emberré teszi az emberlényt, az a tudata-tudása, az értelme, de a legtitkosabb, és merem állítani a legfontosabb ereje a szeretete – és ne tartson szentimentálisnak! Igen, a szeretet egy titkos fegyver, ha már ennyire militáns példákba bonyolódtunk. Az első, az életerő elég a túléléshez és a földi pálya befutásához, a második elegendő a teremtés nullpontjának, a nirvána állapotnak az eléréséhez, a harmadik pedig a visszatalálás hatalmas művében segít.
– Fordított láncreakció? – vetette közbe Ramon.
– Sőt, hidrogénbomba! A visszatalálás fuzionálás. A fúziós reakció nagyságrendekkel nagyobb energiát szabadít fel, mint a maghasadás. A fúzió létrejöttéhez azonban előbb fisszióra van szükség, a hidrogénbombát csak egy atombombával lehet berobbantani.
Antonio elégedetten bólintott. Igen, egyformán gondolkodnak. Bár Vid tudományos párhuzamokkal operál, Antonio pedig vallásos fogalomkörben mozog, mégis hasonló következtetésekre jutottak. Kiűzettetés vagy maghasadás, és üdvözülés vagy fúzió… Mintha a megközelítési módok egy fölöttes igazságra mutatnának rá.
⚀
Youdron megrendülten hallgatta Pierre szavait. Belül már zokogott, felszabadító módon sírt, akár egy elárvult gyermek. Belül üvöltött a hiányai és gyöngeségei miatt, de még mindig nem mutatta. Pierre mégis sejtett, sőt, tudott mindent. Értette, érezte, mi zajlik Youdron bensejében. A meglett férfi megtérése, az új ember megszületése. Még a világra jövetel szenvedése tartja fogva, de a szellem szabadsága, a lélek szárnyalása vár reá. Pierre mindezt jót tudta, nagyon is jól tudta. Úgy érezte, férfi létére ott bábáskodik egy születésnél, egy lelki újjászületésnél. S bár megindultan, látszólag mégis zavartalanul, szinte könnyeden beszélt, belső érzékeivel pillanatról pillanatra fürkészte Youdron lényét. Már nem tudatosan alkalmazta a gyógyító lelki kommunikációs módszert, nem kimért terápiával adagolta a spirituális életelixír csöppjeit. Ő is valóságos transzba került, s amikor kellett, hevítette barátja érzéseit, amikor kellett, csitította azokat, mindezt egy-egy szóval, egy gesztussal, egy bensőleg vezérelt hangsúllyal. Szavai nyomán vastag rétegekben foszlott le a szenvedés Youdron lelkéről, mintha egy ránőtt bőrpáncél rétegeit dobná le magáról. Pierre szinte érezte ezt a fájdalmasan szaggató, de felszabadító érzést. Férfikönnyek… amikor végre Youdronból kiszakadt az évek, évtizedek alatt felgyülemlett és keserűséggé sűrűsödött csalódottság, előbb csak száraz könnyek peregtek a szeméből, csak a tekintete sírt. Pierre kész volt türelmesen végigvárni a lélek mosdását, és maga is megkönnyezte barátja kínjait. Végre átkarolta Youdront, aki a vállára borulva rázkódott a néma zokogásban.
Naplójegyzet
Akkor Pierre szigorú volt velem. Azazhogy nem volt szigorú, nagyon is megértő és kifejezetten gyöngéd, de lelki tapasztaltsága, felkészültsége mégis éles szikeként hasított belém. Nemcsak a létesülés káprázat-burkaiba hasított, hanem lényem velejéig hatolt. Lelkesültsége pedig só volt nyílt sebeimre, mart, égetett és pokolian szenvedtem tőle. De tudtam, az egészséghez só kell, ez gyógyító sóterápia volt a számomra. Balesetnél első a fiziológiás sóoldat, ez a gyógyulás záloga. És én szellemi balesetet szenvedtem, majdnem belehaltam a kiábrándultságba és a kételyeimbe. Ezért kellett Pierre lelkesültségének sója, csak hadd dörgölje bele mélyen a sebeimbe. Ez gyógyít!
Meghalás volt ez, és a meghalás utáni feltámadás, újjászületés. Immár a hitben történő újjászületés. Hiába az elméleti tudás és a dharmai felkészülés, és hiába a tan elvi bázisa. Előbb mesterem, majd növendékem halála mélyen megrázott, és elvitt a saját határaimig, sőt azon is túl hajszolt. Majdnem elvesztem ebben a hajszoltságban.
– Mit tegyek? – kérdezte sokára Youdron. Kérdése koppant az asztalon, és Pierre sokáig nem válaszolt. Benne is ott visszhangzott a kérdés, s jóllehet kész volt a válasszal, még várakozott. Nem merte megtörni a szent csöndet. Csak azt figyelte, Youdron bal kezén már nem futott végig ideges remegés – valami megváltozott?
– Tudod jól… mindig csak húzzuk a vizet és vágjuk a fát. A végén ugyanazt csináljuk, mint az elején, csak kicsit másképp. A vízhúzás ugyanaz, a favágás is ugyanaz – mi lettünk egy kicsit mások. Ma talán kicsit mélyebben, őszintébben, emberibben tesszük ugyanazt.
☉
– Itt is érvényes az energiák mozgósításának axiómája: a hidrogénbomba az egyesítés elvén működik, de ennek a megvalósulásához olyan mérvű energiát kell befektetni, amit csak egy atombombával képesek előállítani. Vagyis a halál képzete, félelme, igézete, nevezzük bárhogy is, képes gerjeszteni azt a nagyságrendi energiát, amely a visszatalálásban segít, s értelmet ad a túlvilági létnek.
– Azt mondja, Vid, hogy elválás előzi meg a találkozást, előbb fisszió, aztán fúzió?! Metafizikai értelemben a teljességből történő kiszakadás hatalmas energia felszabadulással jár, ami az ember fegyvereivel szemben alkotó erejű: megteremti a halál képzetét, és ennek ereje majd megszüli a hazatalálást és az örök életet…?
– Más szóval a végérvényes boldogságot. A halál metafizikai értelmének felismerése hatalmas energiaszint, s ennek a befogadása, megszelídítése képes felszabadítani azt a mérhetetlen energiát, amire a halál meghaladásához szükség van! No hát ezért nem tekintem pusztán technikai kérdésnek a halált. Mert a halál metafizikai fontosságának tagadása valójában az élet metafizikai értékének tagadása!
⚀
Youdron reménységgel tekintett barátjára.
– Békítsd meg a tudatodat és keresd meg a benső boldogságodat! És most nem a kezdők kenyerére, az áhított káprázatszerű boldogság-fétisre gondolok, hanem az igazi elégedettségre. Az önvaló örömére… Ha nem vagy elégedett, attól kiszárad a lelked. Amikor Srírám pandit egyszerű mozdulatokkal elhelyezte a virágokat az oltáron, és meggyújtotta a mécseseket, vibrált a levegő, s nemcsak a meleg légáramlattól, hanem a kitapintható szeretettől, a rajongástól.
– Rajongás… – Youdron majdnem visszasüppedt a keserűségbe, de mégsem hagyta magát. – Ideálok, igen, ideálokra van szükségem! Hinni akarok! Valamiért élni kell, valamiért rajongani kell!
Naplójegyzet
Sherab személyében úgy éreztem, visszatért az a minőség, amit mesterem mutatott és képviselt számomra. Micsoda csodálatos visszatérés! Mintha helyet is cseréltek volna az élmények! Én voltam ő, és ő volt én, és mi voltunk mi, és mi ketten egyek voltunk, és mi hárman is egyek voltunk. Növendék és mester, mester és növendék…
Mindenütt ezt a minőséget kerestem… amikor még kezdőként találkoztam Buddha egyik nevével, az mélyen megérintett, mi több, elkápráztatott. Akkor még szó sem volt arról, hogy tanítsak, hiszen előbb tanulnom kellett megtanulni. Aztán amikor eljött az ideje, találkoztam azzal a kivételes ifjúval, s rájöttem, megtestesíti azt a nevet! Ekkor összeállt bennem a kép, hátha már ezerszer találkoztunk, s most újra együtt gyakorlunk. Korábban talán a mostani növendék volt a mester, s én a tanítvány – nem számít, csak a lélektől lélekig tartó kapcsolat a lényeg. Ezért is volt olyan fájdalmas a veszteség. Akkor úgy éreztem, minden elveszett, aztán fölégettem magam mögött a hidakat, becsaptam az ajtókat, pedig most szívesen visszamennék…
– De mit tehetek? – fakadt ki ismét Youdron.
– Ne ragadtasd el magad, maradj higgadt! Hallgass, keveset szólj! Egy japán zen mestertől tanultam azt, hogyha megoldhatatlan feladat előtt áll az ember, akkor se veszítse el a higgadtságát, tartsa a száját, legyen türelmes, és messzire ér majd. Még ha hosszú is az út, messzire jut.
Tanácsok minden napra
Az élet minden napja tanítás. Tanítás nekem. Az elbukás nem lehetetlen, de meg kell élni minden pillanatot. Egyenlőnek lenni minden iránt, készen állni mindenre… Élek, a mindenkori pillanat vagyok. A jövőm itt és most van. Mert ha nem boldogulok a mával, mikor és hol boldogulnék? (Soen Ozeki apát, Daisen-in Zen kolostor, Kyoto, Japán)
– Ezért azt javaslom, kérd elöljáróid ismételt áldását, s ha akár Nyugaton is telepedsz le, taníts, szolgálj másokat, most már megújhodva, kicsit kiszabadítva magad azokból a megkötésekből, amikbe beleütköztél, de szembenézve a kételyeiddel, s belátva, hogyan lehetne jobban cselekedni.
– De úgy érzem, nincs mondanivalóm! Sőt, úgy érzem, nem kíváncsi rám senki! – ez valóságos segélykiáltásként csengett. Ha eddig Youdron csak panaszkodott, akkor most kiáltott, s próbált valamibe kapaszkodni.
– Ha nem is tudod most azonnal megtenni, nem baj! Vonulj el egy évre, nézz szembe önmagaddal. Vigyél magaddal két szent könyvet, azokat olvasd. Egyet a saját hagyományodból, egy másikat majd adok én neked. Tanulj minden nap, és meditálj! Fogd a máládat, és elmélkedj. Mert ha van kérdés, lesz válasz! Ha kitartó vagy, messzire érsz… Én biztosítok neked minden feltételt erre az időre, nem kell aggódnod.
Naplójegyzet
Meglehet, valakinek a befejezetlen művét folytatom, de vajon ki fogja azt a művet folytatni, amit én hagyok befejezetlenül? Bár egy befejezetlen műhöz előbb mű szükséges, elkezdett mű.
Micsoda bátorság az ember részéről, amikor belekiált a világmindenségbe! Nem egy vész- és segélykiáltás ez, az élet megmagyarázhatatlan talánya keltette félelem ellen? Igaza van Pierre-nek, a megtérés haláltalanítás, és a kitérés élettelenítés…
Az érc lehetőség szerint szobor. (Arisztotelész)
És Youdron elvonult egy időre, magával vitte a legszívhezszólóbb könyvét, s ráadásként Pierre időközben elkészült kötetét, amin annyit dolgozott: Elmélkedések minden napra… Youdron kezdetben alig-alig volt képes meditálni, csak erőnek erejével tudta rávenni magát. Aztán belerázódott, és naponta több órát is önmagával és önmagában töltött. Ahogyan a külvilág kezdett megszűnni, úgy nyílt meg belső világa egyre árnyaltabb módon. A csönd, amit megteremtett maga körül fölöttébb beszédessé vált. Maga mögött hagyta, ami korábban lebomlott, és a szellemi romokon megkezdődött egy új építkezés. A tervezett egy évből csak kilenc hónapnyi elvonulás lett, úgy tűnik, ennyi elegendő gesztációs idő volt egy spirituális újjászületéshez. Időközben megfogalmazta levelét elöljárói felé, amelyben türelmet, engedelmet és áldást kért – és a támogató válasz is megérkezett. Youdron kezdett bele az elvonulásba, és Dordzse láma fejezte be, egy új Dordzse láma, fényesebb és mosolygósabb, mint a korábbi.
☉
– Így a spirituális atomvillanással megkoronáztatik az élet, az örök élet. Ez a spirituális fúzió, a felszabadulás, üdvösség, örök élet. – Ramon elégedetten összegezte azt, amit Vid és Antonio segítségével leszűrt a beszélgetésből. Sejtette, hogy jegyzetei hasznosak, de a gondolatok java az eszmecsere során érlelődött konklúzióvá. Most is lelkesült volt, de már nem hangos szavakat használt, inkább mély belső felismerések birtokába került. Antonio szinte kontemplatív békességben tekintett rájuk némán, elégedetten az üdv és a haláltalanítás gondolata folytán. Vid elnézett a távolba, mintha a látóhatáron kereste volna a szavakat, aztán odafordult Ramonhoz.
– Látja, Ramon, nem hagyhatjuk, hogy az olcsó mulandóság tematizálja a tudatunkat! Azt hiszem, remek feladatot találtunk magunknak, közel teljesíthetetlen feladatot… Könnyen teljesíthető feladatokkal ugyan minek foglalkoznánk? Olyan feladat kell, amibe beleszakad az ember, sőt, amibe kicsit bele is hal. Mert meghalás nélkül – tudnivaló – nincs újjászületés. És milyen meghalást akarjunk? Fél-halált, kishalált, könnyű halált? Kis halál – apró feltámadás. Fél-halál – semmis ébredés. Nem-halál egyenlő nem feltámadás. Az előző tudatszintet, világlátást, önértékelést teljességgel magunk mögött kell hagyni, akkor lehet csak tényleges megvilágosodásra, a lét-látás magasabb szintjére történő áttörésre számítani.
79/2022
Rácz Géza