Eltemetve – Szenvedélyes szavak tizenegy évvel Csernobil után

A csernobili reaktor 1986. április 25-én robbant fel. Mivel nem volt semmi, ami elfojtsa az emelkedő hőmérsékletet, a reaktor túlmelegedett, s az atommáglya 16 napon keresztül kékesen izzott. A füstoszlop három kilométer magasan terjengett a levegőben. Ami éghető volt, porig égett.


A robbanás után szinte pillanatokon belül vesztegzár alá vette a területet a kirendelt katonaság, a kormány pedig hírzárlatot rendelt el, de a körzetben élő milliók evakuálásáról nem történt azonnali intézkedés. Végül 27-én kitelepítették az embereket, de ekkor már késő volt. Fiatal, 18-20 éves újoncok végezték a mentesítést, akik védőöltözéket sem kaptak, hogy ezzel is bizonyítsák a világnak, semmiség ez a kis üzemzavar. Az újoncok többsége hamarosan meghalt.

Csernyusenkót az akkori elnök, Mihail Gorbacsov rendelte ki, hogy felmérje, mi történt. Csernyusenko a vizsgálat befejeztével háromkötetes jelentést küldött Gorbacsovnak, amit azonban rögtön titkossá nyilvánítottak. Vajon miért?

A hivatalos közlemények állítása szerint a reaktornak mindössze 3%-a károsodott, holott valójában majd háromnegyede szétolvadt. Mintegy hétezren azonnal meghaltak, és több mint százötven millió ember szenvedett sugárfertőzést.

A négymilliós Kijev súlyos sugárdózist kapott, akárcsak számos kisebb város és egyéb település. A folyamatos sugárterhelés okozta megbetegedéseket is figyelembe véve – a hivatalos ukrán statisztikák szerint –, Csernobil 125 ezer ember életébe került csak Ukrajnában. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ennek ellenére nem ismeri el a katasztrófa rendkívüli méreteit, és fenntartja, hogy csak 31 közvetlen, és kevesebb mint ezer közvetett áldozat van.

Csernobilban és környékén másfél millió ember szenvedett fokozott sugárfertőzést (beleértve azokat is, akik a terület tisztítását végezték), ezen kívül több millióan naponta belső sugárdózist vesznek magukhoz a szennyezett élelmiszerekkel. A sugárszennyezett termékek fogyasztói nyelőcsövi és érrendszeri betegségekre, vérszegénységre vagy más elváltozásokra számíthatnak, s immunrendszerük teljesen tönkremegy. Gyerekeknél már egy kisebb megfázás is tragikus következményekkel járhat.

A csernobili katasztrófa előtt Ukrajna volt Európa éléstára, most pedig lehetetlen megtisztítani a termőföldet. Magyarországnyi terület vált művelhetetlenné. 2,5 millió ember él még mindig szennyezettnek minősített területen. Kétszázszor annyi sugárzó anyag került a természetbe, mint a Hirosimára ledobott bomba következtében (azaz 50 millió curie). Ötszáz millió köbméter sugárszennyezett hulladék áll halmokban Ukrajnában, ami Magyarország ötven évi háztartási szemétmennyiségével egyenlő.

A nemzetközi atomlobby azt mondja Csernobilról: üzemzavar. Egy ilyen súlyos ökológiai katasztrófát azonban nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Csernobil óta a gyermekek és az állatok megbetegedése négyszeresére nőtt Ukrajnában. A helyzet minden hónapban romlik, sok betegséget még nem is diagnosztizáltak. A genetikai mutációk következtében jövendő generációk egész sora került vészhelyzetbe.

Ukrajna a költségvetésének 7%-át (3 milliárd dollárt, ami több, mint a Magyarországon évente befizetett személyi jövedelemadó) folyamatosan rekultivációra, a tönkretett környezet helyreállítására költi. A baleset következményeit kutató hivatalos orosz bizottság szerint Csernobil összesen 350 milliárd dollárjába fog kerülni a világnak – százhúsz év alatt fizetnek ki ennyi nyugdíjat Magyarországon. Csernobil az emberiség történetének legnagyobb katasztrófája.

A baleset tényleges okait a mai napig nem sikerült feltárni. Az egykori Szovjetunióban a csernobilihez hasonló reaktorokat semmiféle intézmény vagy szervezet sem ellenőrizte, nem is tehette volna, hiszen titkos hadireaktor volt. Csernobilban már korábban is voltak robbanások, de pontos adatokat nem hoztak nyilvánosságra. Becslések szerint kétszáz baleset történt a volt Szovjetunió atomerőműveiben, és sokmillió curie sugárzás szabadult fel. Ukrajnában nincs egyetlen négyzetméternyi terület, ahol ma ne találnánk radioaktív hulladékot.

Az atomerőművek azonban nemcsak azért veszélyesek, mert felrobbanhatnak, akkor is azok, ha nem robbannak fel. Csernyusenko asszisztensével 10 üzemet vizsgált meg. A vizet mindenütt szennyezettnek találták, s az üzemek körül az emberek gyakrabban betegszenek meg, mint másutt. A reaktorokat jóformán lehetetlen teljesen biztonságossá tenni.

Az atomenergetika politikai megítélése a csernobili baleset óta sem változott, sem az Egyesült Államokban, sem Oroszországban. A kormányok közömbössége nem mozdult ki a holtpontról, s a nemzetközi atomipar sem hajlandó foglalkozni a problémával. Pedig beszélnünk kell az atomenergia helyzetéről, mert hasonló katasztrófa bármikor bekövetkezhet. A volt Szovjetunió területén 48 kereskedelmi erőmű van, s 110 található az Egyesült Államokban. Még néhány robbanás, s többé nem kell biztonsági normákról beszélni…

Magyar atom

A paksi atomerőművet 1980-ban adták át rendeltetésének, s harminc esztendőre tervezték üzemeltetését. Jelenleg a magyar elektromos energiaigény mintegy felét Paks elégíti ki, de nem tudni, milyen sors vár a hamarosan kiszolgáló erőműre.

Az atomerőművekben kétfajta radioaktív hulladék keletkezik: kis- és közepes, illetve nagy aktivitású. Pakson évente 150-200 köbméter elsőkategóriás hulladék keletkezik – védőfelszerelések, ruhák, cipők, takarítóeszközök, alkatrészek stb.

A gyöngén sugárzó vegyes hulladékot kéthektós lemezhordókba gyűjtik, légmentesen lehegesztik, majd közúton a püspökszilágyi radioaktív-temetőbe továbbítják. Ez a lerakóhely hamarosan betelik, s az erőmű bezárása után jelentős mennyiségű sugárzó hulladéktól kellene megszabadulni. Ráadásul a folyamatosan keletkező, erősen sugárzó hulladékokról is gondoskodni kell, például a kiégett fűtőelemekről. Ezek erősen sugárzó anyagok, amik jelentős hőt termelnek még a reaktorból való eltávolításuk után is. Először vegyi úton elválasztják a még hasznosítható uránt és a keletkezett plutóniumot, majd acéltartályokba hegesztik a visszamaradt nagy aktivitású üvegblokkokat. A kilencvenes évek közepéig Magyarország kényelmesen szabadult meg ettől: kormányközi megállapodás alapján vasúti konténerekben mindent visszaszállítottak Oroszországba. A különleges szilárdságú atomvagonokat titkosított útvonalon, a legszigorúbb biztonsági előírások és rendőri felügyelet mellett évente két-három alkalommal indítják útnak Ukrajnán át Cseljabinszk felé, ahol egy atomtemetőben köt ki a magyar hulladék. Ez évi negyven millió dollárjába kerül a paksi erőműnek (hét és fél milliárd forint!), s bizonytalan, hogy jövőre indulhat-e atomszerelvény.

Az erőmű úgynevezett hosszútávú – ez a hosszú táv maximum további tíz-tizenkét esztendő! – működése érdekében ezért a gyengén és erősen sugárzó hulladékanyagok elhelyezésére hazai földön keresnek megoldást. Ezt a lerakót a tolna-baranyai megyehatáron, Bátaapátiban tervezik, tizenkét milliárdos induló beruházási költséggel. Évi százmillió forint jutna a befogadó településnek öt esztendőn át, de vajon mit fognak csinálni a további évtizedekben vagy évszázadokban, ameddig a temető egy rejtett atomtöltetként nyugszik a föld alatt?

Igen elgondolkodtató, hogy mekkora árat kell fizetni az atomerőművekben termelt “legtisztább” elektromos áramért, ha figyelembe vesszük a telepítés, fönntartás, védelmi és biztonsági kiadások, a kimerült fűtőelemek elhelyezésének, illetve a hulladék tárolásának tetemes költségeit, a jelenleg még beláthatatlan hosszú távú következményekről és a várható kiadásokról nem is beszélve? Milyen környezeti hatásai lesznek a lerakóhelyeknek, mondjuk kétszáz év múlva?

Mi lesz a leállított erőművekkel? Ez a kérdés világszerte komoly fejtörést okoz, de három variáns máris rendelkezésre áll. Az első lehetőség az úgynevezett zöldmezős bontás – az Egyesült Államokban már alkalmazták –, melynek során az erőmű nem sugárzó részeit, az épületeket, kiszolgáló berendezéseket egyszerűen elbontják, a sugárzó berendezéseket, maradványokat pedig betonszarkofágba zárva eltemetik. (Időzített, késleltetett atomtöltet?)

A második megoldás szerint csak a veszélytelen erőművi épületeket s berendezéseket bontják el, a sugárzó veszélyes anyagot pedig összegyűjtve 50-100 éven keresztül őrzik, amíg az izotópok el nem bomlanak. (Ez ügyes munkahelyteremtésnek is tűnhet, hiszen a finom sugárszennyezéstől hamar megbetegedő védőszemélyzet száz év alatt akár tucatszor is cserélődhet!)

A harmadik megoldási lehetőség pedig egyáltalán nem megoldás, hiszen eszerint egyszerűen körülkerítik az egész atomtelepet, s várják a majdani fejlettebb, hatékonyabb semlegesítő, mentesítő eljárásokat, tehát csak elnapolják a problémát.

Egy atomerőmű 30-40 évig termel áramot, utána 100-200 évig, vagy igazából ki tudja meddig okoz fejfájást. 2010-re tehát az ország áramellátásának felét adó vízfej paksi atomerőmű kiváltásáról is gondoskodni kell, de a jövő évezrednek emellé egy másik számlát is benyújtunk: a sokszáz évig sugárveszélyt jelentő izotóptemető sírásóinak temetési költségeit is fedeznie kell valakinek.

– rgl

(1997)

1997/25.