Sukla előző élete

A világon jelenleg mintegy ötszázmillió ember a lélekvándorlást nem pusztán elméletnek, hanem ténynek, életfelfogása részének tekinti. Ezt tanulták ősi írásaikból, ebben a tudatban éltek elődeik is évezredeken át. Ez az elmélet nemcsak keleten terjedt el; még olyan ókori filozófusok is, mint például Platón elfogadhatónak tartották azt a gondolatot, hogy lelkünk korábban más testekben élt, és a fizikai halál után ismét új formába költözik.

Az elmúlt két évtized során Dr. Jan Stevenson, a Virginiai Egyetem pszichiátria professzora a világ különböző részein olyan emberekkel készített interjút, akik valamilyen módon emlékeznek előző életükre. Igyekezett elfogadható bizonyítékokat találni, kiszűrte a hamis, ellentmondásos történeteket. Az általa megvizsgált 1300 eset egyikének főszereplője az indiai Sukla, akinek tettei és viselkedése szintén megerősítik a lélekvándorlás elméletét.

Sukla Gupta egy nyugat-bengáliai faluban, Kampában élő vasúti munkás lánya. Már másfél éves korában többször látták, amint egy kispárnát vagy egy fadarabot ringatott, ,,Minu”-nak szólítván az élettelen tárgyat. – Minu a kislányom – mondogatta.

A következő három év során egyre több fény derült a rejtélyre. Később Sukla már nemcsak lányáról, Minuról beszélt, hanem testvéröccseiről, Khéturól és Karunáról, valamint férjéről, vagyis “Minu apjáról” is. (Az erényes hindu feleség nem ejti ki férje nevét.) Elmondta azt is, hogy első gyermeke, egy kisfiú még csecsemő korában meghalt. Elbeszélése szerint mindannyian Bhatpara város Rathtala kerületében éltek.

Sukla családja ismerte valamelyest a tizenegy kilométerre fekvő Bhatparát, de még soha nem hallottak ilyen nevű kerületéről, és természetesen azokról az emberekről sem, akiket Sukla megnevezett. Ő azonban egyre jobban vágyott oda, és kijelentette: ha szülei nem viszik el, egyedül vág neki az útnak.

Szen Gupta, Szukla édesapja megvitatta a dolgot néhány barátjával, köztük Cs. Pallal, aki Bhatpara közelében lakott, s akinek két unokatestvére is élt abban a városban. Tőlük tudta meg, hogy a városkának valóban van Rathtala nevű kerülete, és él ott egy Kéthu nevű ember, akinek sógornője, Mana néhány évvel azelőtt meghalt, hátrahagyva kiskorú lányát, Minut.

Szen Gupta elhatározta, hogy tovább folytatja a kutatást, s eleget tesz kislánya kívánságának. Egy napon családjával együtt Bhatparába indult. A városba érve kiderült, hogy Sukla ismeri a házhoz vezető utat, így minden kérdezősködés nélkül jutottak Amritalal Cshakravarti házához. Sukla azt állította, hogy ő az apósa.

Amikor a társaság a házhoz ért, Cshakravarti éppen a ház előtt, az utcán állt. Sukla – amint meglátta – szemérmesen a földre tekintett, engedelmeskedve annak a szokásnak, amit egy hindu fiatalasszonynak idősebb férfirokona jelenlétében követnie kell.

Amikor azonban be akart lépni a házba, zavarba jött. Úgy tűnt, nem találja a bejáratot. (Később derült ki, hogy Mana halála után az ajtót áthelyezték a ház másik oldalára.)

A család hamar tapasztalta, hogy Sukla nemcsak a házat ismerte fel, hanem annak lakóit is. Legalább harmincan voltak Amritalal Cshakravarti házában, de Sukla mégis tétovázás nélkül, magabiztosan választotta ki a vendégek közül férjét, Haridhana Cshakravartit. Felismerte anyósát és sógorait is. A jelenlevők megdöbbenve tapasztalhatták, hogy a kislány a legtermészetesebb módon feleségként, illetve anyaként viselkedett; és egyesek úgy érezték, mintha Mana jelent volna meg ismét közöttük.

Amikor a “kislány és gyermeke” találkozására került sor, többen nem tudták visszatartani könnyeiket. Szívük elszorult, olyan bensőséges szeretettel közeledett Sukla a nála jóval idősebb lányhoz. (Sukla öt éves volt ekkor, Minu pedig tizenkettő.) Úgy beszélt vele, mintha csak nemrég váltak volna el, s aggódó szeretettel kérdezgette. A jelenet olyan szuggesztív és megható volt, hogy sokakban minden kétséget azonnal szétoszlatott.

Később Sukla megkérte a háziakat: engedjék meg, hogy segíthessen az ebéd elkészítésében. Mindenkit ámulatba ejtett, ugyanis halavát és karfiol pakorát akart főzni, melyek Haridhana Cshakravarti kedvenc ételei voltak.

Ezt követően Sukla és volt férje többször is találkozott. A kislány mindig nagyon várta ezeket az alkalmakat, és mindig eszményi hindu feleség módjára viselkedett. Ilyenkor mindig szívesen beszélgettek az együtt töltött időkről. Sukla többek között mesélt “férjének” az előző életében viselt három kedvenc szárijáról is, amiket egy ruhákkal teli ládából ki is választott. Mindenki igazolta, hogy e szárikat Mana viselte azelőtt.

E viselkedés indoklására a kriptomnézia elmélete a “rejtett emlékezet” kifejezést használja. A pszichológusok tisztában vannak azzal, hogy agyunk jóval több emléket raktároz el, mint amennyit tudatosan képesek vagyunk felidézni. Hipnózis hatása alatt például az idős ember is élénken leírhatja ötödik születésnapját, amelynek egyetlen pillanatát sem tudná felidézni tudatosan. Arra is képes lehet, hogy elmesélje egy harminc évvel azelőtt olvasott, rég elfelejtett regény tartalmát.

Milyen magyarázatot találhatunk még erre az esetre?

A kriptomnézia hipotézise szerint az előző életről őrzött emlék nem más, mint a tudat által elfelejtett dolgok, olvasott vagy látott események felbukkanása.

Sukla esetében azonban hangsúlyozni kell, hogy egy gyermekről van szó, aki előző életéről szóló emlékeit nem hipnózis alatt, hanem ébren, tudata birtokában idézte fel. Feltételezhetnénk, hogy valami más módon szerezte ismereteit, de ez csak feltevés; bizonyíték nincs semmiféle ilyen forrásra.

És ezzel visszajutottunk a reinkarnáció elméletéhez. A tudomány természetesen soha nem fogja tudni “bebizonyítani” az újraszületést. Dr. J. Stevenson és más kutatók munkájának eredményeképppen tekintélyes számú adat áll rendelkezésünkre, melyek mind azt bizonyítják, hogy a lélekvándorlás létezik. A tudomány azonban még nem jutott messzire a reinkarnáció magyarázatában. Miért és hogyan működik? Ki vagy mi születik újra? Mennyi idő telik el a halál és az új születés között? Mindannyiunkkal megtörténik, vagy vannak kivételek?

Énünk mindig ugyanaz marad, miközben testünk és értelmünk egy fiatal, majd egy idős ember testévé és értelmévé válik. Ugyanúgy a halál is csupán a léleknek az egyik testből a másikba való átmenete. Mégis a halál a legnagyobb megrázkódtatás. Átérve a “másik oldalra” általában mindent elfelejtünk, éppen úgy, ahogy álomba merülve elfelejtjük, mi történt velünk napközben, majd felébredve már nem emlékszünk álmainkra.

De a sokféle próbálkozás után megtalálhatjuk a magyarázatot Dr. Stevensonnál is. Ő több lehetőséget is megvizsgált,majd kijelentette: – Talán úgy érthetjük meg legjobban Sukla esetét, ha elfogadjuk állítását, miszerint ő valóban Minu anyja volt.

Dzsájadvaita Szvámí

1986/1.