Lukianosz: Az álom és a kakas

(részletek)

Miküllosz: Ó, bár Zeusz pusztítana el irigységedért, meg éles hangodért, átkozott kakas! Legédesebb álmomból riasztottál fel, s mikor éppen gazdag voltam, és csodálatos boldogságnak örvendeztem, akkor rikoltottál élesen a fülembe. Hát már éjjel sem menekülhetek a még nálad is kegyetlenebb szegénység elől?

Kakas: Édes gazdám, Miküllosz, azt hittem, megörülsz, ha megkurtítom az éjszakádat, amennyire csak tudom, és hajnalra már elkészülsz a munka legjavával. Hiszen ha napkelte előtt csak egy sarut is elkészítesz, azzal is előbbre jutottál, hogy megkeresd a kenyered. De ha jobb szeretsz aludni, a kedvedért nyugton maradok, és néma leszek, mint a csuka. Csak aztán vigyázz, hogyha álmodban gazdag is vagy, ébren ne kelljen majd koplalnod.

Miküllosz: Csodatévő Zeusz, meg te, minden baj elhárítója, Héraklész, micsoda szörnyűség ez? Emberi nyelven szólt hozzám a kakas!

Kakas: Hát olyan nagy csoda ez, ha úgy beszélek, mint ti? Akit te most kakasnak nézel, nem is olyan régen még ember volt. Hallottál már a számoszi Püthagoraszról, Mnészarkhosz fiáról?

Miküllosz: A szofistát gondolod, azt a nagyszájút, aki törvénnyel tiltotta, hogy húshoz nyúljunk?

Kakas: Pedig én éppen ez a Püthagorasz vagyok. Ne szidalmazz hát többet, mikor azt sem tudod, miféle ember voltam.

Miküllosz: Hiszen ez még nagyobb csoda: kakasban filozófus! De mondd, Mnészarkhosz gyermeke, hogy lettél emberből madárrá, számoszi helyett pedig tanagrai?

Kakas: Ha kedved tartja, hallgasd meg, hogyan lettem Püthagoraszból madárrá, hányféle életet éltem át, és milyen tapasztalatokkal gazdagodtam átváltozásaim folyamán.

Miküllosz: Mondd csak el, mert szokatlan gyönyörűségem telik elbeszélésedben. Ha döntenem kellene, téged hallgatlak-e inkább, amint mesélsz, vagy inkább az előbbi boldogító álmot látnám újra, nem is tudom, melyiket választanám.

Kakas: Hát még mindig az imént látott álmodat idézgeted, meg a hiú álomképeket dédelgeted, és emlékezeted az üres, vagy ahogy a költő mondja, élettelen boldogságot kergeti?

Miküllosz: De most már hallgasd meg az álmom is! Úgy tűnt, mintha Eukratésznek nem lettek volna gyermekei, s magam sem tudom hogyan, halálán lett volna. Majd elhivatott magához, végrendelkezett, s engem tett meg egész vagyonának egyetlen örökösévé, röviddel rá pedig meghalt. Miután mindene rám szállt, hatalmas kádakba meregettem a bőven és szüntelen áradó aranyat és ezüstöt, de minden egyéb drágasága; a köntösök és asztalok, a kelyhek meg a szolgák is az enyémek voltak. Aztán büszkén pöffeszkedve kihajtottam hófehér fogatomon, és mindenki megcsodált, és irigyelt, aki látott. Kengyelfutók serege loholt előttem, és lovasok hada kísért. A köntöseit viseltem, és ujjaimon valami tizenhat hatalmas gyűrű csillogott.

Parancsot adtam, hogy készítsenek fényes lakomát, melyen barátaimat vendégül láthatom. Amint álmunkban történni szokott, ott is voltak mindjárt, az étkeket is behordták, és megkezdődött az ivás. Éppen barátaim egészségére akartam üríteni az aranyos csészéket, és a szolgák behozták a tortát, mikor nagyot kukorékoltál, és a legszebb pillanatban megzavartad a lakomát, felborítottad az asztalokat, és a szélbe szórtad a nagy gazdagságot. Láthatod már, nem ok nélkül neheztelek rád. Három éjjelen át elnéztem volna ezt az álmot.

Kakas: Ennyire bolondulsz az aranyért és a gazdagságért, Miküllosz? Csak ezt az egyet bámulod, és azt tartod boldognak, aki sok aranyat kuporgatott össze?

Tudatlanságodban éppolyan hamisan vélekedel a gazdagokról, mint a többiek. Pedig elhiheted, sokkal nyomorultabb az életük a tiéteknél. Tapasztalatból mondom, hiszen sokszor voltam már szegény és gazdag, és mindenféle életbe belekóstoltam már. De mindjárt magad is meglátod.

Miküllosz: Zeuszra, hiszen ideje is már, hogy elmondd, hogyan változtál át, és mit tapasztaltál különböző életeidben!

Kakas: Hallgass hát ide, csak azt az egyet tudd meg előbb: még nem láttam olyan embert, aki nálad boldogabban élt volna.

Miküllosz: Előbb még azt mondd meg, én is átváltoztam-e már, mint te?

Kakas: Hát hogyne!

Miküllosz: És mi voltam, meg tudod mondani? Nagyon kíváncsi vagyok rá.

Kakas: Hogy mi voltál? Az indiai hangyák egyike, akik az aranyat bányásszák.

Miküllosz: Ó, én átkozott, hogy nem tudtam legalább egy morzsát magammal hozni ebbe az életbe! De elég, inkább Püthagoraszról mesélj!

Kakas: Alapjában véve közönséges szofista voltam, hiszen meg kell mondanom az igazat. De máskülönben nem voltam éppen tanulatlan, és a leggyönyörűbb tudományokkal foglalkoztam.
Egyiptomba is eljutottam, hogy a papok bölcsességében részesüljek, és felkerestem a szent helyeket, ahol Órosz és Iszi könyveit tanulmányoztam. Innen aztán Itáliába hajóztam, s az ott lakó görögök közt úgy léptem fel, hogy istennek tartottak.

Miküllosz: De mondd, miután levetetted Püthagorasz arculatát, kinek az alakját öltötted magadra?

Kakas: Aszpasziáét, a hetairáét.

Miküllosz: Mit beszélsz? A többi között asszony is volt Püthagorasz? Volt idő, mikor tojást raktál, dicső kakas? Periklész hitvese voltál, mint Aszpaszia, és gyermeked lett tőle? Gyapjút fontál meg vásznat szőttél, és mint hetaira élted asszony-életed?

Kakas: Nem csak én tettem azt, hanem már előttem Teiresziász, Elátosz fia, meg Kaineusz is. Ha tehát engem gúnyolsz, őket is éri.

Miküllosz: Hát aztán melyik élet volt kedvesebb számodra, mikor férfi voltál, vagy amikor Periklész feleségül vett?

Kakas: Olyasmit kérdezel, amire még Teiresziász is szerencsétlenül felelt.

Miküllosz: Eléggé megfelelt már erre Euripidész, ha te nem is válaszolsz, mert ő azt mondja, hogy inkább áll háromszor pajzzsal a kezében az ellenség elé, mint hogy egyszer szüljön.

Kakas: Nemsokára eszedbe jutok majd, ha vajúdni fogsz, mert sokszor leszel még te is asszony a hosszú körforgás alatt.

Miküllosz: De mivé lettél Aszpaszia után, férfi vagy ismét nő?

Kakas: Kratész lettem, a filozófus.

Miküllosz: A Dioszkuroszokra, milyen végletek, hetairából filozófus!

Kakas: Aztán meg király, majd koldus, és nem sokkal rá szatrapa, majd pedig paripa, meg vércse, béka és még ezernyi más. Hosszú lenne mind egyenként előszámolni. Utóbb sokszor voltam kakas, mert ez az élet igen tetszett nekem. Sokféle urat szolgáltam, királyt, meg koldust és gazdag pénzeszsákot, míg végül hozzád kerültem, és most napról napra kacagok rajtad, hogy jajgatsz és átkozod a szegénységedet, és hogy bámulod a gazdagokat, mert nem sejted milyen nyomorultan élnek. Ha tudnád, mennyi gondjuk van, bizony nevetnél magadon, hogy azt hitted, a gazdagság boldoggá tesz.

Miküllosz: Úgy-e, Püthagorasz, vagy melyik neveden szólítsalak inkább, hogy zavart ne támasszak, ha hol így, hol úgy nevezlek?

Kakas: Semmit sem számít, akár Euphorbosznak, akár Püthagorasznak, Aszpasziának vagy Kratésznek hívsz, hiszen én vagyok mind. De talán jobban teszed, ha kakasnak szólítasz, aminek most látsz, hogy megadd a tiszteletet ennek a szárnyasnak, és ne becsüld le, mikor annyiféle lélek lakozik benne.

Miküllosz: Úgy-e, jó kakas, miután minden fajta életbe belekóstoltál, és valamennyit megismerted, világosan meg tudod már mondani, hogy élnek egyrészt a gazdagok, másrészt a szegények, hogy lássam, igazat mondtál-e, mikor azt állítottad, hogy boldogabb vagyok a gazdagoknál? Mondd csak, kakasom, amikor király voltál – hiszen azt mesélted, hogy uralkodtál is –, milyennek találtad az életed? A teljes boldogságot élvezted, mikor tiéd volt minden földi kincs legjava?

Kakas: Ne is juttasd eszembe, Miküllosz, olyan szerencsétlen voltam akkor. A kívülállók azt hitték, a legfőbb boldogság részese vagyok, ahogy te mondtad, pedig belülről ezernyi kín gyötört.

Mivel is kezdjem, Miküllosz? A félelemmel és rettegéssel, a gyanakvással, az udvar gyűlöletével és cselszövéseivel, melyek alig engedik, hogy futó álom szálljon szemére. A rémítő álomképekről beszéljek, a kusza gondolatokról és gonosz sejtelmekről. Hogy az államügyek, az igazságszolgáltatás, hadjáratok és rendelkezések, szerződések és elszámolások egy pillanatra sem hagyják nyugodni, és nem tűrik, hogy az édes álmot élvezze, hanem kénytelen egymaga mindent szemmel tartani, és ezernyi dologra gondot viselni.

Arteidész Agamemnónt nem nyugtatta el édes álom, ahogy szíve mélyében sok gondja gomolygott, az akháiok pedig azalatt hortyogtak. A líd királyt az bántotta, hogy a fia süket, a perzsa királyt meg az nyugtalanította, hogy Klearchosz idegen zsoldosokat toboroz Kürosz számára. Egy harmadik attól rémült meg, hogy Dión néhány szürakuzaival sugdolózik, amaz meg féltékeny szemmel nézte Parménión dicsőségét.

Ptolemaiosz Perdikkasztól rettegett, Szeleukosz meg Ptolemaiosztól. Sokat az szomorít el, hogy kegyeltje kényszerűségből időzik vele, hogy ágyasa más karjaiban vidul, hogy hívei elpártolnak, és testőrei összesúgnak. De mindennél szörnyűbb, hogy éppen kedveseire kell leginkább gyanakodnia, s a legrosszabbat éppen tőlük várhatja. Egyiknek kedves szolgája nyújtja a méregpoharat, másik kegyeltje kezétől hull el, s a harmadikra sem vár különb halál.

Miküllosz: Hagyd el, jó kakas, rettenetes dolgokat mesélsz. Sokkal biztosabb az életem, ha a cipők felett görnyedek, mint ha ezüstcsészékből kellene egészségemre ürítenem a bürökkel vagy gyűszűvirág mérgével kevert italt. Rám nem leselkedik más veszély, legfeljebb a dikicsem csúszik félre, ha nem vág egyenesen, és megvérzem vele az ujjam.Ők azonban halálos jólétben dőzsölnek, mint mondod, és ezernyi gond és baj közt élnek.

De most már láttuk, milyen a hatalmasok sorsa, mondd, hogyan viselted hát az életet mikor ló, meg kutya, hal vagy béka lettél?

Kakas: Olyan dolgokra tereled a szót, melyekre kevés időnkből nem futja. A lényegét azonban megmondom. Nem akadt egyetlen lény sem, mely ne élt volna gondtalanabbul az embereknél, mert nem lépték túl a mértéket, melyet természetes vágyaik és szükségleteik szabtak számukra. A lovak közt bizony nem láthattál vámszedőt, sem besúgót a békák közt, nem volt szofista vércse, sem szakács szúnyog, még kéjenc kakas sem akadt vagy más egyéb, amit ti, emberek kieszeltek.

Miküllosz: Igazad lehet, kakasom. De nem restellem bevallani, hányadán állok. Én bizony még mindig nem tudom kiverni fejemből régi vágyamat, melyet gyermekkorom óta hordozok magammal, s szeretnék gazdag lenni. Az álmom is egyre a szemem előtt lebeg, és csillogtatja aranyát. Ha pedig arra gondolok, hogyan dúskál Szimón a temérdek kincsben, majd megfojt az irigység.

Kakas: Majd én meggyógyítalak, Miküllosz. Mivel éjszaka van még, kelj föl, és kövess! Mindjárt elvezetlek ahhoz a sokat emlegetett Szimónhoz, meg a többi gazdag ember házába, hogy lásd, milyen is náluk. Hermész, akinek szent madara vagyok, azzal a tulajdonsággal ruházott fel, hogyha valaki a farkamból a leghosszabb tollat, azt amelynek a vége lekonyul…

Miküllosz: Kettő van belőle.

Kakas: A jobbat mondom. Akinek tehát megengedem, hogy kitépje, ennek birtokában minden ajtót ki tud nyitni, és amíg csak akarom, mindent láthat, anélkül, hogy őt észrevennék.

Miküllosz: No nézd! Héraklészre, kitárult az ajtó, mintha kulccsal nyitottam volna.

Kakas: Eredj csak beljebb! Látod, hogy virraszt a nagy számolásban?

Miküllosz: Látom bizony, valami pislogó, szomjas olajlámpa mellett ül. De mitől ilyen sápadt, jó kakas, biztosan a sok gondtól aszott csonttá, bőrré. Nem hallottam, hogy beteg lett volna.

Kakas: Hallgasd csak, mit mormol, abból majd megtudod, mitől lett ilyen!

Szimón: A hetven talentum, amit az ágy alatt elástam, jó helyen van, hiszen egy lélek sem látta. De Sziszülosz, a lovász kileste, mikor tizenhatot a jászol alá rejtettem. Folyton ott ténfereg most, pedig máskülönben nem valami gondos és szorgalmas. Hanem annál többet is elloptak már! Miből is vásárolt volna Tibiosz olyan kövér heringet a minap, és honnan szerzett a feleségének kemény öt drachmáért fülbevalót? Jaj, én szegény ördög, így tékozolják el a vagyonomat! Pedig az aranyserlegek sincsenek biztonságban. Félek, hogy valaki kibontja a falat, és elemeli őket. Hiszen annyi irigyem van, és oly sokan törnek az életemre, mindenekelőtt Miküllosz, a szomszédom.

Legjobb lesz, ha fennmaradok, és őrzöm a kincseimet. Megyek is, és körüljárom a házat. De jaj, ki van itt? Látlak ám, gaz rabló! Hála Zeusznak, csak te vagy, az oszlop, nincs hát semmi baj. Kiásom újra az aranyat, és mégegyszer megszámolom, nem tévedtem-e tegnap. De mi az? Megint moccant valami, biztos az életemre törnek. Hol a tőröm? Kerüljenek csak a kezem közé! Hamar ássuk el újra az aranyat!

Kakas: Látod Miküllosz, ilyen a Szimón boldogsága. De menjünk talán máshoz is, amíg még futja az éjszakából.

Miküllosz: Milyen életet él a nyomorult! Az ellenségeimnek kívánok ilyen gazdagságot. De hadd üssem pofon, mielőtt elmegyünk.

Szimón: Ki ütött meg? Jaj nekem, kirabolnak!

Miküllosz: Csak jajgass, és virrassz, míg olyan sárgára nem aszol, mint az aranyad. Mi pedig menjünk Gniphónhoz, az uzsoráshoz, ha nem bánod. Itt lakik nem messze. Az ajtaja is kitárult már.

Kakas: Látod, mint virraszt ő is gondok között, s számolja kiszáradt ujjain a kamatokat. Pedig nemsokára mindenét itt kell hagynia, és moly lesz belőle vagy szúnyog, meg piaci légy.

Miküllosz: Látom bizony, szerencsétlen és esztelen ember, aki most sem él boldogabban, mint a moly vagy a szúnyog. Hogy összeaszott a sok számolástól! De menjünk most máshová.

Kakas: Ha akarod, gyerünk a te híres Eukratészedhez. Látom, ez az ajtó is kinyílt, menjünk hát be hozzá.

Miküllosz: Kevéssel ezelőtt ez mind az enyém volt!

Kakas: Még mindig a gazdagságodról álmodozol? Nézd csak Eukratészt, mit csinál vén ember létére odabenn a szolgával.

Miküllosz: Látom, Zeuszra, fertelmes fajtalanságot művel. Amott meg a felesége a szakács karjaiban.

Kakas: Talán ezt is szeretnéd örökölni, Miküllosz, Eukratész kincseivel együtt?

Miküllosz: Soha, édes kakasom! Inkább vesszek éhen. Kánya vigye az aranyat meg a lakomákat! Két obulus legyen minden gazdagságom, semhogy a szolgáim kifosszanak.

Détshy Mihály fordítása

1997/25.