Védánta-szútra 1.

 

Krsna Dvaipájana Vjásza (közismert nevén Vjászadéva), a Védák szerzője egy olyan könyvet is szeretett volna írni, amely tömör összefoglalást ad a terjedelmes Véda irodalom sziddhántájáról, azaz lényegéről. Így született meg a Védánta-szútra, „a védikus tudás csúcsa tömör aforizmákban kifejezve”.

 

 

India hat filozófiai irányzata közül a Védánta a legfőbb, ez képezi a hinduizmus törzsét. Vjászadéva műve a vallás és filozófia időtlen, univerzális elveit közli 560 szútrában, melyek négy adhjájára, vagyis könyvre vannak osztva. A szútrák oly velősek és rejtett értelműek, hogy túlzás nélkül állíthatjuk: magyarázat nélkül lehetetlen megérteni azokat. Enélkül még az egymást követő aforizmák közötti összefüggést sem lehet megállapítani. Habár nyilvánvalóan exegetikai mű, mégis, szinte nincs olyan szútra, amely világosan utalna az Upanisadokra, vagy egyéb védikus írásra. Ezzel magyarázható, hogy a Védánta-szútrához oly sokan írtak kommentárt.

A hinduizmuson belül két fő irányzat van: a monista és a dualista iskola. A monisták főleg Sankara követői, nézeteik szerint az egyéni lét tudata illúzió, így a tökéletesség az egyéni lét megszűnését, és a személytelen Abszolútba való beolvadást jelenti. Filozófiájukat szaknyelven kevaládvaita-nak hívják, ami exkluzív, azaz teljes monizmust jelent. A dualisták vagy vaisnavák ezzel szemben dzsíva örök egyéni létét hirdetik. Szerintük a dzsíva még az anyagi világból felszabadulva is megőrzi egyéniségét, s a transzcendentális világban, lelki formájában élvezi a Legfelsőbbel (Istennel) való kölcsönös, személyes és szeretetteljes viszonyt. Sankara filozófiája nem a Védák tanítására épült, így köztudottan ellentmond a védikus sziddhántának. Ezért, hogy filozófiájának hitelt adjon, magyarázatot irt a Védánta-szútrához Sáríraka-bhásja címmel. A monisták e könyvet tartják filozófiájuk legjelentősebb forrásművének.

A vaisnaváknak négy fő szampradájájuk ismert: a Srí-, a Kumára-, a Brahmá- és a Rudra-szampradája. Tanításaik szerint mindegyikük Ősi, isteni eredetű, ennek ellenéré egy-egy olyan későbbi ácsárja nevéhez kapcsolódnak, aki rendszerezte a doktrínákat, és magyarázatot írt a Védánta-szútrához, s akit ily módon egy bizonyos értelemben alapítónak tekintenek. A Srí-szampradája alapítója Rámánudzsa (K.u. 1017-1137); az általa tanított vaisnava filozófiát a visistádvaita jelzővel illetik, amely szószerint sajátos egységet jelent. (Ezt a nevet azért kapta, mert Rámánudzsa kihangsúlyozta, hogy a dzsíva egy Brahmannal, de nem minden tekintetben, pl. ami a mindenhatóságot és a világmindenség feletti irányítás képességét illeti.) Rámánudzsa Srí-bhásja címmel írt magyarázatot a Védántához.

A Kumára- vagy Hansza-szampradája Nimbárka ácsárja nevéhez fűződik (születési éve nem ismert, de a legtöbben úgy tartják, hogy nem sokkal Rámánudzsa után élt). Az ő tanítását dvaitádvaita néven ismerik (dvaita-advaita, tehát dualista egység). Ő is írt kommentárt Vjászadéva szútráihoz, s ezt Páridzsáta-szaurabha-bhásjának nevezte el. A Rudra-szampradája és a suddhádvaita (suddha-advaita: tiszta vagy valóságos egység) doktrína Visnu Szvámítól ered. (A XVI. sz. közepétől Vallabha ácsárja nevével is asszociálják e szampradáját.) Visnu Szvámí a XIII. sz. közepe táján élt, Védánta magyarázatát Szarvagja-bhásjá-nak hívják. A Brahmá-szampradája kimagasló ácsárjája Madhva, a suddhadvaita (suddha-dvaita: tiszta vagy teljes dualizmus) tan hirdetője. Az ő Védánta kommentárja a Púrnapragja-bhásja.

Krsna legutóbbi avatárja Srí Krsna Csaitanja Maháprabhu. Bár hivatalosan a Madhva-szampradájába tartozik, mégis annak külön ágát, a Gaudíja vaisnavizmust képviseli. Srí Csaitanja filozófiája az acsintja bhédábhéda néven ismeretes („felfoghatatlan egyidejű egység és különbözőség”). Ő nem írt kommentárt a Védánta-szútrához, mondván, hogy ez szükségtelen, mivel Vjászadéva maga is írt egy magyarázatot saját művéhez, s ez a Srímad-Bhágavatam (Bhágavata Purána). Maháprabhu követői ezért szintén nem látták szükségét a Védánta magyarázásának, mígnem a XVIII. sz. közepe táján Dzsaipurban egy nagy védánta-filozófiai találkozó alkalmával az India minden részéből odasereglő panditok és ácsárják egyöntetűen felkérték a Gaudíja vaisnavizmus képviselőit: írják meg ők is saját kommentárjukat. Az illetékesek erre a célra a rangidős, nagy filozófus hírében álló Visvanáth Csakravartí Thákurt jelölték ki, ő azonban – előrehaladott korára hivatkozva – visszautasította ezt, s tanítványát, Baladéva Vidjábhúsanát, a védikus írások kiváló szakértőjét bízta meg a feladattal.

Baladévát álmában Góvinda (Krsna) is felkérte a magyarázat megírására, ezért művének a Góvinda-bhásja nevet adta. Ez a szanszkrit nyelven íródott Védánta kommentár nagy sikert aratott a Véda szakértők köreiben, s a kései szanszkrit irodalom egyik legkiemelkedőbb munkájaként tartják számon. Baladéva a négy vaisnava iskola tanítására alapozta művét, ezért elmondhatjuk, hogy a Góvinda-bhásja az egységes teista filozófiát képviseli, így a vaisnava Vedánta-kommentárok közül ez a legjelentősebb.

Mint már említettük, ez a mű négy adhjájából áll. Az első címe: „Az összeegyeztetés könyve”; a másodiké: „A Védánta nem mond ellent a többi Védának; A téves elméletek megcáfolása”; a harmadiké: „A szádhana folyamatai, azaz a Legfelsőbb elérésének módjai” és végül a negyediké: „Mukti és a különféle mukták”.

Előrebocsátjuk, hogy a védikus filozófiában járatlan személyeknek nehéz lesz nyomonkövetni a témát, bár megpróbáltuk minél érthetőbbé tenni a fordítást. Elkerülhetetlen viszont, hogy a főbb fogalmakat és kifejezéseket eredeti szanszkrit formájukban használjuk.

Reméljük, e próbálkozásunkkal örömöt okozunk az indiai filozófiát kedvelő olvasóinknak!

– a szerkesztőség

Első adjája
Első páda

Áldott Krsna, a mindig győzedelmeskedő

„Alázattal borulunk le a magasztos Góvinda előtt, a bűntelen, felfoghatatlan, igaz, önragyogó, határtalan Brahman előtt. Ő minden ok oka, akit Siva és mások dicsőítenek, s akit bhaktái oly sok formában imádnak.

Szatjavatí fia (Vjászadéva), valójában maga Hari, a mindig győzedelmeskedő a mindent átható, akit bhaktái fölöttébb szeretnek. Védánta-szútrája fényével szétoszlatta a tudatlanság sötétségét, és rávilágított az igazságra.”

Mikor az emberek a Dvápara-jugában megfeledkeztek a Védákról, Brahma és mások kérésére a Legfelsőbb Személyiség, Visnu megszületett Krsna Dvaipájanaként (Vjászadéva), s visszaállította a Védák tekintélyét. Az eredeti Védát négy részre osztotta, s magyarázatképpen négy könyvben megírta a Védánta-szútrát. Így beszéli el mindezt a Szkanda Purána.

Néhány oktalan, de magát bölcsnek tartó ember félreértette a Védák lényegét, s olyan téves nézeteket kezdett hangoztatni, hogy a Védák tanítása szerint az emberi lét legfőbb célja a rituációk végzése és az áldozatok bemutatása legyen; s hogy Visnu nem a Legfelsőbb, hanem a karma alárendeltje. A felsőbb bolygókat és a karma gyümölcseit örökkévalónak tekintették, s azt állították, hogy a dzsíva és az anyagi természet cselekedeteiben független, nem pedig az Ísvara alárendeltje. Szerintük tiszta tudatában a dzsíva voltaképpen nem különbözik Brahmantól, ezért egyéni léte pusztán illúzió. Úgy vélték, a születés és halál körforgása csak akkor tűnik valóságnak, amíg a jíva ragaszkodik egyéni létéhez; a felszabadulást pedig ezeken a tételekén való meditálással remélték elérni. Ezeket a téves nézeteket a Védánta-szútra antitézisként (púrvapaksa) tárgyalja.

A Védánta-szútra megállapítja, hogy a Legfelsőbb Visnu független, mindentudó, az egész teremtés Ura, és az emberi lét legfőbb célja. Ő a teremtő, a tiszta tudat. A szútrák öt tattváról, vagyis örökkévaló elvről beszélnek – Istenről (Ísvara), a lélekről (dzsíva), az anyagról (prakrti), az időről (kála) s végül a tettekről (karma). Ísvara határtalan tudattal rendelkezik, a dzsíva viszont csupán részlegesen tudatos. Ám mindkettő örökkévaló, a tudás és a többi tulajdonság birtokosa. A tudatot lehetetlen elválasztani az önvalótól, mint ahogyan a fény is elválaszthatatlan a tűztől. Nem ellentmondásos tehát, ha azt állítjuk Istenről, hogy Ő tiszta tudat, s ugyanakkor önmagáról is tudatos.

1.) Ísvara megteremti az univerzumot, behatol az anyagba, és irányítja azt. Eredeti formájában teljesen független és mindenható, így a világegyetem élőlényéi számára Ő szabja ki a szenvedést és a boldogságot, Ő egy, azonban számos formája és energiája létezik; habár Ő oszthatatlan, a bölcsek tudják róla, hogy lényeggel és tulajdonságokkal, illetve lelki testtel rendelkezik. Ő megnyilvánulatlan, de a tiszta szeretettel közeledők előtt mégis feltárja magát. Ő külsőleg és belsőleg is egy és ugyanaz, mégis a dzsívákat is részesíti magasztos formájának gyönyörűségében.

2.) Az anyagi világban számtalan dzsívátmá él, mind különféle körülmények között. Azért nem szabadok (ti. a gunák, a vágyak kötelékeiben szenvednek), mert elfordultak Ísvarától. Ha a dzsíva figyelmét ismét Isten felé fordítja, és újra szeretettel, odaadással imádja Őt, béklyói azonmód lehullanak.

3.) A prakrti alatt az anyagi természetet értjük, a három gunával együtt (jóság, szenvedély és tudatlanság); néha májának is nevezik. A prakrti az univerzumnak – és az univerzum minden változatosságának – bölcsője; és Ísvara pillantása által termékenyül meg.

4.) A kála, vagyis idő. múltból, jelenből és jövőből tevődik össze. Az „egyidejű, gyors, lassú”, s más hasonló kifejezések az idő megjelölését szolgálják. Múlása másodpercekkel, percekkel, órákkal napokkal, évekkel, ciklusokkal, jugákkal, sőt parárdhákkal mérhető. A kála, a teremtés és megsemmisülés oka egy forgó kerékhez hasonlóan állandóan mozgásban van. Az idő értelem nélküli tényező, vagyis dzsadam.

Ísvara, a dzsíva, a prakrti és a kála a Svétásvatara Upanisad szerint is örökkévaló:

„Ő az Örökkévaló az örökkévalók között, a Gondolkodó a gondolkodók között, aki bár egy, mégis sokak kívánságát teljesíti. Minden béklyótól megszabadul az, aki ismeri az Okot, amit a szánkhján (filozófia) és a jógán keresztül valósítanak meg.” (6.13;)

A Bhalva-véjasz is ugyanezt állítja:

„A szellem, az anyag, a lélek és az idő kétségkívül örökkévaló; a prána, a sraddhá, az elemek és azok összetevői azonban mulandóak. Ami valaminek a , terméke, az sohasem lehet örök, amit pedig nem teremtettek, az minden esetben örökkévaló.”

A Cshulika Upanisad is ezt támasztja alá (5. vers):

„A prakrti olyan, akár egy néma tehén. Ő a Legfelsőbb jószága, az összes élőlény forrása, a vágyak fekete, fehér és vörös színben pompázó tehene.”

Kezdetben egyedül az örökkéváló Lény létezett, mint azt a Cshándógja Upanisad is mondja (6.2-1.): „Kezdetben vala a Lény…”

Habár a Legfelsőbb is ezen örökkévaló tényezők egyike, mégis Ő a dzsívák, a prakrti és a kála irányítója.

Ezt állítja a Svétásvatara Upanisad (6.16.):

„Mindent Ő hoz létre, Ő mindennek ismerője, önmaga oka, az idő teremtője (az idő eltörlője), minden tulajdonság birtokosa. Ő a természet és az emberek mestere; a három kötőerő (guna) Ura, a világ kötelékeinek, létének és felszabadulásának oka.”

5.) A karma is értelem nélküli tényező, szinonimája az adrsta (sors vagy gondviselés). Kezdete kifürkészhetetlen, de: nem tart örökké, hiszen egyszer véget ér.

A dzsíva, a prakrti, a kála és a karma Brahman energiája folytán maga is rendelkezik hatalommal. A bennük működő erő a Legfelsőbből származik, tehát egyedül Brahman a hatalom forrása. Azok a versek sem ellentmondásosak azonban, amelyek egyedül Brahmant tartják létezőnek, hiszen Brahmanén kívül nincs más hatalom. A későbbiekben mindezt részletesen is tárgyalni fogjuk.

A Védánta-szútrát Csaturlaksaní-nak is nevezik, mert négy jellemző adhjájából, vagyis kötetből áll. A Srímad-Bhágavatam, a Védánta-szútra természetes magyarázata így ír erről (1.7.4-6.):

„A meditációjába mélyedt Vjásza lelkét eltöltötte az odaadás, s megtisztított szívvel, összpontosított elmével megpillantotta a mindent átható Legfelsőbbet, s a neki alárendelt máját. Látta a sanszára hatalmas kerekét, s megértette a dzsívák rendkívüli nehézségeit is, akik a májá illúziójától megtévesztve nem a Legfelsőbb részének, hanem a három guna termékének tekintik magukat. Látta a nehézségek megszüntetésének eszközét, a Legfelsőbb iránti teljes, önzetlen odaadást. Vjásza azért állította össze a Bhágavata Puránát, hogy erre az odaadásra tanítsa a tudatlan embereket.”

A Garuda Purána is kijelenti, hogy a Bhágavatam a Védánta-szútra magyarázata:

„A Srímad-Bhágavatam a Védánta-szútrák valamint a Mahábhárata magyarázata, de a Gájatrí és a Védák kommentárját is magába foglalja. Ezért e művet a Puránák közt hasonló hely illeti meg, mint a Száma Védát a Védák között.”

Az első adhjája bebizonyítja, hogy az összes védikus írás egyöntetűen Brahmanra vonatkozik, s e művek harmóniáját (szamanvaja) a Brahman témában jelöli meg. A második kötetben kimutatja, hogy nincs ellentmondás a Védánta és a többi sásztra között. A harmadik adhjája Brahman elérésének módját ismerteti, a negyedik pedig ennek eredményét.

A Vedánta tanulmányozására és megértésére méltó adhikárí olyan személy, aki szilárd hittel és nyugodt elmével rendelkezik, csöndes (sama), önfegyelmezett (dama), szüntelenül helyes gondolatokkal foglalkozik, társul az Igazság ismerőivel, s aki világi és vallási kötelességeit egyaránt teljesen önzetlenül végzi – így szíve teljesen tiszta. Szambandhának a Védánta Brahmanról közölt leírását nevezzük. E sásztra témája (visaja) a makulátlanul tiszta Legfelsőbb Purusa, az Értelem és Boldogság Személyisége, aki végtelen és felfoghatatlan hatalommal, valamint számtalan egyéb tulajdonsággal rendelkezik. A Védánta-szútra tehát arra való, hogy segítségével elérjük (prajódzsana) a Legfelsőbbet, ami a meghódolást gátló tévképzetek leküzdésével válik lehetségessé.

Ebben a sásztrában számos tételt vagy témakört (adhikarana) találunk. Mindegyik öt részre tagolható: tézis (visaja), ellenvetés (szamsaja), antitézis (púrva paksa), szintézis, vagyis helyes következtetés (sziddhánta), s végül a tétel egyeztetése a sásztra többi részével (szangati). A szangati, vagyis egyeztetés bizonyítja az éppen szóban forgó tétel és a mű többi részének összhangját. Háromféle szangatiról beszélhetünk: sásztra szangati, vagyis a tétel és az egész mű összhangja; adhjája szangati, az adott adhjájával (kötettel) fennálló harmónia, és páda szangati, vagyis a tétel, és a szóban forgó fejezet (páda) összhangja.

A sásztra szangati csak akkor teljesülhet, ha egyetlen tétel sem tér el a központi témától, vagyis Brahmantól. A Védánta-szútra minden egyes kötete sajátságos témakört tárgyal, tehát az adott tétel magyarázatának ezzel is összhangban kell állnia (adhjája szangati). A páda- szangati esetében is hasonló a helyzet. E háromféle szangatin kívül az adhikarana sajátságos képzettársítás folytán egy másik témához is elvezet. A pádákon belül sem véletlenszerűen kerültek egymás mellé az egyes tételek.. Az adhikaranákat összekapcsoló szangatikat a következő hat csoportba sorolhatjuk: 1.) áksépa szangati (ellenvetés), 2.) drstánta (illusztráció), 3.) prati drstánta (ellentétes értelmű illusztráció), 4.) praszanga szangati (esetleges illusztráció), 5.) utpatti szangati (bevezetés) és 6.) apaváda szangati (kivétel). Mindezt kellő helyen, a szútrák kommentálásakor megmagyarázzuk. Az adhikaranát, vagyis témát njájának (logika) is nevezik.

I. Adhikarana
Tudakozódás Brahman iránt

Az első adhikarana, azaz téma Brahma dzsigjászá, vagyis a Brahman iránti tudakozódás, mely az alábbi részekből áll:

1.) Visaja (tézis): Tudakozódni kell Brahmanról, vagyis Istenről, s ezt (többek között) a Cshándógja Upanisad is megerősíti (7.25.1.):

„A Határtalan (Brahman) a gyönyör. A véges dolgokban szemernyi boldogság sincs – egyedül a Végtelen az öröm, s nekünk a Végtelen megértésére kell törekednünk.”

A Brhadáranjaka Upanisad is ugyanezt hangoztatja (2.4.5.):

„Óh, Maitréjí, valójában az önvalót kell látnunk, azt kell hallanunk, felfognunk és megneveznünk. Mindent ismerünk, ha látjuk, halljuk, érzékeljük és értjük az önvalót.”

Ez utóbbi vers egyik szava a nididhjászitavja szó, amit megjelölésként fordítanak, de valójában tudakozódást jelent. Ez a két slóka tehát azt bizonyítja, hogy tudakozódnunk kell Brahman felől.

2.) Szamsaja (ellenvetés): Vannak azonban olyan versek is, melyek arra utalnak, hogy nem kell tudakozódnunk Brahmanról. Vajon a Védák tanulmányozójának és a Dharma-sásztra ismerőjének is kell tudakozódnia Brahman felől? Kétségeinket az alábbi versek támasztják alá; „Ittunk a szómából, és halhatatlanokká váltunk, eljutottunk az istenek által felfedezett fénybe.” (Rg Véda, 8.48.3.) Valamint:

„A csáturmászját vállalók jutalma örökkévaló, soha véget nem érő.”

Ez a két idézet tehát arra utal, hogy a szóma fogyasztása, és a csáturmászja követése révén az ember soha el nem múló jutalmat és halhatatlanságot szerezhet.

3.) Púrvapaksa (antitézis): Megállapíthatjuk tehát, nem kell Brahman felől : tudakozódni, hiszen a dharma követésé a legfőbb.

4.) Sziddhánta (helyes következtetés): Vjászadéva erre Védánta-szútrája első aforizmájával válaszol (V.s. 1.1.1.):

athátó brahma-dzsigjászá

atha – most; atah – ezért; brahma-dzsigjászá – Brahman felőli tudakozódás

Fordítás: Itt az ideje, hogy tudakozódjunk Brahman felől.

Magyarázat

Atha közvetlen közeljövőt jelent, az atah fordítása pedig: „ezért”. E szútra tehát arra céloz, hogy ne várjunk, azonnal kezdjünk el tudakozódni Brahman felől.

A közvetlen közeljövőben az alábbi követelményeknek kell megfelelni: Brahman iránt az a személy tudakozódjon, aki már áttanulmányozta a Védákat; általánosságban megértette jelentésüket, s elvégezte ásrama-ja, vagyis életrendje kötelességeit; aki igazságos tettei folytán megtisztította elméjét, és szerencsés módon kapcsolatba kerülhetett az igazság ismerőjével. A Brahman iránti tudakozódást az indokolja, hogy felismerte: a kamyakarmák, vagyis a vágyak kielégítésének reményében végrehajtott vallási kötelezettségek csak korlátozott és mulandó gyümölcsöket hoznak, míg a tudáson keresztül megvalósítható Brahmanból örökös boldogságot, végtelen szellemi élvezetet és örökkévaló igaz tudományt meríthet. Ily módon meggyőződve lemond minden kamyakarmáról, és belekezd a Csaturlaksanínak nevezett Védánta-szútrák tanulmányozásába.

Ellenvetés: Brahnman a Védák tanulmányozása nélkül is megérthető, mivel ez a vizsgálódás nem a védikus mantrák szajkózását, hanem azok értelmezését jelenti. Nincs tehát szükség a Védánta-szútrák tanulmányozására, hiszen a Védák megismerése is megtisztítja a szívet, és a Brahmanról szóló tudományra ösztönzi az elmét.

Válasz: Igaz, hogy az ilyen ember általánosságban megérti a Védák mondanivalóját, de mikor majd elméjében kétségek merülnek fel, értelme elhomályosul, hite pedig megrendül. Szükségszerű hát a Védánta-szútrák tanulmányozása, hogy a kétkedő a megfelelő bizonyítékok és a helyes érvelés révén megszilárdíthassa és gyarapíthassa tudását.

A legfontosabb, hogy az ember megtisztítsa szívét saját ásramaja kötelességeinek tökéletes végzésével. Íly módon az előírt kötelességek a tudásszerzés közvetett eszközeivé válnak, amint azt az alábbi vers is bizonyítja:

„A Brahman után kutatók a Védák tanulmányozása révén, áldozatok bemutatásával, adományozással, vezekléssel vagy böjtöléssel igyekeznek megismerni Őt.” (Brhadáranjaka Upanisad 4.4.22.)

A következő versek az igazságosság, az imádkozás és a lemondás fontosságát bizonyítják:

„Az önvalóhoz az igazságosság, a lemondás, a cölibátus és a teljes tudás vezet el bennünket.” (Mundaka Upanisad 3.1.5.)

„A bráhmana kétségkívül egyedül a dzsapázás által is elérheti a legfelsőbb célt, függetlenül attól, hogy végez-e mást (rituációkat), vagy sem. Brahmanának az olyan személyt kell tekinteni, aki minden teremtményhez barátsággal közeledik.” (Manu-szanhitá 2.87.)

Aki a Brahman, vagyis az igazság ismerőivel társul, maga is Brahman-tudatra tesz szert. Amint azt – többek között – Nárada példáján is láthattuk, aki Szanat Kumárával és több más szenttel társulva először tudakozódni kezdett Brahman felől, majd megértette azt. A Bhagavad-gíta írja (4.34.):

„Fordulj egy lelki tanítómesterhez, úgy próbáld megérteni az igazságot! Tudakozódj alázatosan, és szolgáld őtl Az önmegvalósult lelkek képesek tudásban részesíteni téged, mert ők már megértették az igazságot.”

A következő vers a kámjakarma gyümölcseinek átmeneti, mulandó mivoltára utal:

„Amit komoly erőfeszítések révén szereztünk meg itt a Földön, az mind szertefoszlik, éppúgy mint az áldozatokkal és egyéb jótettekkel kiérdemelt felsőbb bolygóbeli lét. Aki anélkül távozik a Földről, hogy fölismerte volna az önvalót és annak tiszta vágyait, bármely bolygóra kerüljön is, nem tud felszabadulni. De akik az önvalót és a tiszta vágyakat felismerve távoznak innen, mindenféleképpen felszabadulnak.” (Cshándógja Upanisad 8.1.6.)

A Mundaka Upanisad szerint Brahmant nem a karma, hanem kizárólag a gjána révén lehet felfogni.

„Miután a bráhmana megismerte a karma által elérhető összes bolygót, hadd szabaduljon meg minden vágyától! Véges (teremtett) eszközökkel sohasem érhetünk el örökkévaló (nem-teremtett) eredményt I Hogy ezt megértse, hadd gyűjtsön csak a bráhmana tűzifát(1), és keressen fel egy tudós lelki tanítómestert, aki teljesen elmélyült Brahmanban!” (Mund. Up. 1.2.12.)

Ezenkívül Brahman a határtalan, múlhatatlan öröm forrása is. A Taittiríja Upanisad szerint (2.1.1.):

„Brahman az igazság, a tudás, a végtelenség.”

„…megértette, hogy Brahman maga a gyönyör.”

A Svétásvatara Upanisadból (6.8.) megtudhatjuk, hogy Isten örökkévaló tudással és más hasonló tulajdonságokkal rendelkezik:

„Nincsen teste, és érzékszervei sincsenek; vele senki sem egyenlő, s nálánál senki sem nagyobb. A Védák dicsérik az Ő különféle energiáit. Bölcsességéről és hatalmáról tanúskodó felfoghatatlan tettei természetesek számára.”

„Úgy ismerik Őt, mint az érzékek erejének forrását, bár Ő maga mégsem rendelkezik érzékekkel. Ő a leghatalmasabb, a végső menedék, mindenki Ura, irányítója és jóbarátja.” (3.17.)

„Akik már ismerik Istent, megszabadultak testüktől, hiszen megértették a legfőbb jót, a teremtés és megsemmisülés okát, a testeket alkotó anyag teremtőjét, akit test nélkülinek neveznek.” (5.14.)

A Gópála Upanisad szerint Ő az örökkévaló gyönyör forrása:

„Csak azoknak a bölcseknek van része az örökkévaló gyönyörben, akik a szív trónusán helyet foglaló Urat imádják.” (Gópála Púvatápaní 5.)

A hasznot hajtó eredmények reményében végzett tettek (kámjakarma) hiábavalóságáról a harmadik adhjája részletesen értekezik majd.

Összefoglalásképpen: aki már áttanulmányozta a Védákat, ezek hatféle kiegészítő részét, az Upanisadokat, és főbb vonalaiban megértette jelentésüket; ezenkívül az igazság ismerőivel társulva eljutott oda, hogy képes különbséget tenni az állandó és az átmeneti között; megundorodott az anyagi világ múlandóságától, és ezért még részletesebben szeretné megismerni az állandót, az belékezd a Csaturlaksanínak is nevezett Védánta-szútrák tanulmányozásába, mert így még részletesebben és átfogóbban ismerheti meg azt, amit általánosságban már megértett.

Nem állíthatjuk, hogy a Brahman iránti érdeklődést csak azután kezdhetjük meg, miután a Púrva Mímámsza tanulmányozása által tudást szereztünk a karma-kándáról; s így az sem igaz, hogy a karma-kánda művelői automatikusan tudakozódni fognak a Brahman felől. Hiszen sohasem fognak Brahmanról kérdezni azok, akik nem társulnak a jámborokkal, s így nem élvezhetik áldásos társaságukat. Akik viszont nem ismerik a karma-kándát, de az igazságosság és a dzsapázás által megtisztultak, s örömmel társulnak a szádhukkal, természetes módon tudakozódni fognak Brahman felől.

Helytelen lenne azt állítani, hogy az atha szóval jelölt közeljövő a négy jótulajdonság (helyes ítélőképesség, szenvedély nélküliség vagy lemondás, helyes viselkedés és komolyság a Brahman megértésében) elsajátítására utalna. E négy jótulajdonságra csakis a szentekkel társulva tehetünk szert, miután tanításuk révén tudáshoz jutottunk. E négy jótulajdonság (vivéka, vairágja, szat-szampatti és mumuksuttva) tehát csak ezt követően fejlődik ki az emberben.

Három csoportba sorolhatók azok a személyek, akik a szentekkel társulva elsajátították ezt a tudományt, és meghódoltak tanítómesterük előtt:

A szanistha nagy odaadással, hittel (nisthá) és elszántsággal végzi feladatát. Fejlettebb szinten áll a parinisthita bhakta, aki minden tettével az emberiség javát szolgálja, és így mutat példát másoknak. A legfejlettebb a szenvedélyektől mentes bölcs, aki semmitől sem zavartatva állandóan tudatos a Legfelsőbbről, mindig rajta meditál. A Legfelsőbb Brahmant különböző természetük szerint, az isteni bölcsességen keresztül érik el. Később ezt még részletezzük.

„Az atha szó tulajdonképpen kedvezőt jelent – vethetné föl valaki -, hiszen az egyik szmrtiben az áll: Brahma ajkáról hangzott el kezdetben az óm és az atha szó, ezért ezek fölöttéb kedvezőek.” „Az akadályok legyőzése érdekében minden jámbor ember ezekkel a szavakkal kezdi az írásokat.” Minderre azonban határozott nemmel kell válaszolnunk. Isten számára semmiféle akadály nem jelent veszélyt; s mivel a Védánta-szútra magától Istentől, pontosabban inkarnációjától, Vjászától származik, így ezt sem fenyegeti semmiféle ártalmas tényező. Hogy Vjásza Isten egyik inkarnációja, azt a következő versből tudjuk meg:

„Értsd meg, hogy Vjászadéva nem más, mint maga Srí Nárájana!”

Vjászadéva tehát az atha kifejezéssel kezdte a szútrákat, és ez a szó természetéből adódóan áldásos hatású, akárcsak a kagylókürt hangja. így teljesen helyénvaló, ha itt az áldásos jellegre is utal. Ebben az esetben a szerző az egyszerű emberek szóhasználatát követte.

Öszefoglalásként: Tudakozódnia kell Brahman felől annak, kinek szíve megtisztult a vágyak nélküli tettek (niskáma karma), a szádhukkal való társulás (szat-szanga) s a tőlük kapott tudás által.

1 A szokás megkívánta, hogy a tanítvány tüzelőfát gyűjtsön az erdőben élő guruja és annak társai számára.

1989/1