Szentéletű tudósunk

A magyarság és a tudósvilág 1984-ben ünnepelte Körösi Csorna Sándor születésének 200. évfordulóját. Ez alkalomból hazánkban és a környező országokban, sőt a távoli Indiában is új könyvek, cikkek és értekezések láttak napvilágot, melyek részletesen ismertették világhírű tudósunk életét, munkásságát, méltatták nagy tudását és kutatása kimagasló eredményeit.


Adatok valóságos halmazát tárták fel az olvasóközönség előtt, így sok olyan részletre is fény derült, melyek új megvilágításban mutatták be a szinte már legendás hírű Körösit, nemzetünk büszkeségét. Azonban e sokak által csodált személyiség természetének legalapvetőbb elemeiről, a keleti bölcseletek iránti vonzalmáról, az abban való jártasságáról, egyedülálló jógíkus képességeiről, valamint meggyőződéses és univerzális Istenhitéről vajmi keveset tud a mai ember, és sajnos az új kiadványok sem térnek ki ennek ismertetésére, holott éppen ezek a tulajdonságai azok, melyek karakterének oly sok értékes vonást adtak. Alig hihető ugyanis, hogy mindezek nélkül képes lett volna azokra a rendkívüli megpróbáltatásokra, melyek élete során oly sokszor érték őt. Mi magyarok csupán a nagy áldozatokra képes, és végül is világhírűvé vált tudóst látjuk benne, de a hinduk és buddhisták szentként is tisztelik Csornát. Ez rendkívül figyelemre méltó dolog, hiszen Indiában, de főként Tibetben mindig gyanakvóan viselkedtek az idegenekkel szemben, akikben nemcsak erőszakos hódítókat, hanem pénzéhes, Istent és embert nem ismerő kalandorokat láttak; s tegyük hozzá, a legtöbb esetben joggal. Az Indiát kifosztani, leigázni igyekvő mohamedánok, majd angolok és egyéb európai nemzetek pogányoknak, barbároknak tartották az őslakosokat, ezért kultúrájuk és vallásaik iránt sem tanúsítottak sok érdeklődést, vagy ha mégis, csak abból a célból, hogy azok inferióris jellegét bebizonyítsák.

A hinduk és buddhisták szinte azonnal észrevették, hogy Körösi nem az a fajta ember, akitől tartózkodni kell. Bizonyos jelekből könnyen megállapították, hogy egy szenttel van dolguk, nem pedig olyasvalakivel, aki a pénzt és a testi örömöket tartja élete fő céljának.

A Védák, a hinduk ősi bölcseleti írásai sok helyen közlik a szentéletű ember (szanszkritul sánta vagy szádhu) jellemzőit. A Bhagavad-gítá például így ír erről: “Aki nem irigy, hanem kedves barátja minden élőlénynek; nem képzeli semmi tulajdonosának magát; mentes az egoizmustól; mindig elégedett; eltökélten igyekszik, és odaadóan szolgálja Istent…; aki nem okoz problémát senkinek sem; akit az aggodalom nem zavar…; aki nem vonzódik az anyagi örömökhöz, de nem is gyűlöl, nem bánkódik és nem vágyakozik…; aki egyenlő a barátaival és ellenségeivel szemben, kiegyensúlyozott az őt érő tiszteletben és szégyenben egyaránt; akit nem befolyásol a boldogságos a boldogtalanság, jó és rossz hír, hideg és meleg; aki állandóan csendes, mindennel elégedett; szilárd a tudásban…; aki a bhakti e maradandó útját járja; aki Istent tekinti élete legfőbb céljának, és hittel szolgálja Őt…” – az a valóban szentéletű ember. (Bg. 12.13-20.)

Indiában tehát még ma is szádhunak tekintik azt, aki ilyen tulajdonságokkal rendelkezik, illetve jógí vagy bhakta módjára él. Nem csoda hát, ha Körösit is idegen földről érkezett jogínak vagy szádhunak tartották. Körösi a szádhu fent említett tulajdonságainak majd mindegyikével rendelkezett. “Ha végigkísérjük Körösi Csorna Sándor életútját, s alaposan vizsgáljuk magatartását, viselkedését a legkülönbözőbb helyzetekben, azt találjuk, hogy a régi keleti bölcsesség és mintaszerű élet fentebb elsorolt ismérveinek minden tekintetben megfelelt.” — írja Baktay Ervin, és hozzáteszi: “Igénytelensége az étkezésben és ruházkodásban, szigorú önfegyelmezése (…), a béketűrés, mellyel a meg nem érdemelt lealázásokat, sérelmeket fogadta, a hiúságnak, bosszúvágynak vagy a gyűlöletnek teljes hiánya belső alkatában, a kéretlenül kapott támogatásokért érzett hála, s az igyekezet, hogy az így önkéntelenül ránehezedett erkölcsi tartozást is feloldja a szinte túlméretezett viszonzással – ezek rávilágítanak jellemének, felfogásának mélyen gyökerező vonásaira.”(1)

A nagyenyedi Benke Mihály és professzortársai így írnak Csomáról: “Eleitől fogva a papi szent hivatalt tévén magának fő célul, arra megkülönböztetett szorgalmatossággal és előmenetellel készült, úgyhogy egy volt mindenkor a legjobbak közül. Hozzájárul ehhez szelíd és jámbor természete, becsületes magaviselete és szép erkölcsi karaktere.”(2) Többen is elmondták, hogy Körösiből rokonszenves türelem áradt, amely szinte észrevétlenül vonzalmat keltett iránta, különösképpen az indiaiak és a tibetiek között. Egy régi, gyermekkori ismerőse ezt mondta róla: “Én Csornát azok közé a ritka és szerencsés egyéniségek közé sorolom, akikre soha senki sem neheztelt, és őt sem hallottam panaszkodni soha, senki ellen. Panasz nélkül tudta elviselni a nehéz fizikai vagy szellemi munkát; mindig távol tartotta magát a mesterséges izgalmaktól, és fáradtságot soha sem ismert.”(3)

Érdekes módon Csorna Sándor már fiatal korában is úgy élt és gondolkodott, akár egy yogf. Indiában az ilyesmit könnyen megértik az emberek, mert tudják, hogy a lelki fejlődésnek nem vet véget a halál. Az a jógí vagy bhakta tehát, aki élete során képtelen eljutni a lelki élet legfejlettebb szintjére “halála” után újra emberként fog megszületni, mégpedig olyan családban, illetve olyan körülmények közé, melyek ilyen vagy olyan módon előkészítik, segítik őt a lelki életben való további fejlődésre (Bg. 6.41-43.). A Védák azt tanítják, ha életünk során csak egyet lépünk is előre a lelki életben, következő életünkben megkapjuk a lehetőséget a második lépés megtételére, azaz ott folytathatjuk, ahol előzőleg abbahagytuk (Bg. 2.40.). Ezért Csornát -bár európai volt, aki kezdetben látszólag mit sem tudott a keleti bölcseletről és vallásokról – jelleme és gondolkodásmódja alapján a hinduk és buddhisták szentként tisztelték, s minden bizonnyal meggyőződéssel hitték, hogy a vándor tudóst előző életbeni tapasztalatai, emlékei hozták vissza Indiába.

Érdekes, hogy Csorna már gyermekkorában vonzódott a vegetárius életmódhoz, holott akkoriban ez felettébb ritkaságnak számított Európában. “Rendszerinti eledele kollégiumcipó, gyümölcs, túró vagy saláta… Hazulról néha székelypogácsát kapott… A gyümölcsöt, salátát és bizonyára egyéb zöldséget is a nagyenyedi tanoda hatalmas kertjeiben szedte, ahol minden diák szabadon gazdálkodhatott magának.(4)” Vegetáriánus étkezése vallásos meggyőződésből, humánus életszemléletéből adódhatott, akárcsak a jóga-tanokat követők legtöbbjének. Ehhez annyira ragaszkodott, hogy még akkor sem volt hajlandó húst enni, amikor a zanglai kolostor egy szűk kis cellájában a hosszú téli hónapok ideje alatt minden fűtés nélkül lakott. “Amikor Tibetben beállt a havazás, a szomszédos kolostorban harminc birka lógott felfüggesztve téli fogyasztásra, Csorna mégsem evett egy falatot sem belőlük.”(5) Ez igen figyelemre méltó dolog, ugyanis sokak szerint a tibeti nyelvtant és vallást feldolgozó Csorna maga is buddhistává vált. Ez nem nagyon valószínű, már csak azért sem, mert a feljegyzések szerint tudósunk soha nem lépett be a buddhista egyházba. “A zanglai gompában (…) nem tekintették őt novíciusnak, s nem adták át neki a felvétel jelképéül szolgáló sárga ruhát és alamizsnatarisznyát. Csorna nem viselte a tibeti lámák előírt ruházatát, hanem jakbőr bundában vagy köpenyben járt-kelt…(6)” Tudvalevő az is, hogy a buddhizmus tibeti ágazata az ún. lámaizmus Buddha tanaival ellentétben megengedi tagjai számára a hús fogyasztását. Ha tehát Csorna inkább vállalta az emberfeletti megpróbáltatásokat, csakhogy ne kelljen húst fogyasztania, alig hihető, hogy maga is lámaista volt. (Tudni kell azonban, hogy ettől függetlenül tisztelettel viseltetett az általa nagy érdeklődéssel tanulmányozott buddhista vallás és irodalom iránt. Ezzel magyarázható, hogy Csorna a buddhisták körében szerte a világon nagy megbecsülésnek örvend. Tanúsítja ezt az az esemény is, amikor 1933 februárjában ünnepélyes keretek között boddhisatvává nyilvánították Körösit, és felavatták az őt pallanka ülésben ábrázoló szobrot, melyet Csorba Géza készített.)

Köztudott, hogy mindegyik jóga irányzat előírja az érzékek és az elme szabályozását szolgáló különféle szabályokat és előírásokat, melyeket a jama és nijama gyűjtőszóval jelölnek. A Katha Upanisad a fizikai testet szekérhez, az öt érzéket a szekér elé fogott öt lóhoz, az elmét (melyet néha belső vagy hatodik érzékként is hívnak) a gyeplőhöz, az értelmet a gyeplőt tartó hajtóhoz, az önvalót vagy lelket pedig a kocsi utasához hasonlítja (1.3.3-4.). Ezen analógia arra tanít, hogy az ember képtelen a helyes úton járni, és így végül a célba érni, ha nem tanul meg teljesen úrrá lenni cselekedetein és gondolatain, más szóval, ha nem tudja értelmével fegyelmezni, megzabolázni és irányítani az elmét, valamint az érzékeket. “Ha valaki képes eltűrni az érzékek ösztönzéseit, s még a jelen teste feladása előtt legyűrni a vágy és harag hatalmát, az jógí és boldog ebben a világban.” (Bg. 5.23.) A Gítá egy másik verse szerint: ,,Úgy mondják, ha a yogi képes elméjét gyakorlatok által fegyelmezni, és így a Legfelsőbben meggyökerezni, akkor elérte a jóga célját.” (6.18.) Természetesen az érzékek és az elme megfékezése nem könnyű feladat. Manaszas cséndrijanam csa aikágrjam paramam tapah – mondja a smrti-sásztra. Magyarul: ,,Az érzékek és az elme feletti uralmat, valamint azok egy bizonyos cselekedetre való összpontosítását tapah-nak, azaz önszigornak nevezik.” Nagy akaraterőre van szükség ahhoz, hogy az ember képes legyen önként vállalni az ezzel járó nehézségeket, ugyanis az elme és az érzékek mindig megszámlálhatatlan anyagi, testi és elmebeli élvezetre ösztönöznek. Aki képtelen megtanulni uralkodni felettük, annak figyelme szétszórttá válik, minek következtében határozatlan és gyenge jellemű lesz. Persze csupán erőnek erejével nem lehet megfékezni az érzékek és az elme hatalmát; az akaraterőn kívül elengedhetetlenül fontos a lelki tudományban való jártasság, és az a bölcs belátás, mely meggyőz bennünket, hogy érdemes a kezdetben nehezen elviselhető megpróbáltatásokat vállalni. Ha valaki a jóga szabályok szigorú betartásával edzi önmagát, nem lesz többé saját érzékei rabja, hanem uralkodni fog azok felett. így koncentrálóképessége és agytevékenysége is rendkívüli arányban megnövekszik.

Körösi Csorna már kisdiák korától tudatosan vállalta a tapaszját, azaz önszigort. “Önmegtartóztató lemondásban élt, nemcsak olyankor, amikor a körülmények kényszeríttették, hanem mindenkor és mindenütt.”(7) Egy nagyenyedi diák így emlékezik vissza társa különös szokásaira: “Nyalánkság- vagy hevítő itallal sohasem élt… Nekem sokan parancsolnak -mondta -, hadd parancsolhassak én is gyomromnak. Ti is megtehetnétek, de nincs akaratotok… Rendesen a kopasz földön vagy a deszkapadlózaton hált… Ellenvetéseimre azt felelte, hogy (…) szoktatni kell a testet a nélkülözéshez, mert
a test hálátlan és minden kényeztetést megbosszul.”(8) Mint tudjuk, Csorna sikeresen végezte a jógíkus önnevelést, olyannyira, hogy a későbbiek folyamán képes volt átvészelni a gyakran mínusz húsz-harminc fokos himalájai zord telet. Szinte hihetetlen, de ezidő alatt a tisztított vajjal (ghi) kevert gyógytea volt egyedüli eledele. Mikor pedig Bengálba költözött, az ottani hindu szokásoknak megfelelően többnyire főtt rizsen élt. Még öltözékében is az egyszerű, helybeli hagyományokat követte. Bort vagy szeszt sohasem ivott, dohánnyal vagy más élvezeti cikkel sohasem élt.(9)

A jóga tanok szerint a lelki életben kiváltképp fejlett személy még a házasság keretein belül, a kizárólag gyermeknemzés céljából különben megengedett nemi élet lehetőségével sem él, hogy ezáltal még nagyobb szellemi erőre szert téve végképp elvághassa az anyagi vágyak kötelékeit, melyek a közönséges embereket súlyos bilincsekként kötik e világhoz, az ismétlődő születés és halál körforgásához. Mint a kutatások azt egyértelműen bizonyítják, a szentéletű magyar tudós azon ritka kivételek közé tartozott, akik a felsőbb, nemes cél érdekében önként vállalták a cölibátust, lemondván a Védák szerint legnagyobb és egyben legillúzórikusabb anyagi örömről. Egyik életrajzírója így fogalmaz: “A halála óta eltelt hosszú idő alatt az életével foglalkozó sok kutatás ellenére sem merült fel még egyetlen olyan utalás, mely szerint Csorna életében nő, akár mégoly ártatlan viszony szerepelt volna. Élete valósággal chef d’oeuvre sans amour volt.”(10) A jógíkus életmódnak meg is lett az eredménye. Csorna olyan hihetetlen energiával, koncentrálóképességgel valamint emlékezőtehetséggel rendelkezett, ami párját ritkítja mind a mai napig. Legalább húsz nyelven írt, olvasott és beszélt, köztük olyanokat, mint az arab és a szanszkrit, melyeket igen nehéz elsajátítani. “Emlékezőtehetsége szintoly nagy volt, mint szorgalma: amit olvasott, sohasem feledte.” (11)

A jóga-bölcselet “egyhegyű” (ékagra) típusúnak nevezi azt az embert, aki a jógatudomány elsajátításának eredményeként képes figyelmét és gondolatait egyetlen célra irányítani. Csorna figyelme is ilyen egyhegyű volt. Ennek köszönhette, hogy még a legzavaróbb, legnehezebb körülmények közepette is képes volt munkájára összpontosítani, s így azt minél rövidebb időn belül elvégezni. Dr. Gerard (az első nyugati orvos-utazó a Himalája vidékén) így emlékezett vissza a székely vándortudósra: ,,Mr. Csorna egészen úgy hat megjelenésében, mint az ókor bölcseinek valamelyike; a legigénytelenebb módon él, s nem mutat érdeklődést környezetében semmi iránt, kivéve irodalmi célkitűzéseit, melyek egyébként felölelik a környező országok vallásait.”(12) T.M. Pavie francia orientalista többször is meglátogatta az akkoriban Kalkuttában, az Ázsiai Társaság könyvtárhelyetteseként dolgozó Körösit. Ezt írja róla: gyakran láttam őt belemerülve a száguldó gondolataiba (…), hallgatagon, akárcsak a bráhmanák, akik lehajolva íróasztalocskájukra szanszkrit szövegek másolásával foglalkoznak.”(13)

Azt tudjuk, hogy a Biblia Körösi egyik leggyakrabban olvasott könyve volt. De vajon az indiai bölcselet ősi könyveivel mikor és hol ismerkedett meg? Lehetséges, hogy már egyetemi tanulmányai során kezébe jutottak olyan keleti művek, melyek hatással voltak rá, és megerősítették sajátos hajlamait? Mindez nincs kizárva, hiszen a Védák XIX. sz. elején megjelent első fordításai nagy érdeklődést váltottak ki a nyugat-európai értelmiség berkeiben. Azt mindenesetre biztosan tudjuk, hogy észak-indiai tartózkodása idején, miközben a tibeti nyelv feldolgozásával foglalkozott, a tibetire lefordított szanszkrit műveken keresztül Csornának egyre több alkalma adódott a Védák tanulmányozására. És mivel a vallásfilozófián kívül a magyar nép őstörténete is érdekelte (tulajdonképpen ez és a magyar őshaza felderítése volt eredeti célja, ami Ázsiába vezérelte lépteit), nem csoda, hogy mind nagyobb érdeklődést tanúsított e páratlanul gazdag ismerettel rendelkező irodalom iránt. Amikor pedig kutatómunkáját befejezve elhagyta a Himalája vidékét, hogy a hosszú évek alatt összegyűjtött anyagot Calcuttában sajtó alá rendezhesse, még nagyobb lehetőség tárult fel előtte a jóga-bölcselet és kultúra tanulmányozására. (Evégett határozta el, hogy megtanulja a szanszkrit, bengáli és egyéb indiai nyelveket.) Útja során az ún. Nagy-Törzs útvonalát követte, amely a hinduizmus legjelentősebb zarándokhelyeit, szent városait érinti. Csorna így többek között a Bhagavad-gítá helyszínét, a kuruksétrai csatamezőt, ezenkívül Mathura városát és Vrndávana falva környékét (az előbbi Krsna szülővárosa, az utóbbi pedig gyermekkorának színhelye), valamint a minden tizenkettedik évben több millió jógí” találkozásának helyet adó Prajágot (ma Allahabad), sőt Benáreszt is meglátogatta. Több, mint valószínű, hogy a misztikus India főbb szent helyein áthaladó hosszú út nagy hatást gyakorolt rá. Hogy Körösi milyen nagy jelentőséget tulajdonított India szanszkrit nyelven írt, lenyűgözően magasszintű, ősi bölcseleti irodalmának, a Védáknak, az kitűnik leveleiből: “…köszönetet mondok azért, amit kaptam. De mivel magam meglehetek e pénz nélkül, belőle saját használatomra semmit sem fordítok, hanem (…) szanszkrit könyveket fogok beszerezni, s elküldöm azokat Magyarországra…”(14)

Tudósunk behatóan tanulmányozta a hinduk, s egyben a világ legterjedelmesebb eposzát, a Mahabharatát is, melynek egyik fejezete a Bhagavad-gítá. Véleménye szerint ez a mű “India legnagyobb szentírása”.

Körösinek Indiában a Csiléngi dásza nevet adták tisztelői, melynek jelentése:,.Európából jött hívő”. A dásza szanszkrit szó, pontos fordítása: szolga. Indiában az ősi vaisnava hagyomány így jelöli a személyes Istent imádókat.
Mindent összevetve megállapíthatjuk, hogy nemzetünk büszkeségét, Körösi Csorna Sándort nemcsak a filológia és tibetológia terén elért, mind a mai napig páratlan eredményei tették örök időkre világhírűvé, hanem jámbor, erkölcsös természete és szeplőtlen, szent élete is. Munkásságával nagy tiszteletet, elismerést vívott ki kora leghíresebb tudós köreiben, de azt a szívből jövő szeretetet, amellyel ismerősei, munkatársai körülvették, mindenki, aki csak ismerte őt, mindegy, hogy milyen nemzetiségű vagy felekezetű volt – szent tulajdonságai váltották ki. Dicső emlékét megőrizni, ápolni és a jövő nemzedékeinek átadni minden magyar kötelessége. Eötvös József 1843-ban mondott emlékbeszédének szavaival: “Az emberi nemnek szüksége van nagyszerű példákra is, hogy a serdülő ivadék maga előtt látva a férfiút, kinek követésére magát gyöngének érzi, fölfelé tekinteni, nemes célokért lelkesedni, értök fáradni, nekik áldozni tanuljon, s kinek élete e célnak megfelel, annak nem hasztalan folynak le napjai.”(15)

Az idézett irodalom

1. Baktay Ervin: Körösi Csorna Sándor. Budapest, 1962. 43. o.
2. Szilágyi Ferenc Körösi Csorna Sándor levelesládája. Budapest, 1984. 37. o.
3. W. W. Hunter: Körösi Csorna Sándor – Buddha élete és tanítása. Bukarest, 1982. 47. o.
4. Csetri Elek: Körösi Csorna Sándor. Bukarest, 1984. 24. o.
5. W. W. Hunter: i. m. 49. o.
6. Csetri E.: i. m. 120. o.
7. Baktay E.: i. m. 43. o.
8. Szilágyi F.: i. m. 31. o.
9. Baktay E.: i. m. 243. o.
10. Baktay É.: i. m. 43. o.
11. Szilágyi F.: i. m. 28. o.
12. W. W. Hunter: i. m. 67. o.
13. W. W. Hunter: i. m. 78. o.
14. Dr. Blaskovich Lajos: Őshaza és Körösi Csorna Sándor célja. Budapest, 1942. 17. o.
15. Szilágyi F.: i. m. 40. o.

B. A. Nárájana Szvámí

1986/1.