Ismeretlen India

Néhány további érdekfeszítő részlettel folytatjuk Walther Eidlitz 1951-ben írott sajátos útinaplóját, amelyben fokról-fokra feltárul India ősi bölcsességének üzenete, s mely ugyanakkor a nyugati keresztény gondolatkincs és a védikus tanítás egyedülálló, párhuzamos értelmezése is. Walther Eidlitz, a híres osztrák író, kereső útja Európában kezdődött, s elvezette őt egészen Indiáig, olyan, az idegenek számára hozzáférhetetlen helyekre, ahol a jógik minden lehetséges lemondásnak alávetik magukat, hogy az anyagi világ kettősségeitől megszabaduljanak. Bár századunk első felétől már számos indiai jógi keltett érdeklődést nyugaton jógagyakorlatokkal vagy személytelen védánta magyarázatokkal, mégis ez volt az első eset, hogy egy művelt nyugati ember átélhette Kelet transzcendentális szeretet-üzenetének titkát.


Himalájai napló

Első éjszaka az ásramban. Este nyolctól kilencig a szvámík között ültem a kőpadlón kicsiny, kusa-fűből szőtt szőnyegemen. Apró petróleumlámpa fényénél kuporogtak a szvámík szorosan egymás mellett a fal mentén. Csak egy fanatikus tekintetű, sötét szemű férfi telepedett le a terem közepén. A többiek lökdöstek, rángatták és püfölték, hogy tűnjön már el onnan, de ő észre sem vette, mély transzban volt. Néha úgy tűnt, mintha átható merev tekintetével engem bámulna, de valójában nagyon távol járt tőlünk. A többiek több mint egy órán át himnuszokat énekeltek Siva, az isteni romboló tiszteletére, aki a földi dolgokat elpusztítja, hogy a lelket felszabadítsa. Valaki újra és újra boldogan áradó dalba kezdett, mely hullámként csapott fel mindannyiuk ajkán. Aztán egy újabb hullám. Hullámok százai… Ez nem kötelező ima. Nem, ez egy erőtől duzzadó, örömteli, ujjongó ének. Mint ahogy egy atléta Napnyugaton boldogan, valamennyi izmával játszva próbálgatja jól kidolgozott testét, úgy próbálgatják, használják ők ujjongva a lélek erejét.

Kezdetben meglehetősen szégyenlős beszélgetések zajlottak köztem és a vézna, szinte szőrtelen arcú kis dél-indiai tamil között, aki elfogadta közeledésemet. Eredetileg könyvesbolti segéd volt Mádraszban. Amikor szülei és testvérei felől kérdeztem, látszott, hogy a téma kényelmetlen számára. Sejtelme sem volt arról, hogy élnek-e még egyáltalán. Egy szvámínak a szülőhelyétől, szüleitől, mindentől, ami kötődést jelenthetne számára meg kell válnia, saját testéről meg kell feledkeznie. Ez volt az ok, amiért ő délről északra, a Himalájába jött. Öt évig Risikesben, a Himalája másik részén élt egy guru tanítványaként. Most a Kailászhoz készült. Nagyon fiatal, még csak huszonöt éves, s talán egy kicsit fanatikus.

Reggel fél hatkor pihenten ébredtem. Csepereg az eső. A Himalája előhegyei felett súlyos felhők lógnak. Beágyazok, ami annyit jelent, hogy a takarót, amin eddig a padlón aludtam, és a másikat, amellyel takaróz tam, kiterítem szellőzni az oszlopcsarnokba. Ma nyugtom volt a poloskáktól, amik egyébként hordákban vonulnak fel s alá. Azt hiszem, e rovarok esetében ugyanaz a helyzet, mint a lövészárkos állóháborúban: csak az újoncok helyzete reménytelen.

A kis tamil megtanított rá, hogy nem szabad túl közel feküdni a falhoz. Borzadt a gondolattól is, hogy megöljön egy poloskát, s meggyőződése volt, hogy ha megtenné, következő életében ilyen féregként születne újjá. Amikor Srít kérdeztem ezzel kapcsolatban, ő teljesen más véleményen volt:

– Öld meg a poloskákat – mondta. – Ha csak kidobod őket a szabadba, visszajönnek, és a többi szvámít gyötrik majd. Ez pocsék élet így. Rana viszont úgy gondolta:

– Nagyon jó, ha a poloskák bosszantanak éjszaka.

Legalább emlékeztetnek arra, hogy tulajdonképpen most meditálnod kellene.

A fiatal tamil különös dolgot mesélt nekem Mahátma Ghandiról. Ghandi saját ásramot nyitott, s az emberek tódultak hozzá, hogy a jógát tanítsa nekik. Azonban a remélt magas szintű jógagyakorlatok helyett a tanítványoknak először a latrinát kellett takarítaniuk, s ha húzódoztak e munkától, a Mahátma személyesen végezte el helyettük. A jóga nem más, mint szolgálat! Erről szólt a tanítás.

Sivánanda, a kis tamil guruja egyszer azt mondta neki:

– Ha világszerte ismert jógi valaki, akkor is minden pillanatban készen kell állnia arra, hogy akár tanítványai és követői körétől övezve is hajlandó legyen hamis alázat nélkül bőröndöt vinni a fején, akár egy kuli. Ha erre nem hajlandó, nem igazi jógi.

Az ifjú szvámí Nijaboda e tanítás szerint él. A csúnya sovány kis emberke, aki boldogan segít nekem és szolgál engem, néha ragyogó angyalnak lát szik; azzá tette a jóga. […]

A cingár szvámí Nijaboda és én különleges párost alkotunk. Az ő anyanyelve tamil, az enyém német. Délutánonként, hosszú erdei sétáinkon angol nyelven beszélgetünk, melyet mindketten csak félig-meddig bírunk. A piacon és a bazárban felszedett némi hindusztánit, s most e csekélyke nyelvtudását barátságos szolgálatkészséggel próbálta megosztani velem. Szenvedélyesen vetette rá magát egy hindusztáni nyelvtan könyvre, melyet nálam fedezett fel. Most ezt tanulmányozza éjszakánként, s győztes arccal hozza a frissen megismert szabályokat. Nijaboda csak ámul és bámul, hogy én nem dohányzom, nem iszom, s egyáltalán nem esik nehezemre, hogy ne egyek húst. Hát igen, a koszt az ásramban szegényes, és olyan erősen fűszerezett, hogy éget, mint a tűz. Délelőtt tizenegykor zöldség és a jellegzetes indiai kenyér, éjjel tizenegykor ismét egy csipetnyi zöldség és kenyér. (A legtöbb indiai ásramban csupán napi egy étkezés van.) A zarándokok hosszú sorban ülnek a szabad ég alatt egy petróleumlámpa fényénél az éjszakában bódítóan illatozó fák közt, és várják a vacsorát. E hatalmas ország, India valamennyi tájáról, kasztjából, osztályából sereglettek ide. Valamennyien eldobták múltjukat, tulajdonukat, hogy szádhukká válhassanak, ám mégsem sikerült mindenkinek teljesen elfelejtenie a kasztkülönbségeket, bár az tulajdonképpen előírás egy szannyászí számára. Hosszú, gyakran keserű szóváltások szűrődnek be szobámba sokszor még késő éjszaka is.

Zarándokút a Himalájába

Rövid meditáció után épp a naplómat írtam, amikor Srí megkopogtatta a meditációs szoba ajtaját.

– Indulunk!

Felugrottam, sietve cipőbe bújtam. A zarándokházhoz mentünk, ahová mostanában csak aludni jártam, hiszen a nappalokat Srível töltöttem.

Srí számára egy karosszéket terítettek le hímzett takarókkal. Ez alkalommal én is egy széken ültem a padlón kuporgó szádhuk között középen, s így zavartalanul megszemlélhettem őket.

A frissen festett tilak a homlokukon olyan elevennek tűnt, mint korábban még soha. Az egyik zarándok arcának teljes felső részét fehér földdel mázolta be. Mögötte egy egészen fiatal, majdhogynem fiúcska kuporgott, akinek összehúzott szemöldöke felett a homlokán virágzó lótusz tündökölt. Egyikük sötét bőrű volt, mint egy néger, két másik ragyogóan fehér kecskeszakállt viselt. A jól ápolt, idős szannyászí, aki szobám ajtaja előtt szokott aludni az oszlopcsarnokban, s reggelente oly gondosan készítette el arcfestését, mint egy ifjú szépség, királyi jelenség volt.

Újabb és újabb arcokat láttam meg, melyek feltárultak előttem sorsukkal, előző életeik valamennyi terhével együtt. Énekeltünk. A dallamot és a szöveget ezúttal a testes, élettől duzzadó jóindulatú szvámí énekelte elő, akire a konyha felügyelete tartozott. Ő különösen pártfogásába vett, s ma reggel megindultan ölelt magához. Ismételtük utána a dalokat.

Az indulást nagy ünnepségek kísérték. Négyes sorokban meneteltünk. Hárman mentünk elől, a maharadzsa, aki messziről érkezett az ünnepélyes indulás tiszteletére, mellette Srí Mahárádzs és én. Mindannyian sárga virágot tartottunk kezünkben. Vonultunk és énekeltünk, hogy csak úgy zengett az utca. Az emberek csendben álldogáltak házaik előtt, s üdvözlésül összetették kezüket. Dalolva, virágunkat magasra emelve masíroztunk végig az almorai bazár kőkockákkal burkolt, végtelen hosszúnak tűnő, üzletekkel tűzdelt utcáján, mely felvezetett a hegyhátra. Hamarosan hol jobb, hol bal oldalon tűnt fel alattunk a teraszokon aláereszkedő város látványa.

Énekeltünk. Ma, amikor az első zarándokok elindultak a Kailászhoz, a szent hegyhez, mely Siva földi lakhelye, éppen hétfő volt, Siva napja. Isten nevei, melyeket énekeltünk, hullámzó tengerként öleltek körül minket. Komoran nyújtózott a táj a lábunk előtt, a mélyben több kilométer hosszú szürkésfehér kövér ködkígyók tekeregtek, épp mint amilyeneket Siva visel a nyaka köré tekerve.

Srí kívánságára lemaradtunk a nagy zarándokcsapattól, s kisebb csoportot alkotva követtük őket. A vándorút elbűvölő, sokszínű erdei világon át vezet, ahol ezernyi tiszta vizű patak tükréből mosolyog ránk vissza az ég.

Köröskörül habzó fehér víz zúdul alá, hol moha bársonyos párnáin végigzubogva, hol sziklából előtörve, más kor mintha egy hatalmas fa lombjából fakadna. Egzotikus szépségű, selymesen csillogó virágok illatoznak a moha közt. A mindenünnen áradó víz, a ragyogva habzó vízesések, zuhatagok vize mintha nem is földi jelenség lenne már. Mennyei víz ez, az élet vize, s azt a helyet, ahol e keskeny völgy szélesre tárul, úgy hívják, Dzsagésvar, ami annyit jelent: Siva a világ ura.

Ez egyike India, sőt talán a Föld legszentebb helyeinek, melyet a Kis Kailásznak is neveznek. Innen indult a Sivához kötődő, neki szentelt linga – a kozmikus teremtőerő szimbóluma – kultusza. A Nagy Kailász feljebb, északon, Tibetben van, a Himalája gleccserekkel borított, roppant hegyláncain túl. Világszerte ismert búcsújáró hely, mégsem láttam egyetlen búcsúajándékot árusító bódét sem. Egy vagy két tucat jelentéktelen faház álldogál ott csupán, szeretetteljes gondossággal megfaragott díszeivel. Az életfa, a virágzó napkerék, s más hasonló motívumok díszítik a hajdan kékre és vörösre festett, s a kortól mára megsötétedett ajtó- és ablakkereteket a kunyhókon. A kristálytisztán zubogó víz partján van a templomudvar, melyet magas fal vesz körül. Köröskörül az udvarban templomok, a két nagy, Sivának szentelt, és számtalan kicsi, Isten egyéb aspektusainak ajánlva. A Siva-templomok fa tetejének négy oldalán meredeken az ég felé törő tornyok állnak, felettük kiugró balusztrádokkal. Nem Sivának a Rombolónak, hanem Sivának a Halál legyőzőjének szentelték őket.

Hosszú, narancsszínű szádhu öltözetemben lépkedtem Srí mellett az udvarokon és a hűvös nyiroktól gyöngyöző előcsarnokokon át, s valamennyi ajtónál egy szál virágot kaptunk. Megálltam egy vörös kőből faragott szobor előtt, amely Hanumánt, a majomkirályt ábrázolta. Egyik lábát egy szétzúzott szörnyön nyugtatja, épp úgy, ahogy a keresztény országokban Mihály arkangyal tapos a legyőzött sárkányra. Hanumán a szörnyet nem földi erővel győzte le. Békésen, csendesen áll, mély meditációba süllyedve, kezét magas homlokán nyugtatva. Állati pofacsontjai széles ívben ugranak előre.

Útközben láttam egy másik Hanumán-szobrot is egy hatalmas fa alatt, s ez is, mint a többi, élénk vörösre volt festve. Azon a szobron Hanumán egy hegyet tartott a kezében. Ráma testvérbátyja, Laksman megsebesült a harcban, ezért Ráma megbízta hűséges szolgáját, Hanumánt, hogy hozzon a Himalájából egy bizonyos gyógynövényt. Hanumán sietve indult India déli csücskéből a Himalájába, de mivel ott nem találta meg azonnal a gyógyfüvet, letépett egy darabot a hegyből, s repülve vitte valamennyi erdejével, növényével és fájával együtt Rámának. Úgy gondolta, biztosan köztük kell lennie annak a gyógynövénynek is, melyet Ráma kívánt. Biva, Ráma és szolgájuk, Hanumán uralják ezt a hegységet, s a környék erdeit. Az itteni lakosok, akik a környék sziklabarlangjaiban élnek, hatalmas vörös indiai betűkkel írták fel a templomok falára, fatörzsekre, sziklafalakra Istennek azon neveit, amelyek számukra a legkedvesebbek: Ráma, Ráma, Ráma… Hanumán a szívébe vésve viseli Ráma fénylő nevét. A mondák szerint Istennek e neve adta összes erejét.

Körülbelül egymillió falu van Indiában, s legtöbbjük határában áll egy Hanumán templom. A nép úgy hiszi, Hanumán távol tartja a démonokat a falutól.

Kimondhatatlanul jól érzem magam. Vándorolunk a végtelen erdőn át hol gyalog, hol lóháton, egyszer napsütésben, máskor esőben. Olyan az egész, mintha egy Eichendorf költeményhez készült Schwind által festett meseillusztrációban járnánk – de nem egyszerűen mesebeli e táj, hanem minden porcikánkban érezhető a hely szentsége is. Egy parányi falut elhagyva a zúgó folyó mentén tartunk felfelé és érezzük amint a habos tarajú hullámokból Isten hozzánk hajol. […]

Isten fensége

Srí meditációs szobája úgy sugárzott, mintha arannyal lenne borítva. E különleges fény forrása a hosszú évek alatt, sok-sok meditációban töltött óra által összegyűlt rendkívüli szellemi erő. Ebben a helyiségben, s a vele szomszédos szellős, nagy dolgozószobában sok csodálatos történetet hallottam tanítómesteremtől.

A most következő történet magától Krsna Csaitanjától származik. Látszólag burjánzó trópusi fantáziával ismerteti az Isteni Fenséget, mely áthatja egész világunkat, azonban mindez csupán hasonlat. “Minden mulandó csupán hasonlat.” A mi univerzumunk is mulandó, Brahmá pozíciója is mulandó. Egy anyagi univerzum teremtőjének hatalma is mulandó az indiaiak nézete szerint. Még ha évbilliókig tart is az anyagi világ, a csendben figyelő tanítvány, aki megértette e világ hasonlat voltát, belső tekintetét a rejtett, örökkévaló birodalomra irányítja, a birodalomra, mely nem “e világi”.

Krsna és Nárada

Még mélyebben vezet be a káprázat, Mája világába az isteni rsi, Nárada története, aki Krsna meghitt barátai közé tartozik, s akihez így szólt az Úr:

– Te vagy a látásom -, mert Nárada szüntelenül vándorol a világokban, hogy felkutassa azokat, akik megérdemlik a felszabadulást a földi körforgásból. Azonban ha Istennek úgy tetszik, akkor még maga a nagy rsi, Nárada is a varázslatos káprázat hatalmába kerülhet, ám a káprázat is Isten, az sem különbözik tőle, őt szolgálja.

Egyszer a bölcs Nárada felkereste Krsnát. Ő épp a palotája előtt állt, s így szólt hozzá:

– Rögtön kész az étel, gyere, költsük el együtt!

– Máris megyek, csak veszek egy gyors fürdőt itt a folyóban – köszönte boldogan Nárada.

Belépett a vízbe, s amint alámerült, csodálkozva érezte, hogy gyönyörű, fiatal lánnyá változik. Álmélkodva simította végig hosszú haját, keblét, csípőjét. Eleinte még halványan derengett neki valami arról, hogy ő a bölcs Nárada, de minél jobban ölelte a víz, annál inkább megfeledkezett valódi kilétéről, s lassanként Náradí, a fiatal nő lett belőle.

Egy ifjú ment arra, kézen fogta Náradít, s a házába vezette. Ettől kezdve együtt éltek, s számtalan gyermeket szült neki. Szépsége elillant, a gyerekek szüntelenül bömböltek és követelőztek, elborították az élet nyomasztó terhei. Amikor megöregedvén s betegen Istenért kiáltott, abban a pillanatban már ismét Nárada volt, a bölcs. Az Úr ott állt palotájának kapujában, és hívta:

– Nárada, az öt perc letelt, kész az ebéd!

Ezt a történetet nagyon kedvelik az emberek. Meg is filmesítették, s a hatalmas ország számtalan mozijában vetítik. Indiában különös módon nem azok a filmek aratják a legnagyobb sikert, mint Nyugaton. Nem a társadalmi drámák, gengszter- vagy kalandfilmek, krimik. Indiában azokat a filmeket vetítik éveken át telt házak előtt, amelyek a mindenható Isten hatalmáról és szeretetéről szólnak, aki újabb és újabb inkarnációit és követeit küldi le a Földre.

Egyszer Nasikban a helybéliek közt ültem egy hodályszerű mozi legolcsóbb helyén, egy gyalulatlan padon. Én voltam a nézők közt az egyetlen fehér. Időnként egymást hajkurászó patkányok rohantak el közvetlenül a lábunk mellett, de ügyet sem vetett rájuk senki. Mindannyiunkat bűvöletbe ejtett a történet.

Izgatott kiáltás morrant végig a tömegen. Teljesen idegen férfiak, jobb és bal oldali szomszédaim ragadták meg izgatottan karomat. Elakadó lélegzettel kérdezték, vajon én, az európai megértettem-e, hogy most Isten avatkozott itt be a dolgok menetébe, s én boldogan bólintottam: igen, értem.

Előttünk a filmvásznon a csodálatos módon megszabadult hős kijutott sötét börtönéből a napfényben ragyogó utcára, s kitárt karral, boldogan énekelte Isten nevét: “Ráma!” Körülötte az utcán tömeg tolongott, s lelkesen kapcsolódott be énekébe, vele zengték:

– Ráma, Ráma…!

De nem csak a filmvásznon énekeltek az emberek, hanem a mozi szinte valamennyi nézője felugrott elbűvölten, s olyan hangosan énekelték, hogy majd leszakadt a tető:

– Ráma, Ráma, Ráma…

Teli torokból zengték az elesetteket felemelő és gyámolító isteni inkarnáció, Ráma hatalmas erejű mantráját.

Aztán ismét csendesen ült a közönség, és figyelte, amint a sok szenvedést türelmesen viselő hős suttogva Istenhez fohászkodik:

– Te vagy az apánk, Te vagy az anyánk, Te vagy a legjobb barátunk, Te vagy erőnk forrása. Kérlek Téged, aki az egész világ terhét viseled, segíts parányi életünk terhét hordozni!

Nem szabad az indiai vallásos filmeket giccsesnek vagy édeskésnek elképzelni. A nyugati ízlés számára talán túlságosan lassúak és vontatottak, de van bennük tréfa is bőven, szaftos jelenetek a nép hétköznapjaiból, némelyik valódi műalkotás. Úgy tudom az egyik velencei filmfesztiválon az év legjobb filmjének egy ilyen vallásos témájú indiai filmet választottak.

Néhány hónapig mélyen alámerültem Kelet világában, de hamarosan ismét nagy erővel feszült bennem egymásnak Nyugat és Kelet. És amikor esténként Srível a Bhágavata Puránát olvastuk, egyszer csak a germán ősidők kapuit éreztem felpattanni, hódolatot érezve a runok és bölcsességük iránt. Kapásból idézve fordítottam Srínek az Eddából: “Valuspa, a látó nő arca…”

Néhány napon át felolvastam neki a Bibliából is. Részleteket Ábrahámról, Józsefről, Salamonról, Zedekiásról, Éliásról, Ésaias könyvéből, és mindenekelőtt Pál apostolnak a rómaiakhoz és a korinthosziakhoz írott leveleiből. Srí úgy vélte, a legsötétebb árnyék, mely az Ótestamentumra vetül, a következő szavakban rejlik: “Porból lettél, porrá lesz.”

– Nem! – kiáltott Srí. – Az ember fényből van, fénnyé kell ismét válnia!

Ünnepnapok Srível

A márciusi teliholdkor volt Srí ötvenkilencedik születésnapja. Mindannyian hivatalosak voltunk Ranaszadrai házába az ünnepségre.

Rana és egy számomra ismeretlen bráhmana egy hosszú, kultikus szertartást celebrált. Mi, Srí tanítványai, valamint felnőtt fiai és lányai vettünk részt benne. Néhány szót megértettem az ősrégi védikus himnuszok szanszkrt szavaiból, melyeket a lába előtt kuporgók felváltva énekeltek. “Santí, santí, santí…!” Békesség, békesség, békesség! – Srít elborították virágokkal, végül tejjel és mézzel locsolták meg. Amikor kezünket kinyújtottuk az előtte hosszú sorban égő gyertyák fölé, fellobogott a lángjuk. Amikor Srí lábához hajoltam, hogy telve a mesterem iránt érzett szeretettel és hálával meg érintsem homlokommal, szeretettel átkarolt, tenyerébe fogta az arcom, és boldogan mondta:

– De jó hogy itt vagy, Vámandzsí!

A “dzsí” szótag a barátságosság kifejezése, olyan gyengédségi formula, melyet csak ritkán használt. Tulajdonképpen az ősi szó azt jelenti, “árja”, nemes.

Estefelé azután volt még egy másik istentisztelet a többi vendég számára. Néhány környékbeli indiai herceg is eljött. A kiürített nagy, földszinti ebédlőben négy banáncserjét állítottak fel négyszög alakban a világ te remetésének szimbólumaként. Előttük tömérdek virág, gyümölcs, édesség, égő gyertyák sora és izzó füstölők. A teremtésért érzett hála jeléül most mindezt felemelt karral felajánlották áldozatként Istennek, majd szétosztották az összegyűltek között.

A vendégek egyike egy idősebb férfi volt, postamester egy kicsiny dél-indiai faluban. Hosszú évekkel ezelőtt Srí vándorlásai során betért e postahivatalba, hogy felvilágosítást kérjen. A postamestert annyira megragadta Srí külseje, szemmel láthatóan szent mivolta, hogy még aznap fel is kereste őt. Találkozásuktól kezdve alázatos, tiszteletteli szeretet élt benne Srí iránt. Ha a postamester néhány nap szabadságot kapott, már jó előre megkérdezte Srít, vajon meglátogathatja-e, s így jött most el gurujának születésnapi ünnepélyére is. Két éven belül nyugdíjba szándékozott vonulni, s abban reménykedett; attól fogva végleg Sríhez költözhet, s szolgálhatja őt. Megszólított:

– Milyen szerencsés is Ön, hisz bírja Srí áldását, és mindig a közelében lehet. […]

Srí születésnapja egy márciusi teliholdkor volt. Az indiaiak az ünnepeiket nem a hónap napjai szerint számolják. Azt mondják, hogy valamely hónap teliholdjakor vagy újholdjakor született, vagy valahanyadik napján  a fogyó vagy növekvő Holdnak. A fénylő Hold uralja az évet.

Az ünnep második napján Rana Srí tiszteletére mint egy kétszáz bráhmanát látott vendégül. Az udvaron, a földön ettek. Erre a napra fel kellett fogadni néhány szakácsot, mert Ranának még húsz vagy harminc másik vendége is volt, akik a földszinti előcsarnokban étkeztek. A szolgák már napok óta órákon át locsolták öntözőkannával az udvarnak azt a részét, amely délután négytől árnyékban szokott lenni, hogy megkössék a port, és egy sima, kemény felületet alakítsanak ki. Itt ültek most várakozva a bráhmanák, maguk alá húzott lábakkal, két hosszú sorban egymással szemben. Sok nagyon idős férfi volt köztük, de voltak szinte kisfiúk is. Barna felsőtestük fedetlen volt, csupán a bráhmin-zsinór volt a nyakuk körül. Deréktól lefelé öltözetük pompázatos színű kék, vörös, zöld, lila leplekből állt. További hosszú sorokban ültek a tetőtől talpig finom selymekbe burkolt asszonyok, néhányan kisebb csoportokba különültek kasztjuk szerint. Türelmesen, békésen hallgatva várakoztak fél, vagy majdnem egy óra hosszat, hiszen az étel elkészítése ennyi ember számára időbe telt. Európában hasonló esetben bizonyára már rég nagy lárma lett volna. Eközben a felszolgálásban segédkezők nagy, banán levélből font tányérokat helyeztek minden meghívott elé a földre, majd ugyanilyen levelekből készült mély tálakat a dáhlból készült erős leves számára. Nagy barna cukorgolyókat, lisztet és olvasztott vajat, ghít tettek mindenki elé. Aki akarta, két, három, négy ilyen cukorgolyót is kapott, akinek elég volt, az jelezte egy néma mozdulattal. Aztán az eddig várakozó szolgák végigjárták a sorban ülőket, és kezükkel mélyen a fémtálakba nyúlva rizst mertek a banánlevél tálakra, majd meglo csolták olvasztott vajjal. A rizs köré további kis kupacokban különféle zöldségek kerültek, és többféle indiai, lapszerű kenyeret osztottak. A vendégek még mindig csendesen és méltóságteljesen várakoztak, amíg a házigazda jelt nem adott. Ekkor közösen elénekeltek egy Sivához szóló himnuszt, s csak ezután láttak hozzá derűsen a falatozáshoz, jobb kezüket használva evőeszközként. Egyfajta művészet az -melyet sok fáradozásom ellenére sem vagyok képes igazán művelni -, ahogyan ez a nép kecsesen és tisztán eszik csupán a jobb kezét használva. A rizst kézzel összetapasztják, átitatják zöldségszafttal, s a szájukhoz emelik. Nem könnyű az sem, hogy elő írásszerűen csak jobb kézzel, a bal segítsége nélkül törjünk a kenyérből úgy, ahogy ezt itt a vendégek, akik többnyire nagyon szegény emberek, minden nehézség nélkül csinálták. A szolgák eközben megszakítás nélkül hozták az újabb ételeket, újabb rizst, újabb kenyeret, újabb cukorgolyókat, miközben a majmok sóvárgó tekintete kísérte őket.

Walther Eidlitz

(Rakk Zsuzsa fordítása)

1998/27.