Szent egyszerűség – a bölcsek életstílusa

Indiában vagyunk, Sántivanamban, a „béke erdejében”. Griffiths (1) atya keresztbe tett lábbal ül kicsiny kunyhója előtt. Itt alapított egy ásramot, szerzetesi közösséget (az ásram szó szerint menedéket jelent), ami majdnem teljesen önfenn-tartó. Maguk termelik a rizst, a kókuszdiót, a zöldségeket, a gyümölcsöt, saját teheneik adják a tejet. Nincs állandó be’ vételi forrásuk, az ásram nem számít fel díjat az ottlétért, a meditációs gyakorlatok résztvevői önkéntes adományokkal támogatják a közösséget. Bedé atya azt mondja: hónapról’ hónapra, olykor egyik napról a másikra élnek, de ennek így kell lennie.

 

Az ásrami élet, mint mindenütt Indiában, kora hajnal’ ban kezdődik. Napkeltekor rövid meditációt tartanak a Kauvéri folyó partján, majd imádkoznak a kápolnában. Az étkezés vegetárius, s a helyi szokást követi. Az indiai és nyugati résztvevők napjában négyszer meditációra gyűlnek össze, amelyeken hindu, buddhista és keresztény fohászokat recitálnak gyertyák fénye s füstölők illata mellett.
A helybéli falusiak igazi szannjászínak, szentéletű embernek tartják Bedé atyát, aki nem külsőségekben az, aminek nevezik, hanem a szó igaz értelmében: önkéntes szegénységben és szigorú aszkézisben él.
Bedé Griffiths atyával Renée Weber(2) beszélgetett.

– Ön meglehetősen aszketikus körülmények között él itt vidéken, s ez az egyszerű életmód a tanítása része. Legtöbbünk nem tudna így élni. Komoly lemondásnak, áldozatnak tűnik ez, mégis gondolkodásra inspirálja a mindennapokba belebonyolódott embert, aki létszükségletnek érzi szövevényes helyzetét.

– Én nem a lemondást és áldozatot hangsúlyoznám. India valóságos kinyilatkoztatásként érintett meg, és sokkal élvezetesebbnek találom ezeket az egyszerű körülményeket, mint a nyugati életmód bonyodalmait.
Jómagam is fokról fokra jutottam e fölismerésre.
Amikor bencés szerzetesként Indiába jöttem, egy kis ásramot alapítottunk. Volt ugyan asztalunk, székünk, tányérunk, kanalunk, ágyunk, európai ruhánk és cipőnk, de úgy gondoltam, nagyon szerény körülmények között élünk. Ám hamarosan rá kellett jönnöm, a környező falvakban senkinek nincs része ilyesfajta luxusban. Ekkor vettem észre, mennyire más az indiaiak kultúrája, és lassan átvettük az itteni szokásokat: azóta mezítláb járunk, a földön alszunk, a földön ülve étkezünk és imádkozunk. De van e kérdésnek egy másik oldala is. Az egyszerű életmód nagyon sokat segít a nem-ragaszkodás megtanulásában, s a lelki fölvilágoso-dás érdekében meg kell szabadulnunk a ragaszkodásoktól. Indiában – az éghajlatnak köszönhetően is – hihetetlenül egyszerűen élhet az ember, s úgy találom, ez nagyszerű módja a belső béke és szabadság elérésének. Ebből a tapasztalatból értettem meg, hogy a Nyugat bonyolult berendezései nem kellenek a boldog élethez. Ásra-munk látogatói közül is sokan rájönnek, jól megvannak a korábban oly fontosnak vélt anyagi eszközök nélkül is.
– Mi az, amire mégis szüksége lehet a lelkileg törekvő embernek?– A természetközeli, békés környezet kiegyensúlyozott, harmonikus élethez segíti az embert, s az embertársaihoz és Istenhez fűződő viszonyát is komoly fölismerésekkel gazdagítja. Ezért ellenzem az urbánus civilizációkat. Az olyan kisebb városoknak, mint a régi Athén és Firenze, még van értelme, de a hatalmas metropoliszok embertelenek. Inkább a decentralizálást támogassuk és az emberi közösségek szaporodását! Létfontosságú a természeti környezettel harmóniában élő társadalom megteremtése.
Egy kisebb közösség, ahol az emberek ismerik egymást, egészségesebb emberi kapcsolatokra ösztönöz. Ökológiai és humánus környezetre van szükség, ahol a szeretetteljes közeg rendkívül fontos. Úgy látom, ez a feltétele az emberiség és az egyén szellemi fejlődésének is, hogy nyitottá válhasson az isteni dolgok iránt, és a saját életébén tapasztalhassa meg Isten valós létét.
– Szükséges ehhez a természet közelsége?
– Nagyon fontos! Nekem a legnagyobb felismerésem Indiában a szentség felfedezése volt. Itt minden szent. Szent a föld, csakúgy, mint az étel, a víz vagy a rituális fürdő, s szentek az épületek is. Indiában az ember újra a régen volt szakrális világ lakója lehet, s számomra ez a legfontosabb. Wordsworth és a romantikusok költészetében már fölleltem ennek nyomait, de Indiában a falusi emberek így is élnek. Úgy érzem, mostanra megtaláltam azt, amit húszéves koromban oly nagyon kerestem.
-A nyugati ember miért nem látja a dolgok szentségét, isteni kapcsolatát?
– Hajdanán az ember bárhol e földgolyón ebben a felfogásban élt, akár az ausztrál bennszülötteket, az afrikai törzseket vagy az amerikai indiánokat tekintjük. Érzékelték az élő univerzum szent mivoltát: isteni erő hatja át a földet, a vizet, a levegőt, sőt az ember lényét is, mert ő maga is ehhez a szakrális világhoz tartozik. A nagyszabású változás az elmúlt ötszáz esztendőben ment végbe. A tizenhatodik században kezdődött meg e világkép lerombolása, mondván, az ilyen nézet merő babona. Szántszándékkal igyekeztek elszakadni ettől, mindent racionalizálni akartak, s csak mostanság, az utóbbi fél évszázadban kezdi a szakrális szó a becsületét visszanyerni.
-Indiában valóban töretlen ez a szakrális tradíció?
– Mindmáig az volt, ám ma annál inkább igyekszenek megtörni ezt a hagyományt. A nyugati kultúra hódítóként lép föl Indiában, már a falvakban is. Az emberek értékrendje nagyot változott, amióta itt élek. Az ifjabb generáció a nyugat ideáljait követi, s bár az idősebbek még őrzik a tradicionális értékeket, e csata, úgy érzem, mégis vesztésre áll.
– Érdekes, hogy épp a nyugati fiatalok fordulnak Kelet titkaihoz, vagy az öko-szemlélet, esetleg az amerikai indiánok kultúrája felé, „vissza a természethez”, és sokan tisztában vannak az értékvesztés tragédiájával, sőt harcolnak is ellene.
– Igen, a helyzet paradox. A fiatal indiaiak nyugat felé tekintenek: gépészet, nyugati orvostudomány, iparosítás… ezeket tartják a nyugat kulturális értékeinek, ásramunkat viszont nagy számban keresik föl azok a nyugati fiatalok, akik arra kíváncsiak, mit tanulhatnának Kelettől.
– Mindez talán egy hegeli sor: tézis, antitézis, szintézis?
– Igen. Érzem, megjön a szintézis, csak időbe telik. Nem lesz konfliktusoktól mentes, de tiszta szívemből hiszem, hogy már zajlik az a mélyreható kulturális váltás, amelyet Kelet s Nyugat házassága című könyvemben is igyekeztem bemutatni. A Nyugat kezdi fölismerni Kelet értékeit és viszont, s valós értékeik egymást kiegészítve alkotnak majd harmonikus egységet.
-Azt mondja, minden szent. De nem mást jelent ez a kereszténységben, mint a platóni felfogásban vagy épp a keleti gondolkodásban? Nem szimbolikusabb az egyikben és panteiszti-kusabb a másikban?
– Ez fontos kérdés. A szentség érzékelése gyakran vezet egyfajta panteizmusra. Talán ezért ódzkodtak ettől a keresztények. Bár Indiában is létezik egyfajta panteizmus, hiszem mégis, hogy a Védák, az Upanisadok vagy a Bhagavad-gitá ősi tradíciója nem az, hanem a teljesen immanens -vagyis hogy Isten mindenben benne rejlik – és a teljesen transzcendens – azaz hogy Isten fölül áll mindenen – szemléletmódja. Ez a szentség természete: az egyetlen isteni misztérium nyilvánul meg a földben, a vízben, s ez teljességgel keresztény idea, hiszen a bibliai hasonlat szerint is az ember Isten képmása. Ám a másik nézet, miszerint maga az univerzum is szent, és az is Istent tükrözi, már sokkal kevésbé általános Nyugaton.
– Az isteni mindent átitat, de mégis kimeríthetetlen marad?
– Igen. Egyszerre a világ, s ugyanakkor túl is van a megnyilvánuláson.
– A Bhagavad-gítá csodálatos verse jut erről eszembe, amikor Krsna azt mondja Ardzsunának: „énem parányi szikrájával áthatom ezt az egész univerzumot”. De ugyanott olvashatjuk róla azt is, hogy fényesebb ezernyi napnál. Ez rámutat Isten határtalan nagyságára: bár egy parányi szikrája mindent átölel, mégis mennyi minden marad még belőle! Nem nagyszerű példája ez Isten egyidejűleg transzcendens és immanens mivoltának?
– De, nagyon is érzékletes példája. A Gítából világossá válik a totális transzcendencia. Krsna szól: „Én vagyok a víz íze…” – vagyis Ő a minden. Manikkar Vasaggar, jeles tamil misztikus úgy fogalmaz: Te vagy minden, ami csak van, és semmi sem vagy, ami van. Minden és semmi – néti-néti, ahogy az Upanisadok mondják.
– Egy dolog, mondjuk ez a kókuszpálma: ez Isten vagy Isten megnyilvánulása; vagy talán helytelen a kérdés?
– Ez nagyon nehéz kérdés. Keleten, s a hinduizmusban is sokan azt mondanák, igen, ez a fa Isten. Egy keresztény ember fölöttébb nehezen tenné ezt, s én is azt mondanám inkább: ott van Isten a fában, s a fa is Istenben van, de a fa nem azonos Istennel. Ez nagyon lényeges, hiszen Isten néti-néti – sem nem ez, sem nem az. Túl van a világi dolgokon.
Megfelelő óvatossággal kell a keleti forrásokat, az Upanisadokat s egyebeket interpretálnunk, mert gyakran használnak olyan kifejezéseket, mint „ez a világ Brahman”. Ez panteista kijelentésnek tűnik, amit azonban a későbbiekben helyesbítenek: Brahman nem ez. Nagyon sok múlik a fogalmazáson, s ha egy panteista kifejezésnek túlzott metafizikai értéket tulajdonítunk, könnyen félreérthetjük. Ezért mindig tekintettel kell lenni az egyéb kijelentésekre is. Nem hiszem, hogy a hinduizmus panteista volna.
-A keresztényi szeretet megfelel-e a hindu ahinszának, erőszakmentességnek vagy a buddhista karunának, kegyességnek?
– Sok vonatkozásban párhuzamosak. Buddha együttérzése és a hindu hagyomány ahinszája, de talán még inkább a préma, istenszeretet hasonlítható a keresztényi nagylelkűséghez, de megvannak a maguk sajátos vonásaik is.
– Ha figyelembe vennénk ezt a szemléletet, s a mindennapi életbe is belopózna a szentség, talán másként bánnánk az embertársainkkal is.
– Úgy van, és a szemléletváltásnak a meditáció a kulcsa. Ha megtapasztalja a lelki valóságot az ember saját magában, akkor az átformálja az életét.
– Nem veszélyes a meditáció? Nem vezet túlzott önbecsülésre vagy önimádatra?
– Fönnáll a veszélye. A legnagyobb veszély az, ha az ember Isten megtapasztalására vágyva önmagában, a saját érzéseiben és gondolataiban kutatja Isten reflexióját, s végül azt hiszi, megtalálta, pedig valójában Isten elkerülte őt. Mindig meg kell haladnunk önmagunkat. Ezért vallom, hogy a hétköznapi életben is önzetlen, odaadó emberek valószínűleg komoly tapasztalatokat gyűjthetnek Istenről, anélkül, hogy tudnák vagy sóvárognának ezután.
– Minden vallásnak van exoterikus és ezoterikus oldala. Az ezoterikus, belső vonulat közel áll a forráshoz, s ebben minden vallás megegyezik, míg a külső, exoterikus vonulat többé-kevésbé olyan elemeket tartalmaz, amelyek jobbára elválasztják egyik vallást a másiktól. Állítják, hogy a vallásos érzület egyféle s egységes, még mielőtt különféle formákban fejeződne ki az egyes civilizációkban.
– Ez az én nézetem is. Létezik egy eredeti igazság, az isteni misztérium, ahogy nevezni szoktam, amely minden szellemi tradícióban megtalálható, s amely meghatározott történelmi, kulturális és nyelvi keretek közt fejeződik ki. A ma feladata a közös belső igazságnak a felismerése.
Az emberek ma már nem is sejtik, mennyire átitatta ez a misztikus látásmód annak idején az egyházat, s olyanok gondolkodását jellemezte, mint Szent Kelemen vagy Origenész és az egész alexandriai iskola, vagy később Nisszai Szent Gergely, aki maga < is nagy platonista volt, vagy Dionüsziosz, a pszeu-do-areopág, a hatodik századi szíriai szerzetes, aki teljes sikerrel vonta be az ezoterikus platonista bölcseletet a kereszténység tanába. Ott voltak aztán az egyházatyák és a skolasztikusok, mint Aquinói Szent Tamás, aki éppen Dionüszioszt tekintette mértékadónak. Az ortodox tradíció magába ötvözte az igaz gnózist, s egészen a tizenharmadik századig virágzott ez a komoly ezoterikus bölcselet. A tizennegyedik századtól kezdve azonban merevvé vált az ortodox irányvonal, sőt torzulások is jelentkeztek, s a XIX. századra már csak maradványait találjuk az ezoterikus bölcseletnek. Talán a mai kor az, amely egyik-másik eredményét föleleveníti.
-A törekvő misztikusok és meditálok gyakran úgy érzik, hogy a teológia megöli a misztikus élményeket. Ön viszont elkerülhetőnek tartja ezt.
– Aquinói Szent Tamás megírta kíméletlen logikájú Summa Theologica című munkáját, élete végén mégis azt jegyezte meg: amit írt, üres pelyva ahhoz képest, amit megtapasztalt Istenről. A követői pedig veszik a rendszert, ismételgetik a racionalizálást, a megközelítés logikáját, de a lényeget elveszítik. Ezért szükséges a teológiai fogalmak mögé pillantani, s eljutni annak a misztikus élménynek a forrásáig, amit a teológiának szolgálnia kellene.
– Bedé atya, hogyan látja ön a kereszténységet?
– A sémita bibliai tradíció Isten transzcendens voltát hirdeti mindenek fölött; az imma-nenciáról alig esik szó. Itt az ember a világ ura, amely mellett háttérbe szorul a föld anyasága, amitől függ az ember. Mivel ez utóbbi gondolat a környező népek természeti istenségeivel is rokonítható, elvetették, ám így elveszett a Föld, a Nap, a Hold vagy a csillagok szent mivolta is. De ha a biblikus felfogás kiegészül a keletivel, mélyebb, alaposabb megértésre juthatunk. Vagyis más szóval, Isten nem csupán az Ótestamentum transzcendens istensége, hanem a hindu tradíció imma-. nens istensége is. A két világnézet szépen kiegészíti egymást. Itt az ideje, hogy a keresztény egyházak felfedezzék a keleti világszemlélet eredményeit. Ez még nem történt meg, s csak most szembesülünk igazából a hinduizmussal, a buddhizmussal, a taóval vagy a konfuciánus nézetekkel, magával az egész keleti kultúrával. Azt hiszem, ez a felfedezés a következő ezredév feladata lesz.
– Teret kap-e ez a felfogás az egyházban?
– A helyzet radikálisan megváltozott a II. Vatikáni Zsinat óta, amely szélesre tárta az ajtókat s az ablakokat, így egyre nyitottabbá válunk e tradíciók iránt. Bár a folyamat lassú, sokan ellenállnak, egyesek egyenesen az ördög fintorának tartják, de azt hiszem, a legfontosabb az, hogy az ember mindig nyitott legyen az igazságra, bárhol találkozzék is azzal. A modern tudomány és a keleti miszticizmus szintézise megújulást és elmélyülést hozhat a keresztény ortodoxiában is.
– Miért lenne szükséges bevonni ebbe a tudományt is?
– A gond az, hogy a középkorban az egyház platóni és arisztotelészi gondolatokra építette teológiáját. Mindez nagyon alapos és kerek rendszert eredményezett, ám ma már nem érvényes -Arisztotelész fizikája régóta idejét múlta -, s tagadhatatlan eredményei ellenére is időszerűtlenné vált. A mi feladatunk, hogy az egymáshoz sokban közelítő modern tudományosság és keleti miszticizmus eredményeit felhasználva új, pontos teológiát dolgozzunk ki.
– Ennek az új teológiának figyelembe kell vennie a mai tudomány eredményeit a kvantumfizika vagy az einsteini fizika terén, vagy éppen a Bohm-féle szintézist?
– Igen. Biztos vagyok benne, hogy nagy lesz az ellenállás az egyházban az új eszmékkel szemben, ám ami a tudományosságot illeti, azt nem lehet halogatni. A régi nézetek nem tarthatók, így az újabbak fokozatosan meggyökereznek, s kialakul az új világszemlélet, ami egyben új teológia is lesz. Nagyon izgalmas jövendő!
– A fizika spiritualizálódása felé tartunk?
– Egyszer ellátogatott hozzánk egy csillagász, Kim Malville Coloradóból, aki szerint az univerzum – Mircea Eliade szavait használta – hiero-phanikus, vagyis a szakrális megnyilvánulása. A tudomány maga is újra felfedezi az univerzum szent és lélegzetelállító valóságát. Visszajutunk a mikrokozmosz-makrokozmosz réges-régi teóriájához, miszerint a kozmosz az emberben tükröződik. Ez a látásmód a reneszánsz során halt el, mikor is az ember, mint megfigyelő, elszakadt a rajta kívül lévő anyagi univerzumtól.
– Tehát már rég időszerű lett volna a lelkiség és a tudomány találkozása?
– Ez nagyon jelentős esemény, aminek még
csak a kezdeteit látjuk, s ez a változás kulturális
környezetünk egészét áthatja.
– Hogyan fordítható le mindez a mindennapi életre és világszemléletre?
– Leginkább a meditációval. Számomra a meditáció az a módszer, ahogyan az ember túllép az érzékek határán, sőt az elme korlátján, s kezdi megismerni az őt körülvevő transzcendens realitást. Ahogy mélyül ez a megtapasztalás, úgy változik a többi emberhez és a világhoz fűződő viszonya.
Egy asram célja az, hogy olyan menedék legyen, ahol ezek az értékek megélhetők. Az idelátogatók legtöbbje azt mondja, a nyugati világban, elsősorban a városokban, akkora nyomással nehezedik az emberre az élet, s annyira túlszervezett, hogy ilyesfajta felismerést szinte lehetetlen megélni. Ezért gondolom, szükség van azokra a központokra, amikről beszéltem, hogy megnyilvánulhasson e transzcendentális titok.
– Önből az egyszerű öröm érzése sugárzik; honnan meríti ezt?
– E téren sokat köszönhetek Indiának. Sok idelátogató érzi meg a szentség jelenlétét, a kozmikus együvé tartozás, a világegyetem misztériumának erejét. Számomra ez Wordsworth és Shelley költészetével kezdődött, ami már gyermekkoromban is eksztázisba hozott. Indiában egyetemleges az az érzés, hogy az ember ott él a kozmikus misztérium közepette. India művészete, a tánc, a templomok, a rítusok, sőt az emberek öltözködésmódja és viselkedése is ezt tükrözi.
Amint az ember kezd szabadulni elméje korlátaitól, megérezheti, mi az üdvösség, megtapasztalhatja Istent, s fölismerheti a világot beborító ánandát, boldogságot. A szükséges előfeltétel hamis énünk feladása. Ez a titok nyitja.
-Azt mondotta, önnek ez az életmód nem áldozat, hanem az öröm forrása. De ha nem tanulhatta volna meg, hogyan hagyja el a hamis ént, ezt nem tapasztalhatta volna meg.
– Erről van szó! Az áldozat szó negatív felhangokkal terhes: ölés, pusztítás. Ám az ego föladása egyszerűen szabaddá teszi az embert. Milyen szépen fogalmazza meg Buddha a Dhammapadában: „Örömben élünk.” A magasabb tudatállapot megtapasztalásához a hétköznapi embernek bizonyos lépcsőket be kell járnia. Hiszem hát, hogy a rítusoknak, a bhaktinak s az odaadó énekeknek megvan a szerepük, és a közösség is nagyon fontos. Mindezek utak a fejlettebb lelkiség felé. Olyasmi ez, mint ahogyan a zen külön bözteti meg a hirtelen és a fokozatos megvilágosodást. Én a fokozatos megvilágosodás híve vagyok. Valójában a legtöbb ember homályosan ugyan, de tud erről a transzcendens misztériumról, s gyakran egészen egyszerű dolgokon keresztül – például az emberek iránti kedvesség vagy a természetszeretet révén – kapcsolatba is kerül vele.
– Egyesek az emberiség kultúrájának egyetemessé formálódásáról beszélnek.
– Ezzel kapcsolatban több tényezőt is meg kell említeni. Először is, a tudomány ma már másképp látja a világot – inkább energia-mezőnek tekintik, mint gépies anyagi modellnek. Ez elvezeti a fizikát, biológiát és pszichológiát a valóság lelki dimenzióihoz, mi több, megismerteti a nyugati tudományosságot a keleti filozófiákkal és miszticizmussal. Engem leginkább az érdekel, miként viszonyul a tudomány és a miszticizmus a valláshoz. A kereszténység keleten, Palesztinában alakult ki, s mindig nyugat felé haladt, így a kultúrája, teológiája, a hozzá kapcsolódó életmód nyugati mintára alakult, ezért egy hindu ma a kereszténységet idegen, nyugati vallásnak látja. Én azt keresem, hogyan fejezhető ki, hogyan élhető meg a tiszta keresztényi hit keleti környezetben úgy, hogy a modem nyugati tudományosság is alátámassza azt.
A gyökereknél nem találok Összeférhetetlenséget. Minél mélyebbre ás az ember a hinduizmusban vagy a buddhizmusban, annál inkább látszik a kereszténységgel való rokonságuk. A felszínen sok az ellentmondás és a különbség, a felszín alatt sem minden egyezik, de minél mélyebbre hatolunk, annál közelebb jutunk az egységhez.
Így látom én a jövőt: bármely vallásban mélyüljön is el az ember, az eredeti forráshoz jut közelebb. A Legfelsőbbtől jövünk és Őhozzá térünk vissza. A felszínt azonban nem lehet összekeverni. A szinkretizmus csak felszíni keveredést jelent – valamit csipeget az ember a buddhizmusból, a hinduizmusból vagy a kereszténységből, s aztán összevegyít mindent. Ám az igazán ökumenikus szemlélet a mélyre hatol, a forráshoz, a teljességhez.
– Vonatkozik ez a meditáció és ima lényegére is?
– Igen, bár ez ismét nézőpont kérdése. Az ima a sémi-keresztény hagyományban az ember fölött álló Istenhez intézett fohász. Az em ber, a bűnös földi lény, föltárja szívét a mennyei atya előtt, s befogadja az alászálló kegyet. A keresztény fohászt állva vagy térdelve mondják el, mindig a túlvilági felé tekintve. Keleten a meditáció a párbeszéd eszköze, melynek során ül az ember, s a maga bensőjében ismeri fel Isten jelenlétét. Bizonyos szempontból talán ellentétes a két megközelítés, de számomra mégis inkább kiegészítik egymást. A hindu tradícióban egyaránt megtalálható a bhakti és a gjána. A bhakti az Isten iránti szeretetteljes önátadás, amely mindig dualista, de ott van a gjána, a szemlélődés, melynek során az ember az egységet ismerheti föl. Számos hindu vallja, hogy végső soron a gjána és a bhakti találkozik. Bizonyos szinten ellentétesek, a mélyben mégis találkoznak.
-Alapvető különbségnek látom, hogy a zsidó-keresztény kultúrkörben a fohász a bűnnel kapcsolatos, és így erkölcsi jellegű, míg a hindu meditáció az avidja, a tudatlanság eloszlatására való, tehát ismeretelméleti tény. A meditáció nem kér semmit kívülről, hanem helyes látásmódra, tisztánlátásra törekszik.
– Ez fontos különbség. A keleti kultúrában a bűn fogalmával a tudatlanság azonosítható. Az Istenhez fűződő viszonyt a tudat szintjén értelmezik, amely alacsonyabb szintről magasabb szintek felé halad. A zsidó-keresztény tradícióban viszont a bűn és erény fogalomkörében mérik az istenkapcsolatot, tehát itt egy jobbára erkölcsi alapú tradícióról van szó. A gyakorlatban sokan a bűn és a tudatlanság különbségeit látják, de szerintem a kettő szorosan összefügg. Egyetértek azzal a sémita nézettel, miszerint az embert az akarat különbsége választja el Istentől, de ez elvezet a hindu felfogás lényeges gondolatáig is: Isten szat-csit-ánanda, vagyis örökkévaló, tudatos és boldog. Némelyik, a személytelenséget valló, hindu filozófia iskola és a buddhisták felfogásában végső soron eltűnik a személyiség, de a keresztény felfogás szerint, akárcsak a hinduizmus személyes vonulatában, a vaisna-vizmusban, a végső valóság személyes, vagy még inkább interperszonális. Amíg a tudás szemével néz az ember, befogadja a formákat, s eszerint lát fát, földet, eget, s a tudatán belül kerül kapcsolatba a dolgokkal. A szeretetben azonban az ember kilép önmagából, meghódol valaki előtt, s mindketten átadják magukat egymásnak; nem vesztik el önmagukat egymásban, inkább rátalálnak önmagukra. Ez az Istennel és Istenben való eggyé válás misztériuma. Egyek vagyunk, s mégis különbözőek. Az énünk sohasem vész el teljesen. A tudatosságban tiszta az identitás, a szeretetben azonban nem, mert két félről van szó, akik eggyé válnak. Ez a paradoxon nagy misztérium.
– Kelet és Nyugat házassága című művében kifejti, hogy a kereszténység a mai világban nem növekedhet tovább, csak ha elhagyja tisztán nyugati kulturális hátterét, amely a racionális és maszkulin jelleget hangsúlyozza. Ön szerint a hit az intuitív-feminin énünk funkciója. Nem mondhatjuk, hogy a Kelet inkább a tudásra vágyik, mint a hitre?
– Nem, a hit egyszerűen bevezető foka a lelki tudásnak, annak a mély értelmű tudásnak, amit a hindu vigjána, bölcsesség kifejezés jelöl. A tradíciót szigorúan értelmezve a hit nem más, mint az elme megvilágosodása. Az elme a hitben tárulkozik rá a transzcendens valóságra, de ez csak a kezdet. A hitnek megvalósítássá kell érlelődnie. A keresztény vallás talán legfőbb hiányossága, hogy a középkor óta egyre csak az intellektuális tudásra, a teológiára koncentrál, vagyis a hit teológiává csökevényesedik, de nem válik megtapasztalássá.
-Az ön fogalmai szerint tehát a hit nem azonos a vallással. A hit ezek szerint az élő tapasztalat felé tartó mozgás, ami változást követel az embertől, nem csupán bizonyos hitelvek elfogadását.

– Pontosan. A hitelvek elfogadása még nem menti meg, nem változtatja meg az ember életét, mert nem a szeretet, az átváltoztató erő táplálja. A szeretettel működő hit azonban átalakít bennünket s kaput nyit az isteni felé. A hitvallás a valóságról beszél, az igazi vallás azonban az isteni valóság megtapasztalása felé tart.

1. Bedé Griffiths atya Angliában született 1906-ban, középosztálybeli családban. Oxfordban végzett, ám kiábrándulva az iparosodott Albionból, beállt benedekrendi szerzetesnek. Eletét tanulmányainak és az imának szentelte. Az indiai filozófiától és vallástól indíttatva 1955-ben Indiába utazott, s itt élt 1992-ben bekövetkezett haláláig.
2. Renée Weber a new-jersey-i (USA) Rutgers Egyetem filozófia professzomője. Ezt a beszélgetést 1983 januárjában rögzitette szalagra Bedé Griffiths atyával.

1997/24.