Bálint György: Tömeghalál

A Margitsziget végében, ott, ahol a Duna két ága szétválik, galambokat lőnek az emberek. Elegáns közönség ül kényelmes kerti székekben, cigarettafüst kanyarog, ragyog a kék ég, és ropognak a puskák. Délután négy óra van, reggel óta lövik már a galambokat. Egy hétig tart az élőgalamb-lövészet, hétezer galambot fogyasztanak el ezalatt. Ez napi ezer galamb. Világhírű külföldi bajnokok jöttek el messze földről Budapestre galambot lőni. Nagyszerű autók várakoznak a lövölde előtt. A bajnokok a galambokat menekülés közben lövik agyon. Aki a legtöbbet puffantja le, az lesz a világbajnok.


Meglehetős csend van a nézőtéren. A bajnokok és a sport elméleti kedvelői elmerülten figyelik az eseményeket. Nagy részük kisportolt alakú, napbarnított arcú férfi, harminc és negyven között. Egyeseknek olyan határozott energikus az arca, mintha oroszlánvadászok volnának. Figyelik társaikat, és egy-egy jól sikerült telitalálatnál elismerően bólintanak. Műértők. Puskákat nézegetnek öntudatos és elismerő arccal. Vannak angol puskák, melyek pár ezer pengőbe kerülnek. Mindenki vadonatúj puskával dolgozik. A pénz itt keveset számít, majdnem olyan keveset, mint az állatok élete.

A pályán öt apró, zöld skatulya fekszik sorban. A skatulyákban vannak az élő galambok. Mindegyikben egy galamb. Húsz-husznöt méternyire a dobozoktól áll fel a galamblövő. A zsűri hangszórón hirdeti, ki következik. Magas fiatalember jelenik meg, fején puhakalap, kezében puska. Nem tudhatja, hogy az öt doboz közül melyikből röppen ki a galamb.

“Ez éppen a vicc a dologban” – mondja valaki. Vicc? Hm, a dolog valóban nagyon vicces.

A zsűri most a háttérben megrántott egy láthatatlan zsinórt, és megkezdődik a pár pillanatnyi tragédia. A dobozból felröppen egy fehér galamb. Boldog, hogy kiszabadult a szűk skatulyából. Tiszta a levegő, kék az ég, a galambok ilyenkor örülni szoktak. Ez a galamb is jókedvűen vág neki a levegőnek. Ebben a pillanatban két lövés dördül el, egészen gyors egymásutánban. Furcsa ez, majdnem misztikus. Két éles hang, és ettől a két éles hangtól a kis fehér állat lezuhan a földre.

Vadul vergődik a két szárny, körülötte porzik a föld. Egy apró test vonaglik, egy apró tüdőbe vagy gyomorba ólomgolyó fúródott. Valahonnan oldalról kék-sárga csíkos kabátban, zsokésapkában egy ember fut a pályára. Élő galamb van a kezében. A kiürült skatulyát gyorsan megtölti eleven anyaggal, aztán a haldokló madár felé szalad, mely már alig mozdul. Felkapja, mint egy pehelykönnyű csomagot, és hátrafut vele. A közönség nyugodtan ül, halkan beszélget. A hangszóró mond valamit. Magas, vállas, puskás urak sétálnak. Semmi sem változott, minden teljesen úgy van, mint egy félperccel ezelőtt. Egy galambbal kevesebb, ennyi az egész.

Most zöld szemüveges férfi áll fel. Mereven céloz, a láthatatlan zsinór megint megrándul, egy szürke galamb gyanútlanul kijön a skatulyából. Piff, paff, két lövés. A galamb zuhan, aztán kissé a magasba lendül, hevesen dobálja magát halálos kínjában. Két zsokésapkás szalad a pályára, az egyik az új galambot hozza, a másik üres kézzel rohan a sebesült felé. A lelőtt galamb még egyszer meglendül a porban, a zsokésapkás hirtelen a földre veti magát, testének súlyával fogja le a galambot, mint egy futball-kapus a labdát. Aztán felugrik és visszarohan a madárral. Egy szárny még meg-megrezdül a kezében.

Percenként jönnek az újabb versenyzők. Piff, paff, csattannak a sok ezer pengős puskák, piff, paff, apró koponyákat loccsantanak szét, vékony hasfalakat szakítanak át, finom csontokat törnek össze az ólomdarabkák. Fehér, szürke és tarka testek gurulnak, ugrálnak a porban. Van olyan is, amely lehullik és nem mozdul többet. “Ez szép találat” – mondja valaki a közelemben. Három galambnak szerencséje volt, mialatt ott voltam. Kettőt nem találtak el a lövések. Ezek elrepültek, rémülten, de szerencsésen, és pillanatok alatt eltűntek a Duna fölött. Egy harmadik galamb nem repült fel. Kibújt a skatulyából, és járkálni kezdett. Erre nem szabad lőni, mert e sportnak szigorú szabályai vannak.Labdákkal dobálták ezt a galambot, mint spanyol viadalokon a tunya bikákat, de hasztalanul. Ez a madár nem pusztult el, és a versenyző, akit ilyen pech ért, bosszankodva hagyta el a pályát. Biztosan voltak, akik sajnálták, hiszen olyan sokféle ember van a világon.

Piff, paff, folyik tovább a verseny, hullanak tovább a leölt állatok. Gépiesen megy a dolog, nagyüzem ez. A versenyző előlép, puffant, és már el is fordul, hogy átadja a helyét. Szép idő van, szétlőtt tollak pelyhét hozza felénk a szél. A skatulyák körül vérfoltok látszanak a porban. Valaki, aki velem jött, behunyja a szemét, majd lassan kifelé indul a pályáról, sápadt arccal. Én is elindulok a titokzatos háttér felé, ahonnan a galambok egészségesen jönnek, és ahová szétroncsoltan kerülnek vissza. Sok kalitka van itt, szelíden ülnek bennük a galambok. Néhány zsokésapkás ember készenlétben áll. Élő galambok reszketnek a markukban, gyorsan mozgatják kis fejüket, valamit sejtenek úgy látszik, vagy valami szag csapja meg őket az egyik sarokból. Ebben a sarokban egymás hegyén-hátán fekszenek a lelőtt galambok. Széttárt szárnyuk piros a vértől. Egy részük már nem él, más részük még néha rezdül egyet-egyet. Egy ember térdel a halom mellett, gépies mozdulattal kivesz belőle egy-egy galambot, leteszi maga elé a földre, és fejszével levágja a fejét. A tollazat és a puha föld felfogja a vágás hangját. Nesztelenül dolgozik a fejsze. A levágott galambfejek kis halommá nőnek.

A fejszés ember szakadatlanul dolgozik, mert percenként érkezik újabb madár. Naponként ezer galamb, egy hét alatt hétezer. Pár lépéssel odább frissítőket árulnak, de a galambok vesztőhelyét onnét már nem lehet látni. A sportemberek mosolyogva sétálnak, a hangszóró szól, egy szép vörös hajú nő feszült érdeklődéssel figyel a pálya felé, egy versenyző leeresztett fegyverrel lassan jön ki a mezőnyről. Még csak délután fél öt, a nap melegen süt, a verseny első napja szép eredményeket ígér.

1996/23.