A világosság útja – fogadalmasok, szerzetesek, szannjászík

Útkeresők

Napjainkban spirituális forradalomban élünk. A sokévi elzártság után szinte divattá is vált a misztika, a vallás, az auralátás, a harmadik szem kinyitása, a belső energiák felszabadítása. Mi ennek a magyarázata? Nem csupán a sokáig tiltott gyümölcs megízlelése, hiszen a világ más részein, ahol eddig is szabad volt a választás, ugyanúgy tapasztalható ez a spirituális igény. Korszakváltás, szellemi felvilágosodás, vízöntő kor, önmegvalósítás – mindebben az igazságkeresés, az ember transzcendens hivatásának felismerési vágya s megvalósítási lehetőségeinek kutatása tükröződik. Az ember eredendően keresi a választ a lét nagy kérdéseire, most s a régmúltban éppúgy, mint vélhetőleg a távoli jövőben is. Hogy mit hoz a jövő, nem tudhatjuk, de hogy mit mutat a múlt, s mik a jelen lehetőségei, ezt már érdemes megvizsgálni!

Transzcendens célok felé a világ kezdete óta törekszik az ember. Sokan a hétköznapi életbe ágyazva próbálják elérni és megvalósítani lelki eszményeiket, mások inkább ez utóbbiakat helyezik előtérbe, s e lelki eszmények szerint alakítják mindennapjaikat is. Ősi tradíciók segítenek ebben, melyek egyike a lemondás, vagy önátadás, az anyagvilágtól való eltávolodás. Keleten s nyugaton, vallásokban és vallásokon kívül minden kultúrában föllelhetők ennek nyomai. Bölcsek és sámánok, látnokok, jógik vagy keresztény szerzetesek, eksztázisba esett szentek vagy buddhista boncok, tibeti lámák, muzulmán szufik vagy a tao útját járók mind a világosság felé tartanak.

A lemondás egyetemes elvei

A lemondás eszménye egyfajta belső függetlenség, a világi ragaszkodástól való elrugaszkodás, a nem-ragaszkodva végzett tevékenység. A pontosság kedvéért használjunk egy a témába vágó igazi szakkifejezést, a szanszkrt szannjásza szót! A szannjásza kifejezés összetett fogalom: szam jelentése teljes, njásza jelentése pedig lemondás, elhagyás, feladás. S hogy miért éppen ezt, annak magyarázata abban rejlik, hogy a keleti bölcseleten belül is az óind filozófiában alakult ki s maradt fenn mindmáig a lemondás rendjének ezen intézménye, ami legteljesebben fedi ezt a világszerte fellelhető tradíciót. Kétségkívül elfogultsággal volnánk vádolhatók, ha csupán szerzetesekről, jógikról, dervisekről vagy boncokról beszélnénk, ezért tekintsük a szannjásza fogalmát olyan kifejezésnek, ami a megvilágosodás eme belső-külső útját járók mindegyikét felöleli. A lemondás elve egyetemes, ilyen értelemben nincs hindu vagy keresztény fogadalmas, csak ember van, aki a lemondás útján halad a megvilágosodás felé. Tágabb értelemben elmondható, hogy mindazok, akik egy felsőbb (lelki) cél érdekében az egyszerű életmódot választják, akik mindennapjaikban másokat segítenek az önmegvalósításban, ugyanúgy a lemondás útját járják, még ha nem is szerzetesek, hiszen saját kényelmüket, idejüket, energiájukat, pénzüket áldozzák mások szolgálatára. A lemondás elvéhez természetesen szorosan hozzátartozik a tolerancia is: el kell tudni fogadni mások másféle törekvését a tökéletesség felé, más vallások, más felfogások érvényességét, sőt, akár a vallástalanságot is, mint a világ egyik tényezőjét. Így a lemondás eszméje mindenképp egyetemes és pozitív szemléletet jelent.

Sokan összeegyeztethetetlennek látják a világi aktivitást és a lemondást. Vagy cselekvő az ember, vagy tétlen – mondják. Lehet-e cselekedve tétlen az ember? S lehet-e tétlen az aktivitás? Ezt a látszólagos ellentmondást az ellentétpár meghaladása oldja föl, mikor nem l’art pour l’art lemondást gyakorol az ember, hanem odaadással, mások s végső soron az Abszolút iránti elkötelezettséggel végzi feladatát. Univerzális helyének megfelelően cselekedve az ember megtalálja a saját helyét, és a lehető legtöbbet képes nyújtani embertársainak is.

A szannjásza célja kétféle síkon fogalmazható meg: az egyén s a közösség síkján. Az egyén életében a szannjásza a tökéletesedés útját jelenti, a belső világ megismerését, az emberben rejlő lelki lehetőségek kibontakoztatását, az Abszolút iránti odaadás fokozását. Ennek a célnak a társadalmi vetülete egyrészt a személyes példamutatás, másrészt a harmónia, a megértés erősítése, tanácsadás, útmutatás, az emberek segítése abban, hogy teljesebb életet élhessenek. Ennek érdekében egy szannjászí általában fogadalmakat vállal: nőtlenség, egyszerűség, szolgálat. Családja nincs, illetve minden élőlény a rokona. Otthona sincs, vagy ha van, akkor az egész világ az otthona. Személyes vagyona nincsen, mégis mindene megvan, mert elégedett. E látszólagos ellentmondások jól tükrözik a szellemi elkülönülés, a ragaszkodásokból fakadó kötöttségek lerázását.

Hagyomány világszerte

A visszavonult, egyszerűségre törekvő élet elve, mint említettük, egyetemes jelenség az emberiség egészénél. Minden kultúrában, vallásban megtalálhatók azok a személyek, akik kimondottan, vagy kimondatlanul, de a felesleges világi dolgokról való lemondás elvei szerint éltek, élnek.

A görögök nem elsősorban vallási, mint inkább filozofikus alapon valósították meg a szannjásza elveit. A sztoikusok emelkedett közömbösséggel szemlélték az élet kettősségeinek váltakozását, öröm s bánat, szenvedély és élvezet, jó s rossz körforgását. A legjelesebb sztoikusok Zénón, Epiktétosz(1), Marcus Aurelius és Seneca. Erkölcsi eszmefuttatásaik, nem ragaszkodó életvitelük ma is elgondolkodtató. A cinikus filozófiai iskola eszménye az emelkedett szellem, a tiszta életmód s az erkölcsi önuralom volt. Követői közül a legérdekesebb személyiség Diogenész, a szinopei görög filozófus volt. A Fekete-tenger partján Kr. e. 404-ben született, majd Athénbe került, ahol Antiszthenésznek lett volna tanítványa, aki azonban kereken visszautasította. Diogenész azonban állhatatosan kitartott, s mikor mestere botot ragadott, hogy elkergesse, így szólt: “Üss meg bátran! Nincs olyan kemény bot, ami engem elriasztana!” Antiszthenész megadta magát, s elfogadta Diogenészt. A hordólakó bölcs igen fura jelenség volt. Semmiféle vagyontárgya nem volt, kivéve egy ócska ruhadarabot és egy tarisznyát, amiben élelmét tartotta. Ahol érte az álom, ott aludt, akár a mezőn, a templomban vagy egy szemétdombnál. Csak később állapodott meg a nevezetes hordónál. Szükségleteit a minimumra redukálta, még poharat sem használt, s élete nagy részét azzal töltötte, hogy nevetségessé tegye a tudósok intellektuális eszmefuttatásait. Nagy Sándor is Diogenész bámulója volt, akitől nagyon irigyelte szabadságát. Egy nap megkérdezte Diogenészt, mire volna szüksége, mit tehetne érte. A válasz lakonikus, ugyanakkor a zen-aforizmákra emlékeztetően meghökkentő volt: – Állj odébb, mert eltakarod a Napot! Diogenész könyörtelenül tárta fel mások gyöngeségeit, de az athéniak igencsak szerették. Amikor hordója végképp tönkrement, mindig biztosítottak számára újat. Hosszú életet élt, majd kilencven esztendős korában távozott. A társadalmi normákkal igencsak szembeszegült, s excentrikus viselkedésével igyekezett rádöbbenteni az embereket a fényűzés, az előítélet s az egoizmus hibáira.

A kereszténységben több fogalom is megfeleltethető a szannjásza követelményeinek. A szerzetesek, a monostori közösségben élők jelentik a legszélesebb szannjászí réteget. A szerzetesek általában közösségi életet folytatnak, ugyanakkor el is különülnek. A monostor szó eredete a görög “monosz” – egyedül lenni, ami utal a szannjásza élet egyik fontos vonására. A szerzetesi élet jelszava – Ora et labora! (Imádkozzál és dolgozzál!) – jól rámutat a tevékeny munkával és derűben megélt lemondásra. A számtalan példás személy közül talán egyet emeljünk ki, aki éppen a szerzetesi élet szabályainak megfogalmazásával alkotott maradandót. Szent Benedek, Nursiában született a szabin hegyek között, Kr. u. 480 táján. Kora ifjúságában elhagyta a dekadens római életet, s egy falusi templom papja mellé szegődött tanítvány gyanánt. Szépen haladt tanulmányaiban, egyre terjedt a híre, ami elől menekülni igyekezett. Egy hegyi barlangba húzódott vissza a remeteélet magányába. Csak egyvalakivel tartott kapcsolatot a közeli kolostorból, aki az élelmet hozta neki. Az önszigor nevezetes példája, amikor hirtelen feltörő érzéki vágyát egy csalános-tüskés bokorban meghemperegve hűtötte le. A szent híre gyorsan terjedt, így kénytelen volt feladni remetei elvonultságát. Kolostorok élére hívták, majd később maga is több szerzetesi közösséget alapított. Legjelesebb műve a Regula, ami évszázadok óta hasznos kézikönyv a szerzetesi közösségek számára. 550 táján halt meg, s életének fázisai azt példázzák, miként élhet egy igazi szerzetes. Kezdetben az introspekció, az elvonult élet, később a vallási közösség szervezése, egy a külvilágra irányuló tevékenység – két ellentétes feladat, de mindkettő a tökéletesedést szolgálta.

A kolostori élet mellet a remeteség intézménye is ismert volt a kereszténységben. Legelőször a Sinai-pusztaságban s egyéb, nehezen megközelíthető helyekre visszavonulva éltek a remeték. Ilyen híres remete-lakhely volt Alexandria távolabbi környéke, ahol a harmadik század végétől nagy számban éltek a világtól elvonult remete-szerzetesek. Aszkézis, kemény kétkezi munka, mélységes emberszeretet és magasztos világosság jellemezte az atyákat. Éltek kóbor szerzetesek, gyrovagusok is, akik a zarándok-szannjásza elvét képviselték. Faluról-falura vándorolva hirdették az igét, és alamizsnából éltek. Később ez az ág elhalt, de a mai napig élnek a különböző kolduló-, tanító-, betegápoló- s egyéb rendek. A férfiak monostorai mellett női kolostorok is szép számmal szerveződtek, apácazárdák és irgalmas rendek alakultak. Gondoljunk csak Szent Margitra, aki teljes odaadásban élt a Nyulak-szigetén. Magát Jézust is tekinthetjük vándor szannjászínak, aki személyes példájával s szavaival is tanított.

A zsidó hagyomány is ismeri a prófétákat, az oszlopos szenteket vagy a rabbikat, akik egyéni vezeklésükkel, látnoki képességeikkel vagy bölcsességükkel szolgálták embertársaikat.

Az iszlám tradícióban a muzulmán hit misztikusai, a szufik is szannjászíknak tekinthetők. Az elnevezés eredete a szuf, azaz gyapot szó, mert korábban csak pamutruhát viseltek. Aszketizmust, a világról való lemondást hirdették, s a jelölteket csak fokozatosan avatták be tanaikba. Ez az irányzat Damaszkuszban, a VIII. században bontakozott ki, s manapság is rendkívül elterjedt – Afrikától Indonéziáig. A szegénységi fogadalmas dervisek (a szó eredete a perzsa darves, szegény) és a fakírok (szegény ember) a muzulmánok igazi szerzetesei. Bár Mohamed elítélte a szerzetesi életet, a dervisek már az iszlám kezdetétől fogva élték remeteéletüket. Egy-egy neves tanítómester körül csoportosultak, s így az alkalmi követők előbb-utóbb állandó közösséggé szerveződtek, a tanítás ápolása, továbbadása végett. Kolostoraik a tekkiék vagy khánkák voltak. Harminckét fő dervisrend ismeretes, rengeteg alosztállyal. A dervisek között gyakori volt a test szükségleteinek megtagadása, az önostorozás, vagy az üvöltő derviseknél akár az öncsonkítással is felérő önsanyargatás. A nevezetes dervistánc célja egyfajta transzállapot elérése. A kezdetben másként gondolkodó, s így az iszlám fő vonalától kissé elkülönülő dervisek később ultrakonzervatív álláspontra helyezkedtek, ami politikai tevékenységükben is megmutatkozott. A fakírokat tévesen vélik illuzionista önsanyargatóknak, sokkal inkább az iszlám bölcseinek tekinthetők.

A buddhizmusban a szerzeteseket bhiksunak vagy bhikkunak (alamizsnán élőnek) nevezik. Számos távol-keleti országban az ifjakat néhány évre beadják tanulónak egy kolostorba, hogy szellemileg és önismeretiben felvértezve kerüljenek ki onnan. A Kínába átterjedő buddhizmus sokat merített az ott virágzó tao tanításából. A tao legkiválóbb képviselője egy tökéletes kínai szannjászí, Lao-ce volt. Az út és erény könyve, a Tao te king az ő műve, ami aforizmaszerű versekben fogalmazza meg ennek a sokszor ellentmondásosnak tűnő, de mély bölcsességről árulkodó filozófiát. Lao-ce életéről alig tudunk valamit. Kr. e. 570 körül született Honnan tartományban, s feltételezések szerint igen hosszan élt, korát százhatvan, egyesek kétszáz esztendőre is teszik. Császári levéltárosként működött, majd az ország viszonyainak megromlásakor kivándorlásra szánta el magát. A hagyomány szerint fekete bivaly hátán hagyta el az országot, s mielőtt a határt átlépte volna, egy hivatalnok arra kérte, foglalja össze tanait. (Ez a hagyomány szimbolikus is lehet, hiszen a bivalyon való utazás az emberi életutat jelképezi, a határ pedig akár a távozás, a halál kapuja is lehet.) Ekkor írta meg a Tao te kinget, ami a leghívebben tükrözi a szerző életét is. Konfuciusz orthodox nézeteivel szemben Lao-ce rebellis volt, ami szintén függetlenségének szimbóluma. A Lao-ce beszédes név, jelentése öreg tanító, bölcs. A hagyomány Indiába utaztatta a bölcs öreget, aminek történetisége vitatható.

A dzsainizmusban is megvan a szannjásza intézménye. Itt két fő irányzat létezik, a svétámbara, vagyis fehér leplet viselők, illetve a digambhara, a légruhájú, azaz mezítelen szerzetesek. Ez természetesen nem magamutogatás, hanem a teljes lemondás, amikor már nincs takargatnivalója az embernek. S jellemző a keletiek felvilágosultságára, hogy a mezítelen szerzetesek még nagyobb gyűléseken, közösségi eseményeken sem okoznak megrökönyödést, bár általában visszavonult életet folytatnak a hegyekben, barlangokban.

A szannjásza fogalma igazából a hinduizmusban teljesedik ki, itt található a legtöbb irányzat és eszmerendszer. A Szannjásza-upanisad a lemondás rendjének négy szakaszát ismerteti. Az első a kunyhólakó (kuticsaka), mikor a szannjászí mesterével együtt lakik s közvetlenül őt szolgálja. Ez a léttisztítás első szakasza. A második szakasz a sok-segítségű (bahudaka), mikor a szannjászí egyedül, önállóan él már, de sokak támogatását élvezi. Rendszeresen társul az emberekkel, akik ellátják élelemmel. Képességei szerint igyekszik szolgálni embertársait. A vándor alamizsnálkodás jelenti a harmadik szintet (parivradzsaka), mikor a szannjászí vándorbotot vesz a kezébe, s tapasztalatot igyekszik szerezni a teremtés sokrétűségéről. Magányos vándorélet ez, hogy teljes önátadásban Istenre hagyatkozva erősödjön hitében és másokat is felvilágosítson. Nincs állandó lakhelye, s nagyon szemléletes az a kifejezés, amit az egy háznál eltöltött időre mondanak: egy tehénfejésnyi idő. Egy vándor-szannjászí csak ennyi ideig tartózkodott vendégségben, s mikor megkapta alamizsnáját, egy csupor tejet, s lelki tanácsokat adott a háziaknak, nyomban odébb is állt. Ez a szint másnéven a hattyú-rend (hansza), amitől már csak egy lépés a makulátlan hattyútisztaság (paramahansza) síkja. Ez a tökéletességet elértek rendje, akiket már semmiféle anyagi vágy nem köt a világhoz, s csak mások érdekében élnek. Az ilyen ember már fölismerte saját lelki mivoltát, abszolút lényeglátással rendelkezik, egyszerűség jellemzi, s már túl van minden szabályon és előíráson, még akkor is, ha mások tanítása kedvéért követi is ezeket.

A hinduizmusban a szannjászának két fő ága alakult ki, az úgynevezett éka-danda és a tridanda szannjásza. Az előbbi a Sankara-féle monista filozófia lemondott követőire utal. Ez a felfogás a világ egylényegűségét vallja, csak a spirituális valóság létét fogadja el, minden egyebet – így az individuális létet, az anyagi világ valós voltát, de Isten személyességét is – tagadva. Ezt a “minden-egy” filozófiát jelképezi az éka-danda, az egy-pálca, a szannjászík vándorbotja. Ezzel szemben a tridanda-szannjásza a vaisnava, Visnu-hívő körben maradt fenn, mint a Legfelsőbb iránti odaadás, szolgálatkészség kifejeződése. A vaisnava filozófia dualista, tehát az egyéni s a Legfelsőbb Lélek személyességét tanítja, személyes egyistenhit, amely az anyagvilágot illuzórikus valóságnak, a lelkit pedig “valós valóságnak” tekinti. A vaisnava szannjászík három botot (tridanda) hordanak, ami három egybekötözött bambuszpálca. E három jelképezi a gondolatok, a szavak s a tettek föláldozását a Legfelsőbb szolgálatában. Az egyik legjelesebb ind szannjászí éppen a tridandi-rendbe tartozott. Csaitanja(2) 1486-ban Bengálban született, s fiatal korában lépett a lemondott rendbe. Előbb zarándok életmódot folytatott, bejárta egész Indiát, s mindenütt az Isten iránti odaadásra buzdította az embereket. Később Puriban, az óceán partján fekvő zarándokhelyen telepedett le, ahol egyre visszavonultabb életet élt, állandó eksztatikus állapotban. A külvilágra való tekintettel a legtöbb esetben visszafogta érzelmeit, de olykor elragadták a rajongás hullámai. Viszonylag fiatalon, negyvennyolc éves korában, misztikus körülmények között távozott. Írásos műveket – egyetlen költemény kivételével – nem hagyott hátra, tanítványai rendszerezték tanait. Csaitanja eszményi szannjászí volt, rendkívül komolyan követte az életrendjére vonatkozó előírásokat, páratlanul egyszerű életet folytatott, ugyanakkor kivételes hatást gyakorolt mindenkire. Komolysága mellett is megőrizte játszi könnyedségét, s a filozófiai vitákban éppúgy győzedelmeskedett, mint az ateisták megtérítésében.

A szerzetesi beavatás

Minden hagyományban komoly előkészületek előzik meg az új jelölt befogadását a szellemi közösségbe. A keresztény szerzetesi közösségekben éppúgy megtalálható a próbaidő, mint a hindu szannjászíknál. A zen szerzeteknél komoly próbatételek elé állítják a jelölteket, elutasítják, vagy akár bottal kergetik el őket, de ha állhatatosak, felvételt nyerhetnek. A beavatást csakis olyan személy végezheti, aki maga is tagja a lemondott rendnek. A személyes kapcsolat tehát igen fontos. Kivételes esetekben fordul elő az, hogy nincs élő beavató mester, de a jelölt olyan komolyan törekszik, illetve olyan magas szinten áll, hogy eme formalitást mellőzve is beavatottá válik. Találó a beavatás fogalma, ugyanis – transzcendentális folyamatról lévén szó – a lemondás rendjének számos eleme, tényezője racionálisan nem, vagy alig érthető meg. A jelölt beavatást nyer abba a titkos tapasztalatba, amit csak átélni, intuitív módon átérezni lehet, elmondani aligha.

A beavatási ceremóniát általában böjt előzi meg, ami egyrészt áldozat jelleget mutat, másrészt a testi funkcióktól való elrugaszkodást, a szellemi dimenziók felé fordulást segíti. A hajzatot vagy lenyírják – akár kopaszra, mint a buddhistáknál, vagy csak a jelzésszerű tonzúrát borotválják ki – vagy éppen megnövesztik. A jelölt különféle szolgálatokat végez a közösségnek, vagy mesterének, ezzel fejezve ki hajlandóságát az alázatra. A beavatási ceremónia ünnepi formaságok közepette zajlik, általában az egész közösség nyilvánossága előtt. Mindez fokozza a jelölt felkészülését, befogadóbbá teszik őt az útmutatásra, s a beavatás fordulópont jellegét hangsúlyozzák.

A jelölt fogadalmat tesz bizonyos kötelmek vállalására, s ezzel új élet kezdődik számára. Új ruházatot – szerzetesi csuhát, vagy Indiában sáfrányszínű dhótit – kap, illetve a dzsain digambhara rendnél elveti addigi öltözetét és mezítelenül él. Különböző jelvényeket is kap, például olvasót (dzsapa), vándorbotot (danda), vizesedényt (kamandalu), alamizsnás csészét stb., melyek lemondását jelképezik. Az új élet kezdetét jelzi a szerzetesi név is, mert teljes a szakítás az addigi élettel. Új keresztség ez, ami egyrészt emlékeztet a vállalt feladatra, másrészt utal a jelölt egyéni tulajdonságaira is. A nevet a mester adja, aki tanítványának személyiségéhez illő, ugyanakkor a jövőre vonatkozóan útmutató, eligazító nevet ad.

A beavatás végeztével kezdetét veszi az új élet. Több választás is kínálkozik az új jelölt számára. Élhet továbbra is mestere mellett, de akár távol is sodorhatja az élet. Élhet közösségben, ásramban vagy szerzetesrendben, de élhet magányosan is. Mi jellemzi hát az életét? Miféle változások következnek be? Erre az alábbi klasszikus zen aforizma világít rá: “A megvilágosodás előtt favágás és vízhordás, a megvilágosodás után favágás és vízhordás.” Egy törekvő ember nem feltétlenül külső jegyekben igyekszik bizonyságát adni lemondásának. Élete mindenképp lelki eszmények köré csoportosul, s a személyes megvilágosodás általában együtt jár mások szolgálatával. Egyes tradíciókban sajátságos mesterségek (például élelmiszeripar egyes keresztény rendeknél), vagy művészetek (kertépítés, ikebana, íjászat stb. a japán zen szerzeteknél) kapcsolódnak a folyamathoz. Tanító szerzetesek, orvoslámák, asztrológus papok, szertartásmesterek, filozófusok vagy művészek egyaránt megtalálhatók a lemondott életrend tagjai között. Azonban elsősorban lelki útmutatás a feladatuk, a spirituális értékeket igyekszenek feltárni embertársaik előtt. Ezért is nem véletlen, hogy jeles szannjászí személyiségek vallásalapítóként is szerepelnek, Jézus a kereszténység esetében, Buddha a buddhizmusban, Mahavíra a dzsainizmusban, Guru Nanak a szikh vallásban, Lao-cse a taoizmusban, Csaitanja a vaisnava fellendülésben.

Konklúzió

A szannjásza nem mindenkinek az útja, és nem is ez az önmegvalósítás végcélja. Sokak számára nehezen volna gyakorolható az az életmód, ami másoknak lelkesítő és természetes. Szinte mindenütt a világon tisztelet övezi a lemondás rendjében élőket, mégis sok helyütt valóságos katasztrófának tekintené egy család, ha fia szannjászí vagy szerzetes akarna lenni. Ezt sokan természetellenesnek tartják, holott az emberek sokfélék, így ami az egyiknek természetes, az a másiknak szokatlan. Mások élősdiségnek tekintik a szannjásza intézményét, pedig a maga munkájával, tehetségével egy szerzetes is képes hozzájárulni környezete mentális, vagy akár fizikális jólétéhez, de ha semmi mást nem tesz egy ember, mint pozitív dolgokon meditál, az is fontos! A lelki támaszt, útmutatást tekintve pedig egy szannjászí sokkal többet ad, mint amennyit kap.

Abszolút értelemben az az igazi szannjászí, aki bármilyen élethelyzetben komoly lelki életet él, legyen akár szerzetes, akár családos. De mindig szükség volt szerzetesekre is, akik a családi gondoktól mentesen minden energiájukat a közösségnek szentelték, vagy elvonulva meditáltak. A szannjásza egyetemes értelme azokban a lelki értékekben tükröződik, melyek harmóniát, szépséget és szeretetet sugároznak. Az aggresszivitást békével kell ellensúlyozni, a külvilág ismeretét a belső világ ismeretével, a tudatlanságot bölcsességgel s a gyűlöletet szeretettel.

A szerzetesi élet mindössze egy olyan próbálkozás, amit emberemlékezet óta minden korban gyakoroltak, mint az önismeret, az önmegvalósítás egyik hathatós, ha nem is egyetlen módszerét. Önismeretre pedig nagy szükség van, hiszen önmagunk jobb megismerésével felebarátainkat, sőt a Létezés természetét is jobban ismerni fogjuk.

B. K. Tírtha

Jegyzetek:

1. Epiktétosz írását Gyöngyház rovatunkban olvashatja.
2. Csaitanja életéről és tanításáról bővebben olvashat Abhay Narayan cikksorozatában, amely a Kagylókürt 2-12. számaiban jelent meg, s később könyv formájában is kiadták.

1998/26.