Szerencsés János

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Szerencsés János. Gyönyörű név, már az maga tiszta szerencse, ha valakit így neveznek. Hát még ha az a valaki úgy meg is érdemli a nevét, mint Szerencsés János. Ez az igaz, valóságos, ritka szerencse.

Mert ugyan mit ér, ha valakit Szerencsésnek hívnak, ugyanakkor ő a föld kerekén a legszerencsétlenebb flótás? Vagy ha valakinek Szerencsés a neve, szerencsés a sorsa, s ő maga mégis balszerencsésnek érzi magát – ez is kemény sor, mert semmi öröme a szerencséjéből.

Bezzeg másképpen volt ez Szerencsés Jánossal, akit tulajdonképpen Kovács Jánosnak hívtak, de a Kovácsot már mindenki elfeledte, az egész faluban csak Szerencsés Jánosnak ismerték.

Úgy ragadt rá a név, hogy valamikor réges-régen János, akit akkor még nem Szerencsésnek neveztek, hanem Kovácsnak, boldogságtól ragyogó képpel baktatott végig a Fő utcán.

– Mi történt, János, minek örülsz olyan nagyon? – kérdezték tőle.

– Ma igazán nagy szerencse ért – hangzott a felelet.

Kérdezték, hogy kincset talált tán, vagy aranybúzája nőtt?

– Ez mind semmi – legyintett Szerencsés János. – Az történt, hogy átmentem a Térdigér-patak hídján, és nem fulladtam belé a vízbe.

No, gondolták a falubeliek, ennek a Jánosnak alighanem elment az esze. Eddig se sok volt neki, de most azt a keveset is elvesztette. Bizony nemigen örül majd neki a becsületes megtaláló. De néhány nap múlva már nem nevettek. Mert a Térdigér-patak hídja leszakadt egy szénásszekér alatt, kocsisa kis híján ott maradt a vízben. Bizony sok falubelinek eszébe ötlött János mondása, s kezdték kérdezgetni.

– No, János, ma nem ért valamiféle szerencse?

– De bizony ért – felelte ő. – Reggel úgy ébredtem, hogy nem történt semmi bajom az éjszaka. A ház nem égett le, a tető nem dőlt be, a kút nem apadt ki.

– Magadnak pedig megvan kezed-lábad – mondták az emberek. – Te aztán igazi Szerencsés János vagy.

De a Szerencsés név véglegesen a kismalac-eset után ragadt rá. Az meg úgy esett, hogy kapott egy malacocskát. Igaz, hogy nem is kapta, hanem megdolgozott érte, mert a két keze munkája után élt, és az is igaz, hogy nem a kialkudott süldőt kapta meg, csak egy kis választott malacocskát. De János megörült neki.

– Tiszta szerencse, hogy nem pénzt kaptam – jelentette ki. – Mert a pénz egyre fogy, mindig kevesebb lesz belőle, ellenben a malac egyre hízik, és mindig több lesz belőle.

Szerencsemalacát berakta az udvar végében álló apró ólacskába, ami kutyaól lehetett valamikor, etette, gondozta, vakargatta; a malac meg, mintha csupa hálából tenné, hízott, mint a parancsolat. Egészen addig, amíg egy reggel arra ébredt Szerencsés János, hogy az éjszaka kiásták valakik az ólat, elvitték a hízót.

Jöttek a sógorok, komák, ismerősök, hogy vigasztalják balsorsában, de majdhogy hanyatt estek, amikor megpillantották János örömtől sugárzó arcát.

– Tiszta szerencse – kiáltotta örvendezve – Az ól kicsi volt, a disznó nagyocska. Maholnap már nem is fért volna bele. Hová tettem volna? A szobában csak nem tarthatom, leölni pedig nem lett volna szívem, úgy megkedveltem. Tiszta szerencse, hogy elvitték.

Látta a falu, hogy Jánost csakis jó, csakis szerencse érheti. Ráragadt a Szerencsés név. S míg mások hol szomorkodtak, hol bánkódtak, hol az orrukat lógatták, ő csak nevetett, mint aki azt se tudja, mit kezdjen örökös szerencséjével.

Csakhogy semmi se tart örökké. Egy nap Szerencsés János búnak eresztette a fejét. Menten kérdezték, mi történt.

– Nagy baj esett velem – panaszkodott Szerencsés János – Találtam egy kosár aranyat. Baj, baj, haj, haj!

Nem hitték el neki, hogy azért lógatja az orrát, mert kosár aranyat lelt. Pedig valóban úgy volt. S amikor az aranyon földeket vásárolt meg erdőségeket, házakat meg malmokat, az emberek azt mondták: hiába, nincs még egy ilyen szerencsés János a földön.

De rajta nem látszott meg a nagy szerencse. Többé nem nevetett, nem mosolygott, nem örvendezett. Egyre csak a homlokát ráncolta, a ceruzáját rágta és panaszkodott, hogy baj, nagy baj, megint olcsóbb lett a búza, mit kezdjen a gabonájával, megint elverte a szőlejét a jég, megint leégett egy erdeje, megint beütött az aszály…

Telt-múlt az idő aggodalomban, töprengésben, törődésben, sóhajtozásban, s lám, Szerencsés János képe megint kezdett kikerekedni, ajka megint kezdett fütyörészésre csücsörödni, a szeme meg vidáman ragyogni. Kérdezgették, minek örül oly nagyon, de ő csak titokzatosan rázogatta a fejét, és nem szólt. De hogy megint szerencse érte, az meglátszott rajta. Gondolták: bizonyára sikerült eloltani az erdőtüzet, megúszni a jégverést, eladni a gabonát, kifogni az aszályon. Egyszóval szaporodnak az aranyak.

Aztán elérkezett a nap, amikor Szerencsés János megint boldogságtól ragyogó arccal feszített a Fő utcán, és senki se csodálkozott, amikor a kérdésekre büszkén kijelentette:

– Most aztán kivételes nagy szerencse ért.

Persze hogy megkérdezték, mi az a kivételesen nagy szerencse. Mire így felelt:

– Az a nagy szerencse ért, hogy oda az arany. Elúszott az erdő, a szántóföld, a malom, a sok ház, most már nem kell többé számolnom, töprengenem, fejemet fájdítanom. Nincs többé aggódás, hogy jön az aszály, a tűz, a jégverés, az árvíz, és elviszi a vagyonomat. Ezentúl nyugodtan alhatok, nyugodtan ébredhetek, nyugodtan élhetek a két kezem munkája után, mert a két kezem megmaradt, nem vitte el sem árvíz, sem aszály, sem jégverés. És ez igazi, tiszta szerencse.

Ezt mondta jókedvében ragyogva, és többé semmi sem moshatta le róla a Szerencsés János nevet.

1998/26.