Ott minden szó dal

A zenész John Cage, a XX. század nagy művészeti gondolkodója – örök kísérletezője, ahogy Schönberg nevezte őt – jelentős megállapítást tesz: „Minden tárgy hangszer és minden ember zeneszerző”.

Ez a gondolat visszavezet bennünket ahhoz a boldog állapothoz, amikor a közösség még tárgyai kiválogatásával teremti előhangkeltő eszközeit, s maga találja ki azt a „színházas” körülményt, amit aztán zenével-tánccal tartalmasít. A zene eredeti lényegét – miszerint az az Isten felé szeretettel leboruló ember egyik kifejezési ösztöne – így határozza költői szavaival a dzsidzseridut (az ausztáliai bennszülöttek kb.1 ½ méteres fúvőcső hangszere) fúvó ausztrál bennszülött: „A zenész egész életében keresi a legszebb hangot, a zene pedig a világmindenségben várja, hogy valaki megszólaltassa!” Környezetünk merőben más, de mindkét idézet az egyetemes fogalmat sugallja. (Be kell látnom, ma már általában nem ezt tekintik a zene értelmének, de ezzel most hadd ne foglalkozzon ez a cikk!)

Hódítók és meghódítottak

Kinyílt a világ. A távoli földrészek már nincsenek elérhetetlen távolságban. Bár inkább háborút, politikát, üzleti találkozókat közvetítenek „élő egyenesben”, mint értékes kultúrát, azért felbukkannak tudományos és kulturális történések is. Ma már tényszerűen ellenőrizhetőbbek a földrészek sosem hallott s látott távoli eseményei, melyek eddig rejtőzködő mesének tűntek.

E mesék nyomán indultak útjukra az első fölfedezők. A mesés kincsek keresését követték a néprajzi fölfedezések: az „érthetetlen” kultikus tárgyak, s a tárgyaknak értelmet adni tudó bennszülöttek. Az ő őszinteségüket, a naiv, gyermeki gyermeki gyanútlanságot nevette ki először a büszke, erős katona, a hódító.

Hódítók és meghódítottak, térítők és térítettek… Nos, bármelyik hódító hadjáratot vesszük szemügyre, a gyarmatosítás, szinte receptre mindenhol ugyanúgy történt. Ismerjük azokat a történeteket, amik e barbár betöréseket kísérték. A tudásában és kifinomult kultúrájában előrehaladottabb őslakos értetlenül bámult véreskezű kirablójára, nem értvén, mi is történik vele. Kötetek szólnak erről. Példának bármelyik földrész akármelyik gyarmatosítása szóba jöhet.

Mit is talált a hódító? A magáénál sokszorta idősebb és kifinomultabb építészetet, irodalmat, zenét, filozófiát, vallást, táncot, ruha- és ételkészítést. De, mert külsőségeiben más volt, csak a harácsolás mohósága, meggondolatlansága döntött: egyszerűbb volt lenézni, lenézetni, letaposni, letapostatni, kicsinyelni, kicsinyeltetni, lényegtelennek nyilvánítani. Ebben a diktáns, természetellenes el nem fogadásban éppúgy részt vett a hódító katona, mint államának vele jött hódító papja. Ő már szentesíti a meghódított fölötti uralmat, istenivé hangosítva a kifosztás jogosságát vallása „védelmé”-ben.

Így történt ez a mi Kőrösi Csománk szeme láttára az indiai földrészen is. Egyszerűbb lett kisemmizni a sokezer éves kulturális múltat, mint megtűrni s elfogadni, vagy netán kinyilvánítani a másság csodálatát a meghódítottban. a kifosztott őslakos évszázadokon át lehajtott fejjel járt saját templomaiba, de járt, nem felejtett.

A majd egymilliárd indiai egyszerű módon válaszolt: ősei hitével, tudásával, alázatával, Isten felé forduló odaadó szeretetével – kultúrájával. Erre talált rá Csoma is az angol hírszerzésnek készített szótár írása közben, nélkülözései közepette.

Zenei nyomkeresés

A művészet valamely ágával foglalatoskodó ember legjobban saját népének kultúrájában, gyökereiben találja meg a szerzői kibontakozás, a mondanivaló kifejezésének őszinte nyelvezetét, amihez azonnal jön a következő kérdés: Hol, melyik nemzet kultúrájában találni hasonlót, azonosat?

A másságot megismerni kötelességünk, hogy a magunkét mérhessük általa. A hasonlót üdvözöljük, mint rokonit, ismerőset. Az azonosat szinte önmagunk tükrének látjuk, s fogadjuk testvéri örömmel. Kőrösi Csoma Sándor érzékeit is megüti a hasonlóság az „indoeuropai”, a rokoni, s gyanakodva buzdítja kutatásra a Tudós Akadémiát: „Keressetek, kutassatok, mert az egész világ egyetlen nemzete sem talál annyi kincset kultúrájának gyarapítására, mint a magyar az ősi India tárházában.”

Elfogult és vak ez az egyébként lényeglátó tudós? Inkább úgy ismerjük, mint aki kerül minden fölösleges szót még angol megbízói felé is. Ő nyelvész, nem etnográfus, de látva a tényeket, rácsodálkozik azonosságainkra. A bizonyítást nem ő végzi, ezt a szakemberre bízná. Maga után hívja azt a máig nem mozduló magyar kutatóbázist, melynek bizonyítékul hagyja a fenti intelmet. Komolyan vettük szavait?

Azt mindannyian tudjuk, hogy magyarul beszélő eleink ide, Európába, a Kárpát medencébe hosszú-hosszú vándorúttal érkeztek. Ha a tudomány érvei megoszlanak is északi vagy déli rokonságunkról, annyi mindenképpen bizonyos, hogy kelet felől érkeztünk.

Néprajzi bizonyítékaink azt mutatják, hogy idegenek vagyunk ma is szláv és germán környezetünkben, még akkor is, ha a közösen megélt ezer év hatott ránk, s mi is hatottunk szomszédainkra. Nyelvünk, zenénk, művészetünk múltbeli – ezer év előtti – szálai keleti irányba mutatnak. A századelő népzenekutatása feltárta e rokoni szálak némelyikét.

Északkeleten, a Káma vidékén a cseremisz kapcsolatot találjuk. Julianus barát küldetése, a latin nyelvű történetírás beszámolói után Kodály cseremisz-magyar népzenei összehasonlítása (Kodály Zoltán: A Magyar Népzene) vet fényt erre a kapcsolatra. Vikár és Bereczky népzenei és nyelvi kutatóútjai, melyek Kodály és Bartók adatait erősítették meg, szintén azt igazolták, hogy valamelyik magyar törzs járt ott valaha, és élt együtt a cseremiszekkel.

Délkelet felől Bartók balkáni gyűjtése, s különösen a török népzenei gyűjtőútja hozott érdekes adalékot.

A távol-keleti kapcsolatot bizonyítják Diószegi sámánkutatásai Szibériában és az afgán fennsíkon, ahol a honfoglalásunk előtti régi hitünk, a sámán-hit nyomait kutatja és hasonlítja össze. (Diószegi:Az ősi magyar hitvilág).

Csoma e kutatók előtt járt az afgán fennsíkon, a tibeti hegyekben s Indiában egészen Kalkuttáig. Az akkori idők kultúr-polihisztora göttingeni egyetemi képzettségével és olvasottságával hasonlított össze magyart és távol-keletit. S láss csodát: meghallja, látja, érzékeli az azonosat, a testvérit.

Azután olvassuk még hozzá Bartók Törökországból küldött levelének hipotézisét a „még keletebbre való keresés” szükségességről! (Népdalgyűjtés Törökországban 1937) Még 1943-ban is dolgozott a török monográfiák szerkesztésén!

„…alig hittem füleimnek: uramfia, hiszen ez mintha egy régi magyar dallamunk változata volna! (…) A második, Berkitől (török énekes neve) hallott dallam megint csak egy magyar dallam rokona: hisz ez már szinte megdöbbentő!” – kiált fel a szíriai határ mellől (1936. november, Adana, Dél-Törökország), a legtávolabbi nomád jürükök földjén, ahonnan nem lehetett középkori a kapcsolat, inkább honfoglalás előtti.

Népdalgyűjtés Törökországban

Bartók Béla

„Dél-Anatóliába mentünk, a szíriai határ közvetlen közelébe, mégpedig azért, mert arrafelé van a jürüköknek téli tanyája.”

„Legfontosabb az, hogy a bejárt kb. 80 km átmérőjű területen egy bizonyos jellegzetes dallamtípust találtam. Ennek a szerkezete meglepő rokonságot mutat a régi magyar dallamoknak az ún. ereszkedő szerkezetével. Vagyis: a dallamot a legmagasabb hanggal kezdik, aztán süllyed: a dallam legmélyebb hangjára csak a dallam vége felé szállnak le…”

„… az anyag arra a reményre jogosít, hogy még sokkal több egyezést fogunk felfedezhetni, ha már legalább ezrekre menő rendszeresen gyűjtött anyag lesz egybehordva. Nyilvánvaló, hogy ez az egyezés nem véletlen egyezés. Hiszen a jugoszlávoknál, az északi és nyugati szlávoknál, a görögöknél ilyen dallamnak nyoma sincs; még a bolgároknál is csak szórványosan találhatók. Ha tekintetbe vesszük, hogy ilyen szerkezetű dallamok nagy elterjedésben eddig csakis a magyaroknál, az Erdélyben lévő mezőségi és moldvai csángók körüli románoknál, továbbá a cseremiszeknél és északi török népeknél ismeretesek, akkor egyre bizonyosabbnak látszik, hogy ezek egy régi, ezer év előtti zenei stílus maradványai.”

Hol is van a jürükök járta terület? 150-200 kilométerre az Eufrátesztől, attól az ugarit-kultúrától, ahol a sumér kutatás mutat meglepő nyelvi egyezéseket. Itt „dob” szavunkat „ub”-nak, vagy „dub”-nak ejtik, míg a jürük „davul” néven nevezi kétfenekű dobját. Sumerológusok tényfeltáró ásatásai bizonyítják a mezopotámiai tartózkodás nyomait. Draffkorn Kilmer nyelvész professzor például a furulya, tilinkó, károg, csillog, szarv, nyenyere, duda és a gajda (nádsíp neve, ami elvezet a gajdolásig) szavainkat találta meg a véseteken és orvásokon. A vésetek nemzetközi kutatói az ún. ragozó nyelvek sorába tartozó magyar nyelv kialakulását legalább 13-15000(!) évre teszik. (P.Deimel, S.J.Anton: Sumerisches Lexicon; Gasztonyi Kálmán: Összehasonlító sumer nyelvtan)

Vajon mi lett a sorsa e híres azonosságoknak? Az egyszeri közzétételen kívül soha nem említődnek. Több gyűjtés, összehasonlítás azóta sem történt. Bartók levelének óhaja miért nem teljesült? További zenei kutatás kellene a „még keletebbre” felhívó bartóki intelem értelmében.

Napjainkban érkeznek hírek észak Kínából, Wuhan tartományból, arról a valamikori mongol területről, melynek nyelve, népzenéje, díszítőművészetének motívumai sajátosan hasonlatosak a mienkhez. Nem lehet véletlen, hogy az első reprezentatív külkapcsolati kínálatunkból Kodály és Bartók zenéje, filmjeinkből a népmesesorozat és annak népi kísérőzenéje tetszik nekik – mert ez ismerős, mert ez kapcsol össze velük.

Ezek feltételezések, de olyanok, melyeknek kutatással igazolt alapjai vannak. Európa felé vándorlásunknak az állomásai voltak az északi, északkeleti és balkáni szállások. Csoma egyértelműen mutat kelet felé. Ránk nevet az indoeurópai, az indogermán tudós gyanakvás, hogy talán Keleten, e távoli kultúr-övezetben is valószínűsíthető tartózkodásunk.

A kutatások egy megállapításban közösek: nem a kiindulás helyét igazolják, csak az állomásokat, amelyek hatással lehettek eleinkre. Csoma egyértelműen megnevezi Indiát. Nem kis föladattal állunk szemben. Nyilván nem a műzenére, hanem a magyar nép legjellemzőbbjére, a népzenére mutatunk, mint nemzeti sajátosságunk egyik meghatározó elemére.

Magyar páva a Jamuná partján

A legegyszerűbb, ha a zenei ősemlékhez, a pentatóniához fordulunk, ahhoz az ötfokúsághoz, mely az emberiség olyan meghatározó zenei kódja, mint a DNS biológiai felépítésünkben. Ennek egyik finom és sajátos változatát, a magyar pentatónia kvintváltó kótaképét, ereszkedő dallamrajzát keressük.

India kontinensnyi területe, közel egymilliárd lakosa, több mint hatvan nyelvjárása s történelmének változásai sajátos keveréket hoztak létre mára. Zenéjében ezért éppúgy megtalálható a nyugati dúr és moll hangrendszer, mint az európai gyakorlattól eltérő negyedhangú használat. A negyedhangokat alkalmazza a magyar népzene is: a díszítésekben – a zenei anyag kutatása lényeges lehetne itt – , de ezeket az egyre elmosódó emlékeket talán csak a fonográfhengerek viasza őrzi. Csoma, aki szívesen hallgatta a hegyi pásztorok tilinkózását, énekét, ilyen régi zenét hallott Erdélyben nevelkedett füllel.

Sajnálatos, hogy indiai területen nem járt népzenekutatásunk. Szerencsére egyre többen fordulnak meg ma már e szubkontinensen. Ott járt szerzeteseink révén jutott hozzám egy napjainkban készült hangfelvétel, melyet a Delhitől 150 kilométernyire délkeletre, a Jamuná folyó partján fekvő Mathura városában, egy vaisnava templomban készítettek. A felvételen egy kilencéves kislány énekel, amit mridangán, indiai kétfenekű dobon játszó apja tanítgat. A dallam szövege ima (mantra). A felvétel nagyon jó minőségű, kiválóan hallható, s egyértelmű a magyar népzenét ismerő fülnek: régi stílusú, ősi 8-as prozódiájú, ereszkedő, kvintváltó szerkezetű pentatónia hangzik. (1.kóta)

A művészetek más ágaiban igaz, hogy India múltjában megtalálható szinte minden, ami az európai formavilágra is jellemző volt, úgy ez a sajátosság a népzenében is igaz lehet. Rögtön hozzáteszem: sok-sok adat kell még a fent látható-hallható példa alapján tehető általánosításhoz. Mégis jelzem, igazgyöngy találtatott, hála e dallam felvételét hozóknak, akik így mondták: „milyen szép ez az ének.” Hozzátehetjük, e tetszésben az azonosság önkéntelen felkiáltása vetette őket, mert rokonit, testvérit hallottak.

Ennek a kislánynak a kristálytiszta hangjában cseng a szeretet himnusza, az Istenhez alázattal leboruló, lábát szeretettel átölelni vágyó lélek bátor zengése. Mint ahogyan az ősi Brahma Szanhitá mondja a lélek és Isten kapcsolatáról: „Ott minden szó egy dal, minden lépés egy táncmozdulat…” Felismerő füllel hozzátehetjük: ősi múltunk egy dallamát, imádságát halljuk. Megvizsgálva kiderül, hogy dallamilag és formailag igazolható a rendkívüli hasonlóság, s nyilvánvalónak tűnik, hogy ez az egyezés nem véletlen. (2.kóta)

Vegyük sorra az azonosságokat:

Dallamvonalában ereszkedő – A kezdő sor magasabb a záró sornál. A magasan járó kezdő sorhoz a sorvég-hangok az utolsó, ún. záróhanghoz képest a 8.,4.(b3) és 5. hangon állapodnak meg. (Bővebb magyarázat található Kodály Magyar Népzenéjében a kadencia címszónál) Az ének a „Leszállott a páva” és a „Volt nekem egy kecském” kezdetű népdalok dallamcsoportjába tartozik.

Kvintváltó szerkezetű – Két rendszerben: az első két sor kvint terjedelemben 5 félhanggal feljebb (egyvonalas C és G között), míg a 3. és 4. sor lejjebb (egyvonalas D és G között) hangzik.

Ősi 8-as prozódiájú – A szöveggel együtt soronként 4 szótagú, szöveg és dallam összetartozásában 4+4, azaz 8 szótagú. (A kötőív szövegnyújtás, nem külön szótag!) Gyermekdalaink, mondókáink, a dudadalok szövegeinek legnagyobb része, csúfolóink, lakodalmi csujjogatóink, kiáltóink nagy része nyolc szótagú, Vargyas Lajos nyelvész professzor meghatározásában ősi 8-as lüktetésű.

Tartalmában – Kodály, Rajeczky, Dobszai kutatási eredményeinek könyvtárnyi kutatási eredményei igazolják, hogy a letisztult, legszebben csillogó, tiszta népzenei emlékeink szakrálisak, évezredek szóbeli, énekbeli csiszolódásának eredményei. Ilyenek a könyörgések (vallásos és rabénekek), a drámai események (balladák, történetek, trufák), az imák (hálaadások, imádatok), siratók (családtagokhoz, szeretett társakhoz, kedves állatokhoz szóló utolsó könnyes ének-beszédek) vagy a tréfás temetések (ún. sirató-paródiák).

Minden messzemenő következtetés nélkül megállapíthatjuk, hogy ez a dal leletnek, kutatási adatnak kiemelkedő jelentőségű. Érdemes arra, hogy komoly felkészültséggel folyjék vizsgálódás a helyszínen további megerősítő adatok felbukkanásához. Mindezt észre nem venni kár volna! A tudományos kijelentésekhez érvek, bizonyítékok sora kell, egy-egy adat kevés, összehasonlítható tulajdonságai mégis kiemelik a mai, jobbára már csak az ún. új stílushoz tartozó hazai gyűjtések sorából. Valószínűleg nem a standard indiai műzenében, hanem a moszlim hódítással kevéssé megrontott, elhagyatottabb, ősi helységekben kell és lehet ezeket a dalokat megtalálni.

S essék szó még egy sajátságos hasonlóságról, ami újabb gondolatok sorát ébreszti. Az ének egy imaszöveg, egy mantra érzelemteli ismételgetése. A recitáló igricek, vándor énekesek énekbeszédes, ismételgető, hangszeres kíséretű éneke is eleink jellemző keleti szokása volt. Múltbéli hitéletünkben különös nyomot sejtet ez. Néprajzos elődeink felhívják figyelmünket az énekes mese, az énekbetétes történetek, az énekkel vegyes szokásjáték múltunkba vezető szóbeli hagyományozódására.

A lélek gyökereit

A sámánhitű, száguldó hordák lovas maradékai, az István királyunknak ellent mondani merészelő Koppány vezér és alattvalói valódi, tiszta magyar értékeket védelmeztek, még ha István királynak igaza lett is abban, hogy a kereszt felvétele volt a (politikai) záloga az európai beilleszkedésnek, a határok között maradásnak. Csakhogy az áldozatról is szóljunk: akkori hitünkről, akkori szokásainkról, akkori javas gyógyítóinkról. A király 1000. október 9-i rendelete így szól: „II. Szilveszter pápa tanácsolása folytán határoztatott, hogy a magyarok, székelyek, kunok, valamint az egyházi magyar keresztény papság által is használt régi magyar betűk és a jobbról-balrai pogány rovás-írás megszüntetődjék és helyébe latin betűk használtassanak… A beadott iratok és vésetek pedig tűzzel-vassal pusztítassanak el, hogy ezek kiirtásával a pogány vallásra emlékezés és visszavágyódás megszüntetődjék.”

Az ősi vallás, családi és nemzetiségi jog, a vándorélet, viselet, tánc és a régi élettel járó tárgyi és szellemi múlt még tetten érhető emlékmorzsáit nem véletlenül a régi szokásokat őrző szilaj pásztorok között találták meg tudós néprajzosaink, Győrffy, Gunda, Vikár, Bartók, Kodály századunk első felében. A máig élő regölésben is e régihez szokott ragaszkodás köszön vissza: „Eljöttünk, eljöttünk Szent István szolgái, régi szokás szerint szabad megtartani, haj, regü rejtem, regő, regő, regü rejtem…”- énekli a „szolga” regülő, de rögtön hozzá is teszi: nem bánthattok érte, ezt megtarthattuk a régi időből. Aztán „regöl”, „réül”, ma azt mondanánk, révedezik, ami valamikor azt jelentette, hogy a táltos táncolt, pörgött, azután összeesve mondta ki eszét vesztve a „jövőt”, amit a regös énekes jövendöl a háziaknak összeregölve, összejövendőlve a leányt a legénnyel, vagy gazdát és asszonyát a szegénységen túli mesés gazdagsággal.

Van egy gyanúnk, itt, az újabb ezredfordulón: nagyon sok mindent öntöttünk ki mi azzal a régi fürdővízzel. Múlttudatunkban ez lett az ára az új keresztvíznek. Ma nem fordítható meg semmi már, de ha folytatjuk a semmibe vételt, a lényegtelenítést, a felbukkanó emlékek, adatok irtását, vajon jól vizsgázunk-e magyarságunk megmaradásában, múltunk igaz felfedezésében? Hisz minden nyugat-európai nemzet is múltja teljes vállalásával él, s marad benn Európában.

Régi vallásosságunk formája, szokásrendje volt más. A kereszt felvétele egy másik vallási formát jelentett – nem a vallástalanságból és az istentelenségből való változást hozott, hiszen az ősi magyar hitvilág hasonlóan vallásos és egyistenhívő volt.

E ponton a kutató figyelme ismét korunk sanyarú erkölcsi és lelki mivoltára terelődik. Szeretjük-e ma, az ezredfordulón úgy Istenünket – ki-ki a maga vallásával – hogy énekünkben énekelve imádjuk őt? Tudunk-e őszinte zengéssel kapaszkodni a felénk nyújtott kegybe? Magunkba nézve tudjuk, hogy fűszál sem hajolhat az ő akarata nélkül… Restelkedve és a racionális büszkeség öntudatában hallgatunk e tudásról.

Templomaink szószékei az Írások történeteire szorítkoznak, a persely hangját hallani. Koldusnak adjuk kegyesen fillérjeinket, és visszakérdezzük az Urat: „hogy juthatunk be országodba?!” S ha valami nem sikerül önző terveink szerint, dacosan bezárjuk lelkünk kapuját, ajak többé nem nyílik, hang többé nem zeng, s a bartóki jóslattal: szarvasfiúkká leszünk önzésünkben…

Váray László

2000/28.