A zarándoklat misztériuma

Egyszer már jártam itt.

Két éve talán? Akkor autóval mentünk fel a sztupához. Érdekes volt, hogy itt, Magyarországon ilyesmi megvalósulhat. Hetekig cikkezett róla az újság, hogy egy koreai szerzetes álombéli inspirációja nyomán egy buddhista kegyhely létesül Magyarországon, és épp Zalaszántón. Így hát mi is útba ejtettük egyszer, mikor arrafelé jártunk. Szép volt, vakítóan fehér, de semmi más hatással nem volt rám.


Most, másodszorra, más körülmények között jutottam fel a sztupához: autó híján busszal utaztunk Zalaszántóig, onnan pedig kis családomnak gyalog kellett felsétálnia a hegyre.

A falu határában egy különös szoborra lettünk figyelmesek: aránytalanul hosszú kezű, mandula szemű, kopasz férfit ábrázolt, mintha csak Csontváry formázta volna meg az alakját, mellette nyíl alakú tábla: “Kőrösi Csoma Sándor ösvény.” Így egyszerre két dolgot tudtunk meg, egyrészt: kit ábrázol a szobor, másrészt hogy jelzett út visz fel a sztupához. Alaposabb szemrevételezés után az is kiderült, hogy a szobor kéztartása azért olyan furcsa, mert egy olyan fatörzsből faragták ki, melynek egyik ágát meghagyták és kezet formáztak belőle. Elindultunk hát az ösvényen a szép tavaszi időben. Az út szélén a tavasz első virágai nyíltak, persze szemét is akadt bőven, meg ott virítottak a tavalyi gyomok elszáradt szárai is. No nem baj. Reménykedtem, hogy a gyalogút egyenesen a sztupához vezet, és nem kerül annyit, mint az autóút. A hegy aljából világosan lehetett látni a sztupát, csak meg kellett volna célozni, és egyenesen felkapaszkodni a meredélyen: “Nyílegyenes Ösvény”, elvégre nem a Himalájában vagyunk, ezek a lankás zalai dombok nem foghatnak ki rajtunk. De az ösvény bizony rácsatlakozott a poros makadámútra, ahol az autók is járnak, csak reménykedhettem, hogy majd később letér róla.

Régi pincék és lakóházak mellett haladtunk el, kutyaugatás hallatszott a kerítések mögül, az út szélén eldobált rozsdás vödrök, üvegek díszelegtek. Így mentünk egy darabig, mígnem átkeltünk egy hídon, és egy útelágazáshoz értünk: na végre, biztosan itt kell lekanyarodnunk a makadámútról és rátérni a nyílegyenes ösvényre, semmi kétség. Egy útjelző tábla korhadt maradványai pihentek az árokban, a biztonság kedvéért megkíséreltük ösz-szerakni, sikerült is. Nem értem: világosan mutatja, hogy az ösvény továbbra is követi az autóutat… No nem baj, majd később talán letér róla. Mentünk hát tovább.

És ekkor csodálatos változásra lettünk figyelmesek: a hídon túl megszűnt a kutyaugatás, sehol egy szemét, csak madárdal, az út mellett pedig egy kristálytiszta vizű patak csobogott vidáman, partjain, a fák közt valószínűtlenül zöld fű és a tavasz összes virága. A hegyoldalon épp egy csapat őz futott be kecsesen az erdőbe… Álomszép.

Ekkor értettem meg: mi nem véletlenül haladunk ezen az úton, és az út sem véletlenül kanyarog arra, amerre: akaratlanul zarándokokká váltunk, s az út, amelyen haladunk, zarándokút, melynek díszletei és állomásai szimbolikus jelentéssel bírnak és párhuzamban vannak a beavatási fokozatokkal is. Visszagondoltam az eddigi állomásokra: kezdődött az egész a Kőrösi Csoma szoborral. Ő a mester, a guru, aki személyes inspiráló erejével a szellemi evolúció ösvényére tereli a keresőt, és bizonyos esetekben végig is kíséri azon. Vezető nélkül nem lehet elérni a célt, hiszen vannak olyan szent helyek a világon – gondoljunk például a Himalájára –, melyek megközelítése tapasztalt vezető nélkül nemcsak nehéz, de életveszélyes is.

Sok út vezet a hegyre, de nem minden irányból lehet feljutni. Az őszinte mester csak azokon az ösvényeken vezeti a zarándokokat, melyeket ő már alaposan kiismert, végigjárt, és meggyőződött arról, hogy nem a semmibe vezetnek. Ezért minden utat egy mester neve fémjelez, az ő nevéhez fűződik, az ő áldása kíséri a zarándokot.

Így indult tehát az út, és hosszú ideig a hétköznapi élet díszletei között futott: zaj, szemét, kutyaugatás, ám mégis ez az út egyik legszebb szakasza, hiszen ez a kezdet, az első szárnypróbálgatás időszaka.

Utána változás történik, a vándor átkel egy hídon és egy válaszúthoz ér: ha türelmetlensége folytán a rövidebbik utat választja (ahogy mi is kerestük a nyílegyenes ösvényt), úgy vagy eltéved az erdőben, vagy visszakanyarodik a falu felé, a hétköznapi élet létsíkjára. (Ekkor már biztos voltam benne, hogy a másik út egyszerűen visszavitt volna minket a faluba.) De szerencsénk volt, el tudtuk olvasni a tábla üzenetét, így a Völgy felé folytattuk az utunkat. A tábla nyilvánvalóan a Szent Iratokat képviseli, a Völgy pedig minden zarándokút elmaradhatatlan fázisa: a Földi Paradicsom.

A legtöbb zarándok itt letáboroz, és élvezi a természet szépségeit. Ez a szféra a kereső első jogos jutalma az első erőfeszítésekért, ízelítő abból, milyen is lehetne ez a világ, ha a felsőbb világokkal csak egy kicsit is több kapcsolata volna: szép, magasrendű, érdekes, ápolt, művészi. Ám ez az első kísértések helye is: erős a csábítás, hogy a vándor letelepedjen és ne keressen tovább, pedig a lényeg még odébb van: ha ilyen csekély erőfeszítésért ilyen nagy a jutalom, akkor mi lehet távolabb?

Egy autó száguldott el mellettünk nagy port kavarva, két kisgyerek mosolygott ránk a hátsó szélvédőn át, az egyik kinyújtotta a nyelvét és grimaszolt, a másik lefényképezett minket. Hát igen. Ők biztosan nem érzékelik, hogy zarándokúton járnak: felszáguldanak, körülnéznek, aztán meg leszáguldanak anélkül, hogy az egész bármilyen nyomot is hagyna bennük. Romano Guardini egy mondata jut eszembe: “Az élet nem probléma, amit meg kell oldani, hanem misztérium, amit át kell élni!” Nem az a cél, hogy felkerülj a hegyre, hanem hogy végigjárd a feljutás lépcsőfokait, kipróbáld a zsákutcákat, beleess a csapdákba. Ha csak a feljutás ténye számítana, a legegyszerűbb és leggyorsabb megoldást kellene választani: autó, helikopter stb. De nem! A gyaloglás a lényeg, az erőfeszítés, a megpróbáltatás. Minden zarándokútnak csak akkor van értelme, ha gyalog járjuk végig – magányosan, vagy társakkal: mindegy. Ugyanígy az élet beavató zarándokútján sem az a fontos, hogy minél előbb elérjük az üdvöt, a megvilágosodást. Végig kell élni minden létformát, minden tudatsíkot, be kell járni a teljes kört, és végül befogadni a teljességet, végül feljutni a csúcsra, ahonnan minden belátható, érthető, ahol minden a helyére kerül.

No de a csúcs még odébb van… A mesés völgy, a Földi Paradicsom sem tart soká, újabb elágazáshoz érünk. Jobbra egy kőbánya, ugató kutyák őrzik a telepet, egyenesen tovább folytatódik a mesés völgy a patakkal és tovább kerüli a hegyet, balra meredek köves emelkedő, az árokban újabb széttört útjelző tábla. Sikerül kisilabizálni a tábla jelzéseit: egyértelműen balra mutat a meredek emelkedő felé. Elindulunk hát a kietlen, kövekkel teleszórt meredélyen. A bájos völgy után kellemetlennek tűnik, de nincs mit tenni, erre mutatott a nyíl, így hát kapaszkodunk egyre feljebb.

A válaszút értelme világos: aki jobbra megy, az a kőfejtőben találja magát: azokra vonatkozik, akik belekóstoltak ugyan a szellemi szféra magasrendű gyönyöreibe, ám mégis visszatérnek a hétköznapi valóság szintjére. Az ő számukra az élet merő robot, szürkeség és rabság. Aki viszont a Völgyben haladó ösvényen folytatja az útját, az csak körbe-körbe halad a hegy körül, de nem jut fel soha: azokra vonatkozik, akik nem tudnak elszakadni a Földi Paradicsom magasrendű, de mégiscsak felszínes örömeitől, és megragadnak az öncélú Élet síkján. A meredek, köves ösvény pedig az aszkézis fázisát jelenti, és szinte automatikusan adódik a Földi Paradicsom antitéziseként. Ez az első komoly megmérettetések korszaka: lemondás, önfegyelem, szigorú, értelmetlennek látszó szabályok jellemzik a lelki fejlődés ezen szakaszát. Sokakat ez rettent vissza a továbblépéstől, és rekednek meg az előző fokon. Pedig a vándornak itt alkalma nyílik arra, hogy kiégessen magából minden durva földi nehezéket, és ezáltal egyre feljebb emelkedjen a szellem birodalmába. Most ez a szakasz csak néhány percig tartott, de vannak zarándokutak, ahol gyakorlatilag az egész az akaraterőről, és az önfegyelemről szól.

Az aszkézis szakasza után ismét megváltozik a táj, de már nincs útelágazás. Az út az erdőben folytatódik, és ha csak alig érzékelhetően is, de emelkedik. Hatalmas, simatörzsű bükkfák állnak az út mentén, mintha oszlopcsarnokban haladnánk, átható a csend. Hosszan sétálunk így minden különösebb erőfeszítés nélkül. Látszóag nem történik semmi, szinte unalmas, de valami lényeges változás azért mégis végbemegy: a csend lassan és észrevétlenül belénk költözik, gondolataink áttetsző párává válnak, szinte üressé válunk. Igen, most már érthető: ez a meditáció stádiuma, a Csend Országa. A legnehezebb szakasz. Az eddigi próbatételek során a feladat mindig egyértelmű volt: továbblépni. Merni belépni egy tágabb, egyetemesebb szférába, ahol átértékelődnek eddigi viszonylataink, feladjuk jó és megszokott viszonyítási pontjainkat, de kapunk újakat, biztosabbakat. Itt viszont nem a táj változik, és az utas állandó, hanem az utas cseréli le jól megszokott énjét. Egy mélyebb, valódibb, igazabb énre. Vagyis meghal. Nem kis bátorság kell hozzá. Az eddigi próbatételekhez is kellett bátorság: feladni a világi értékeket és keresővé lenni, feladni a keresést, és merni találni, elfogadni a szellem első ajándékait, majd azokat is feladni és vállalni az önfegyelmet, hogy magunk is adakozókká lehessünk. Majd feladni az aszkézist is, hiszen az sem cél, csak eszköz, végül vállalkozni a legnehezebb feladatra: levetni hamis énünket, ami csak maszk, jelmez, szerep, és rájönni, hogy a lélek maga nem szép és nem csúnya, nem erényes és nem bűnös, nem okos és nem buta, ezek a fogalmak mind a teremtett relatív világ kettősségeihez tartoznak. Ezzel szemben a lélek nem más, mint – üresség. Semmi. Csend. Minőségtelen nemlét. Rettenetes felismerés…

Ekkor feltűnt a sztupa.

Csak az út legelején láttuk utoljára, vándorlásunk során végig láthatatlan volt a számunkra. Most viszont itt áll előttünk ragyogón és hófehéren.

Három erkélyszerű függőfolyosó övezi a sztupát, fölöttük a hatalmas fehér kupola, déli oldalán egy aranyszínű Buddha-szoborral, legfölül antennaszerű hegyes “dísz”. A kupola egy életfát és buddhista ereklyéket rejt magában. A sztupa nem templom, nem lehet “bemenni”, gyakorlati funkciója nincs. A zarándokok körbe szokták járni a három szintet mindig szigorúan a jobboldalukat mutatva a sztupának, így fejezve ki tiszteletüket annak az eszménynek amit a Buddha képviselt és a sztupa is kifejez. Sőt sugároz! Mert noha a sztupának semmi gyakorlati haszna nincs, és a buddha-eszmény kifejezése sem túl látványosan történik, hiszen az épület egy zalai falu határában van az erdőben, ráadásul a sztupa alakjában fellelhető szimbólumrendszert sem értik sokan felénk, ám az épület jelentősége mégis rendkívül nagy. A sztupa tetején látható “dísz” alakja nem véletlenül emlékeztet antennára: a sztupa és a hozzá hasonló szakrális épületek mindenképpen mágikus erővel rendelkeznek, és ezt képesek is sugározni. Nem véletlen az sem, hogy hova építik, mikor, milyen az alakja és milyen szertartásokat végeznek felavatásakor. A templomok és egyéb szakrális építmények mindig a Föld olyan pontjaira épültek, ahol valamely pozitív erő nyilatkozik meg a mi létsíkunkon, amely ponton egy összekötő csatorna létezik ég és föld között, egy dimenziókapu. A Balaton-felvidék, ahol a sztupa is található, egyébként is gazdag ilyen helyekben, a szakrális építmények pedig még fel is erősítik a megfelelő “sugárzásokat”.

Végigjárjuk az emeleteket: először a legalsót, majd a másodikat, végül a harmadikat. Így jutunk fel a Buddha szoborhoz, ami egykedvűen néz dél felé félig lehunyt szemmel.

Ez itt a világ közepe.

A szinguláris pont.

A tengely ami körül minden forog. Itt egyesülhetünk az összes megvilágosodottal, akikre az jellemző, hogy életük minden pillanatában ezzel a belső, láthatatlan középponttal egységben élnek, lényük nem oldódik fel a külső szférákra jellemző relativitásban. Áhitatot ébresztő élmény. Ilyenkor gyertyát, vagy füstölőt kell gyújtani. A szobor alatt leégett gyertyák nyomai, úgy látszik, mások is hasonlóan éreztek, mikor felértek.

Túljutottunk hát a teremtett világ négy létsíkján, a négy elemből álló világon: hétköznapok – föld, paradicsom – víz, aszkézis – tűz, meditáció – levegő. De itt nem a semmi vár ránk, a minőségtelenség, hanem valami megfoghatatlan minőség. A buddhizmus nirvánáját gyakran azonosítják a teljes megsemmisüléssel, semmivé válással, ám a buddhizmus végkövetkeztetése nem a semmi. A nirvana pusztán egy metafora, egy hasonlat. A jelentése: ki az erdőből. Képzeljünk el egy trópusi dzsungelt, ahol örök félhomály uralkodik, és utak nincsenek. Micsoda öröm az eltévedt vándor számára, ha kijut a rengetegből, és egy hegycsúcsról körbepillanthat. Az őt körülvevő semmire nem azt fogja mondani, hogy üresség, hanem azt, hogy távlat, kék ég, fényesség, ahol minden elnyeri értelmét. Ehhez hasonlóan, a gondolatokat lecsendesíteni képes meditáló sem oldódik fel egy elvont szubsztanciában, hanem egyszerűen kiteljesedik a tudata, és noha bizonyos értelemben megsemmisül, hiszen egy belső metamorfózison megy keresztül, ez nem jelent minőségtelenséget. Viszont a Csend Országának végső tanulsága, megtapasztalandó leckéje az volt, hogy a lélek nem más, mint üresség. Nem ellentmondás ez? Ramana Maharisi szerint: “a lélek szubtilisabb, mint az űr.” Nyivánvaló, hiszen az űr, a tér a fizikai világ szerves része, és fizikailag jól leírható módon viselkedik, sőt még tömeggel is rendelkezik. A léleknek viszont valami megfoghatatlannak kell lennie, valami finomabbnak, ami túl van a fizikai leírhatóság merev törvényein. A kulcsszó: a személy.

Ha a fizikai világból közelítünk a lélek világa felé, akkor “fogyást”, anyagtalanodást tapasztalunk, semmivé válást. Ez volt a meditáció alapélménye is: “a lélek semmi”. Ha viszont a lélek világa felől haladnánk az anyag világa felé, akkor elszemélytelenedést érzékelnénk. Ez sugallja azt, hogy ha más szempontból vizsgálnánk a fölfelé vezető utat, akkor azt nem az egyre megfoghatatlanabb szférák világaként érzékelnénk, hanem egy egyre személyesebbé váló világként, aminek alapeleme nem az atom, hanem a személy. A személyességről alkotott fogalmaink többnyire tévesek. A köztudatban még nem vert gyökeret, pedig a modern pszichológia már rég felismerte, hogy karakterünk (egyéniségünk) felépítésében nem az egyéni, de nem is az egyetemes tulajdonságok játszák a főszerepet, hanem a kollektív (archetipikus, asztrális) erők, melyeknek legfőbb tulajdonsága a tudattalanság. Azt viszont már nem teszi hozzá a pszichológia, hogy ez nem valódi személyiség, csak maszk, míg létezik egy valódi személyiség, aminek a legfőbb tulajdonsága a tudat és a tudatosság. Amíg nem érjük el a teljes tudatosság szintjét, addig nem is vagyunk személyek, csak bábok tőlünk független erők kezében.

A zarándokút végső célja tehát egy felsőbbrendű személyiség, Jézus, Mária, Siva, Csaitanja vagy jelen esetben Buddha, akiben már megvalósult a teljes tudatosság, és az korlátlan szabadsággal és szeretettel párosul. Feljutván az ő áldását nyeri el a zarándok, misztikus értelemben vele egyesül, a “buddhaság”, “jézusság”, “sivaság”, “máriaság” állapotából részesedik, vagyis tudata kiteljesedik, szabaddá válik. Ez a zarándoklat végső célja és értelme.

Régen a civilizációk nagyon nagy hangsúlyt fektettek szent helyeik tiszteletére, őrzésére. Tudták, hogy egy kultúra fennmaradása elsősorban nem gazdasági, politikai tényezőktől függ, hanem szellemiektől. Ha egy nép képes befogadni magasrendű szellemi teremtőerőket, és azokat manifesztálni, akkor léte hasznos és áldott, de ha szellemi örökségét nem tartja életben, a felsőbb világok szubsztanciáit nem tudja horizontálisan közvetíteni, akkor a léte feleslegessé válik, és előbb-utóbb eltűnik a történelem viharaiban. De fordítva is igaz: amíg egy nép képes képviselni saját szellemi gyökereit, addig nincs az a gazdasági válság, háború vagy természeti csapás, ami létét komolyan veszélyeztethetné.

A régiek tisztában voltak még valamivel: az alsóbb létformák egyetlen dologra áhítoznak igazán, arra, hogy kapcsolatba kerüljenek a felsőbbekkel, a felsők pedig arra, hogy önmagukat lefelé kiárasszák. Szebb szóval: az alsóbb világok a felsőbb világok áldására áhítoznak igazán. Ez az áramlás biztosítja a lét egységét, ha megszakad, az alsóbb szférák egy idő után lezuhannak, felbomlanak és megsemmisülnek. A különböző tisztító és áldásosztó szertartások arra szolgáltak, hogy az áramlás akadálytalan működését biztosítsák. Ilyenek voltak a házszentelő, gyertyaszentelő, keresztelő, stb. Bármilyen furcsán hangzik is, az igazság az, hogy a világ nagy problémáit nem a nagyon látványos politikai megoldási törekvések fogják megoldani, hanem a búzaszentelő körmenetek, mikor a közösség apraja-nagyja kivonul a határba szentképekkel és templomi zászlókkal élen a pappal, aki szentelt vízzel szórja be a vetést. Erre az áldásra áhítoznak ma is a házaink, városaink, az autóink, a házasságaink, a gyerekeink…

Elindultunk lefelé a hegyről. Úgy gondoltam, most már valóban kereshetnénk egy rövidebb utat, hátha látunk valami újat. Találtunk is egy turistaösvényt, de néhány percnyi gyaloglás után kiderült, hogy nem a falu felé visz. Beláttam, hogy a legokosabb a már ismert úton hazaindulni. Ez volt az utolsó próbatétel… És a részvétről szólt. Aki eléri saját szellemi középpontját, a labirintus legbelső kamráját és ott megöli a szörnyet, az mindezt nem önmagáért teszi, hanem mindenkiért – hiszen épp saját kicsinyes és önző énje volt a szörny, amit megölt. A bodhiszattva a létezés leghitelesebb alakja: lemond a mennyek országáról és visszatér az emberek közé oda, ahonnan elindult, és segít azoknak, akik még az út elején állnak. Ő már látja mindenkiben a valódi, isteni ént, a lelket, ez teszi lehetővé, hogy tanítása hiteles legyen, és ne lenézésből, hiúságból vagy szereplési vágyból fakadjon. Ugyanazon az útvonalon ereszkedik lefelé, amelyen feljutott, hogy azokon segítsen legelőbb, akik a már ismert állomások valamelyikén akadtak el.

Minderre nem azonnal jöttem rá, hanem csak akkor, amikor a lefelé vezető úton a kőbányánál egy jobbra-balra forgolódó Wartburgra lettünk figyelmesek. Utasai nyilvánvalóan eltévedtek. Valóban, mikor mellénk értek, láttuk, hogy egy idősebb házaspár ül az autóban, letekerték az ablakot és megkérdezték, hogy merre kell menni a sztupához. Mi pedig elmagyaráztuk nekik…

Kovács Attila