Szektahisztéria

Rituális öngyilkosság a dzsungelben, agymosás, szektaveszély, kultuszok általános hódítása, átprogramozás, deprogramozás – ilyen és ehhez hasonló hírek röppennek fel időről időre a médiákban, kellőképpen borzolva az amúgy is nyugtalan ideológiai kedélyeket.

Párbeszéd vagy vallásháború?

Úgy tartják, az ember antropológiailag vallásos – ez az érzület ideig-óráig elnyomható, de előbb-utóbb felszínre tör. Manapság dúl a konkurenciaharc a lelkek piacán, a nagy multik és a feltörekvő kisebbek egymással versengve hirdetik abszolút igazságaikat. A szektahisztéria sokszor nem más, mint a leendő versenytársak elleni harc. Egyesek az engedelmes egyházi adóalany elvesztését fájlalják, de tetszik, nem tetszik, be kell látni, hogy a szellem piacán is plurális helyzet alakult ki, az ideológiai egyeduralom ideje lejárt. Az ideológiai egypártrendszer vallási totalitarizmust jelent. Bár a kommunizmus annak idején megkövetelte, s igyekezett meg is valósítani a maga világnézeti monopóliumát, mára talán éppen ennek vákuumában terjednek nálunk az alternatív világnézetek. Persze ez a jelenség csak Kelet-Európában szokatlan, nyugaton már jobbára leáldozóban van – ez is unalomba fullad? Ott a hatvanas években kezdődött a szekták burjánzása, majd következett a harmadik világ, végül az összeomlott keleti rendszerek nyújtanak terepet az ideológiák hirdetésére. Egyes kutatók szerint húszezerre tehető az új vallási mozgalmak száma, mások ezt alaptalanul szerény becslésnek tartják. John Relsmith kaliforniai valláselemző inkább százezres, vagy akár milliós nagyságrendűre becsüli ezt a számot, hiszen minden vallásban akadnak, akik különválnak, majd azok között is lesznek, akik kiválnak, s így tovább. Magyarországon is tucatnyi bejegyzett keresztény és nem keresztény – hindu, buddhista, iszlám –, valamint jegyzetlen felekezet létezik.

Az érzelmi érintettséget félretéve azt kell megvizsgálni, hogyan tükröződik a szektás felfogás az emberi gondolkodásban, hogyan a nyugati típusú vallásokban, s létezik-e egyáltalán alternatívája ennek a szemléletnek?

Mi a szekta?

Sok félreértés és elfogultság kíséri ezt a meglehetősen pejoratívan csengő fogalmat: szekta. Annyi bizonyos, hogy ez a kifejezés csak ideológiai téren használatos, vagy a politikában – bár ez a jelentéstartalom már leáldozott – vagy a vallások terén, ahol manapság annál élesebb visszhangot kelt. A szektásság – akár politikai, akár vallási – türelmetlenséget és elfogultságot takar. A társadalmi fejlődés euforikus szakaszaiban rejtett, lappangó a szekta-jelenség, míg a dekadens korokban látványos vagy éppen botrányos formában tör felszínre. Ma világjelenség, hogy a kiábrándult emberek próbálnak támpontokat keresni az élet nagy kérdéseiben, ám a hagyományos egyházak válaszait sokszor sematikus közhelynek érzik, s inkább egy új vallás követői lesznek. Az adott gyülekezet elvei és gyakorlatai viszont széles skálán mozoghatnak: puritán élettől az orgiákig, békevágytól az erőszakig. A szektajelenség nem újkeletű, hazánkban évszázados, a vallások történetében pedig évezredes problémaként jelentkezik.

A szó etimológiai értelmezése számos fontos tanulsággal szolgál. A latin secta szó jelentései: 1. irány, út; 2. politikai irányzat, párt; 3. bölcseleti iskola. Próbálják a seco lemetsz, levág szóból is eredeztetni, melyet helytelennek tekinthetünk, csakúgy, mint a secare lemetszett ág “amely terméketlen” értelmezést. A helyes értelmezés a sequi követni jelentésű szó, amely szorosan összefügg a fent említett bölcseleti iskola értelemmel. Nyugaton használatos még a kultusz kifejezés is, ami a latin divinus cultus, azaz isteni művelés, vallásgyakorlás származéka, teológiai értelemben pozitív csengésű. A sajtó aggatta rá a pejoratív jelentéstartalmat: olyan kisebb vallási csoport, amit egy karizmatikus vezető (próféta, küldött, akár isten) irányít, s ahol az új tagokat “agymosásnak” vetik alá és módszeresen szembefordítják korábbi közegükkel.

Ám itt rögtön föl kell vetnünk egy alapvető kérdést: milyen az ember világszemlélete, a gondolkodásmódja és istenképe? Két felfogás különíthető el: a világ egyedi-lineáris, illetve plurális-ciklikus szemlélete. A nyugati típusú gondolkodás lineáris, az anyagi kozmosz a kezdetektől s vég felé halad – ebben a vallásos és a tudományos világkép nem különbözik egymástól. A nyugati típusú világnézet szerves része az egyediség, kiválasztottság érzete is, amely a zsidó s a keresztény, de a mohamedán vallásnak egyaránt sajátja: a kiválasztott nép s Isten egyedüli egyháza vagy az igaz hit kizárólagos birtoklása hasonló gondolkozást sejtet. A tudományos és a gazdasági elit a saját létét s a fehér civilizációt tekinti egyedül üdvözítőnek – ez a gazdasági haladás vallása. Ehhez az egyeduralmi igényhez képest minden más elégtelennek, szükségtelennek vagy egyenesen ellenségnek tűnik. Az ideológiai egyeduralomnak szükségszerű kényszerképzete a szektafélelem.

A szektás vélemény és viselkedés sokszor nemcsak az úgynevezett szektákra vonatkozik, hanem a nagy egyházakra is, amennyiben minden mást kirekesztendőnek, hamisnak, sátáninak, vagy démoninak minősítenek.

Ezzel szemben áll egy másik gondolati rendszer, amit nevezhetünk a keleti világnézet toleranciájának. E felfogás nem igyekszik kisajátítani az abszolút igazságot. A keleti vallások toleránsak, nem saját magukat tekintik az egyedül üdvözítőnek, hanem sokféle istenképet, istentudatosságot, istenkoncepciót ismernek és fogadnak el. S itt hadd vezessünk be egy új fogalmat – a szellemi-tudati evolúció egyes állomásait látják a filozófiákban, a vallásokban, az emberek életében. A lelki evolúció során kiki a neki éppen adott fejlődési utat járja be, amit a későbbiek során magasabb szintre lépve folytathat. Ez a szellemi evolúció túlmutat a világ és az egyén egyszeri és megismételhetetlen létezésén, nem az anyagelvű elmúlás, vagy a teológiai eleve elrendelés felé sodorja az embert, hanem a tökéletesedés nagyívű reménységét mutatja föl. Ugyanakkor ez a tolerancia sem jelent feltétlen egyetértést minden emberi nézettel. Kritikus a hamissággal, de elfogadó az igazzal és szenttel kapcsolatban. Ebben az értelemben tehát a keleti, például a hindu világnézet egyszerre szinkretista és pluralista, egyszerre vallja, hogy az istenhit egységes gyökérre – Istenre – vezethető vissza, ugyanakkor mégis különböző szintjei, fázisai léteznek. Ennek a toleranciának ékes bizonyítéka azoknak a tanítómestereknek a példája, akik minden más igaz meggyőződés iránt mélységes tisztelettel viseltetnek, mégis saját vallásukat követik őszinte hittel.

Intolerancia

Hogyan jelentkezik a fejekben a szektakérdés? Legizgatóbb ez a kereszténységen, konkrétabban a katolicizmuson belül, a más világvallások iránti féltékenység, illetve igaz vallási utaknak a babonasággal vagy pszeudo-vallásossággal való egybemosása terén.

Filozófiai értelemben szektának tekintenek a) valamely keresztény egyháztól vagy más nagyobb vallástól elszakadt, többnyire nem bevett vallási közösséget, illetve b) filozófiailag, vagy politikailag egyoldalú orientációt követő, elkülönült csoportot. Ez utóbbi értelmében a szekta nem feltétlenül pejoratív, hanem valamely nézet komoly követőire utal. Ám amint kizárólagosságra törekszik egy vallás vagy ideológia, automatikusan megteremti a saját szüleményeit, a szektákat. Ezért tekintették szektának a zsidó vallási körökben a Jézus vezette “új vallási mozgalmat”, az őskereszténységet, ami később keresztény egyházzá nőtte ki magát, amely aztán a belőle kivált “eretnek” mozgalmakat és a református felekezeteket ugyanúgy szektának titulálta, mint annak idején őket. Hasonlóképp a később egyházként elismert református és evangélikus egyházak is szektának bélyegeztek bizonyos újabb szerveződéseket, s gyakran a szekták vetik a nagyegyházak szemére a szektás felfogást. Érdekes ez az átminősítés: bár a tanok nem változnak, a törvénykezés, az idő vagy a számszerűség jóvoltából a szekta is egyházzá avanzsálhat. Gyakran éppen azt látjuk, hogy az kiált szektát, aki maga szektásan gondolkodik.

Hajdanán a szektakérdést radikális eszközökkel kezelték. Jeruzsálemben megfeszítették az új “szektavezért” nevezetesen a názáreti Jézust, akit hívei istenítenek (a szekta ismérvei közül az egyik legnyomósabb!). Rómában kereszténynek lenni önmagában is hosszas bűnlajstromot jelentett: istentelenség, mert a keresztények nem ismerték el az állami isteneket, felségsértés, mert nem áldoztak a császár szobra előtt, emellett hazaárulás, erkölcstelenség, szokatlan rítusok, éjjeli titkos összejövetelek szervezése, sőt emberevés, gyermekgyilkosság, hogy áldozatuk “vérét és testét” megszerezzék. Így nem csoda, hogy e “destruktív szekta”, az ókeresztény mozgalom tagjait Rómában gladiátorviadalok martalékául vetik. Ám amint államvallássá emelkedik a kereszténység Konstantin nyomán, megváltozik a helyzet. A szerveződő egyház fogalomtárában megjelenik a hairezis (gör.), herézis, azaz eretnekség fogalma (melynek egyébként latin fordítása a secta), azaz a kötelező nézetektől való eltérés. Néhány egyházatyát kiátkoznak vagy más módokon ellehetetlenítenek – mint például az alexandriai Órigenészt –, majd később az intézményesülő egyház keményebb eszközökkel is szembeszáll az eretnek mozgalmakkal. A felvilágosodás koráig a más vallási felfogásokat egyenesen eretnekségként kezelték, tűzzel-vassal irtották. 1197-től az eretnekség jutalma a máglyahalál – II. Pedro spanyol király fenyegeti elsőként ezzel a valdensekhez csatlakozókat. Huszitizmus, reformáció, inkvizíció – véres kora ez az európai vallásgyakorlatnak. S a türelmetlenség nem marad meg Európa határain belül. Luther az iszlámot a vallási rosszal azonosítja, saját ellenségeit muszlimnak titulálja, ám vele a katolikusok ugyanezt teszik. A muzulmánok is megkapják a magukét, amikor Domenico Laffi bolognai pap 1738-ban, szentföldi zarándoklatáról visszatérve ezt írja: “A hírhedt Mohamed alapította ezt az átkozott szektát. Mohamed bálványimádó volt, Venus istennőt imádta.”

A kérdés társadalmi-politikai megítélése a XIX. század során alaposan megváltozott, az eretnekség vádja szektahisztériává “csillapult”. Az előítéletek, megbélyegzés, sőt bűnbakkeresés ugyanakkor megmaradt napjainkra is. Azonban a jelenkor számos új vetületét fedi föl e problémának. Az intézményesült szervezetek hierarchiáját kikezdte a vallási pluralizmus, így fölvetődik a kérdés, vajon a szekta-jelenség az emberi szabadság egy sajátos megnyilvánulása, vagy puszta manipuláció, a zsarnokság egy új, kifinomult formája?

A magyar gyakorlat

A vallásszabadság újkori fogalom, ám a vándorló magyarok között sajátos gyakorlat dívott. Erről Vámbéry Ármin ír a magyarság etnográfiai, vallási életét bemutatandó: ” A vallási türelmesség uralkodó elvénél fogva, mint egykorú arab utazók beszélik, a Volga partján levő khazar főváros épen arról volt nevezetes, hogy ott a legkülönbözőbb vallások hívei egymással békés egyetértésben éltek, saját templomaikban imádkozhattak és a kormány védelmét egyaránt élvezhették. (A felvilágosodott XIX. század bizonyos keresztyénei talán még ma is például vehetnék ezeket a vad tatárokat!)”.

A reformáció korában keletkezett vallásoknak a legtöbb országban szívós küzdelmet kellett vívniok azért, hogy gyakorlásuk törvényesen megengedtessék s ha a különböző államok kényszerültek is számolni az új egyházakkal, a szabad vallásgyakorlatot mindig csak a legszükségesebb mértékre korlátozták. Megnyitották ugyan a törvény bástyáit a keletkezett felekezetek előtt, de nem feltétel nélkül. A törvényes védelemben részesülő, szabad vallásgyakorlatot élvező egyházak és vallások voltak a bevett vallások. Nálunk a protestánsok jogait először Erdélyben ismerték el, ahol az Approbata constitutiók (1540-53) a református, a lutheránus, a római katolikus és az unitárius vallásokat nyilvánították bevett vallásoknak. Emellett a görögkeleti vallást megtűrt oláh- vagy görög szektának nevezték, a szombatosokat és judaizánsokat viszont üldözték. A három első vallás jogait Magyarországon különböző békekötések és vallási törvények szabályozták, az unitárius vallást azonban csak az 1848. XX. tc. helyezte a bevett vallások jogaiba. Ezekhez járul még a görög-keleti vallás s az 1895. évi XLII tc. alapján az izraelita vallás. A bevett vallások törvényes oltalom alatt állnak, szabad vallásgyakorlattal bírnak, törvény előtt egyenlőek, híveik egyenlő elbánásban részesülnek. A bevett vallások kiváltságait elvben megszüntette az 1895. évi XLIII tc., mely kimondotta, hogy mindenki szabadon vallhat és követhet bármely hitet vagy vallást s azt az ország törvényeinek, valamint a közerkölcsiség kívánalmainak korlátai között külsőképpen is kifejezheti és gyakorolhatja. Gyakorlatilag azonban jó ideig fennállt a bevett (római és görög katolikus, református, evangélikus, unitárius, izraelita), elismert (baptista 1905-től és a mohamedán 1916-tól) és el nem ismert vallások (azaz szekták) megkülönböztetése.

A háború előtt meglehetős türelmetlenséggel kezelték a szektakérdést. A “nem vitázni kell vele, hanem harcolni ellene!” bősz kirohanása nem hasonlítható Féja Géza mélyértelmű felismerésével, miszerint “a nép keresi a közösséget és kereső vágya mindenütt visszautasításra talál, tehát teljes erővel a vallásos élet síkjára tör. A szekta védekezés, a biztosító szelep a teljes belső összeomlás és meghasonlás ellen.”

A szektaharcosok széles arzenált vonultattak fel: az agyonhallgatástól a megvetésig, a rágalmazástól a kiprédikálásig, adminisztratív intézkedésektől – például a temető, iskola használatából való kirekesztés – a rendőrhatósági erőszakig, a zsurnalisztikai propagandától és csúsztatásoktól az ideggondozói kényszerelhelyezésig terjedt a skála. A két háború között a keresztény kisegyházakban sokan kommunista ügynököket, lázító szervezkedést láttak, míg a hetvenes években a jógásokban sejtettek CIA-ügynököket. A Rákosi időkben a klerikális reakció volt a bevett szlogen, a kádári években pedig sok vallásfelekezetet a tűrt és tiltott határmezsgyéjére kényszerítettek. A rendszerváltás után nálunk is egyre több kisebb-nagyobb felekezet, vallási közösség jelentkezett, melyek gyakorlata, olykor idegensége, fundamentalizmusa vagy erőszakossága méltán váltott ki aggodalmakat. De a megismerés fontosabb, mint az elfogult előítélet. A nyugati típusú, fogyasztói, illetve posztmodern társadalmak bár liberális eszméket hirdetnek, mégis a fogyasztás prokrusztész-ágyába kényszerítik az embert és kiutálják a másságot. Veszélyes volna ugyanebbe a hibába esni, ezért meg kell vizsgáljuk, mi vezet elvakultságra és mi felvilágosodásra?

Szektajegyek

Miről ismerhető fel egy szekta? Mik a szekta kritériumai? Egy vulgáris definíció ebben a kérdésben: szekta azoknak a köre, akik emberi mesterek után szaladnak. Ezt ragozza tovább az a nézet, mely szerint szekta az, ahol fokozott missziói lendület, lelki elevenség, meleg, otthonos gyülekezeti élet, családiasság, egyszerű emberek írástanulmányozása, áldozatkészség és szeretetmunka tapasztalható. Savanyú a szőlő, mondhatnánk, a pangó vallásosság, a sokszor üres templomok, a fásult pap, vagy a személytelen ceremóniák láttán.

Vasady Béla, a negyvenes évek debreceni teológusa a következőképpen foglalta össze a szektás vonásokat: a) elégedetlenség az intézményes egyházzal szemben. Nem ezt kell felfedeznünk például Szent Ferenc szegénységében és egyszerűségében vagy Luther kritikájában? Elégedetlenség a papság dölyfével, vagyonával, a krisztusi szegénység visszaállítása…Szektás hibának róják föl az őskeresztény életközösség imitálását is! Egyes szakértők még a középkori sátánizmusban is a főpapság politizálódása és elvilágiasodása elleni reakciót, a vallási abszolutizmusra adott választ láttak. b) Lobogó személyes vallásosság – már ez is bűn? c) Kizárólagosság, exkluzivitás, melynek jegyében az adott közösség igyekszik kisajátítani az igazságot vagy az üdvösséget, saját magukat tartják a szentek igazi gyülekezetének. d) Bűnbánat- és alázathiány, önelégültség, kegyes gőg; e) beérkezettség érzése, fejlődésképtelenség (perfekcionizmus); f) törvényeskedés, törvényvallás; g) a csoport és a külvilág elválasztása (belül üdvösség, kívül a sátán világa); h) történetietlenség; i) kultúraellenesség, egyoldalú kultúrpesszimizmus; j) nemzetietlenség, ami melegágya minden nemzetközi, kozmopolita eszmének.

Hadd idézzünk – minden kommentár nélkül – a fentiek illusztrálására egy másik, a témában gyakran citált szerző, Giuseppe de Rosa Vallások, szekták és a kereszténység című munkájából. A nem keresztény vallásokkal kapcsolatos álláspontjának alapelveit a következőkben összegzi: “1. a kereszténység mint vallás abszolút és befejezett jellegű; Istentől származik s …az idők végezetéig nem történhet Istennek olyan kinyilatkoztatása vagy önközlése, ami ezt meghaladná. A többi vallás emberi alkotás (sic!), s a vallási értékekkel együtt téves és torzult elemeket is tartalmaznak, elméleti és gyakorlati vonatkozásban egyaránt. Nem meglepő tehát – s ennek tanúi lehetünk a történelem során –, hogy a nem keresztény vallások a bűn olyan jeleit is magukon viselik, mint a gőg, a lázadás, az önelégültség, a bezárkózás, erkölcsileg kifogásolható, sőt kimondottan bűnös magatartás.” 2. Az egyetemes üdvösség dogmája, de ennek kapcsán “a nem keresztény vallásokról nem lehet azt állítani, hogy az üdvösség igazi, saját útjai volnának, mivel az üdvösség olyan principiumból származik, ami nem az övék. A valóságban az a helyzet, hogy a nem keresztény vallások hajlanak az önelégültségre és a magukba zárkózásra. Hogy erősítsék saját önazonosságukat, szembeszegülnek a kereszténységgel, nem ismerik isteni és abszolút értékét, egy vallásnak tekintik a többi között. Az üdvösség kérdésében egyetlen út létezik csak: Krisztusé az Egyházban. A nem keresztény vallásokat az üdvösségre való előkészületnek tekinthetjük, magát a kegyelmet azonban se rendes, se rendkívüli úton nem tudják közölni, amit természete és lényege folytán meg tud tenni a kereszténység.” Boublík 1973-ban még azt teszi hozzá, hogy: a kereszténység és a vallások között olyan a kapcsolat, mint az igazság és a tévedés, az erkölcsileg kifogástalan és a romlott élet, a hit világossága és a bálványozás sötétsége között.”

Milyen messze áll az ilyesfajta gondolkodás a római egyház deklarált zsinati nyilatkozatától (Nostra Aetate), miszerint a katolikus egyház nagy tiszteletet tanúsít más vallások iránt, és semmit sem vet el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Sőt, az egyház nem tekinti szektának a protestáns egyházakat, a saját jogú keleti egyházakat és a nagy világvallásokat: a hinduizmust, buddhizmust, iszlámot.

Lehet, hogy européer gondolkodásunknak fel sem tűnik a föntebb említett érvelés, de milyen érzés volna egy hívő kereszténynek, ha misszionárius papjait holmi szektatagnak, hitüket pedig a vallásosság csíráinak, ember alkotta, vallás-szerű jelenségnek titulálnák mondjuk Kínában? Ugyanígy megvan a joga minden más igaz vallás képviselőjének a tisztességes elismerésre. Gondolkodtunk-e azon, milyen érzések támadhatnak egy más kultúra fiaiban a fenti okfejtés hallatán? Radhakrishnan, az Indiai Köztársaság néhai elnöke szerint ez a fajta “kereszténység imperialista, azt tartja magáról, hogy a vallásos szellem legmagasabb rendű megnyilvánulása, az erkölcs bajnoka, egyedül ő illik az emberiséghez, következésképp neki kell megítélnie minden más vallást”.

Pedig maga a kereszténység is számtalan felekezet, szekta, hívő ember sokszínű elegye, néha homlokegyenest ellentétes tanokkal, mégis mind Krisztus követőjének mondja magát, az igazság egyedüli letéteményeseként.

Szektaképződés

A vallásosság sajátos emberi igény, kapcsolat a transzcendens valósággal. Függ-e életkortól a szektásság? Csak a neofiták lelkesültsége, netán vakbuzgósága magyarázza a türelmetlenséget? Beszélhetünk-e lelki felvilágosodásról, vagy csupán elvakultsággal találkozunk? Lehet-e ott lelki szeretet, ahol erőszakot tapasztalunk?

Mi magyarázhatja az igazság kisajátítását? S egyáltalán miért van oly sokféle vallás a világon? Ha szektásan gondolkodnánk, azt kellene mondanunk, hogy a miénk az egyedüli üdvözítő út, mindenki más téved. Ám tudnivaló, hogy Isten csak egy van, egyistenhit azonban sok. Amennyiben korlátozni akarjuk az Abszolútumot, nyomban abba a hibába estünk, amit másokon akarunk számon kérni. Ráadásul mindig van különbség a vallás általános, intézményesült, tömeges és “józan” gyakorlata, valamint a más korlátokat szabó, vagy éppen azokat legyőző misztikus vonal között, amely öntörvényű s a kevesek útja. Amennyiben elfogadjuk, hogy az isteni kinyilatkoztatás sokrétű lehet, úgymond az Úr kertjében sokféle virág nő, máris átfogalmazódik a szektaprobléma. E premisszából kiindulva már csak az a kérdés, vajon, hiteles, tiszta istenkereső folyamatról van-e szó, vagy valamely anyagi cél által motivált szerveződésről?

Korunk egyik jelentős hindu tanítómestere, Bhaktivedanta Swami szerint a világ szentírásai egyaránt az Abszolút Igazságról szólnak. Ráadásul az óind teológia azt tanítja, hogy a vallás útját egyedül Isten jelölheti ki – csakis így lehet transzcendentális a folyamat. Az emberalkotta világnézeti rendszerek ideig-óráig segítenek, de az Abszolút Igazság megismerésében nem végérvényesek. Mégis létezik az egyetlen út doktrínája, amire a Bhágavata-purána története világít rá. Hajdanán, ezredévekkel ezelőtt a kor nagy szentjei s bölcsei hosszas áldozatra s eszmecserére gyűltek össze Naimisa-erdő szent helyén. Többek között egy manapság is aktuális kérdés vetődött fel: vajon melyik a legcélravezetőbb vallásos folyamat a tengernyi világnézet, hit és filozófia közül? S bár a válaszadásra felkért szentéletű Szúta egy bizonyos vallásfilozófia elkötelezettje volt, mégis roppant felvilágosult és a mai nap is érvényes jótanáccsal szolgált: “A legjobb vallás az, aminek révén az ember tiszta istenszeretet érhet el.” Tehát nem egy bizonyos felekezethez való csatlakozásban, nem egy adott vallásba való beleszületésben, nem kirekesztéssel magyarázta a kérdést, hanem rámutatott a vallások közös eszmei céljára, amely még a népszerű istenfélelmen is túl van. S itt kell visszakanyarodnunk a már említett lelki-szellemi evolúció fogalmához. Amíg a felvilágosodás felé vivő úton jár az ember, a maga szintjén nagy komolysággal kell követnie az előírt lelki gyakorlatokat, ám a tanulás fejlődést jelent, a fejlődés pedig magával vonja bizonyos dolgok meghaladását és magasabb dolgok elfogadását. Indiában a hajdanvolt lelki “párbajok” vagy szellemi viadalok is hasonló követelményeket támasztottak a résztvevőkkel szemben: aki alulmaradt, meg kellett hódojon a másik előtt, mestereként kellett elfogadnia a győztest. Ha tehát az ember az addigiaknál magasabb igazsággal, az övénél magasztosabb eszményekkel találkozik, ajánlatos följebb lépnie. S ez igaz a teológia területére is: Isten tudományos megismerése bizonnyal sok nem is sejtett felismerést tartogat az őszinte tudakozódó számára.

Ahány ember, annyi eszmény: a sátánista a megtestesült gonoszban látja legfőbb életideálját, a materialista a pénzben, a kéjsóvár az élvezetekben, a zsarnok a kihasználásban, az üdvkereső a felszabadulásban, apa a fiában, a koldus a gazdagságban, a filozófus a töprengésben, a gyönge az erőben, a művész a sikerben … Ráadásul ahány ember, annyiféle kép az Abszolútról. Így az Abszolút Igazság megismerésének különböző szintjein az ember más-más eszményeket tart követendőnek: istenfélelem, rituációk, adakozás, ima, kérés, vezeklés, aszkézis, szent tanulmányok, meditáció s így tovább. E sokrétű folyamat kulcseleme az alázat és odaadás, kulminációja pedig a feltétel nélküli, megszakítatlan és teljes önátadás, a tiszta istenszeretet (bhakti). E sajátságos eszmények szerint beszélhetünk különböző vallásokról és lelki folyamatokról. “Mindenkit aszerint jutalmazok meg, amilyen mértékben átadja magát Énnekem” – áll a hinduk bibliájában, a Bhagavad-gítában. Ezért idegen a hindu szellemiségtől a nyugati típusú egyház-szerveződés jellegzetes kirekesztőlegessége, mert az Abszolút Igazság különböző arculatait fürkésző vallások és szellemi iskolák egymás mellett léteznek évszázadok, sőt évezredek óta. Ezek egyike sem akarja kisajátítani az igazságot, bár mindegyik buzgó törekvésre biztatja követőit. Jó értelemben véve tehát – mint szellemi iskola, tanrendszer – a hindu filozófiában s teológiában számtalan “szekta” létezik, sőt, mondhatnánk, ahány guru, annyi egyház. Az Abszolút Igazságnak ugyanis egyszerre több hiteles képviselője is tevékenykedhet.

Amennyiben tehát egy folyamat követése felvilágosultabbá teszi az embert, el kell ismerjük annak hasznos létjogosultságát. Persze nem biztos, hogy a felvilágosulásról mindenki ugyanúgy gondolkodik. Más a materializmus értékrendje mint az idealizmusé. Mi a különbség az idealista és a materialista ember között? Ég és föld…

Szektavádak

Sokan igyekeznek magyarázni az emberek érdeklődését az új vallási mozgalmak iránt. Mit keres az ember, s mit nyújtanak ezek? A szektaképződés objektív, társadalmi okai közé sorolják a modernitás elleni lázadást – ami egy ősi harmonikus rend utáni vágyódás visszfénye, s a szekularizációt, szubjektív okai közé pedig az önértelmezés krízisét és a világi stressz nyomását, ami fokozza az ember igényét a megváltottság, a harmónia iránt. Sokan szektát kiáltanak, ha az új vallásos mozgalom egzotikus eredetű, új kulturális életstílust honosít meg, a hétköznapi vallásosságtól jelentősen magasabb az elkötelezettségi szintje, vezetője karizmatikus személyiség, aki köré főként fiatalok s a képzettebb középosztály tagjai sereglenek. Nem tudni, hogy ez a felsorolás vád, avagy bók? A pszichoanalízis a hagyományos vallási jelenségekben is kóros eseteket lát, bár a köznapi megítélés még nem tekinti őrültnek azt, aki hisz Isten létében. Egy radikális életreformja láttán gyakran a józan és felvilágosult ember is nehezen tudja eldönteni, hogy agymosásról vagy igaz megtérésről van-e szó? A teológiai-filozófiai alapok vizsgálatán túl azt is mérlegre kell tenni, hogy a deviancia vagy a jobbítás szándéka mozgatja-e az adott közösséget?

Mit keresnek az emberek a kisközösségekben? Legtöbben menedékre, oltalomra, a hovatartozás jóérzésére vágynak, ez az elsődleges szocializáció. A közösség képes feloldani az egyén sajátos személyes problémáit, választ ad az élet kérdéseire. Erősít egyfajta kulturális identitást, felmutatja egy ősi, mondhatni idilli szeretetközösség modelljét, s ezáltal izolál a problémákkal terhes nagy társadalomtól. A kis közösség ezenkívül megadja a kereső embernek a lelkiség megélésének, megtapasztalásának örömét, kielégíti a szabadulás-igényt, bizonyosságot ad a jövőre nézve. A csoporthoz tartozás kellemes élménye párosul azzal, hogy az anonim személy elismerést, valamint lelki vezetést kap. Mindehhez karakteres missziós tevékenység, gyakorlati cselekvési program társul.

Süle Ferenc foglalta össze a destruktivitásra, társadalmi veszélyességre utaló jeleket. Ezekhez a ma megfogalmazott jegyekhez hadd állítsunk párba olyan bibliai és egyéb példákat, melyek a keresztény kultúrkörben közismertek. Ilyenek veszélyt sejtető jegyek 1.) a választás, befogadás, függőség manipulálása, a privát szféra korlátozása. Ismeretes, amikor Jézus felszólította Pétert: Kövess engem, az addigi életére, megélhetésére tekintet nélkül követte. Más helyütt a halottak temetését hagyatja a halottakra Jézus. 2.) Elszakítás és távoltartás minden más irányú kapcsolattól. “Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám.” (Mt 10.37.) 3.) Anyagi kihasználás. “Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között. … Aztán gyere és kövess engem. (Mt 19.21.) 4.) Elmebeteg, megalomán, paranoid vezető “Nékem adatott minden hatalom égen és földön! (Mt 28.18.) 5.) A mozgalom gyakorlatát az egyetlen igaz és járandó útnak tartja. “Aki nem gyűjt velem, az szétszór. (Mt 12.30.) 6.) Az igazi karitatív tevékenység hiánya. Kérdéses példa a trappista szerzetesrend, amely napi tíz-tizenegy órai imával, meditációval és hallgatási fogadalommal a világtól elzárkózva “áll Isten elé az emberekért”. 7.) A felülvizsgálat, bírálat, a változtatás lehetőségének kizárása. Hogyan értelmezzük a sokat vitatott pápai csalhatatlanság dogmáját? 8.) Szigorú totalitárius uralom – ellenpéldája a hierarchikus papi rendszer? Egyébként az átlagosnál magasabb fokú elkötelezettségben miként választható szét az anyagi és a lelki szféra? Ha elfogadjuk, hogy minden összefügg mindennel, akkor jogos a totális paradigma igénye, amely szellemi alapokon útmutatást, jótanácsokat ad vallásos, erkölcsi, de akár gazdasági vagy politikai téren is. 9.) Világuralmi törekvések. Jézus tanítványainak megparancsolja, hogy “tegyetek tanítványokká minden népeket”.

Láthatjuk, önmagában egyik érv sem perdöntő. A társadalomból való kiszakítás vádja is más színben tűnik föl, ha figyelembe vesszük, hogy felnőtt emberek szabad választásáról van szó, s egy keresztény szerzetes, vagy apáca sem él otthon, családi körben, sőt, minden fiatal ember elkezdi a maga életét élni. Ha valaki szerelemből költözik el otthonról, nem probléma, ha ugyanezt egy kis egyház érdekében a meggyőződése miatt, rögtön szektát kiáltanak.

Sokan a társadalmi értékek hiányát róják föl, a kor, a nemzet, a világ problémái iránti vaksággal és süketséggel vádolják a kis felekezeteket. Holott éppen az ilyetén érzékenység is lehet szellemi szervező erő. S elgondolkodtató, hogy vádként róják föl egy-egy közösség természetjárását vagy egyszerű életmódját, akár vegetárius táplálkozási szokásait. Vegyük észre, milyen súlyos válságba került az egyéni és a társadalmi lét, mennyire üresek a bevett sémák, milyen elkeseredetten keresi az ember univerzális önazonosságát! Mit nevezünk társadalmi értéknek? A keresztesháborúk egyik nem titkolt célja az volt, hogy a véres háborúban megszabaduljanak a csőcseléktől.

Mások szekuláris érdekekkel, eredményekkel igyekeznek mérni a vallások létjogosultságát, ám az igazi vallás célja nem világi eszmény, hanem Isten szolgálata. Ezért nem lehet pusztán társadalmi szinten mérni ezt a kérdést, mert hiszen a tényleges vallás transzcendentális folyamat: kapcsolatteremtés Istennel. Ezért téved az a “szektatag”, aki anyagi gyarapodásával méri istenhitének fokát. A tiszta vallás nem lehet gazdasági színezetű, bár a teljesség igényével mégis felölelheti az emberi létnek még eme szféráját is.

Közismert vád az egysíkúság, beszűkülés, agymosás. De vajon a világi élet nem ugyanilyen kondicionáláson múlik? A “normális” neveltetés anyagi eszmények elérésére serkenti az embert: siker, pénz, karrier, verseny… A reklámok agymosása vagy a filmek demonstrációs effektusa föl sem tűnik, bár nagyon erősen kötik az embert a kiválasztott mosóporhoz vagy italhoz, esetleg szolgáltatáshoz vagy mentalitáshoz. Ez egy bizonyos értékrendet jelent, aminek “egysíkúságába” nemigen fér bele a vallási élmény olykor irracionális jellege. A lelki eszmények kondícionálása más síkúságot jelent. Egy lelkileg kereső ember értékrendje kétségkívül átformálódik, s ideális esetben sokkal inkább kell lelki kitárulkozásról beszélnünk, mint szellemi beszűkülésről. Persze a neofiták túlbuzgósága sokszor csak tagadásban nyilvánul meg, de a hiteles fejlődés kitárja az ember horizontját, az addigi eszményekhez hozzáadódik a szellemi dimenzió s az ember természetes mód tudja maga mögött hagyni a nemkívánatost. Tiszteljük annyira embertársaink döntéshozó képességét, hogy mérlegelni tudják, mit akarnak követni! Adjuk meg akár a tévedés jogát is másoknak, magunknak. Mindenki azt kapja, amit sorsa alapján megérdemel, ezért a lelki kutatás garanciája az őszinteség. Félrevezetni csak azt lehet, aki hagyja magát, ám komolysággal, önvizsgálattal, fokozottabb őszinteséggel korrigálhatja az ember saját hiányosságait. Az esetleges tévedést, vagy a hibás gyakorlatokat az ember képes kiszűrni, hiszen egyes felmérések szerint néhány esztendő alatt a kényszerítő eszközökkel “beprédikált” csatlakozók java része önállósult. Az erőltetett meggyőzési technikáknál a kiérlelt, felelős választás sokkal tartalmasabb és időtállóbb. Kívülről viszont nagyon nehéz megítélni, ki mit kap az elhagyott “normális” dolgok helyett.

Újabb vádpont a világ felosztása: mi és ők, a másság hangsúlyozása. Ez a megkülönböztetés a nagy egyházakban és a világi intézményekben is megvan: hívők és ateisták, megkereszteltek és pogányok, engedelmes adóalanyok és rebellisek, politikailag megbízhatók és b-listások. De mégis igaz, hogy egy fenékkel nem lehet két lovat megülni. A különbség látása nem probléma, ha együttérzéssel, könyörülettel párosul, ám a kiválasztottság-érzet, a sovén hivatástudat irritáló.

Végül említsük a sokat emlegetett vádat: a vezetők istenítését. Milyen kultusza van a világban egy-egy mozisztárnak vagy előadóművésznek? Milyen propagandával igyekszenek megkedveltetni a politikusokat? Mennyire istenítjük saját magunkat? Ám ha az ember szeret valakit – legyen az Isten vagy tanítómestere –, természetesen elfogult vele szemben, de ez nem jelentheti azt, hogy másokat vagy más vallásokat gyűlöl. Hiszen a negatív állásfoglalás nem vet jó fényt senkire.

Hittérítés Indiában

A kereszténység és a hinduizmus Szent Tamás személyében találkozott először, majd Dél-Indiában a IV. században jött létre egy szír-káldeus rítusú keresztény közösség, amely II. Sarpur perzsa király üldöztetése elől menekült Malabárba. Később 1498-ban érkeztek portugál misszionáriusok a déli partvidékre. Az itt tapasztalt életvitel merőben más volt, mint amit az európaiak otthon láttak, s egynémely akkor keletkezett előítélet máig tartja magát. Hadd idézzünk néhány elgondolkodtató véleményt! 1544-ben Xavéri Ferenc azt írta: “Az itteni pogányok között vagy egy fajta, akik a bragmanes (bráhmana) nevet visleik. Az egész pogányság támogatja őket. Azokat a házakat gondozzák, amelyekben a bálványok állnak. A világ legromlottabb emberei. Soha nem mondják meg az igazságot, mindig azon törik a fejüket, hogyan hazudjanak és csapják be az egyszerű és tudatlan szegényeket. A bragmanes elég képzetlenek, s mi nincs meg bennük erény tekintetében, az bőven megtalálható gonoszságban és rosszindulatban. Ha nem volnának ezek a bragmanes, minden hitetlen áttérne a mi hitünkre.” Nos, ez a levél jól tükrözi a korszellemet. Felületesen ismerték a hindu valóságot, s a pogánynak bélyegzett hagyományokat akár erőszakkal is de legyőzendőnek tartották. Ennek jegyében romboltak templomokat és használtak kényszerítő eszközöket a “pogányok” megtérítésében. A portugálok lekezelő és erőszakos föllépésére kemény ellenállás és elzárkózás volt a válasz. Ám Roberto de Nobili jazsuita másképp látott munkához. Meggyőződése volt, hogy a portugálok iránti ellenszenv a hittérítés legfőbb akadálya. Nobili ezért kereste a felsőbb kasztokkal is a kapcsolatot, s a bráhmanáknak maga is szannjászíként, a világról lemondott szerzetesként mutatkozott be. Alkalmazkodott a helyi szokásokhoz viseletében, táplálkozási szokásaiban – ő is vegetárius lett és aszkétához méltón csak egyszer evett napjában – igen tartózkodó életmódot folytatott. Szigorú élete, nagy tudása és bölcsessége, nyelvtudása révén nagy hírnévre tett szert, igazi gurunak tartották, sőt, néhány bráhmana tanítványául akart szegődni. Nobili azt kérte tőlük, továbbra is kövessék kasztjuk és hazájuk tiszteletre méltó szokásait, ne árulják el saját népük hagyományait: üljék meg a hindu újévet, viseljék kasztjuk jelvényeit s így tovább. Alkalmazkodási módszerét sokan bírálták, más misszionáriusok a kereszténység beszennyeződésétől tartottak. További aggodalmat keltett, hogy a helyi nyelveken akart teológiai irodalmat létrehozni, sőt, a szanszkritot a liturgia nyelvévé akarta tenni. Elgondolásának helyességét igazolja, hogy halála után Maduraiban negyvenezres gyülekezet alakult ki. Az alkalmazkodás kérdése azonban továbbra is nyitva maradt, komolyan vitatták, mígnem 1744-ben XIV. Benedek elítélte a “malabár rítust” vagyis a jezsuiták által továbbra is követett Nobili-féle példát. De az előítéletek megléte és az ismeretek hiánya mai napig árnyékot vet a hiteles tájékoztatásra. Amikor a már említett G. de Rose olyasmit állít, hogy a hinduizmusból hiányzik a teremtés vagy a bűn – mint Isten akarata elleni sértés – fogalma, vagy hogy a hinduk előtt ismeretlen az alázat és hiányzik belőlük a szeretet és testvériség fogalma, akkor bizonyára más valamiről beszél, mint a hindu szentírások java része. Jobb első kézből informálódni, semhogy tévedés áldozata legyen az ember.

A szekta halála

Minden ember személyiségi alkata attól függ, miféle értékekre irányulnak lelki tevékenységei, miféle értékdiszpozíciók halmozódnak fel benne. Ez a megtapasztalt élmény és az értékteremtés mozgató rugója elméleti, gazdasági, esztétikai, társadalmi, politikai vagy vallásos téren egyaránt. Némely mozgalom valószínűleg tényleg szeretné valamilyen módon ellenőrizni potenciális és tényleges tagjainak gondolkodását, életét. Mindannyian ismerjük Orwell nagy testvérét, még jobban a konkrét politikai nyomás kontroll-jellegét. A televízió, a filmek demonstrációs effektusa, a közvélemény formálásának egyéb módjai szintúgy a kontroll eszköztárába tartoznak, bár ezeket nehezebben ismerjük fel. De ugyanígy befolyásoló eszköz lehet korunk elektronikus világútja, az internet, a bankkártya, a mobiltelefon… Hitler azt mondotta a közvélemény befolyásolásáról, hogy egy bizonyos eszme állandó ismétlése végül is beviszi azt a köztudatba. Elegendő sokszor ismételni egy hazugságot ahhoz, hogy az emberek elhiggyék. Az ideológiák terén ezért kell különbséget tenni a prédikálás és térítés között. Az előbbi célja az igazság felcsillantása, míg az utóbbi követőket toboroz. A vallási-ideológiai egyeduralom helyett a lelki üdvöt, az emberiség hasznát kell szem előtt tartani. A világot ma legvészesebben az anyagelvűség és az ateizmus, valamint ezek logikus következménye, a nihilizmus fenyegeti. A vallásközi párbeszéd, még inkább a teljesebb, magasabb igazságok elfogulatlan megismerése és megbecsülése hozzájárul a vallási érzék elmélyítéséhez, ami eltérítheti a világot a lelki elsivatagosodás veszélyétől. Csak egyetlen hindu maximát még: az igazság mindig győz!

Források:

East and West in Religion, London 1933. 24. o. Radhakrishnan
Giuseppe de Rosa S. J. Vallások, szekták és a kereszténység, Szent István Társulat Bp. 1991.
Fekete Péter: Az egyház és a szekta, theológiai doktori értekezés 1967, Kálvin János kiadó 1993.
Fazekas Csaba: Kisegyházak és szektakérdés a Horthy-korszakban Bp. 1996.
Tarnay Brúnó: Katolicizmus és kultuszok, Bencés kiadó, Pannonhalma 1994.
Gál Péter: New Age, Lámpás kiadó, Abaliget 1992.
Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, Dante Bp. 1921.
Lugosi Ágnes-Lugosi Győző ed.: Szekták, új vallási jelenségek Bp.1998.
Vámbéry Ármin: A magyarság keletkezése és gyarapodása, Franklin 1895, 170-171. pp. Féja Géza: Viharsarok és az Alsó-Tiszavidék földje és népe, Atheneum, én. 117.o.
Süle Ferenc: A szektaképződés néhány mélylélektani vonatkozása in: Lugosi im.
Monumenta Historica Societatis Jesu, Matriti, 1899-1900.

Rácz Géza

1998/27.