Babits Mihály: Az angyal

A föld puszta volt még és üres, az évek számlálatlanul gurultak tova a nagy mindenségben. Azáziel egy barna földgyüremlés tetején állott. Növények alig látszottak itt közel, csak iszap, mindenütt iszap. Azáziel haja is iszapos volt, és a szárnya mintha a sárban hentergett volna. És csakugyan, egy erdőn bukdácsolt keresztül, mielőtt kijött erre a pusztára; valami ág beleakadt a szárnyába, és amikor kirántotta magát, elesett. Visszafejlődött, megcsonkolt szárnyaival, járáshoz nem szokott lábaival az óriás angyal még sokkal ügyetlenebb volt a földön, mint az emberek.

Most csúnya, piszkos csöppekben csorgott hajáról a homlokára a sár, és szárnyáról fehér ruhájára, ebben az esőben. A homloka a nagy, széles, emelt angyalhomlok volt még, de istenem, redős, és nem ragyogott már. A ruhája is csak névleg volt fehér: piszkos volt és gyűrött, alul meg is hasadt. Térdig meztelen, ázott, nagy inas a lábszára: gyötört, bütykös ujjakat osztottak el a saru szíjai.

Nézte az eget. Ó, ha még egyszer fölszállhatna, mint hajdan, túl a felhőkön, a tiszta és végtelen űrbe! Ó, ha még egyszer puszta lélekké lehetne, és szabadon elömölhetne a mindenségben! Gyűlölte ezt az ügyetlen, mocskos testet, melyet magára vett, amelytől most már nem szabadulhatott. Mert nem arra teremtette öt az Úr, hogy itt a sártengerben bukdácsoljon.

Eszébe jutott, micsoda kéjjel öltözött egykor ebbe a rossz testbe. Minden mozdulat, az izmoknak ezer apró és ellenőrizhetetlen érzése, minden érintés, a ruha folytonos érintése és súrlódása a bőrön, a föld nyomása a talpak alatt, a fény súlya a szemen, levegő ha legyintette arcát, a lélegzés titkos boldogsága: mind új gyönyör volt neki, új kaland, felfedezés. Ide-oda jártatta a kezét, csakhogy érezze a levegő verését pórusain, a nyelvével kutatott a szájában, és minden fogát külön tapogatta, mulatott rajta, hogy a fény elé tartva ujját, duplán látja. Mindene friss lévén, olyan volt, mint a gyermek; és éppúgy élvezte ezt a testi létet. Mennyire megváltozott azóta! Mindez az apró érzés ma unt és terhes neki, mint megannyi bilincs.

Ilyen gondolatok közt állt ott a testben szenvedő Azáziel angyal. És mintha már örökkévalóság óta állt volna egy helyben: így érzett most rövid perceket, ő, aki egyszerre teremtetett az örök Idővel, s évezredeken könnyen szállt át hajdan élete. Mi volt akkor egy ezred? Érezte most már: a test kínja a várakozás kínja, melytől végtelenbe nyúlik az idő, mint egy kígyó; mindig cél, mindig akarat, minden perc csak ideiglenes, minden perc a következőre vár; sehol egy nyugodt, igazi pillanat, ahol a lélek megvethetné magát, hogy szabadon szökhessen föl otthonos magasságaiba…

Az angyal leindult a sáros folyóhoz, azon az úton, amelyen járt bús meleg estéken az ember leányával; s később már egyedül, szabadságot keresve a magányban (de akkor is jaj, egy rezgő szúnyogoszlop tapadt rá, ment vele, ezer mérges csípéssel tapadt rá, ment vele, ezer mérges csípéssel bosszantotta testét, zavarta gondolatait… akkor szúnyogok, most az esőcseppek…). Ment, ment, le a partra, a fiaira gondolt, akikhez igyekezett.

Szinte látta már a mérhetetlen repülő sárkányokat, a lusta nagy ormányosokat, ormótlan agyart, lötyögő bőrt: akik majd meg fognak itten telepedni; akikkel az ő fiainak kell majd megküzdenie. Büszkén képzelte el a harcban fiait, az óriásokat…

A zápor csak pettyezte a vizeket, vigasztalanul nyúlt a nagy szürke tenger, de Azázielnek nem volt kedve visszamenni. Az asszonyára gondolt, az ember leányára… kicsinyes szemrehányásaira, szeszélyeire, amikkel várja otthon, a nagy szürkeségben. Visszamenjen? Ó, micsoda silány ez az élet! Szépek az ember leányai, szemeik szelídek, mint egy planéta alkonya, ajkukon az élet vöröse hívogat.

De a lelkük törpe és önző. Nem a lélek nagy bennük, csak az élet… egy rész az Isten életéből, amelyet Évába lehelt a hatodik napon… egy szikra az örök, meleg, tenyésző életből… Ez az élet csábította az angyalokat, amikor az Isten fiai látták az emberek leányait, hogy szépek volnának, és vettek maguknak feleségeket mindazok közül, kiket kedvelnek vala… Ez az élet csábította öt is – mivelhogy az angyaloknak nincsen életük, mert ők tiszta lelkek; és megkívánták a meleg, testi életet. És vettek maguknak testet és feleségeket…

Azáziel elfeledte útját, a záport, az eltűnt révészeket… Abolibah szépségére gondolt, amint várta öt, mennyei szeretőjét, ragyogva és sejtelmes vágyakban lihegve a part magas fokán. Önmagára gondolt, arra az időre, amikor először erre a földre szállt, tele szerelemmel és szeretettel az emberek fiai és leányai iránt, kész bebörtönözni magát értük e kicsi csillagon, kész elszenvedni a keserű halált, ajándékokat hozva és áldozatot az egész világnak, angyalésszel még, angyalérzelemmel! Dédelgető reményt hozott e különös fajba, mely földből és istenből született. Ó, ha a mély és meleg élettel, mely az embernek adatott, angyali Erő és Okosság szövetkezik – mi nem lehet még az ember fiából!

És most visszaemlékezett Abolibahra, aki útjába állott terveinek – nem gonoszságból, csak kislelkűségből. Aki visszatartotta könyörülő kezét, melyet az emberek felé nyújtott, aki lenyírta okosságának szárnyait… Mert minden perc, melyben szelleme tovaszállt, hűtlenség volt a Test és Asszony iránt; minden adomány, amit másnak adott, őt rövidítette meg, őt és gyermekeit. És – szép volt Abolilah, olyan szép, hogy mikor elébe állt, semmit sem látott tőle a világból. Még most is szép volt, mert annak az ősidőnek asszonyain nehezen tudott győzni az Idő. Mégis hervadt lassan, mint a rózsa.

Ennek a hervadásnak az illata betöltötte a házat, betöltötte Azáziel szívét. Az elpazarolt esztendők gúnyosan búcsúztak sorba az angyaltól, aki emberré lett. Mennyi mindent remélt csinálni angyalerővel, egy emberéletben! S mit tett? Asszonyi perpatvarokat simított el otthon jósága szavaival, juhait számlálta esténként, és ellenőrizte juhászait és számadóit, határait védte a szomszédok ellen, fölvigyázott nappal a mezei munkára, vagy szilaj fiait dorgálta. Ezzel telt el az egész élete; mindig cél, mindig eszköz, és mindig holnapra maradt az, amiért mindez érdemes volt…

És fiai – a szilaj fiúk – nagyra nőttek…

Nákhor és Hárán… Már tudta Azáziel, hogy ők azok, ők a nagy Holnap, akikre minden maradt, akiktől mindent várni lehet. Már tudta, hogy maga csak eszköz volt, egész élete, embersége eszköz; az angyal embersége, emberi szerelme, hogy mennyi erőt adjon ennek a földi fajtának: – amiből kisudárzott ez a két óriásfiú. Mert nem közönséges emberi gyermekek ezek; hanem mennyi erő lázong és tüzeskedik bennük… És ők viszik az angyal ajándékát az ember fiainak…

– Ah, Nákhor és Hárán!… Ti most nyugodtan ültök erdei házaitokban, az esőtől kopogó cédrusdeszkák alatt; pihen erőtök, és nő a záporban, mint a buja vetés… A házatok bizonyosan kész már, szép cédrusdeszkákból; két nagy szarva van, napkelet és napnyugat felé, és két nagy udvara; az egyik szarvában lakik Nákhor, asszonyával és harminc rabnőjével, a másik szarvában lakik Hárán, az asszonyával, és az udvarban vannak a tevék s öszvérek. Körös-körül nagy, tüskés kerítést csinált Hárán, hegyes lécekből a vadállatok ellen, míg Nákhor a vastag fatörzseket vágta és faragta óriás kezével. Mert óriások ők, és elméjük több, mint emberi: kieszelik ők a hasznos dolgokat, és megismertetik az ember fiaival…

Így tűnődött Azáziel angyal az erdőben, és lelke megnyugodott. Eszébe jutottak a szegény révészek, akiknek házát elsodorta a haragos folyó, s gondolata merésszé melegedett. Mért ne tudnának az ő óriás fiai nagy gátakat építeni a folyó partjára, és visszatartani angyali erejükkel pusztító útjában? Legyőzni a folyót, s megmenteni az embert, s ami az emberé?

Az angyal gyorsabban ment, s nemsokára világosodni kezdett előtte az erdő. Ott van a tisztás, a fiai háza… De ekkor csodálatos sistergés vegyült bele az eső kábító csapkodásába: mintha millió kígyó sziszegne az irtásban, vagy ezer óriás színá a fogait. Egyre közelebb szólt, s már olyan volt, mint egy nagy boszorkánykonyha: fövő üstökkel, tűzre csöppenő, eleven zsírokkal. Az angyal széthajtotta egy utolsó bokornak ágait… S egyszerre meglátta a sistergés okát. Micsoda látvány volt! Égett, párolgó gerendák sisteregtek az esőben.

Az angyal közelebb ment.

Nákhor épségben megmaradt házrészén dúlás nyomai látszottak. A kerítés kitört, a házhomlok vastag gerendáin fejszecsapások fehér helye maradt. Azázielnek elszorult a szíve. Micsoda iszonyatos ellenség lehetett, aki az ő óriás fiait meg merte támadni?

Nákhor azonban vidáman állt a tárt ajtó mögött. Egy erős vesszőt tartott a kezében, melyhez állatbélből készült ruganyos húrokat kötözgetett.

– Mi történt? S hol vagyon Hárán, a te atyádfia? – kérdezte Azáziel.

– Ah, atyám, örvendj fiad diadalának – felelte Nákhor szemeit fölvetve. – Hárán messze befutott az erdőbe; házát felégette, s szolgáit leöltem. Hetekig kovácsoltam a tervet ellene, mert sok emberrel kellett megküzdenem; s a tűznek engedtem ennen házamat, hogy égni lássa az övét. ő is készült ám énellenem; de nem tudott meggyőzni. Most én ölelem az ő asszonyát, ki az enyémet akarta elvenni; fut ő most, s íme, én íjat gyártottam angyali eszemmel, hogy öt üldözhessem.

És aggódva nézett az ég felé:

– Ez az eső megpötyögösíti az íjamnak húrját. Mondd meg énnekem, atyám hogyha tudod, mi lehet a szándéka az Égnek?

Azaziel nem felelt. Szemei a párolgó romokra tapadtak, melynek tetején egy csomó emberi hullát fedezett fel. Az eső vize folyt szét a hullákon, és nagy, csúnya, kutyaféle állatok ólálkodtak körülöttük. A házból hallatszott, amint Nákhor szolgái nehéz kőbaltákat köszörültek, és az ajtóban állott az óriás, az Angyalnak Fia, s angyaleszével s óriás kezével íját mesterkélte: – Ah, atyám! – kiáltott. – Tetőled kaptam ezt az ügyességet. Olyan fegyverem lesz, amilyen még nem volt halandónak.

Ezalatt a menekült Harán is készült az erdőben. Az eső pedig zuhogott, lassan, egyformán, végtelen; patakokban csorgott ki a sistergő gerendák közül, tavakat csinált a tisztáson, leverte a fáknak lombozatát. Azáziel az égre tekintett; Ó ha egyszer felszállhatna, mint hajdan, szabad és tiszta lélek lehetne! Az égre tekintett, az esőző égre.

És most már értette, mi az úr szándéka.

1997/24.