Az otthon melege – Bevezetés a belső teljességhez

Az alábbi írás, melyet a Gangesz folyóirat szíves hozzájárulásával közlünk, azon ritka és bensőséges megnyilatkozások közé tartozik, melyekben a keleti bölcselet, a védikus tanítás legmélyebb lényege tárul fel: az Isten és minden teremtmény iránti szeretet. Szerzője Szvámi Bhakti Raksaka Srídhar (1895-1988), a vaisnava hindu tradíció egyik legjelesebb képvisélője. Rendkívül művelt tudósa volt a Védáknak és a szanszkrt nyelvnek, kortársait és tanítványait mégis inkább személyes példamutatása ragadta meg, szerénysége és szeretetteli lénye, mellyel e tanítások igaz szándékát valósította meg.

Kérem, hogy figyeljenek jól a szavamra! Igyekszem tudományos igénnyel s általános érvénnyel feltárni önök előtt a szóban forgó témát, minden egyéb vallási koncepciótól függetlenül.

Első szakasz

Legelőször azt kell megértenünk, hogy három életsík létezik: a világi élvezet, a lemondás és az odaadás élete. Pillanatnyilag többé-kevésbé mindannyian az élvezet síkján élünk. A világi élvezet azonban kihasználást jelent, mások kihasználása nélkül ezen a síkon nem is létezhetnénk. “A kézzel rendelkezők azokon élnek, akiknek nincs kezük. A négylábúak növényeket, füvet fogyasztanak, a nagyobb megeszi a kisebbet.” Minden él, a növények, a füvek és fák is élőlények, de mások kihasználása nélkül ebben a világban senki sem maradhat fenn.

Ez hát a kihasználás síkja, s ahogy Newton harmadik törvénye kimondja, minden hatásnak megvan az ugyanakkora, de ellenkező előjelű visszahatása. A kihasználás révén kölcsönhöz jut az ember, de a kölcsönt vissza kell fizetni. Így hát sok-sok élőlény emelkedik és süllyed e világban, haladnak föl s alá a kihasználás síkjának hatás-ellenhatás törvényszerűsége szerint. A társadalom végtelen kizsákmányolásra törekszik, mindenki másokon akar élősködni. Enélkül lehetetlen élni ebben a szférában, mert hiszen ez a kihasználás világa.

A buddhisták, dzsainisták, Sankara követői és még sokan mások igyekeznek kitörni a kihasználás útvesztőjéből, s olyan élet után kutatnak, ahol nincs kihasználás, nincs hatás és nincs visszahatás. A cselekvés és a visszahatások elkerülése végett a lemondáshoz, tagadáshoz folyamodnak. Az ő koncepciójuk álomtalan alváshoz hasonlatos. Ez az ő szamádhijuk, teljességgel visszakoznak a tárgyi világtól és a szubjektív szemléletmód megőrzésére törekszenek. Érzéseiket nem hagyják alantas régiókba elkalandozni s így őrzik szubjektív helyzetüket, ami álomtalan alváshoz hasonlatos.

Ám a vaisnavák, akik Istent szolgálják azt vallják, létezik egy másik világ, az odaadás világa. Az odaadás pedig éppen ellentéte a kihasználásnak. Az anyagvilágban minden és mindenki igyekszik kihasználni környezetét, az odaadás világában ezzel szemben mindenki szolgálni igyekszik környezetét. Sőt nemcsak a környezetét, mert az odaadó élet titka a Középpont, Isten szolgálata. Mi egy szerves egésznek vagyunk a parányi részei, ezért minden részecskének hűnek kell lennie a középponthoz. A Bhágavata-purána ezzel kapcsolatban a fa példáját hozza fel: “A fa gyökerét öntözve annak törzse, ágai és gallyai is felélednek, s a gyomor táplálásával a test érzékszervei és tagjai is energiához jutnak. Hasonlóan tehetünk eleget minden egyéb imádatnak is, ha odaadással szolgáljuk az Istenség Legfelsőbb Személyiségét.” (Bhág.4.31.14.) A védikus írások is arra szólítanak fel: “Keresd azt, akit megismerve minden ismertté válik, keresd azt, akit elérve mindent elérsz!” Létezik egy olyan középpont, amit megismerve minden ismertté válik, amit elérve mindent elérünk. A Védák végső soron azt tanácsolják, kutassuk fel ezt a középpontot.

-Milyen abszurd gondolat – vélhetné az ember -, egy valamit megismerve minden ismertté válik?! Ezt csak egy őrült állíthatja!

De gondoljunk csak a Bhágavata-purána hasonlatára: a fa gyökerét öntözve az egész növény feléled, s a gyomrot táplálva az egész szervezet energiához jut. Hasonlóképp szolgálhatunk mindenkit, ha a Középpontot szolgáljuk. Ez igenis lehetséges, s a Középpont szolgálata nem más, mint az odaadás síkjának elérése. A kihasználás és a tagadás helyett törekedjünk inkább az odaadásra! Az átmá, vagyis az igazi lényünk annak az odaadó birodalomnak a polgára. Az az igazi világ, míg a pillanatnyi anyagi környezet csak torz tükörkép.

Az igazi világ az, ahol mindenki a Középpont által képviselt Teljességnek szenteli magát, akárcsak az egészséges test sejtjei, amik az egész szervezet jólétéért fáradoznak. Ha egy sejt önmagáért kezd dolgozni, végletes kizsákmányolásba fog, s az ilyen lokális érdeket szolgáló partikuláris törekvés nyilvánvalóan rossz. a test minden tagja, minden sejtje az egész szervezetért kell, hogy működjön. Létezik egy középpont, melynek irányítása alatt az egész rendszer működik.

De milyen ez a Középpont? A Bhagavad-gítában Krsna a következőképpen magyarázza saját helyzetét: “Add fel a vallás (dharma) mindenféle változatát és hódolj meg egyedül énelőttem!” (Bg.18.66.)

De hadd világítsam meg ugyanezt a gondolatot egy másik oldalról!

Hegelnek, a kiváló német filozófusnak a tanai perfekcionizmus néven ismeretesek. Ő fogalmazta meg az Abszolút Igazság, az Ős-ok két jellemvonását, az önmagától való és az önmagáért való jelleget. Figyeljünk jól! Önmagától való azt jelenti, hogy Ő saját magának az oka, Ő nem teremtett. Ha valaki teremtette volna Istent, akkor ennek a teremtőnek volna elsődleges szerepe. Ezért az Abszolút Igazság öröklétű (anádi), nem-teremtett. Ez az Abszolút egyik jellemvonása.

Ezen túlmenően az Abszolút Igazság önmagáért való. Ő csakis a saját öröme érdekében létezik, s nem mást akar boldoggá tenni. Ha létének értelme mások boldoggá tétele volna, akkor ezzel nyomban másodlagos szerepbe kerülne, s azok vennék át a főszerepet, akikért él.

Az Abszolút két jellemzője tehát az, hogy oka önmagának, és csakis a saját öröméért létezik, saját kívánsága szerint él. Az Abszolút önmagától van és önmagáért létezik. Ha megmozdul egy fűszál, az az Abszolút szándékát tölti be. Minden esemény, minden, ami csak történik, az Ő örömét szolgálja. Az Ő kedvtelése, az Ő lílája az igazi, minket viszont önös érdek vezérel, családunk, nemzetünk, társaságunk érdeke, vagy valamiféle humanitárius érdek. Végső soron azonban mindez csak parányi töredék, s mégis eme elkülönült önös érdekek szerint cselekszünk. A számtalan sokféle érdek persze összeütközésbe kerül egymással, ami tengernyi problémát szül. Hagyjuk hát magunk mögött úgynevezett sajátos érdekeinket, rugaszkodjunk el a félreértésektől s igyekezzünk a Teljesség ügyét szolgáló tevékeny egyedekké válni!

Krsna megadja a Bhagavad-gítá végkövetkeztetését: Add föl minden vélt kötelességedet, s hódolj meg egyedül énelőttem. Ne félj, bármilyen nehézség jöjjön is, Én mindentől megszabadítalak!

Vagyis más szóval, mindig hűnek kell maradnunk a Középponthoz. Pillanatnyilag csak saját önző érdekeinkért cselekszünk, de a magunkról alkotott, lokális elképzelést feladva próbáljunk teljességgel azonosulni a szerves egész érdekével.

Ha egy katona bármilyen csekély összeget a saját céljaira eltulajdonít, megbüntetik, ám ha akár százakat kénytelen megsemmisíteni az ország üdvéért, akkor kitüntetik. Hasonlóképpen, jó mindaz, amit a Teljesség öröméért végzünk, de büntetést von maga után minden olyan tett, amit saját magunkért, vagy lokális érdekből másokért teszünk. Személyes érdekből a gazdasági életben sem szabad csúszópénzt elfogadnunk, ugyanakkor sztrájkot sem hirdethetünk, mert annak a gazdaság látja a kárát.

Sem a kihasználás, sem a lemondás nem segít. A kihasználás nyilvánvalóan rossz, s mivel a sztrájkhoz sincs jogunk, a lemondás sem helyes. A szerves mindenségben a legfőbb érdek az, hogy mindenki a középpontnak, s ezáltal a teljességnek szentelje magát. Ha a gyomrot tápláljuk, az szükség szerint minden testtagot ellát energiával. Ilyesfajta élet a vaisnaváké. Létezik a szerves Egész, aminek mi magunk is részei vagyunk. Saját, egyedi kötelességünk van a teljességgel kapcsolatban, ami nem más, mint a teljesség iránti odaadás. Hiába tömnénk finom falatokkal a szemünket, fülünket, vagy az orrunkat, mert a tápanyagok csak akkor jutnak el a megfelelő helyre, ha az étel a gyomorba kerül. Csak így lesz egészséges a szervezetünk. Mindannyian a Mindenség részei vagyunk, kötelességünk hát a teljesség érdekében fáradoznunk. Ez az odaadás, az önátadás, a meghódolás. Honnan szerezhetünk erről tudomást? A kinyilatkoztatott Írások, valamint az odaadás síkjáról érkező szentek sietnek a segítségünkre, akik közelebb visznek a harmóniához.

A legmagasztosabb harmóniát sugárzó vallást Csaitanja Maháprabhu hirdette, aki az odaadásról a Bhágavata-purána alapján fejtette ki nézeteit. A Bhágavata-puránát tekintik az összes kinyilatkoztatás végkövetkeztetésének.

Csaitanja Maháprabhu tanítása szerint az energia, a hatalom még nem a legfőbb dolog, annál magasztosabb a tudás. A tudás képes féken tartani a hatalmat és kedvező eredményt hoz, ám maga a tudás is alacsonyabb rendű a szeretethez és ragaszkodáshoz képest, mert ez a legfőbb. Az igazi beteljesülést nem a tudás és nem a hatalom, hanem csakis a szeretet adhatja meg.

A kegy magasztosabb, mint az igazságosság. Igazságosság csak ott létezik, ahol szabályokra, törvényekre van szükség, ám az Abszolút Egyeduralkodó – aki egyben a legfőbb jó is – birodalmában szó sem lehet semmiféle fenntartásról. Ő az abszolút jó, s a legfőbb jó az abszolút szeretet és ragaszkodás, ez a mi otthonunk! Vissza az otthonunkba, vissza Istenhez! Mi is az otthon? Ahol jóakaróink vesznek körül bennünket. Ha nem foglalkozunk saját magunkkal, látni fogjuk, milyen sokan gondoskodnak rólunk. Valójában egész környezetünk a gondunkat viseli, s ez a mi otthonunk. Ez az Abszolút birodalma. Mi is belefoghatunk az Ő szolgálatába – milyen magasztos helyzet ez! -, minek révén megtapasztalhatjuk az ott uralkodó ragaszkodást, szeretetet, harmóniát és szépséget. Ezek egymás szinonimái, s együtt alkotják az Ős-ok, a Legfőbb Jó természetét. Az Ő birodalmába kell eljutnunk!

Szabad akaratunkkal visszaélve tévútra léptünk, de most végre felhangzott a hívás: Jöjj hát, térj vissza Istenhez, igazi otthonodba, a legmagasztosabb helyre, a szeretet birodalmába!

Általánosságban és néhány szóban összefoglalva ezt akartam mondani. Ez a Bhagavad-gítá és a Bhágavata-purána, valamint a Srí Csaitanja által hirdetett Krsna-koncepció. Ennek érdekében működik templomunk, a Csaitanja Szaraszvat Math, s az egész Gaudija misszió is ezt hirdeti. “Haladj a középpont felé, életedet a Középpont előtti teljes meghódolásra használd, mert Ő fölötte áll az igazságosságnak is. Ő a legkegyesebb, ragaszkodó, szeretetteljes és gyönyörű szép.”

A vaisnava vallás s egyben a Bhagavad-gítá s a Bhágavata-purána alapja, valamint minden más vallásos felfogás rövid foglalata is az, hogy az életnek három síkja ismeretes, a kihasználás, a lemondás és az odaadás szintje, s hogy a lélek valójában az odaadás földjén honos. Eredetileg minden lélek odaadó lélek, de részleges szabad akaratával visszaélve sokan a kihasználás világába kerültek. Buddha, Dzsina, Paresanáth és mások azokon igyekeznek segíteni, akik végletes és teljes visszakozás révén szeretnének kilépni ebből a körből, kiszabadulni a kihasználás, a hatások és visszahatások kuszaságából. Mondották volt, hogy a visszavonulást követően a lélek boldogan élhet. Csakhogy fönnáll a veszély, hátha ismét beleesik a kihasználás csapdájába. Ám ahol a valóban megtisztult lelkek élnek, ott mindenki odaadó, s ha szeretnénk kifürkészni, miben rejlik a harmóniájuk, és mi élteti őket azon a síkon, látni fogjuk, hogy a Teljesség kedvéért dolgoznak, s a nagy Egészet az egyetlen és Legfőbb jó képviseli. Mindezt látnunk kell, s emiatt oly értékes az emberi születés. A szádhuk, szentek társaságában törekedjünk az útvesztőből kifelé, hogy eljuthassunk a szeretet, ragaszkodás és odaadás birodalmába.

Második szakasz

Otthonunk korlátlan szabadságot, teljes kényelmet, mindent nyújt. Olyan hely ez, ahol a hit, a szeretet s a vonzalom a természetes és kölcsönös kapcsolat; felfoghatatlan! Az Upanisadok azt mondják, ne is próbáljuk eszünkkel felmérni azt a minden képzeletet fölülmúló szférát. Semmi kétség, az a világ messze túl van az emberi gondolat határán. Ott másfajta törvények érvényesek. Matematikai számításaink és evilági következtetéseink csak a pontokat, síkokat és mértani testeket ölelik fel. Pillanatnyilag egy háromdimenziós világban élünk, s a két-, illetve egy dimenzióról, a síkok és a pontok világáról is csak meglehetősen absztrakt elképzelésünk van. Hogyan alkothatnánk akkor képet arról a magasabb dimenzióról, amiről fogalmunk sincs? Annak a világnak a törvényei és viszonyai, az ottani életmód nem ismeretes előttünk, fölösleges is vitázni ezekről. Az a világ merőben más természetű.

Ha csupán a vízben érvényes törvényszerűségekről volna fogalmunk, miképpen számolhatnánk a levegővel? S ha ismerjük a levegő törvényeit, azokat nem alkalmazhatjuk az éterre. Ostobaság volna hát a kutató laboratóriumokban venni bonckés alá a racionális vizsgálódás elől rejtett dolgokat.

A magasabb sík igenis létezik, ám a legtöbb ember erről mit sem tud. Az ember mint olyan, kétség kívül gyűjt bizonyos tapasztalatokat, rendelkezik valamelyes tudással, de csak bizonyos mértékig, csak bizonyos színvonalon. Hiába is próbálnánk felmérni azt, ami elérhetetlen a számunkra. Ám ha a felsőbb sík ismerői felvilágosítanak bennünket, már van lehetőségünk némi összehasonlításra. Az egyik tapasztalt kutató is megírja véleményét az éterről s a másik is, így kutatási eredményeikből, a témában való jártasságból magunk is meríthetünk.

Összevethetjük például a csillagászok eredményeit is. Az egyik kutató a teleszkópjával bizonyos fajta eredményeket fogalmaz meg, s mások kutatásairól is tudomást szerezhetünk. Tudjuk jól, milyen teleszkópot használtak, s eredményeikből, valamint tudományos eszközeikből megállapíthatjuk, hogy az egyik távcső nagyobb teljesítményű, mint a másik, vagy egy bizonyos téren melyik a hatékonyabb. Így képesek vagyunk összehasonlítani a csillagvizsgálók eredményeit is, bár az ilyesfajta kutatás is túl van a pillanatnyi érzékfelfogásunkon, s ráadásul teleszkópunk sincs.

A mentális teleszkóp, a lélek távcsöve által feltárt világgal a kinyilatkoztatott Írások foglalkoznak. A szentek e téma ismerői, s abba a magasztos világba csakis az ő segítségükkel nyerhetünk bebocsátást. Pillanatnyilag még nem rendelkezünk tapasztalatokkal ama felsőbb világot illetően, de idővel, a szentek s az Írások segítsége révén, amikor már mi is megfelelő teleszkóppal rendelkezünk részesei leszünk annak a magasztos élménynek. “Saját síkodra, ha figyelmezel, milyen csodálatos az!” Ne hagyd, hogy a vitaszellem mindent árnyékba borítson! A vita még nem minden, nem ez a végcélja a vallásoknak. A lelki világ felfoghatatlan, vagyis acsintja, s nekünk mégis a saját képességeink, hitünk és megvalósításunk szerint kell megpróbálnunk megérteni a dolgokat. Legfőképpen azt kell eszünkbe vésni, hogy ami édes, az édes, s ami igaz, az igaz, bármilyen fájdalmas legyen is, de nem szabad evilági mintákat a lelki birodalomra kényszeríteni.

Egy világtalan ember teljesen természetesen módon kéri a látók segítségét. Mi több, az ember saját szervezetével sincs tisztában, máskülönben minek menne orvoshoz? A doktor látja, amit mi nem; megadja a diagnózist, mi pedig alávetjük magunkat a kezelésnek. Természetes, hogy az ember tiszteletet érez orvosa iránt, s igyekszik valamivel meghálálni közreműködését.

A guru az a szakorvos, akinek rátermettségét csak akkor ismerhetjük fel, ha szavait igaznak tudjuk elfogadni, nem pedig a képzelet játékának. E transzcendentális látásmód lelki szemeink tisztánlátásától függ. A jó orvos kezelése folytán az időleges vakságban szenvedő maga fogja tapasztalni, hogy kezdi visszanyerni látását. Saját tapasztalatokat szerez a látással kapcsolatban, s ettől fogva már nem érdekli a többi világtalan véleménye, mert ő már lát, közvetlenül föltárulkozott előtte ez a képesség. Látásának tisztulása biztosítja afelől, hogy a gyógyszer jó hatással volt rá.

Hasonló a helyzet a tudományos megismerés folyamatával is. Hajdanán, mikor Faraday felfedezte a z elektromosságot, sokan csak nevettek: ugyan mi haszna lehet ennek az elektromosságnak? Puszta kíváncsiság az egész, semmi más!

Olvastam egyszer, hogy Faraday a nagyközönség előtt is bemutatott egy kísérletet, felfedezését igazolandó. Egy gépezettel elektromosságot gerjesztett, s az áram apró papírszeleteket vonzott magához. A legtöbben elégedetten szemlélték a kísérletet, de egy asszony megjegyezte:
-De hát kedves Faraday, milyen gyakorlati haszna lehet az ön fényűző játékának?
-Megmondaná, hölgyem – válaszolta Faraday – mi haszna van az újszülöttnek?

Ezzel azt akarta mondani, hogy az újszülöttről gondoskodni kell, s ha majd felnő, akkor erejét hasznosan kamatoztathatja. Sokan az istentudatot is csupán fényűzésnek, divathóbortnak, vagy szórakozásnak tekintik, aminek semmiféle gyakorlati haszna nincs. Ám akiben kibontakozik az istentudat, az minden addigi, látszólag fölöttébb fontos teendőjét értéktelennek látja majd. Mi ennek az oka? Csupán az, hogy az ember életre vágyik, élni szeretne. Senki sem akar meghalni.
Élni – ez a legfontosabb, mindannyiunk legfőbb szükséglete. Senki sem tagadhatja, hogy élni szeretne, s nemcsak hogy élni, hanem boldogan, illendően és tudatosan élni. Emellett szeretnénk minden bajt, szenvedést is elkerülni.

Az istentudat kibontakozásakor az ember elgondolkodik, miért is rohannak az emberek? Mindenki szeretne boldog lenni, mégis mindenki egy képzeletbeli álomképet kerget.

A halandó dolgokban a boldogságnak nyoma sincs. Az anyagi világgal igyekszünk jó üzletet kötni, pedig ez elégedettséget nem nyújt, csak az erőnket tékozoljuk. Amit gyűjtünk egyfelől, azt elveszítjük máshol. Egy bölcs ember nem tekintheti ezt az energiapazarlást az élet értelmének, s nem is egyezhet ki ezzel. Az ilyen bölcs az élet egy magasztosabb síkját tartja szem előtt. Érzi, hogy nem ennek a színpadhoz hasonlatos mulandó világnak a szülötte. Érzi, hogy örökéletű, az örök birodalom részese, aki valamiképp idecsöppent a létezés mulandó síkjára, s azt is tudja, eredeti helyzetét akkor nyeri vissza, ha lerázza a mulandósághoz fűződő béklyóit. A bölcs érzi, hogy ő maga, az érzékelő, a lélek egy más világnak a lakója, aki idevetődött a gyötrelmet és kínt szülő anyagi világba. Nyomorúságos ez a világ! E fölismerése révén a bölcs képes továbblépni, közelebb kerülni a múlhatatlanság birodalmához. Amint elénk tárul a pozitív bizonyíték, egészen bizonyosak leszünk abban, hogy amit érzünk, s amit hallunk sokkal valódibb, mint a körülöttünk lévő világ. Ez az anyagvilág bizonytalan és kétséges, de amiről hallok, s amit látok, sokkalta valódibb.

Lehetséges a közvetlen kapcsolat a lélekkel, Istennel s Isten birodalmával. Ahol pillanatnyilag létezünk, az a közvetett kapcsolat színtere, az áttételes világ, mert előbb a szem, a fül s a többi érzékszerv gyűjti az információkat, amik az elmén szüremkednek keresztül, mielőtt egyáltalán fogalmat alkothatnánk a világról. Ám a lélek esetében nincs szükség semmiféle eszközre, mindent közvetlenül tapasztalhatunk.

A mikroszkópon keresztül egészen mást látunk, mint szabad szemmel, vagyis különbség van a kétféle tapasztalat között. Fülünkön és szemünkön keresztül ugyan szerzünk tapasztalatokat erről a világról, ám ha sikerül megszabadulnunk a negatív fejlődés szellemétől, egyszerűen megérezzük, milyen is a lélek természete. Közvetlenül észleljük majd, kik is vagyunk valójában s nem lesz szükségünk semmiféle eszközre.

A lélek látja önmagát, képes önmagára koncentrálni, és az introspekció révén fölismerheti saját természetét. Semmiféle egyéb eszközre nincs szükség, mert a lélek az önmegismerés, a befelé fordulás segítségével közvetlen tapasztalatot szerezhet a saját természetét illető összes elgondolásról.

Akkor ismeri majd fel saját hazáját, fogalmat alkothat arról a magasztos birodalomról. A pozitív oldalon felfedezi, hogy nem hal meg soha.

Az anyagvilág a tévképzetek és torzítások világa, de felsőbb síkon nincs semmiféle félreértés. Ha oda egyszer bebocsátást nyerünk, értelmünk tiszta lesz és igaz, még akkor is, ha felfogásunk csak korlátozott. A lelkiekről szerzett tapasztalat fölöttébb meggyőző s továbblépésre ösztönöz.

Szókratész tisztán érezte, hogy a lélek halhatatlan. Ez az érzése olyan erőteljes volt, hogy saját evilági életének nem tulajdonított különösebb értéket. Szilárd meggyőződéssel vallotta a lélek halhatatlanságát, így képes volt könnyedén elszakadni a világtól. Jézus is mélységesen bízott Urában, mit sem törődött e világ örömeivel, elvetette magától azokat.

Sok olyan dolog van, ami a testi szemek számára nem látható, de a tudás szeme előtt feltárul. Emellett létezik egy másfajta, mélyrehatóbb látásmód is, ami egészen másfajta színben tünteti fel a dolgokat előttünk. Jöjj és láss! A szem elvakul, ha hályog fedi, de ha eltávolítják a hályogot, újra lát. A mi szemünket a tudatlanság hályoga vakítja el. Látásunk felületes, ám a mélyreható látás sok mindent föltár. A tudás látásmódjával kitágított anyagi szemünk sok mindent meglát, egyre mélyebb és mélyebb dolgokat.

A felületes látásmód nem sokat ér, igazi értéke a mélyreható látásnak van. S még a látók sem egyformák, van, aki bölcs, van bölcsebb és legbölcsebb. Léteznek tehát fokozatok, s az ember a képességei szerint lát dolgokat.

Könnyű belátni, hogy pillanatnyilag a mulandó világban vagyunk, de mi köt ide bennünket? Csak a test. A testen túl találjuk az elmét, azután az értelmet, majd a lelket. S tapasztaljuk majd, örökkévaló az a szféra, ahol a lelkek élnek, s maga a lélek is örök. Onnan továbblépve a Felsőlélek nyomába eredhetünk, aki minden gondolatnak az atyja. A Felsőlélek olyan, mint a Nap, minden fénysugár forrása. Ha csak egyetlen fénysugarat sikerül felfedeznünk, már eljutottunk a Napig, a fényesség forrásáig. Hasonlóképp juthatunk el a felsőbbrendű tudat, a felsőbb szintű tudás és a magasztos lét síkjáig, ha megismerjük önmagunkat, és tudatossá válunk arról, hogy magunk is a tudat szikrái vagyunk. Így juthatunk közelebb a végső okhoz, a mindenség forrásához. De oda nem a mi szeszélyeink és elképzelésünk szerint vezet az út. Nélkülözhetetlen a felsőbb segítség. A segítség pedig a guru, a vaisnavák, a szentek képében száll alá. Az ő támogatásukat élvezve komoly és őszinte lépéseket tehetünk kitűzött célunk felé.

Gyakran a világ urának hisszük magunkat, pedig ez a világ mulandó, halandó és visszahatásokkal terhes. Ami ma kellemes, holnapra szenvedéssé válik, ezért egy biztos helye kell keresnünk, ahol bátran építhetjük házunkat. S miközben e biztos hely után kutatunk, megtaláljuk igazi otthonunkat, amely minden tekintetben tökéletes.

“Haza, vissza az Istenséghez, vissza az édes otthon melegébe! – ez az érzés támad majd föl bennünk, ha az Úr követei oly kegyesek lesznek hozzánk, hogy akár csak egy pillanatnyi betekintést is engednek. Elvezetnek abba a magasztos birodalomba, ahol biztos talajon állhatunk majd, s hű képet alkothatunk otthonunkról. Így juthatunk át a túloldalra.

Kezdetben fölmerülhet az emberben, hátha egy ismeretlen vidék felé vette útját. Számtalan élőlényt találunk magunk körül e világban, s oly bizonytalannak tűnik úticélunk. Képzeletszülte, absztrakt célkitűzés! Csakhogy alig tesszük meg az első lépéseket, tapasztalni fogjuk, hogy szinte csak azon az oldalon van élet, ott, ahol mindenki őszinte. Az anyagvilágot pedig nagyon is sivárnak és korlátoltnak látjuk majd, ahol az igazságnak csupán halovány árnyéka fedezhető fel.

Innen szemlélve könnyen azt gondolhatjuk, számtalan sokan élnek itt, és csak néhány kiválasztott lélek jut el a halhatatlanság birodalmába, mint például Szókratész, Mohamed vagy Buddha. Ám előbb-utóbb megértjük, hogy a lelki világ mérhetetlenül hatalmasabb, mint a most szemünk elé táruló anyagi világtöredék. Megértjük majd, hogy az anyagi világban csak nagyon kevesen töltik büntetésüket, mint ahogy egy országban is kevesen szenvednek a börtönökben, vagy a kórházakban. Ez a felismerés új bátorságot önt belénk, s szaporábban igyekszünk majd hazafelé. Induljunk haza, s minél közelebb jutunk, annál sebesebben rohanunk majd, hisz az a mi igazi otthonunk!

Most még kívül vagyunk és gondolataink is kívülre fókuszálódnak. Gyámoltalanok a mozdulataink, s egyedüli reménységünk az isteni követek könyörületessége. Ők segítenek föl bennünket, mondván: “Mit teszel? Ne menj arra, ott csak veszély leselkedik rád, az a halál országa. Jöjj inkább velem, elviszlek az örök ambrózia birodalmába!” Ezek a követek ráznak fel szendergésünkből, tudatlan tébolyunkból. Ők a vaisnavák, s ők hagyták ránk azokat az írásokat, amik annak a magasztos világnak a történelméről és az ott célba ért szentek életéről tudósítanak bennünket. Az Írások megszilárdítják hitünket, s egyre intenzívebben társulunk majd a szentekkel. Így cselekedvén egyre gyorsabban haladhatunk.

S hogy valóban fejlődünk-e, vagy sem, arról saját jóérzésünk tanúskodik majd. A szív hagyja jóvá, vajon tényleg fejlődtünk-e, vagy nem. Máskülönben az ember könnyen rossz felé indul, s egy idő múltán kiábrándultság vesz rajta erőt – csakhogy az ilyen törekvés nem az igazi, hamis az, csalás! A vallás nevében sok álságos dolog történik, sokan üzletet csinálnak a lelki életből, de ez még nem jelenti azt, hogy valódi megvalósítás és tiszta üdvösség nem létezik! A végső szót a szív mondja ki (hrdajé nábhja nugjátó), a szívbéli jóérzés a legfőbb garancia: “Igen, ezt szeretném. Tiszta szívből szeretnék táncra perdülni, mert érzem, lehetséges ez a fejlődés!”

Harmadik szakasz

Normális állapotát tekintve az ember cselekszik ebben a világban, kihasználja környezetét és a természetet, hogy energiához jusson. Az ember próbál egyre több energiát fölhalmozni, elraktározni valamit, amit szükség esetén felhasználhat. Általánosságban ez jellemző az élőkre. Ha pedig valami gátolja őket ebben, azt nagyon hátrányosnak tartják, mivelhogy akadályozza az élet célját, az energia-felhalmozást. Belső kincseink fontosságára emlékeztetendő szól a mondás, hogy külső énünk nem okozhat annyi rosszat nekünk, mint apátiába merült belső valónk, amely így nem gyűjt kincseket a belső lény számára. Sose feledjük, ami kívülről jön, nem olyan fontos, mert ahogy jön, úgy el is múlik. Még a testünk is elenyészik egyszer, pedig pillanatnyilag a test áll figyelmünk középpontjában. Minek gyűjtsünk hát a test számára? Ébresszük fel belső énünket, a bennünk lakozó belső embert s keressünk segítséget az ő számára! Ám e próbálkozás csakis a szentek, a szádhuk társaságában járhat sikerrel. Vesztesek vagyunk, ha csak egyetlen napunk is anélkül telik el, hogy találkoznánk egy szenttel, vagy legalább egy szót hallanánk az élet értelméről és lényegéről. Erre mindig emlékeznünk kell. Minden tekintetben tudatosnak kell lennünk saját lényünket illetően. Gondoskodnunk kell magunkról azzal, hogy megleljük saját lényünket. A külvilággal s környezettel mit sem törődve vessük magunkat a realitásba, törődjünk belső kincseinkkel! Kutassuk fel belső lényünket s azt a belső világot, ahol az él. Próbáljuk meglelni azt az igazi otthont! Hazafelé, vissza Istenhez!

Minden erőnkkel ebbe az irányba törjünk, ne akarjunk más vidékek, a halál birodalma felé elkalandozni. Minden áron kerüljük el az elmúlás birodalmát, keressük inkább az örökkévalóság földjét! Rá kell ébredjünk, hogy annak a földnek vagyunk a lakói. Értsük meg, hol is a hazánk, s miért éppen az az otthonunk! Mit jelent az otthon? Az otthon olyan természetes környezet, ami születésünknél fogva jussunk. Nézzünk szembe azzal a ténnyel, hogy pillanatnyilag nem vagyunk otthon. S milyen szerencsések vagyunk, ha él bennünk a vágy az igazi otthon felkutatására!

Miképpen csillapítható ez a belső szomjúság? Itt van a világ, s itt vagyunk mi is, de elégedetlenek vagyunk. Hogyan lehetnénk igazán elégedettek? Hiányt szenvedünk, tudjuk jól, de mi módon szüntethető meg ez a hiány? Jelen pillanatban hús-vér testben élünk, de a szervezet tökéletes ismerete, a csontok, a vér, az idegrendszer ismerete egyáltalán nem fontos. Fölösleges részletkérdés csupán. Rendszereznünk kell tudásunkat. Ki vagyok én? Mi okoz nehézséget? Hogyan szabadulhatnék gondjaimtól? Ezek mindenkit foglalkoztató kérdések, ezek megoldására kell törekednünk.

Athátó brahma dzsigjásza – honnan jövünk? Miképpen élünk, s milyen jövő vár ránk? Foglalkozzunk ezekkel a fontos kérdésekkel, minden erőnkkel ezek megoldásán legyünk! E kérdések nem csupán egy személyre vonatkoznak, hanem mindenkire, az egész teremtésre.

A helyes tudakozódás a mindenség forrását igyekszik megtalálni, míg a szétszórt, sokféle téma iránt érdeklődő tudakozódás puszta időfecsérlés. A szent írások ekként fogalmazzák meg e kérdéseket: Honnan jövünk? Mi tart életbe minket, mi lesz a jövőnk? Miért vagyunk nyugtalanok, s hogyan lehetnénk bensőnkben elégedettek? A mi kérdéseinknek is ezt a vonalat kell követniük, különben tudakozódásunk hibás és hiányos. Az ember kíváncsisága vég nélkül fokozódhat, ezért először azt kell megtanulnunk, hogyan kérdezzünk, mi a helyes tudakozódás. Így erőnk nem vész kárba, s erőfeszítésünk így válik értékessé.

Az érdeklődés csak akkor helyénvaló, ha az élet tényleges céljának elérését kutatja. Takarékoskodnunk kell tehát energiánkkal s a megfelelő módon kell tudakozódnunk.

A Kali-jugában, a viszálykodás korszakában életünk legféltettebb kincse a biztos alapokon álló szentek társaságában és Krsna szent nevében rejlik. Ha e két támponttól eltérünk, bármely lépésnél letérhetünk a helyes útról.

“Szádhu szangé krsna éi mátra csái, szanszára dzsinité ára kóna vasztu nái.” Csaitanja Maháprabhu ekként fogalmazta meg legfőbb jótanácsát, ami a leghatásosabban segít kikerülni kényelmetlen helyzetünkből. A szentek társasága nélkül zengve a szent neveket fölöttébb nehéz a haladás. Magyarán, a megoldás a szentek társasága (szádhu-szanga). El kell nyernünk egy komoly, megvalósult lélek kegyét s akkor minden a helyére kerül. A szádhuk királya pedig a guru. Jóakaróink királya a lelki tanítómester, aki képes útmutatást nyújtani. Guru az a személy, akinek vezetése, útmutatása kielégítő a számunkra, máskülönben kinek hihetnénk, kiben bízhatnánk teljes szívvel, ki előtt hódolhatnánk meg? A guru képes teljes mértékben kielégítő választ adni minden kérdésünkre. Rajta keresztül fentről a szeretet emelkedett és nemes szférájából kapunk útmutatást. Bízzuk magunkat erre a magasztos és lehetetfinom hullámra, s meglátjuk, milyen nagyszerű lesz az eredmény!

Törekedjünk arra, hogy lehetőleg mindig a magasabb szférák magasztos gondolkodóinak rendelkezésére álljunk. Így kerülhetünk kapcsolatba az élet legfelsőbb és legtitokzatosabb körével. Az érdekek hulláma oly sokfélék, nyereséget és veszteséget sodornak, törekedjünk hát mindig a legfelsőbb kapcsolatra.

Vegyük észre, milyen kiábrándító az anyagi élet! Hányszor tapasztalhattuk már poshadt ízét! Hogyan is lelhetnénk igazi boldogságra ott, ahol négy ellenségünk – a születés, öregség, betegség és halál (dzsanma, dzsará, vjádhi, mrtju) uralkodik? Ahol halál van, ott nincsen öröm. Márpedig az anyagi világban állandóan halálveszedelemben élünk, ezért nincs is semmi vonzó. Vége minden szépnek! Minden erőnkkel keressük hát azt a helyet, ahol az élet vár ránk! Tudakozódjunk erről! Válasszunk olyan magasztos világot, ahol végre tényleg élhetünk. “Az én legfelsőbb hajlékomról nincs visszatérés ebbe az elmúlással teli világba.” – mondja Krsna a Bhagavad-gítában. Más helyütt elmagyarázza Ardzsunának, hogy állandó, örök helyzet csakis az Ő birodalmában lehetséges. “Az anyagi világ a legfelsőbb bolygótól a legalacsonyabbig a szenvedések helye, ahol az ismétlődő születés és halál uralkodik. Óh, Kunti fia, ha valaki eljut az Én környezetembe, annak sohasem kell újra születnie.” Bármilyen szerepet játszunk is az anyagvilágban, legyünk akár királyok, ez csak álom. Ha tehát szabadulni szeretnénk az álom rabságából és az éber valóságra vágyunk, akkor kutassuk fel a valós valóságot, bármilyen titokzatos és rejtélyes légyen is az, mert az öröklét birodalmát nem fenyegeti a halál veszedelme. Minden erőnket latba vetve valami állandót fölépíteni. Most még olyasmire fecséreljük energiánkat, ami a következő pillanatban rommá válik – milyen ostoba próbálkozás!

“Az embernek emelkednie kell elméje segítségével, nem pedig degradálódnia. Az elme barátja vagy ellensége is lehet a leigázott léleknek.” Ne feledjük, lehetünk saját magunk jó barátai, de ellenségei is. Magunk ellenségei akkor vagyunk, ha nem teszünk meg mindent tényleges lelki fejlődésünkért. De lehetünk magunk jó barátai is, és a legnagyobb segítséget saját magunk nyújthatjuk magunknak. “A legyőzött elme a legjobb baráttá, a nem fegyelmezett pedig a legnagyobb ellenséggé válik.” Ha csak egy csöppnyi önfegyelmünk van, minden erőnkkel igyekezzünk megmaradni a helyes úton, hogy elérjük azt a célállomást, ahol valódi kibontakozás vár ránk. Így lehetünk saját magunk jó barátai. Ám ha engedünk a kihasználás, a visszahatás és a szenvedés birodalma felé húzó érzékek csábításának, ezzel a magunk ellenségei leszünk. Vegyük mindezt fontolóra! “Fontold meg jól – mondja Krsna -, s aztán tégy úgy, ahogyan jónak látod! Az emberi élet roppant értékes. Pillanatnyilag fejlett megkülönböztető képességgel rendelkezünk, de ha a visszahatások hulláma elragad, és állati vagy növényi testbe sodor bennünket, már nem áll rendelkezésünkre e fejlett értelem. Mondhatjuk-e teljes biztonsággal, hogy a következő születésünkben nem kerülünk esetleg éppen állati testbe? Mi erre a biztosíték?

Szó sincs arról, hogy tettek és fejlődés csakis a halál birodalmában létezne. A haladás nem korlátozódik a sötétségre s a tudatlanságra. A pozitív haladás részeseként szerezhetünk csak fogalmat arról, mi is a fejlődés. Belső jóváhagyás, a szív szava teszi érzékelhetővé fejlődésünket. Itt nem egy csalfa reményről van szó, aminek bűvöletében egy idegen földre hurcolnak minket, hogy ott mellőzzenek, kínozzanak, sőt halálunkat akarják. A Bhágavatam nevezetes verse szerint az ember gyomra a tanúja annak, ha eszik valamit. Csillapul az éhség, a szervezet táplálékhoz jut és a jóllakottság érzése fogja el. Erőre kap a test, éppen a test tanúskodik arról, hogy evett. Tovább már nem mardossa a kielégíthetetlen éhség. A lelki életben is sok hasonló jel utal a fejlődésre.

Mostani emberi születésünk kínálja a legkedvezőbb pillanatot, de ha nem használjuk ki, örökre elvész e lehetőség. Ébredjünk hát, legyen vége az álomnak! Ne csak saját üdvünk reményében cselekedjünk, hanem hívjunk másokat is, vonjunk be másokat is ebbe a törekvésbe, mert ez sajátságos módon újabb ösztönzést és segítséget nyújt majd nekünk is.

A legfontosabb az, hogy egy felsőbb bhakta útmutatását követve cselekedjünk odaadóan, méghozzá olyan feszített program szerint, hogy egy pillanatunk se legyen a világi hívságokra. Az ilyen feszített program a bhakták társaságában igen nagy hasznunkra válik.
Negyedik szakasz
A lelki egyensúly, a belső béke, a pillanatnyi környezet mellőzése mind értékes tulajdonság. Ez már a lelkiség szomszédsága. A hamisítatlan bhakti indokolatlan (ahaituki), vagyis nincsen külső oka. Ok nélküli és önmagáért való. Mint azt Hegel mondta, a valóság önmagáért való. A realitás nem elvont dolog, hanem olyan rendszer, amely önmagáért létezik. Örökkévaló, ok nélküli, vagyis ánadi és ahaituki. A bhakti önmagának oka.

E meghatározások segítenek megérteni, mi is az igazi bhakti. Ez nem valami más tényezőnek a terméke, hanem öröklétű, csak pillanatnyilag fedett állapotban van. Fel kell tárni, fel kell fedezni. Potenciálisan ott van mindenkiben, s külső segítség hatására fokozatosan felszínre kerül. Mintha aludna bennünk a bhakti, fel kell ébreszteni. A csapongó vágyak, a kihasználás és a lemondás vagy közömbösség óhaja jelenti a burkot, amelyet lefejtve a bhatki eredeti, makulátlan dicsőségében tündöklik majd.

A felsőbbrendű igazság iránti hajlam és ragaszkodás fölöttébb ritka, különösen a modern világban, mikoris minden gondolat a kihasználás felé irányul még a tudást is ki akarjuk használni. Pedig a kizsákmányolt tudás csak bajt okoz. Az atomenergia vagy más hasonló tudományos vívmányok komoly fenyegetést jelentenek, a világvége bármikor bekövetkezhet. Ez a tudomány a végpusztulás küszöbére vezette az emberiséget. Az ilyen tudás öngyilkosság. E tudomány fejlődése önpusztító folyamat. A kihasználás keserű következményekkel jár. Ha tehát szélsőséges és végletes kihasználás a célunk, akkor ennek a következménye a teljes pusztulás lesz. Akár az atomhalál, akár valamilyen más természeti tényező folytán, de mindenképp eljő a pralaja, amit újra teremtés követ majd, születés és halál, keletkezés és elmúlás. Mindenki megszületik és meghal újra, sőt az egész naprendszer megszűnik, és újra keletkezik, vég nélkül.

Ha szeretnénk kitörni ebből a rabságból, el kell hagynunk az érzékeink által felfogható környezetet. A Bhagavad-gítá és az Upanisadok is említést tesznek az érzékek döntő szerepéről, mert ha nincs szemünk, fülünk és orrunk vagy tapintóérzékünk, a világ is megszűnik számunkra, nem érzékelhető többé. Mivel vannak érzékeink, a világ is létezik számunkra. A tapasztalati világban az érzékek a legfontosabbak, de belül az érzékszervek központjában ott az elme, válogat kedves és visszataszító között, elfogad és elutasít. Ez a rendeltetése. Az elme fontosabb, mint az érzékek, mert ha elménk figyelmetlen, akkor az is előfordulhat, hogy észre sem vesszük, hogy valakinek nekimegyünk az utcán. A külső környezetnél fontosabbak az érzékszervek, ezeknél fontosabb az elme, mert ha az elme nem befogadóképes, akkor haszontalanná válnak a külvilággal kapcsolatos, ajtókhoz hasonlatos érzékszervek. De még az elménél is finomabb emberi képesség, az ész, az értelem, a buddhi. Az elme könnyen kapható bármire, míg az értelem józanságra int, s látja az esetleges veszélyeket. Az értelem képes a valóban jó kiválasztására. Ez a választókészség, a racionális értelem tehát magasabb rendű az elménél is. Az értelemnél csak egy valami magasabb – a lélek.

Így azonosíthatjuk az elemeket. Első a külvilág, majd az érzékek, az elme s az értelem, ami az elménél is finomabb s megbízhatóbb, s végül a lélek. Mi a lélek természete? Milyen vonásai vannak? A lélek olyan, mint a fény.

A szentírások említenek egy szép példázatot. Ha holdvilágos estén egy felleg éppen eltakarja a Holdat, a felhőt épp a Hold fényénél láthatjuk. A Védák szerkesztője, Vjásza szerint a lélek (átmá) éppen olyan, mint a fénylő Hold vagy a Nap. A Napot takaró fellegek is a Nap fényében láthatók. Az átmá is egy belső fénysugár, s mentális rendszerünket csak azért érzékeljük, mert mögötte a háttérben ott van az átmá, a lélek. Ha kihúny a fény, minden halottá válik. Ha kialszik a belső fény, haszontalanná válik az idegrendszer, az értelem, a választókészség s mind a többi csatorna, amin keresztül a külvilágról értesülhetünk. E fénysugár az átmá, ami merőben különbözik minden egyébtől, amit pillanatnyilag tapasztalunk. A lélek fénylény, fényszikra, s létezik egy olyan fényvilág, ami ilyen lelkekből tevődik össze. Ott is van tehát fejlődés, a szubjektumtól a felsőbb szubjektumig, az átmától a Paramátmáig. Ebben a világban láthatjuk az éter, a levegő, a hő, a víz, a föld s a kő fokozatait, vagyis az anyagi létben is van fejlődés. Hasonlóképp a finomabb világban is vannak fokozatok: előbb az értelem, majd a lélek, azután a Felsőlélek s a Legfelsőbb Lélek következik. Vagyis a szubjektív oldal a végtelenbe tart, túl van a szubjektumon.

Darwin evolúciós elmélete szerint minden az anyagból származik. Úgy mondja, még az anyaméhben is előbb valami anyagi indul fejlődésnek, ami egyre növekszik, aztán kihajt belőle a tudat. Vagyis Darwin szerint a tudat az anyag terméke. Csakhogy a kinyilatkoztatott igazság követői nem hisznek ebben. Ők a tudatot tartják a végső s legfontosabb tényezőnek. Minden a tudat óceánján lebeg. Ez a szubjektív evolúció. Darwin az objektív evolúcióról beszél, a Védák viszont a szubjektív evolúcióról. Berkeley püspök, egy európai filozófus mondta: “Nem az elme van a világban, hanem a világ az elmében!” Minden a tudat síkján mozog. A tudat az előfeltétele mindennek.

Darwin követői szerint kezdetben vala a kövület. De mi a kövület? A fosszília is csak egy bizonyos felfogás, ami szintén a tudat része. Ezért jutottunk arra a logikus következtetésre, hogy a tudat a legeredetibb tényező. Bármit nevezzünk is ki kezdetnek, azt megelőzően létezett a tudat, máskülönben semmiről sem alkothatnánk fogalmat. A Védák tanítása szerint tehát az Abszolút mindent felölelő és betöltő személytelen aspektusa, Brahman a lelkek forrása, s az átmán túl ott van a Paramátmá, a Felsőlélek. Az anyagi világok mindegyikében árnyékban zajlik a fejlődés, de létezik a napos oldal is, az örök lelki világ, ahol minden tett oly élvezetes, minden cselekedet az örömóceán egy-egy hulláma!

Így kell megértenünk, mi dolgunk az életben, miben rejlik az emberi lét kivételes jelentősége, s miképpen ragadható az meg. Sokféle vallásos felfogás létezik, de nekünk az igazság keresőinek meg kell lelnünk a vallások harmóniáját. Ennek érdekében összehasonlító tanulmányokra van szükség.

Az írások felhívják a figyelmünket arra, hogy elért helyzetünket ne adjuk fel egykönnyen. Egy hadvezér például felszólíthatja katonáit, tartsák állásaikat az utolsó csepp vérig, de ha alkalom adódik az előrenyomulásra, kiadja a parancsot: Rajta utánam! Az írások is hasonlóképp figyelmeztetnek: Bárhol is szüless előző karmád folytán, kerülj bármilyen helyzetbe, soha ne akard azt feladni, mert fennáll a visszaesés veszélye. Ám ha kedvező alkalom kínálkozik, mégis az előrelépésre buzdítanak: Keresd az Abszolútat! A Bhagavad-gítában az áll: “Ne add fel korábbi tetteid által elért helyzetedet, inkább jöjjön a halál.” De Krsna hozzáteszi: “Ha alkalmad nyílik közelebb kerülni az Abszolúthoz, tedd meg azt mindenáron!” Ez a forradalmi módszer. Kétféle megközelítés létezik, az alkotmányos és a forradalmi. Az utóbbi azt jelenti, hogy mindent kockára téve lép tovább az ember, előre, az Abszolút Igazság felé vivő úton. S mivel ez az emberi születés jelenti a legkiválóbb alkalmat, mindent meg kell tennünk célunk érdekében.

Gyakorlatilag csakis az emberi létformában adatik meg a megkülönböztetés és döntés képessége. Ha elvész e pozíciónk, és állati vagy növényi létbe süllyedünk, ki tudja, mikor kerülünk ismét olyan helyzetbe, amikor szabad és önkéntes döntést hozhatunk? Ezért olyan páratlanul fontos az emberi lét, amit nem szabad pusztán az állatias hajlamok kiélésére használni. Az emberi lét nem csupán táplálkozásra (áhára), alvásra (nidrá), aggódásra és védekezésre (bhaja), valamint párosodásra (maithuna) való, mert ezek bármely létformában megszerezhetők. Akár négylábúként, akár szárnyasként vagy féregként szülessék a lélek, része lesz e négyféle élvezetben, de a lelki élet esélye, a lélek kiművelése, a vallás, s eredeti helyzetének visszaállítása csakis az emberi létben lehetséges. A szentek társaságában alaposan megtárgyalhatjuk az egész helyzetet, fejlődhetünk a lelki életben, ekként mentve meg magunkat. Ám ha nem használjuk ki az emberi születés nyújtotta lehetőséget, akkor az kész öngyilkosság, vagy még annál is rosszabb. Öngyilkosnak nevezhető az, aki bár emberi létben született, de mégsem igyekszik segíteni magán, nem törekszik a teljes üdvösségre.

Szvámi B. R. Srídhar

2000/28.