Fókuszban a vidéki Magyarország

Kontrasztok, kiutak, dilemmák

„Könnyű neked! Te már tudsz zongorázni.” A címzett a megmondhatója: könnyű-e a többéves tanulás, anyagi erőfeszítés egy távoli cél elérése érdekében? Ennek párhuzamával élve: könnyű lehet nekem természetes életmódot folytatni vidéken, mert vidéken születtem. Alvás közben egy vízierőmű turbináját hallottam mormogni-szürcsölni. Egy törpe turbina volt csak, amelyet egy malom épületében állítottak üzembe. A víz tiszta volt és hemzsegtek benne a pisztrángok. Könnyű volt nekem megtapasztalni a természetet. A természet volt az én legfőbb tanítómesterem.”

Emeletes épületek, épületes nyomorok

Ha nyaranta apám „felvitt” Pestre, csak annyit vettem észre, hogy a villamos csörömpölése miatt a Thököly úton nem lehet aludni, az aszfalton járástól sajgott a talpam-bokám-térdem. Naphosszat a Duna-parton csellengtem és néztem a pecásokat. A Híradó Mozi büdös és meleg volt, nemkülönben a különböző fürdők, melyeket sűrűn látogattunk. Általában vágytam az otthoni illatok, zsongó erdők, rejtelmes csalitok után. Sose értettem, hogy a Pesti Ember mitől érezte magát olyan „nagybetűsnek”?

Persze, könnyű volt apámnak, hisz Pesten, a Dagály utcában született.

Most, hogy e sorokat írom… kimondani is nehéz: most döbbentem rá a köztünk levő szakadék valódi okára! Apám soha nem tudott vidékivé válni! A karosszékében ülve ő mindig csak pesti maradt.

Anyám a másik véglet: a térképen alig észrevehető, a hírekben pedig csak a Kraszna árvize kapcsán szereplő Mérk-Vállaj falucskából való volt. A pestiesedésben igen magasra vitte: egy ideig a Karinthy-családnál szobalánykodott.

Azt hiszem, Budapest az erőlködéstől dagadt ekkorára! Az erőlködés, a folytonos bizonygatása annak, hogy minden, ami fontos, csakis ott történhet. Én ebből semmit sem tapasztaltam. Azt láttam, hogy a pesti ember állandóan siet, ezért folyton fáradt. Az arca sápadt, kínozza a hörghurut. Utálja a tülekedést, de nem tud meglenni nélküle. Feszült és közönyös egyszerre, ezért olyan, mintha álarcot hordana. A lába elé néz, nem pedig a szembe jövő arcába. Az utcák piszkosak és büdösek. A házak nemkülönben. Ez a metropolisz úgyszólván alkalmatlan arra, hogy az embereknek egészséges otthont, nyugodt, harmonikus életet biztosítson… Mégis, az egészséges vidékről a piszkos, testileg-lelkileg szennyezett főváros felé özönlik a falusi ember.

Az évszázadok sokat tettek azért, hogy a vidék szó ne a jóleső béke, gazdagság, biztonságos jövőt adó élet szinonimája legyen. Az évszázadok torz emberi törekvései a pénz és hatalom megszerzéséért, az életidegen élvezetek mind gátlástalanabb kiéléséért. Ez a gondolkodás, amely az összpontosítás mámorában elvesztette a mértéket: a szolgálatból kegy lett, nem az ostor vége, hanem a csikós durran nagyot mérgében. Ez a gondolkodás akart minket mindenáron olyan ipari nagyhatalommá tenni, ahol – gondolom – csupa nagyváros volna zakatoló gyárakkal, füstölgő kéményekkel, lehorgasztott fejű munkások áradatával. Szépen kitölteni ezt a piros vonal által határolt területet nagyvárosokkal, bennük sok szép emeletes épülettel. Van elég képünk hozzá, hogy elképzeljük. „Amerika, Amerika…” visszhangozza minden körülöttünk. A színes reklámok már előrefutottak. Lassanként a többi is valósággá válik. Előbb mindenhol autópályákat kell építeni, majd lehetetlenné téve a máshol való közlekedést, súlyos pénzeket szedni a használatukért.

Ha nem dörömbölnének már most is a különböző gépállatok otthonaink békéjét szétzúzva-megzavarva, még örülhetnénk is annak, hogy megnehezült egy kicsit a felfelé áramlás…
GDP az isten! Ez a kis nép azért kierőlködött egy fájintos nagyvárost, de elég rátarti ahhoz, hogy ezt a hibáját röstelljen bevallani.

Nagyobb baj azonban, hogy a vidéki városok is pestiesek akarnak lenni…

Menekülési utak

Akiben még pislákol valamiféle életszeretet-természetimádat-lángocska, kijön megnézni, hogyan folyik a patak. Szippant egy nagyot a kristálytiszta levegőből. Mond néhány természetes mondatot. Néha elmosolyodik. Kezét bemártja a hideg, tiszta vízbe. Villamos áramként fut át rajta a kozmikus szeretet hulláma.

Lehet, hogy a civilizáció központja a főváros. A pénzcsinálás központja. A gátlástalanság, mások letiprásának központja.

Az élet központja, lüktető szíve: az erdő mellett szerényen megbúvó tiszta porta. Egymást szerető, egymással élni, a természetet tisztelni tudó emberek békés közössége. Jut idő egymásra, mert együtt lüktetnek a természet ritmusával. Mindig tevékeny, de sose kapkodón-tülekedve. Ez az életforma a mag, a középpont, minden erő eredője. Ez a csapás, a rejtett ösvény, mely visszavezet minket önmagunkhoz.

Érdekes áramlás figyelhető meg, ami némi reménnyel kecsegtet: a szellemi foglalkozásúak vidékre igyekeznek, hogy megtapasztalják a vidéki életet, s gyermekeiknek a tisztább, nyugodtabb testi-lelki fejlődés lehetőségét biztosítsák. Egyre többen jönnek rá a városi élet embertelen mivoltára. A világban sokfelé megfigyelhető tendencia ez. Azzal együtt, hogy lassan-lassan a vidéki élet valamiféle úri divattá válik. Extra luxust biztosító körbekerített mű-édenek nőnek ki a tanyák helyén. Mindazok a nélkülözhetetlen kellékek, melyek messzire ordítják tulajdonosaik felsőbbrendűségi komplexusát.

Én nem ezekről szeretnék beszélni, hisz ezek a középkortól voltak, pöffeszkedésükkel riasztottak, mérgezték a körülöttük levő levegőt, a lelkeket.

Nekem a követendő példa a vidéki Anglia. Anélkül, hogy anglománnak vélnének, ennek párhuzamaként szeretnék hozzátenni néhány gondolatot a vidéki Magyarország előttünk születő ideájához. Elszórtan mindig is voltak törekvések a vidéki élet értékeinek megőrzésére, ápolására. Elkötelezett emberek önfeláldozó munkája nyomán fennmaradt a paraszti és kézműves világ néhány relikviája. Mindez azonban csekélység ahhoz képest, hogy Angliában ténylegesen úgy élnek emberek, mint párszáz évvel ezelőtt. Képesek voltak a régiek értékeit használva átmenteni. Ugyanolyan természetességgel autóznak, mint lovagolnak. Jó megélhetést biztosít a zsuptető készítés, régi, kiveszőben lévő háziállatok tenyésztése, a természetes anyagú használati tárgyak készítése, a hagyományos életmód gyakorlása. Mindazzal együtt, hogy fenntartással élek vidéki hagyományaink néhány elemével szemben, ezt a példát követendőnek s követhetőnek tartom. Tudjuk persze, hogy az angol történelem eleve a hagyományok történelme. A szerte a világban még meglévő, gazdasági, kulturális, etnikai, vallási vagy csak földrajzi okokból fennmaradt, félig-meddig érintetlen közösségek megléte és jó működése azonban azt igazolja, hogy nem csak ez az oka az angliai hagyománytiszteletnek. A hagyományos életforma az, amely jobban figyel az egyén társadalmi integrációjára, s ez felel meg a természet és az ember harmonikus együttélési követelményének. Igen, követelményt mondok, nem vágyálmokat; nem habókos képzelgésnek, hanem elodázhatatlan kényszernek nevezem a természettel való harmonikus együttélést.

Az már egy másik dolog – ahogy városiasan mondanánk -, hogy a vidéki élet természet-etikai hagyományain van néhány változtatni való. Különösen, ami a mi hagyományainkat illeti… Az idő szűrője talán segít abban, hogy csak a férgese hulljon ki. Az erőszakos városiasítás igen sok szellemi-lelki értéket pusztított el, akarva-akaratlanul. Azok a humánus, globális-szeretet-orientált áramlatok, amelyek ma már egyre élénkebben tevékenykednek, igazolják azt a feltevést, hogy megindult az elidegenedés ellentéteként egy „elbarátiasodási” irányzat. Mint minden folyamat, ez is tartalmaz egy olyan energiabázist, jobban mondva, megcsapol egy olyan érintetlen forrást, amit a civilizációs rohanás figyelmen kívül hagyott. Ennek az energiának még mindannyiunkban vannak tartalékai, anélkül, hogy tudatában lennénk.
Ma az Internet az egyik olyan – virtuális – klub, ahol könnyen megtalálhatják egymást azok is, akik nehezen tájékozódnak ebben az egyre átláthatatlanabb szövevényben, amit egyszerűen emberiségnek nevezünk. A probléma csak az, hogy az a lelkület, szellemiség, amely az embereket ráébresztette a városi élet embertelen voltára, és a vidéki remete-életbe menekítette őket, nehezen barátkozik meg a kibernetikus gondolkodással.

Eszmélés

Az ember néha furcsán viselkedik. Hajlamos mindent fordítva tenni, mint azelőtt. Csak azért, hogy bizonyítsa: még erre is képes! Elveket fabrikál, és azokhoz görcsösen ragaszkodik. Elveit saját józan tudata fölé helyezi, talán azzal a rejtett vággyal, hogy ezen elvek követése szabadítsa meg korábbi élete démonjaitól. Ezzel ugyanazt a gyenge magatartást követi, mint amikor megszokások határozták meg mindennapjait. Most is valami tőle idegen erőnek adja át a vezetést. Még akkor is igaz ez, ha ezt az erőt ő maga kreálta. Véleményem szerint – azzal együtt, hogy a tárgyak visszahatnak a gondolkodásunkra, tehát megváltoztatnak bennünket -, ma még nem nélkülözhetünk olyan technikai eszközöket, melyek más közegben, más gondolkodású emberek kezében talán baljós célokat szolgálnak. Ez a gondolkodás ugyanazt a csapdát rejti magában és ugyanúgy negatív eredményekre vezet, mint a könyvégetés.

Két jellegzetes irányzat bontakozik ki előttünk. Az egyik szerint fogadjuk el a mára kialakult irányvonalat. Kövessünk el mindent annak érdekében, hogy mindig a hullámok hátán legyünk. Soha ne tudjanak bennünket legyőzni, tehát legyünk erősek, hivatkozzunk mindig a körülményekre, ha súroljuk vagy megsértjük az írott törvényeket. Legyen egy jó ügyvédünk és megbízható könyvelőnk. A többi eszelős locsogás, a gyengék evickélése, mert nem elég életrevalók.

A másik természetesen ennek épp az ellentéte. Azt vallja, fordítsunk hátat a velejéig romlott világnak, mely megérett a pusztulásra. Ez önmagában még nem is lenne rossz, hiszen sok igazság van benne, de amíg fejlődésre kihegyezett gondolkodás jelentős érvekkel, látványos eredményekkel és bőséges hagyománnyal rendelkezik, addig egy új világ kiépítéséhez kevés a tapasztalat, s a karizmatikus egyéniségek sajnos a másik oldalt erősítik.

Mint minden szakítás – mely az erőszak egyik megnyilvánulása -, a civilizációnak való teljes hátat fordítás is újabb erőszakot és fájdalmat szül, s nem sok mindent old meg. Véleményem szerint a valóban élvezetes és élmény nyújtó megoldás az lehet, ha eddigi tudati fejlődésünk integrálható eredményeit felhasználva látunk neki egy jobb világ alapjai lerakásának. Sokat kell még megtudnunk önmagunkról ahhoz, hogy az ideális élőhely a maga valóságában megjelenjen előttünk, s meglehet, hogy a mai, még nehézkes, érdekekkel átszőtt dogmatikus tudományos világ fogja produkálni azokat az összetevőket, melyek segítenek visszakapni természetes valónkat…

Ne feledjük, az emberiség meglehetős „eredményességgel” pusztította el a körülötte levő világot. Megtapasztaltuk, hogy az élővilág milyen sérülékeny, s nagyon csekély beavatkozás is komoly, néha jóvátehetetlen károkhoz vezet. Ezért ma már alig-alig modellezhető egy olyan eszményi közeg, amelyben az ember valaha élhetett. Ha egyáltalán volt ilyen.

Annyit már biztosan tudunk – és ez nem csupán sejtés -, hogy az ember ősi élőhelyén dús növényzet volt, melyben gazdagon termő gyümölcsök és diófélék is megtalálhatók voltak a zöldségnövények mellett. Úgy tűnik, hogy elődünk „paradicsomi” állapotában gyümölcs-zöldség-dió(féle)-evő volt. Különösen a diófélék látták el bőségesen energiával és tápanyaggal.

A Bioszféra 2 program (nyolc tudós hosszú időt töltött egy mesterséges „édenben”, egy vegyszermentes hatalmas üvegház-dzsungelben) kiderítette, hogy a rendszer akkor működik a leghatásosabban, ha minél több élőlény alkot együttest. Még egy rovar kipusztulása vagy túlszaporodása is beláthatatlan következményekkel járhat. A legérdekesebb megállapítás az volt talán, hogy a rendszer legkényesebb láncszeme maga a kísérletet végző, benne élni próbáló ember volt… Azt sietve teszem hozzá, hogy várat magára egy olyan bioszféra program, amelyben a már megszerzett tudásunk birtokában megkíséreljük azt, hogy megéljünk a természet adta körülmények között is. Nem ismerve a programban résztvevők „életmódbeli hovatartozását”, az innen-onnan elhullatott információ-morzsákból úgy tűnik, hogy egy „hagyományos” életvitelű team próbált megélni a mesterségesen „eredeti” növény-állat együttesben. Ebből adódóan neurológiai problémák miatt kellett félbeszakítani a kísérletet. Így is rengeteg tanulsága van még a felületes szemlélődő számára is. Kezd lassan a tudatára ébredni a civilizáció örömeitől megrészegült, egyre „felnőttebb” ember annak, mekkora pusztítást vitt véghez az élővilágban történelme során. Saját tragédiájára most döbben rá: soha nem hozhatóak vissza az elvesztett paradicsomi állapotok!

Kövi Gábor

2000/28.