Ismeretlen India 1.

Walther Eidlitz úttörő volt. Nem sejthette, hogy igazság-keresése, amely őt – az európai műveltségű osztrák írót – az indiai vaisnavák bizodalmának, s hitének forrásához vezette, egyszer az egész világ figyelmét felkelti majd. Bár századunk első felétől már számos indiai jógi keltett érdeklődést nyugaton jógagyakorlatokkal, vagy személytelen védanta magyarázatokkal, mégis ez volt az első eset, hogy egy művelt nyugati ember átélhette kelet transzcendentális szeretet-üzenetének titkát. Eidlitz írása eredetileg 1951-ben jelent meg. Sajátos útinapló ez, amelyben fokról-fokra feltárul India ősi bölcsességének üzenete, s egyúttal a nyugati keresztény gondolatkincs és a védikus tanítás egyedülálló, párhuzamos értelmezése is, oly világos megfogalmazásban, hogy fényében minden idegenség tovatűnik.


Srí

Bennszülöttek tömege vett körül egy fényreklámoktól csillogó, villamosoktól, emeletes buszoktól zsúfolt nagyvárosban.

Világosbarna, sötétbarna, olajbarna, feketésbarna, fiatal és öreg férfiak fehér leplekbe burkolva. Szinte soha nem tűnt fel a tömegben fehér arc. A bazárok, mozik és étkezdék fényreklámjai felizzottak, hevesen ütközött itt egymásnak a mai Amerika és az ősi Ázsia. Az emberek keletiek maradtak: az arcuk, szemük, barna kezük, még akkor is, ha ügyesen kormányozzák autójukat a csődületen át. Az utcák porában kuporognak fehér öltözetükben, mindenféle pozitúrában, gyakran úgy, ahogy a meditáló Buddhát szokták ábrázolni. Felettük magas pálmák integetnek, mögöttük hüvelyeseket árusító bolt, ahol poros lábak csörtetnek át figyelmetlenül a rizs, borsó és liszt halmokon. Itt egy mohamedán hotel alacsony épülete, amott egy borbély deszkabódéja, ahol a férfiak az utca forgatagában guggolva borotváltatják kobakjukat. Csak egy vékony copfot hagynak a fejükön, látható jeleként annak, hogy a hinduk hite szerint itt a koponya tetején található Brahmá ezer szirmú lótusza, amelyen át a megvilágosodott személy testét a lélek elhagyja a halál pillanatában. A homlokukon hamuval gondosan felfestett színes jeleket viselnek a férfiak és méginkább a nők – ennek a nyüzsgő félamerikai városnak a közepén –, a látó lelki szem szimbólumait. Egy kis időre alámerültem Ázsia forgatagába.

Aztán a nagyváros, Bombay elmaradt mögöttem az indiai éjszakában. Kihúnytak a reklámok és az elektromos ívlámpák fényei, s elhallgatott az utcákon tolongó autók dudájának lármája. Csupán a széles vasúti kocsi rezgő falai, az ágyakban alvók szürke sziluettjei vettek körül és odakünn az éjszaka. Megágyaztam, s elnyújtózva füleltem, hallgatóztam a lágyan ringató vonatban. A kocsi résein át betolakodott a trópusi éjszaka. Ó, hogy terpeszkedett körös-körül ez a hatalmas ország, melyet első ízben szeltem át.

Az éjszaka lassan, lustán ásítozva búcsúzott, s egy kíméletlen nappal lépett a helyébe. Reménytelenül küszködtek az expresszvonat ventillátorai a hőséggel, s hiába locsolták az állomásokon a szerelvény tetejét, hogy a kocsik belsejét hűvösen tartsák. Minden sötétítőt leengedtünk, a fülkében szürke félhomály uralkodott, az izzó égbolt és a körös-körül a horizontig nyújtózó kiégett vidék vakító fénye csupán néhány résen át tudott behatolni. Amikor délben az egyik állomás betonjára léptem, hogy megtegyem azt a néhány métert, amellyel az étkezőkocsiig juthatok (Indiában a vonatokon nincs átjáró a vagonok között), visszahőköltem. A mérhetetlen hőség fehéren izzó kalapácsa majdnem leterített. Novemberben kellett volna jönnöm, figyelmeztettek többen is, most azonban május volt, az év legforróbb hónapja Indiában. Hidakon, széles folyókon, a Jamunán, a Gangeszen át száguldott a vonat. Valahol a közelben kellett már lennie északról a Himalájának, de még nem lehetett látni.

Akkor sem bukkant elő, amikor Srí Maharádzs autója felfelé vitt a perzselő hőségben egy szépséges úton, előhegyei közé.

Majdnem elszédültem a számtalan éles kanyartól, amellyel fürge kígyóként tekergett fel az út a síkságról a kétezer méteres magasságba. A hidak kő mellvédjein népes majomhordák gubbasztottak. Hűvösebb lett a levegő. Hirtelen előcsillant egy hegyi tó a fák lombjai közül. A fényben fürdő víztükör és egy kiszáradt folyómeder felett – melynek folytatása beleveszett a síkság párájába – egy tarka indiai falu szellős teraszai kapaszkodtak a magasba. Főutcája, melyben csak úgy hemzsegtek az emberek, s amely egy bazárnegyeden át kacskaringózott felfelé, túlságosan keskeny volt egy autó számára. Így járművünket a tóparton hagyva gyalogosan mentünk tovább. Egy helyi hotel ajtaján jóságos tekintetű, nagy szemű, ezüst szakállú idős férfi lépett ki. Ráncoktól barázdált, magas, boltozatos homlokát aranybarna jel díszítette. Ő volt Srí.

Valami belülről arra késztetett, hogy leboruljak az idős bráhmana előtt. Úgy éreztem, mintha megérintett volna – vagy áldásának ereje borzongatta bőröm?

Egy negyven év körüli férfi – merész arcú, mint egy napkeleti lovag a Parszifal legendából – egy oldalszobába vezetett. Ő Rana, Srí első tanítványa. Lemostam magamról az út porát, s vele együtt az utóbbi hetek minden szenvedését is. Tisztábban és lecsendesültebben tértem vissza Srí félhomályba burkolózó szobájába. Az idős férfi közelsége, jelenléte tisztábbá és csendesebbé tett. Srí és Rana hatalmas mennyiségű narancsot hozott, melyeket épp most érleltek e hegyoldak. Legalább egy tucat gyümölcsöt ettem meg együltő helyemben, s ettől kimondhatatlanul felüdültem.

Kis idő elteltével láttam, hogy kint az utcán egy izmos, szinte teljesen csupasz kuli hozza fején hatalmas toronyként egyensúlyozva csomagjaimat. Ranával a nyomába eredtünk. A tó felől fújdogáló szélben, a smaragdzöld víz partján kalauzolt Rana egy parti házig, mely egy párszi panziója volt, s ahol Srí szállásról gondoskodott számomra, s vegetárius étkezést kapok majd, egyelőre európai módon elkészítve.

Amikor Nainini istennő templomába látogattunk el, az idős templomszolga nem törődve a körülöttünk nyüzsgő európaiakból és indiaiakból álló tömeggel, Srí előtt földre vetette magát, homlokával megérintve lábfejét. Aztán Rana és a titkár magunkra hagytak. A tóparton egy kő mellvéden ültünk. Az idős férfi keze és lába keskeny volt és szép. Hosszú, ezüstszürke hajával és szakállával, sasorrával, hatalmas, ráncoktól barázdált homlokával olyan volt, mint Odin az Eddából, ám nevetése mint egy gyermeké, lágy és vidám.

Kiöntöttem neki a szívem. Elmondtam életem történetét, meséltem a munkámról, arról hogy egy tucat könyvet írtam, néhány fát ültettem, egy fiút nemzettem, egy házat építettem, aztán eljöttem. Kiterítettem elé valamennyi reményem és félelmem, gondom, hitem és kétségem. Meséltem a feleségemről és a gyermekemről is, akiket szorongatott helyzetben hagytam magukra. Hallgatott. Közvetlenül előttünk nyüzsgött, hullámzott az üdülőhely forgataga. Körülöttünk mindenütt indiai babysitterek játszottak védenceikkel, a sápadt kis európaiakkal, de Srít semmi nem zavarta.

Néhány nappal később azt mondta:

– Kezdetben nem kapsz magasabb szintű jógagyakorlatokat. Most csak santit, békességet akarok adni neked – isteni békességet.

– Hát igen, van-e egyáltalán valami magasabbrendű dolog, mint az isteni békesség? – gondoltam.

Srí békét adott nekem – egy időre.

A meditáció négy lépcsőfoka

Estéről estére körülsétáltuk a tavat Srí Maharaddzsal, Indiában lelt tanítómmal és atyai barátommal.

– A risik először itt éltek a hegyi erdőségekben – mesélte. – A risik nagyszerű szellemi lények, jóval magasabbrendűek, mint az emberek. Nincs földi testük, de azt tartják róluk, ha kedvük támad, akár azt is tudnak ölteni. Ezer évvel ezelőtt – így mondják – a risik minden évben emberi testbe bújva megfürödtek a Gangeszben. Később, amikor az emberek belső, lelki füle bezárult, az emberiség ezen őstanítói visszavonultak a hegyekbe az örök hó birodalmába.

– Hol laknak ma? – kérdeztem.

Az idős férfi nevetett.

– A havas hegycsúcsok közt a Manaszarovar-tónál.

A név, “Manaszarovar-tó” messze csengett a víz felett. A távoli tibeti tó, mely utam titkos célja, mondáktól ölelve ismét felderengett előttem. Ez a világ közepe, a Paradicsom utolsó maradványa a Földön. Négy szent folyam indul ki innen a négy égtáj felé. A folyam, mely keletnek indul ezüst homokot sodor magával, a nyugati aranyat, az észak felé áradó smaragdot, a déli gyémántot.

Nyugat felé pillantottam, ahol a nap épp alábukott az erdős hegyhátak mögé. Srí Maharádzs tovább mesélt a risikről és egy himnuszról, melyet a risik a Naphoz zengtek. Nem ahhoz a naphoz, melyet a szemünk lát. Ez egy mantra a lelki Naphoz, a lelki lényhez, aki az érzékszerveinkkel felfogható nap mögött rejtőzik. Srí elénekelte nekem a mantrát, s biztatott, próbáljam utána énekelni.

– Nézz a kék égboltra! Idd magadba mélységét, hogy erőt adjon neked! – tanácsolta, majd együtt olvastunk néhány versszakot a Bhagavad Gítából. Minden nap olvastunk e könyvből itt a tóparton. Az idős embert boldoggá tette valahányszor sikeresen felfedte számomra egy-egy versszak rejtett, ugyanakkor mégis napnál világosabb értelmét.

– Ez valamennyi nép legnagyszerűbb beavatási könyve! A Bhagavad Gítában maga a mindent átható Isten szól hozzánk, akinek csupán külső aspektusa Brahmá, a teremtő, Visnu, a fenntartó és Síva, a pusztító. Krisna beszél a Bhagavad Gítában barátjához, Ardzsunához:

“Miként az ember leveti elnyűtt ruháit és újakat ölt magára, úgy adja fel a lélek is az öreg és hasznavehetetlen testeket, hogy újat fogadjon el helyükbe.”

“A lélek nem ismer sem születést, sem halált; ha már létezett, többé meg nem szűnhet; nem-született, örökkévaló, mindig-létező, halhatatlan és ősi, s ha a testet meg is ölik, ő meg nem ölhető.”

Mint a spirituális Nap hírnöke, úgy állt előttem a fehérbe öltözött férfi, mögötte a Nainital-tó hullámai lágyan, ritmikusan nyaldosták a partot. Boldogítón járt át a tudat: Indiában vagyok, s a letűnt idők megszámlálhatatlanul sok bölcse, lelki tanítója ereszkedett alá hajdan ezekből a hófödte hegyekből.

*

Várakozással telve, s kicsit elfogódottan lépdeltem a tóparti szélben Srí háza felé. Fiatal angol nők és férfiak lovagoltak el mellettem. Ezek az ifjú emberek szinte isteneknek látszottak a barna bőrű sokadalom fölé magasodva. Többségük nem tudott túl sokat az indiai nép lelkéről, a népéről, mely felett oly sokáig uralkodtak. Idegenek maradtak, akár harminc itt töltött év után is.

Egy pillanatra magálltam Srí előszobájában, hogy szemem az utca vakító fehér fénye után hozzászokjon a szoba félhomályához. Mezítláb léptem Srí szobájába. Most nem intett azzal a lágy mozdulattal, amellyel egyébként szokott. Az idős férfi mozdulatlanul ült a padlón egy fehér lepelbe burkolva. Rana némán intett, hogy üljek le Srível szemben a földre. Megtettem. Ez alkalommal Rana is világos lepelben volt. Alázatosan Srí lába elé vetette magát, homlokával megérintve a mester meztelen lábfejét. Ezután meggyújtott egy füstölőt, maga mellé tette a földre egy kis tartóba, majd egy üvegedénykében tárolt szürkésfehér hamuval jelet festett a homlokára, a nyakára és a mellkasára. Csak ezután ült le keresztbevetett lábakkal, szálegyenesen és mozdulatlanul. Éreztem, hogy Srí tekintete rajtam nyugszik.

– Nézz a szemembe, a barátod vagyok – mondta. Ránéztem. Mint a világ atyja, úgy ült előttem az idős ember. A testét borító fehér lepelből kiemelkedő, ráncoktól barázdált arca, melyet sötét haj és ezüstszürke szakáll övezett, még méltóságteljesebbnek hatott, mint máskor. Hegyek és hegyomlások, egész világok voltak ebben a tiszta arcban. Mint maga a kozmosz, úgy ült ott, ősz-öregen, mégis körüllebegve egy csendes fehér-arany fénytől, mely lényének szerves része volt.

Az első napon nem túl sokat meditáltam. Elfogódott voltam, lábam nem szokta a lótuszülést, s így az hamarosan kibírhatatlanul fárasztóvá vált. A tagjaim megmerevedtek, elzsibbadtak, jéghidegek lettek és fájtak. Amikor szégyenkezve, zsibbadt tagjaimat masszírozva felálltam, Srí is felegyenesedett, s azzal vígasztalt, hogy ez eleinte valóban nehéz az európaiaknak. Szereznem kell egy kusa-fűből szőtt szőnyeget és egy őzbőrt, ahogy az elő van írva, s így kényelmesebben fogok ülni. Lassanként kell megtanulnom a meditáció négy fokozatát; először az ülést, másodszor a légzést, harmadszor a beszédet, a mantra mondást, negyedszer az éneklést. Biztosan képes leszek mindezt megvalósítani, mert korábbi földi életeimből már magammal hoztam a szükséges lelki adottságokat.

*

Azóta több mint százszor ültem Srível szemben meditációba mélyedve. Ilyenkor elfeledtem, hogy a Föld mely részén is vagyok. Valahányszor kinyitottam a szemem, mélységes meghatottság és alázat öntött el, amint megláttam a fenséges külsejű idős embert, aki mélységes csendben, magát a lelki Napnak átadva, lágy fényt sugározva ült előttem, vagy felemelkedett, s hűvös szantál péppel jelet rajzolt a fejtetőmre, homlokomra, torokmélyedésembe, hogy segítsen lelki szemem megnyílásában.

A következő alkalommal a kusafű takaróval, az őzbőrrel és egy kendővel a hónom alatt érkeztem a meditációra. Ettől kezdve nem görcsösen, hanem laza tagokkal – ahogy nekem a legkényelmesebb volt – ültem le. Néha emberek jöttek-mentek.

Egyszercsak egy szolga lépett be tálcával a kezében, Srí ebédjét hozta ezüst tálkákon, ez volt az idős brahmana napi egyetlen étkezése. Csodálkoztam, hogy mindez a legkevésbé sem zavart. Megpróbáltam újra és újra a meditációra koncentrálni, s néha fenséges képek érkeztek. Titokban azonban sejtettem, hogy mindez csupán veszélyes kísértés, mely magához láncol, és az önhittségemet hizlalja. Fáradságos munka eltakarítani a tapasztalataink miatt érzett büszkeséget, éppúgy, mint minden más lelki hordalékot, minden nyugtalanságot, minden lelki tisztátalanságot. Le kell csendesedni, mint egy ismeretlen tenger partján. Ott, az Ismeretlen határán kell figyelni, odaadóan várakozni, amíg e rejtett világ – ha neki tetszik – magával ragad. Amikor a meditációra irányuló kontár próbálkozásaim után felálltam, minden porcikám fájt, mégis csodálatosan kipihentnek éreztem magam, s mélyről jövő csillogással vett körül a földi világ is. Évekbe telt, mire sok fájdalmas indiai tapasztalat árán megtanultam, mit is jelent igazából a meditáció négy fokozata, hogy mi egyáltalán a meditáció. Nem más ez, mint a hamis egónktól való elfordulás, és belesimulás Isten világába, valódi énünkbe.

– Nincs sok értelme – mondta Srí –, ha az ember csak alkalomszerűen, a nap bizonyos órájában meditál.

S gyakran a lelkemre kötötte:

– Napi huszonnégy órán át, ébren és álomban e lelki magatartás szerint kell élni, mindig nyitottan, minden pillanatban odaadóan.

A meditáció első lépcsőfokai, amelyekről Srí a Nainital-tónál mesélt – az ülés, a lélegzés – csupán külső előkészületek a meditációra, éppúgy, mint a fürdés és a tiszta ruha felöltése.

Ha keresztbetett lábbal, tökéletesen egyenes gerinccel, lótuszülésben ülünk, hosszas gyakorlás után órákig kényelmesnek találjuk majd ezt a pozitúrát, s képesek leszünk sokáig ellazultak maradni a fáradtság leghalványabb érzése nélkül. A testünk nem zavar többé. Az Indus völgyében nemrégiben feltárt ősi kultúra mintegy ötezer éves emlékei közt is láthatunk alakokat ugyanabban a pózban meditálni, ahogy azt a jógik Indiában mind a mai napig teszik. A lélegzetszabályozás szintén évezredek óta ápolt, és ma is oktatott művészet. Ha a légzésünk nyugodtabbá válik, a csapongó elme is elcsitul, mert kölcsönös kapcsolat áll fenn a lélegzés és az emberi elme között. Azonban az indiai szentírások gyakran leszögezik: kizárólag a lélegzet szabályozása által Isten nem érhető el, e gyakorlatok csupán segédeszközök lehetnek. A hatha-jógában, amit Európában általában jógaként ismernek, s amely főként a fizikai testtel foglalkozik, elsősorban ezek a segédeszközök kerültek előtérbe. Amint azt többen is komolyan állítják, valóban el lehet érni e módszerrel egyet s mást. Erős fizikai testet, hosszú életet fiatalos frissességben, sőt nem is sejtett erőt és hatalmat lehet nyerni általa. Azonban közismert a válasz, amit Buddha adott a jóginak, aki azzal kérkedett, hogy húsz év kemény gyakorlás után végre megtanult a vízen járni:

– Na és? – kérdezte Buddha. – Pár fillérért bármelyik révész átvisz a folyón.

– Ne vesztegess túl sok időt a hatha-jóga gyakorlatokra – mondta egyszer mesterem. – Ezen már túljutottál egy korábbi földi életed során. Nem is sejtett erők ébredhetnek benned, de ezek mind csupán kísértést jelenthetnének, melyek akadályoznának mostani utadon. A mantrázás vezet a lényeghez.

Ha egy szanszkrit szótárban a mantra szó jelentését keressük, a következő fordítási kísérleteket találjuk: “védikus himnusz; szent ima; varázsige; titok; könyörgés; egy ima szótaga, melyet egy istennek ajánlanak.” De mindez csupán külső jelentés. Az indiai igazság-kereső – akár a karma, akár a tudás, akár a szeretetteljes önátadás útját járja – meg van róla győződve, hogy a mantra, amelyet mond, és az Isten, akit hív vele, tökéletesen egyek. Ez magyarázza az alázatot a mantra iránt, a pontos kiejtés fontosságát, és a saját hasznunkra való visszaélés veszélyességét is. A hindu nagyobb alázatot érez a szavak iránt, mint a nyugati ember. Nem csupán az élő mantra szavait, hanem a nyelv valamennyi hangját, valamennyi szótagját szanszkrtul aksarának nevezik, ami annyit jelent: széttörhetetlen, megsemmisíthetetlen. Aksara – Megsemmisíthetetlen – , ez Isten egyik neve is.

Az igazi mantrát nem mondják, hanem éneklik. Nyitott lélekkel kutatja a kereső az isteni hangzást, hogy meghallhassa, énekelhesse azt a mantrát, amelynek minden földi hang csupán árnyéka. Brahmát, a teremtőt, az indiai szent írások az Első Énekesnek nevezik. Azt mondják, az univerzumunk abból a mantrából sarjadt ki, melyet ő énekelt.

A napnyugati országokban ez a tudomány teljesen idegennek és meglepőnek tűnik. Azonban nyugaton is léteznek nyomai a hasonló szellemi tudásnak. Újra és újra, megrendülve kellett Indiában János Evangéliumának kezdő szavaira gondolnom:

“Kezdetben vala az Ige, s az Ige Isten volt, az Isten Maga volt az Ige, melyből mindenek keletkeztek…”

Váman

Nainitali tartózkodásom vége felé, Almorába utazásom előtt végre sikerült egy mantrát Srí megelégedésére elénekelnem. Azt kiáltotta:

– Nem vagy többé Walther! A neved mostantól Váman dász, Váman szolgája.

– Ki az a Váman? – kérdeztem. – Mikor élt?

– Több ezer évvel ezelőtt – mondta Srí és barátságosan rám tekintett. – Váman termetre kicsiny volt, mégis meghódította a “három világot”. Váman, a “Távollépő” története egy a számtalan más történet között, melyek Isten cselekedeteiről szólnak, s melyeket a következő években meg kellett ismernem. Srí Maharádzs sokat elmondott közülük, mesélte őket Rana, mesélte Dzsosi, az indiai hivatalnok, és mesélték az egyszerű parasztok és kulik, akik soha nem tanulhattak írni-olvasni. Ezek a történetek a hinduk szívében élnek, de mindenki egy kicsit másként adja elő őket. Ahogy a végtelen óceánnak is különböző mélységei vannak, épp úgy ismertem meg néha ugyanannak a történetnek – ha más-más ember adta elő – teljesen más csillogását, s belőle egy egész más életet. Ugyanezek a históriák váltak egyre mélyebbé s egyre áttetszőbbé, amikor később eredetiben újra és újra elolvastam őket. Úgy tűnt, mintha növekednének, de nem csupán felfelé, hanem lefelé a végtelen mélybe is. Mélységük valóban végtelen, hisz magjuk maga Isten, akit barátaim Krisnának neveztek, s akinek teljességéből szálltak alá az isteni üdvözítők, az avatárok, a világokba.

Váman Isten egyik avatárja volt. Váman dásznak, Váman szolgájának nevezett engem Srí, Rana, s valamennyi hindu, akivel találkoztam.

Az ősi időkben Isten, Váman, a bráhmana fiú alakjában szállt alá. Akkoriban a hatalmas démon-király, Bali, uralta a három világot: a Földet, az Alvilágot és az Égi Birodalmat is. Váman szerényen a hatalmas király elé járult, s arra kérte, teljesítse egyetlen kívánságát. A kevély úr – bár a démonok legfőbb papja, saját guruja óvatosságra intette – már előre nevetve biztosította róla, bármit kérhet tőle, azt teljesíteni fogja. A fiú annyi földet kért, amennyit három lépéssel át tud érni.

Váman megtette az első lépést. Döbbenten bámulva és riadtan látta a király s az egybegyűltek, hogy a fiú lépés közben nőni, növekedni kezdett, egészen addig, míg a felhőket el nem érte. Egyetlen talpalatnyi föld, egyetlen parányi patakocska, egyetlen porszemnyi homok nem maradt a Földön, a csillagok birodalmában, sehol Bali felmérhetetlen királyságában, melyet a Távollépő első lépése át ne ért volna. Lépett Váman még egyet. Tudta már a démon király, akinek szeme a lelki látásra megnyílt, hogy sem ebben a most látható világban, sem a jövendő világokban, sehol földön s égen nincs egy parányi terület sem, melyet a fiú léptével be ne borított volna.

Mennydörgésként zengett fel Váman hangja a felhők között:

– Bali, hol van még egy darabka hely, ami a tiéd, s ahová harmadik lépésemnél a lábamat tehetném?

Bali reszketve hebegte:

– Tedd, ó kérlek, tedd a lábad rám, a fejemre!

A tudatlan még mindig nem értette, hogy a feje sem az övé, az is Istené. Váman azonban Bali fejére tette lábát – és Isten, lábának mindent megszentelő érintésével nem csupán a démon hatalmát és hatalomvágyát vette el, hanem eloszlatta benne a tudatlanság sötétjét is. Bali Isten talpának érintése által felszabadult, s szeretettől túlcsorduló szívvel mosta meg patakzó könnyeivel az Úr szent lábát, mely a mindenség alapja.

Indiában Balit, az egykori démont, évezredek óta Isten egyik kedves barátjaként tisztelik.

Walther Eidlitz
(Rakk Zsuzsa fordítása)

1998/26.