Becsapott világ

“Gyakran úgy érzem, hogy valami elromlott akkor,
az idők kezdetén, és reménytelen szakadék támadt
közöttünk és az egyéb élőlények között,
amelyek mielőttünk itt voltak már.
Mert én azt hiszem az eredeti elképzelés
szerint testvériesen meg kellett volna
osztanunk a Földet, s talán nem lennénk
oly magányosak, ha úgy tettünk volna.”
(Bartók Béla)

Az ember azonnal megválaszolná a kérdést a régmúlt szép idők felidézésével, panaszos sóhajokkal, mert hiszen változik a világ, s annyi a visszasírnivaló. Akit megáldottak a beszéd képességével, elmondhatja a bánatát. De ki szólal vajon azok helyett, akik erre nem képesek, s akik ezért némán viselik sorsukat? Mint például az állatok. Pedig talán nekik is fáj és hiányzik valami. Talán éppen az, ami Jan Brueghel németalföldi festő egy képén látható: békésen pihenő állatok az erdő zöldjében: oroszlán, szarvas, tehén és tarka madársereg együtt. Hasonló hangulatot keltenek  Marc Chagall és Henry Rousseau festményei is: Chagall képeit benépesítik az állatok, és érzékelhetjük az egyszerű falusi ember természetéből fakadóan szeretetteljes viszonyulását a lovához, tehenéhez, amelyeknek hasában gyakran még a  születendő borjú vagy csikó is ott látható. Rousseau festményein ez a harmónia még áthatóbb: a vadállat és a hangszerén játszó, vagy éppen pihenő ember férnek meg békésen egymás mellett az őserdő sűrűjében. És vajon csak a művészek képzeletében? A kérdést nem könnyű megválaszolni.

Tény, hogy az ember és az állat élete kezdetektől fogva szorosan összefondódik, de kapcsolatuk az idők során mindig alakult, változott. Sőt, nemcsak a kor, de e tekintetben méginkább meghatározó a hely, a különböző népek kultúrája, hiedelme, vallása…

“Amikor még hol állatok, hol emberek voltunk…”

“Üdvöz légy, Amun-Re, Kornak ura, Théba feje… A te tekintetedből születtek az emberek, te teremtetted a legelőt az állatoknak, te adsz enni a halaknak a vízben és a madaraknak a levegőben.

…Hódolatunk hatalmadnak, mert te teremtettél bennünket, ujjongva köszöntünk téged, mert te formáltál minket.”

Az egyiptomiaktól maradt ránk, s a szent koshoz Amun főistenhez szól a fenti ima. Rá, a Napisten pedig – hitük szerint – madár alakjában kelt ki egy tojásbó. Az egyiptomiak mellett természetesen más népeknél is találunk teremtőként, ősszülőként tisztelt-imádott állatokat. Az ausztrál hitvilágban pl. két madártestvér, ill. a Nagy Kenguru a teremtő, a polinézek pedig a Taaroa-madár tojásából keletkeztetik a világot. Az ottawa indiánok a pontyot tisztelték ősanyjukként a bikát mint a nap, az ujjászületés és a termékenység jelképét imádta több nép is (köztük a krétaiak is), s a tehenet is hasonló tisztelet övezte: az egyiptomiak az égboltot hatalmas tehénnek képzelték, s tehénfejjel ábrázolták Hathort, az ég istennőjét. Égi szarvasmarhacsordákról írnak a japán és kínai legendák is, Indiában pedig a mai napig különleges tisztelet illeti a tehenet. A maják és az aztékok a Kukulkan nevü szárnyaskígyónak emeltek piramisokat, az indiánoknál pedig a csörgőkígyó a királynő fején mint félhold alakú korona jelenik meg. És természetesen sorolhatnánk még a példákat de talán zárjuk a sort egy különleges, Brazíliából származó néphittel: úgy tartotta ez a nép, hogy egy papagájfajtától (az arától) származnak, és hogy haláluk után ismét madarakká válnak. (Érdemes megjegyezni itt, hogy az állattestből emberibe ill. emberi létformából állatiba való reinkarnálódás hite az indiánoknál vagy az eszkimóknál is megtalálható: egyes indián törzsek szerint minden ember állatoktól származik: kinek medve, kinek farkas stb. az őse; az eszkimók meséi pedig gyakran kezdődnek így: ” Egyszer volt hol nem volt, amikor még hol emberek, hol állatok voltunk…” És innen már csak egy lépés a hinduizmus és a buddhizmus tanítása a lélekvándorlásról és az ezzel szorosan összefüggő karma törvényéről, mely szerint a következő létformát az ez életbeli jó és rossz cselekedetek határozzák meg. Ezért mondja Buddha tanítása:

“Minden lény retteg a szenvedéstől, mindegyik szeret élni, ismerj hát magadra minden létezőben, és ne kínozz, ne ölj!”

Holdbéli nyúl, Sang Jang, Csi Lin és a többiek avagy a fehér elefánttól a Riska tehénig

Gondoljunk akár az ind, az egyiptomi, a görög vagy a római mitológia világára, egész állatsereg vonul fel bennük: rémísztő démoni és csodás, égi lények egyaránt – biztos jeleként annak, hogy a hajdani ember számára az állat többet jelentett igavonó szolgánál vagy puszta eledelnél. Gyakran segítőtársat láttak az ilyen szokatlan tulajdonságú lényekben: várták, és hitték megérzéseiket, jövendölésüket. Kr. e. 500 évvel Májá királynénak álmában egy fehér elefánt jelent meg, jelezvén a csillagjósoknak, hogy a születendő gyermek egykor a föld ura, vagy az emberiség megváltója lesz. És megszületett Buddha… Vele kapcsolatos egy másik állat története is: egy nyúlról szól, aki segített neki, ezért hálából Buddha a Holdra küldte a nyúl lelkét, –  azóta beszélnek a kínaiak “Holdbéli Nyúlról”.

S ha már Kínában vagyunk: van egy Sang Jang nevű madár, őrá számíthat a kínai földműves, ha esőt kíván, s neki köszönhetően nagy természeti csapásoktól menekülhet meg. Különösen kedvező jelnek tekintették a Csi-lin nevű egyszarvú megjelenését: erényes uralkodó születését jövendölte. A XIII. században egy ilyen lény tántorította el Dzsingisz kánt hódítói tervétől. “A Ég küldte őt, mert megelégelte a vérontást.” Ki ne ismerné a Kínai Sárkányt, aki termékenységet, esőt és áldást hozó szent állat hírében áll. “Lehet, hogy ijesztő szörnyetegnek látszik, de a szíve arany.” A sárkánykirályok a vízben éltek és gyönggyel táplálkoztak, a földön pedig templomok és paloták kapuit őrizték. Thébában és Babilonban is talákozunk hasonló tisztséget betöltő állatokkal: ott kos-, bika-, sárkány-, és oroszlánszobrok álltak az utak mentén, a templomok bejáratánál. “Ijeszd el az ellenséget, és hirdesd isteneink, királyaink nagyságát” – ez lehetett a jelmondatuk. S hogy ne csak számunkra ismeretlen, távoli lényekről szóljunk, következzék két teljesen “hétköznapi” állat: egy kecske és egy szamár. A kecske Kr. e. 2200 körül élt, és San császár egyik bírájáé volt. Azáltal vált ismetté, hogy a jó embereket békén hagyta, a bűnösöket viszont megdöfködte.  A szamarak pedig a Biblia említi: Bálámnak, Mezopotámia ismert prófétájának a jószága volt. Gazdája egy alkalommal nem a helyes módon készült cselekedni, s szemei nem látták meg az angyalt, aki figyelmeztetni igyekezett őt; Isten akkor megnyitotta a szamár száját, aki ilymódon – emberi nyelven szólalva –  a jó felé igazíthatta Bálámot. Az említett korokban és népek gondolatvilágában tehát az állat gyakran mint ősszülő, teremtő, áldást hozó, segítő lény szerepelt.

Ezredekre kell vissszanyúlnunk, hogy ennek a mély, leginkább vallási érzelmekből táplálkozó tiszteletnek a nyomait fölleljük,  s ahogy haladunk a korral, úgy halványulnak egyre a nyomok, hogy aztán a jelenbe érve szinte teljesen eltűnjenek. De álljunk meg egy pillanatra a középkori Európában: néhány országban úgy vélték, az állat értelmes lény, tetteiért tehát felelőséggel tartozik. Így aztán a “vétkező” állatokat olykor bíróság elé állították, ahol is az ítélethozatal előtt a vádlotthoz így beszéltek: “Istennek teremtménye! Tudom, neked éppúgy jogod van az élethez, mint nekem. De mert kárt tettél az én tulajdonomban, ide hívattalak, s neked meg kell bánnod, amit tettél. Fogadd meg, hogy ez többé nem fodul elő, azután távozz!” S hogy mindez nem tréfa, bizonyítják a korabeli, konkrét esetekről szóló feljegyzések: különös ügy lehetett, amikor egy kolostor szerzetesei vádat emeltek a termeszek ellen, mert elhordták a lisztet és szétrágták a kolostor oszlopait. A bíróság döntése értelmében a vádlottaknak el kellett hagyniuk  a kolostort, ám ők nem engedelmeskedtek. Így aztán a szerzetesek adták fel a harcot, mondván:”… a termesz, akárcsak az ember, Isten teremtménye, az ő dicsőségét szolgálja. Bántani tehát nem szabad.” A mai ember – talán még az elszánt állatvédő is –  bizonyára mosolyog ezen. Joggal, hiszen az állat csupán ösztönei szerint cselekszik, hogyan is vonható felelősségre tettei miatt. De nem is ez a tanulsága a fenti, – és akkortájt korántsem egyedülálló történetnek. Inkább ez az egy mondat: “Istennek teremtménye, neked éppúgy jogod van az élethez, mint nekem.” Mert hogy az élni akarás nem létforma – azaz nem értelmi szint – kérdése, affelől könnyen meggyőződhetünk. “Nem az a kérdés, hogy képesek-e az állatok gondolkodni vagy képesek-e beszélni, hanem, hogy képesek-e szenvedni” – írja Jeremy Bentham (1748-1832).

Mégpedig tudjuk, hogy képesek. Szenvedni is, örülni is. Régen ezt jobban tudták. Még akár 100 évvel ezelőtt is, a falusi és a tanyai életnek köszönhetően az emberek és az állatok közelebb voltak egymáshoz; a parasztember a lovát, tehenét nevén szólította és családtagként tartotta számon. A századeleji magyar írók, például Gárdonyi, Móricz vagy Móra faluképeiből nem maradhatott ki, sőt gyakran központi figuraként és nagy szeretettel ábrázolva jelenik meg az állat. Gondoljunk csak Gárdonyinak  A Riska vagy Móricznak A tehén és a szamár című elbeszélésére. Ez utóbbiból való a következő részlet: “Hogy kellett becézni a mi Riskánkat, emlékszem gyerekkoromból, hogy ami jó volt, az mind neki ment, vakargattuk, simogattuk, a család szemefénye volt, és boldogok voltunk, ha érdes nyelvével megnyalta a kezünket. A tehén az én emlékeimben a legszelídebb, a legjobb lelkű állat…”

Étel csak?

Azáltal, hogy a modern civilizáció az embert a városba invitálja (vagy inkább kényszeríti) minden érzelmi köteléket elvág ember és állat között. Hiszen a városlakó legfeljebb a kutyát és a macskát ismeri közelebbről; a tehénnel, a disznóval vagy a szárnyasokkal már csak darabjaikra szedve, a terített asztalnál kerül kapcsolatba. Az a borzalom és szenvedés, mely az állatot ide juttatta, az ember látóköréből kiesik, s az állattól való elidegenedése érzéketlenné teszi. Életet kioltani ennek ellenére kevesen hajlandók, a gyerekek pedig szinte kivétel nélkül hevesen tiltakoznak a véres művelet ellen. Megölni valakit, aki játszótárs is lehetne – ez ellentmond a gyermek lelkivilágának, s ha a környezetében éppen állatmészárlás folyik legtöbbször egy sarokba húzódik és párnát szorít a fülére – ne hallja az állat keserves hangját. Ilyen érzéseket idéz fel Havasi emlék című versében Illyés Gyula is.

Nem tudom, van-e ember, aki ne emlékezne hasonló érzésekre gyerekkorából. És mi más volna ez, ha nem az élet kioltása ellen való ösztönös, velünkszületett tiltakozás, amelyet az évek során elfojtanak, átalakítanak bennünk a társadalmi szokások. Gyerekkoromban apám egy kisgidával ajándékozott meg. Magam legeltettem az árokparton, beszéltem hozzá, gondját viseltem, mire megtudtam, hogy az életéről mégis mások döntenek. A felnőttek vígasztaltak, hogy “értsd meg, az állat azért van”, és hiábavaló volt a sírás, a gidának csak a szarvacskáit tehettem el emlékbe,  azt őrizgettem évekig. Vajon azelőtt is, azóta is hány kisgyerek érez hasonló fájdalmat, és áll értetlenül és hitetlenül a magyarázat előtt: “…az állat azért van…”

Bocsáss meg, hogy megöltelek avagy vadászat egykor és ma

Mennyi változást hozott egy-kétezer év az állatfaj életében! Az isteni lényekből puszta táplálék lett Természetesen nem állíthatjuk, hogy az ősidők embere nem ölt állatot, hogy húsát elfogyassza. De hogyan? Mert a vadásznak is  különféle  céljai és eszközei lehetnek. Az észak-amerikai indiánok pl. vadászat előtt napokon át böjtöltek és áldozatot mutattak be a korábban elejtett vadaknak. S mielőtt a vadász visszatért volna lakóhelyére a zsákmánnyal, térdre ereszkedett és hosszasan magyarázta az állatnak, miért ölte meg, majd kérlelte, ne vegye zokon a dolgot, bocsásson meg neki. A vadászat mai formája már nem az ősi példát követi. Egy új-zélandi maori mítosz így beszél a kegyetlen emberek atyjáról: “Történt egyszer, hogy a halak és a vadak a vihartól megriadva szétszaladtak, s magára hagyták bácsikájukat, Tu-Matawengit. Felbőszült Tu-Matawengi, hálójába kerítette a halakat, csapdába a vadakat. És azután megtanította erre az embereket is.” A régi idők emberei ezt a tudást arra használták csupán, hogy mindennapi betevő falatjukat megszerezzék. Ezért vol felfoghatatlan az indiánok számára, hogy miért gyilkolja szükségtelenül halomszámra a bivalyokat amerika felfedezője, a fehérember, s miért nem elégszik meg az életbenmaradáshoz szükségessel. A mai értelemben vett vadászat – ahogyan az enciklopédia ezt a kifejezést meghatározza: “foglalkozát, ill. szórakozás.”

“Ne a mindenáron való zsákmányszerzés, hanem a sportélmény legyen a vadász célja..” – olvashatjuk egy vadászszakkönyvben. Élmény, szórakozás, sport…Hogyan említhetők együtt ezek a szavak a vérontással? Miközben a vadászok izgatottan várják a hajnalt, a békés állat nyugodtan alszik az erdő csendes éjszakájában – írja Gárdonyi- és még csak nem is álmodik arról, hogy ezen az estén puskát és kést akasztottak le számára a falról… “No, ugye, hogy ez remek lövés volt? – kérdezte a társam diadalmasan. És nagy sáros lábát rátette a haldokló állatra. Miért nézett diadalmasan? Micsoda diadal egy fegyvertelen állatot puskával megsebezni? Miért örült az én baráton? A lövésnek nem örült, mert a puskadurranás fülbántó. Az őz húsának sem örült, mert van mit ennie. Tehát a vérnek örült. Hát ez a nemes sport? Hiszen akkor a görény meg a róka nemesebb állat az embernél, mert egyébbel, mint nemes sporttal, nem is foglalkozik!… És ezt nevezik királyi mulatságnak! Jól nevelt, művelt urak…”  (Gárdonyi: Átkozott józanság)

Mivel tartozunk? avagy a hála

Számtalan példa bizonyítja, hogy az állatok értelmesebbek, mint hinnénk. El kell ismernünk – hiszen nem szégyen – hogy jónéhány dolgot tőlük lestünk el: kinek a formáját utánozták pl. a hajóépítők vagy a repülőkészítők? Az ő viselkedésüket figyelve jutottunk hozzá fontos gyógynövényekhez, s a napfürdőt és az iszapfördőt is ők “sugallták.” De más téren is segítőtársak: előre megérzik pl. a katasztrófát, és elkerülik a veszélyeztetett körzetet: a gyíkok, kígyók pl. földrengés előtt elhagyják üregeiket, a madarak, rákok szokatlan viselkedése pedig a vihar közeledtét jelzi. “Útmutatásaik” felhasználásával olyan mérőeszközök készíthetők el, amelyek emberéletek ezreit menthetik meg a pusztulástól. Emlékszünk történelmi olvasmányainkból a Capitólium szent lúdjaira? Egykor gágogással figyelmeztették a rómaiakat a gallok támadására. Folytathatnánk a tejet adó tehéntől a vakvezető kutyáig segítő társaink hosszú sorát, s már csak az a kérdés: mi a hálánk? Feleljen erre egy állat, a Birka – Mátéffy Zoltán könyvéből: “Nem szívesen beszélek természetesnek tűnő érzésekről, mint például a hála. Az ilyesmit nem illik és céltalan is számon kérni. Jótett helyében csak a regényhősök várnak cserébe jót.”

Jelképpé vált állatok

A különböző korok művészeinek kedvenc témája volt az állat. Különösen Kelet művészetére jellemző ez, melyet olyannyira áthat a természet szeretete és az élet tisztelete.  Az állatokkal való együttérzés és általában az élőlények testvériességének érzése a keleti emberre mindig is jellemző volt. Európára – ilyen formában sajnos nem, de természetesen itt is találunk számtalan állatábrázolást. Könyvtárnyi irodalmat töltenének meg azok a művek, melyek egy-egy állatról szólnak, akár Aiszóposz állatmeséit, Fekete István híres regényhőseit vagy mondjuk Eric Knight Lassie-ét idézzük. A képző- és zeneművészetben is lépten-nyomon találkozunk velük. Idézzük néhányukat!

A kínai és japán festőművészek úgy vélték, ahhoz, hogy hitelesen ábrázolhassanak egy-egy állatot, magukévá kell tenniük annak érzéseit. Egy kínai bölcstől származik ez a gondolat: “Aki halat akar festeni, merüljön el a halak lényegében, máskülönben hol tárgy lesz a kép, akármilyen természethűre sikerül is.” Egy japán művészről följegyezték, hogy ennek szellemében – mielőtt munkához látott volna – a madárszárnyak mozgását hosszú ideig saját karján próbálgatta: “…bensőmben madárrá kell változnom, hogy érezzem, amit ő érez…”

Az özönvíz után Noé galambja zöld ággal tért vissza a bárkához, az égen pedig megjelent a szivárvány. Isten és ember között helyreállt a régi rend, a csőrében olajfaágat tartó galamb pedig a béke jelképévé vált, és Picasso festménye csak tovább népszerűsítette. A galamhoz hasonlóan sok más állat vált jelképpé az ember számára. A madár az ősi időkben a szelet és a vihart testesítette meg, ma a szellem szabadságát idézi – a kalitkába zárt madár pedig a rabságot- transzcendentalisták körében a testbe zárt lelket is. ( A népdalok  is megéneklik: “Szabad madár vagy te rózsám…” vagy “Elment a madárka, üres a kalitka…”
A királyokat valamikor Isten földi helytartójaként tisztelték, tehát az állatistenek és a szent állatok az ő jelképükké váltak. Sólyom, keselyű és kígyó feje ékesítette koronájukat, s hogy hatalmukat méginkább kifejezésre juttassák, oroszlánként vagy bikaként ábrázoltatták magukat. Örömükre szolgált, ha erejüket, bátorságukat az említett állatokéhoz hasonlították. Évszázadokkal később is találunk olyan királyok, uralkodók által felvett neveket, mint: Medve Albrecht, Oroszlánszívű Ridhárd, vagy Oroszlán Henrik.

A hűséges szolgáknak – tulajdonságaik szerint – libát, sast, lovat, oroszlánt, kígyót stb. ábrázoló címereket osztogattak. Ilyet viseltek pajzsukon a lovagok, hadjárataik során a katonák. A római birodalom jelképe a farkas volt, a Romulust és Remust fölnevelő nőstényfarkas tiszteletére. A franciákról azt mondják, az értelem és az önismeret a jellemzőjük s hogy ez a nép mindig a földön jár – ezért nemzeti madara ma is az éber és szorgalmas kakas. A magyar eredetmondában két állat is szerepel: Hunor és Magor csodaszarvast üldöznek, melynek fényglóriás agancskorona díszíti fejét,  Emese álmában pedig isteni látomásként turulmadár jelenik meg. Érdekes, hogy mindkét állatot megtaláljuk keleten is: a szarvast a szkíták mitológiájában, az Árpád-nemzettség totemállatát pedig a türk népek körében, ahol a ragadozó madarak -leggyakoribb totemállataik  – máig sérthetetlenek. Vagy idézhetnénk a hindu kultúra híres madarát, Garudát, Visnu szárnyas hordozóját. Néhány évszázaddal később pedig leszáll ide még egy madár, amelyet erősnek és bölcsnek ismer a nép: ott feketéllik “Hollós” Mátyás címerén csőrében a gyűrűvel…

S ha már a címernél tartunk, az ausztráloké feltétlenül említést érdemel, hiszen négyféle állat szerepel rajta ma is: koala, kenguru, strucc és fekete hattyú.

Vannak aztán állatok, amelyek valamely – az ember által irígyelt tulajdonságaik miatt váltak tiszteletre méltóvá, illetve annak a bizonyos tulajdonságnak a jelképévé: a bika az erőt, az oroszlán a bátorságot, a hangya és a méh a szorgalmat, kitartást képviselik, de az “egy mindenkiért – mindenki egyért” elvét is példázza életük. “Hűséges, mint a kutya” – tartja a szólás, és erről legtöbbünknek személyes meggyőződése van. Japánban még emlékművet is állítottak egy kutya tiszteletére. A gazdáját kísérte el munkába menet nap, mint nap a megállóig, s ugyanott várta őt  hazatértekor is. Egy napon azonban a gazda nem jelent meg, és azután se, soha többé nem jött vissza, de a hűséges szolga élete végéig minden nap a megszokott helyen és időben várakozott. A japánokat meghatotta a hűség e ritka szép példája, s az említett helyen emléket állítottak a kutya tiszteletére.

Becsapott világ, mi fáj?

A különböző vallások szentírásai  – nem egyforma hangsúllyal bár  – de kivétel nélkül említést tesznek az ember és az ő hatalmának alárendelt élőlények kapcsolatáról. A hinduk például soha nem ölnének meg egy tehenet, de más állatot sem. Ilyen tekintetben ez a vallás tűnik a “legszigorúbbnak”. Meglepő azonban, amit a kiváló iszlám filozófus Al-Ghazzáli (1058-1111) A vallás átmentése c. művében olvashatunk: “A  tehén teje egészség, a húsa betegség…” És ezt a könyvet az iszlám hívők körében éppoly tisztelet övezi, mint a Koránt! A Biblia is utal az erőszaknélküliségre, többek között egy sokat vitatott mondatában: “Ne ölj!”  Tolsztoj gróf ezzel kapcsolatban ezt mondta: ” A ne ölj parancs nemcsak egy saját fajunkbéli meggyilkolására vonatkozik, hanem minden élőlényre. Hiszem, hogy ez a parancsolat már jóval a kinyilatkoztatás előtt bevésetett az emberi szívbe.” Isaac  Bashevis Singer, a Nobel-díjas író pedig tovább viszi ezt a gondolatot: “Sokan azt mondják, hogy az emberek a múltban mindvégig ettek állatokat, mintha ez igazolná ezt a gyakorlatukat. e logika szerint nem kell az embereket a gyilkolás megállítására oktatni, hiszen ez is egyik legkorábbi gyakorlatunk.”

Lehet-e még a kihasználást fokozni?  Sajnos igen. Az állatkísérletek szörnyűségeivel, melyek még a csak egy kicsit is érzőszívű átlagemberből is felháborodást váltanak ki. E kísérletek során a szerencsétlen állatoknak sokszor olyan mértékű szenvedést okoznak, ami egyértelműen felveti a szadizmus vádját. Az Egyesült Államokban például olyan óriási vihart kavart a NASA Bion 11 nevű programja, hogy ott már csak a közvélemény komoly felháborodásával szembenézve lehet ilyen kísérleteket folytatni. Ezért más országokat vontak be, ahol még nem keltenek akkora ellenérzést, így 1996-ban Oroszország volt a helyszín. Bár csak nagyon kevesen tudják, de sajnos többek között Magyarország is szerepel az 1998-ra tervezett Bion 12 programban.

Felszáll-e a békegalamb?

Picasso fehér galambjai tehát berepülték a világot. Mégsem mondhatjuk, hogy meghozták az embernek a világbékét. A hindu tanítás szerint ez az állatokhoz való viszonyulásunkkal is magyarázható. Azt mondják; ne várjon békét az a nemzet, amely eltűri, sőt támogatja az állatok tömeges mészárlását. A Védák magyarázataiban olvashatjuk: “A szerencsétlen állatok bántalmazása visszaüt az emberi társadalomra, ezért örökké a hidegháború vagy a valódi harc feszültsége uralkodik emberek, csoportok, nemzetek között egyaránt.”  Érdekes, G.B. Shaw szinte szó szerint mondja ugyanezt.

Testvériségről, igazságról, egyenlőségről beszélünk, miközben folyik az állatmészárlás. Kosztolányi Zsivajgó természet című művében így vélekedik erről: “Testvéreim, emberek, állatok és minden élőlények. Mindaddig gyilkosok maradtok s egymást ölni fogjátok, míg börönbe nem csukjátok azt, aki elpusztít egy állatot vagy egy fát.”

Sokat beszéltünk már az állatokról, az állatok s az ember kapcsolatáról.  Végezetül álljon itt a Nobel békedíjas Albert Schweitzer  néhány elgondolkoztató sora:

“Minden etika nagy hibája az, hogy csak az egyik embernek a másikhoz való viszonyával foglalkozik. Valójában arról van szó, hogyan viszonyul a világhoz és minden  élethez, amivel kapcsolatba kerül. Csak akkor viselkedik etikusan, ha a növények, az állatok és az emberek élete egyaránt szent előtte, és szükség esetén bármelyikük segítségére siet.”

Topolcsányi Laura