Nyelvünk eredete

Nem véletlen, hogy magyar ember adta a számítógép elkészítéséhez az alapötletet, a kettes számrendszert. Hiszen a világon bárhol élő, magyar nyelvvel foglalkozó nyelvészek, irodalmárok nyelvünkkel találkozván hamarosan észreveszik azt a rendkívüli jelenséget, ami a magyar nyelvben található. „Páratlan, önmagában következetesen fejlődött, harmonikus, amelyben logika van és erő” – mondják róla. Talán az sem véletlen, hogy évtizedek óta a matematikai olimpiákon a magyar diákok hetven-nyolcvan induló csapat közül az első három-öt helyen végeznek. Nem csoda, hiszen magyarul gondolkodnak!

Sajnos, ma már kevesen ismerik nyelvünk varázslatos logikáját, alig van magyar, aki tudatos lenne arról, milyen szavakat is használ valójában. Pedig nyelvünk ősi logikája szervesen illeszkedik a tárgyi világhoz, és kifejezéseinek tartalma nagyon pontosan tükrözi a valóságot.

Íme néhány meglepő példa: ha azt mondjuk, „fennhéjázó”, pont olyan magatartásra gondolunk, mint ahogyan a héja viselkedik, „föntről, lenéző helyzetből” keresi zsákmányát. Az „egyívásúak” pedig annyira egyformák és egykorúak, mint az egyszerre „ívott” halak ivadékai. Ha pedig mindez nyilvánvalóvá tette számunkra nyelvünk titkait, akkor „nyilvánosan” is beszélhetünk erről. Merthogy ősmagyarjaink felnőtt férfitársadalmában szokásjoggal csak a nyíltulajdonos („nyílvanos”) rendelkezett. Ő beszélhetett csak nyíltan a közösség előtt. Érthető a „nyilallik” szavunk is, hiszen a nyílvessző okozta seb fájdalmát pontosabban le sem tudnánk írni. Ha pedig valaki fölött pálcát törtek, nyilván a nyílait törték el. Nyelvünk kimeríthetetlen ezekben a szójátékokban. Egész kultúránk fennmaradását talán éppen nyelvünk e rendkívül logikus rendszerének köszönhetjük.

Bowing John angol nyelvész, indiai alkonzul 1792-1872 között élt. Sok nyelvet ismert, magyarul is beszélt, számos magyar verset fordított angolra. Ki is adta fordításait Poetry of Magyars címmel, antológiájának előszavában pedig ezt írta:

„A magyar nyelv messze áll magában. Egész sajátos módon fejlődött, és szerkezete olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb most élő európai nyelv még nem is létezett. Önmagában következetesen és szilárdan fejlődött e nyelv, melyben logika van, sőt matézis is, erő, a hangzatok minden hajlékonyságával és alakíthatóságával.

Az angol ember legyen büszke arra, hogy nyelve az emberi történelem eposzát tünteti fel. Ki lehet mutatni eredetét, kivehetők, szétválaszthatók benne az idegen rétegek, melyek a különböző népekkel való érintkezés során rárakódtak. Ezzel szemben a magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskő, melyen az idő viharai karcolást sem ejtettek. Nem az idők változásától függő kalendárium, nem szorul senkire.”

A párizsi Sorbonne nyelvészei számítógépes összehasonlítást végeztek. Megvizsgálták a világ élő és holt nyelveit, melyik őrzött meg legtöbbet az úgynevezett ős-etymonokból, vagyis szógyökökből. Az eredmény a következő lett: A mai angol nyelv négy százalék etymont tartalmaz, a latin ötöt, az indiai mudha-khol kilenc százalékot, a tibeti tizenkettőt, az őstörök, türkmén huszonhatot, a szanszkrt negyvenet, a mai magyar nyelv pedig hatvannyolc százalékot. Azt is kimutatták, hogy sok hasonlóság fedezhető fel a magyar és a szanszkrt nyelv között.

Tasi Beatrix