Az ötödik parancsolat

Vegetárius életmód és a kereszténység

Ha tükörbe nézünk, és látni akarjuk magunkat, előfeltétel, hogy a tükör valamennyire tiszta legyen (nem pedig sártól és piszoktól elhomályosított). Az erőszak, érzéki szenvedélyek, kegyetlenség, az élet kioltása mind sárként tapad lelkünk tükréhez, és megakadályoz abban, hogy meglássuk benne magunkat vagy Istent.

Mi, vegetariánusok, tapasztalatból tudjuk, hogy életfenntartásunkhoz és egészségünk megőrzéséhez nem kell állatok életét kioltanunk és húsukat megennünk.  Ugyanakkor igaz az is, hogy mi sem lehetünk teljesen erőszakmentesek, mert a növények is élőlények, és ha megesszük őket, életet oltunk. Bár alacsonyabb fokon, fájdalmat okoz a világmindenségben, s így valamennyire ez is növeli az ember negatív karmáját.  A “karma” fogalma ugyan a keresztény szóhasználatban még nem-igen gyakori, de valósága nagyon is ismerős dolog, ti. az a törvényszerűség, miszerint minden akciónak megvan a megfelelőreakciója, aminek pontos bekövetkezéséért a “természet”, vagyis az isteni törvények felelősek. Mivel a saját erőnkből lehetetlen a karmikus következmények körforgásából kilépnünk, így szükségünk van Valakire, aki ki tud ragadni minket belőle.  Ez röviden a keresztény teológiában használt “megváltás” fogalmának lényege.

A sivatagi remeték, valamint néhány szigorúbb szerzetesrend – főleg a szemlélődő rendek tagjai – vegetariánusok, mert megtapasztalták, hogy a misztikus élmények egyik előfeltétele a növényevő életmód. Pontosan azért, mert ez kevesebb karmikus “adóssággal” jár. A kereszténységben e valóság gyakorlatilag az “önmegtagadás” köntösét ölti fel, és általában az “aszkétizmus” fogalmába sorolják.

Anatómiai és egészségügyi szempontok (1)

A kereszténység teljesen elhanyagolta annak felismerését, hogy az ember testének (mint világosan növényevő lénynek) anatómiája szolgálhatott volna Isten akaratának leolvasására.

Megemlítendő a húsevő és növényevő állatok közötti legfontosabb különbségek közül néhány. Amíg a húsevő állatok bélrendszere aránylag nagyon rövid (kb. a testük hosszának csupán háromszorosa), hogy a gyorsan bomló húst rövid időn belül képes legyen eltávolítani, a növényevők bélrendszere sokszor a testük tíz-tizenkétszerese.  A húsevőknek nincs rágófoguk, mert mindent csak tépnek és lenyelnek.  Az embernek és minden növényevő állatnak rágó fogai vannak, mert táplálékának megemésztése a szájban indul el, ami részben pótolja a húsevők gyomrában található hidroklórikus savat. Még van jó néhány szempont, mint pl. az izzadás, a karmok, a tépőfogak és a nyál összetétele, amelyek szerint biztonsággal osztályozhatjuk az állatokat e két csoportra. Csupán csodálkozásunkat szeretnénk ismét kifejezni, hogy az emberiség – legalábbis amióta anatómiával foglalkozik – miért nem vonta le a kellő következéseket a teremtés tényeiből. Szent Pál szavaival élve, Isten és tervei, akarata “a világ teremtése óta művei alapján értelemmel felismerhető” (Róm. 19-20.).  A következmények egyike lehetett volna annak felismerése, hogy egészségünk megőrzése nem kényünk-kedvünk tárgya, hanem morális kötelességünk.
Erkölcsi megfontolás

Ugyancsak fontos felismernünk a tényt, hogy az erőszakmentesség, mely kiterjed az állatvilágra is, szintén morális kötelességünk. Gyakran esünk a saját csapdánkba, szeretjük elhitetni magunkkal, hogy élelmiszernek tartott állatok megölése lehet “humánus” (emberséges) is, nem csak kegyetlen.  “Emberségünkkel” aztán jogosnak érezzük magunkat a kegyetlenségre, mert minden ölés végeredményben kegyelem híjában van.

Tehát odáig jutott az emberiség (és így a kereszténység is), hogy komoly gondolkodású és jóérzésű emberek többsége nem lát semmi rosszat abban, hogy milliószámra állatokat mészároljanak le “táplálék” céljából. Szerintem ennek három főbb oka lehet: (1) a hagyományos életmód folytatásának ösztönzése, (2) az a téves hit, hogy az ember létfenntartásához szükséges a hús és (3) számos bibliai idézet, amely megengedi az állatok húsának fogyasztását. E három indítóok elég erősnek bizonyul ahhoz, hogy az emberek esetleges etikai ellenvetéseit elnémítsa.
A Szentírás tanítása

Az Ószövetség és Újszövetség sok közvetlen és közvetett utalást tartalmaz arra vonatkozóan, hogy mi szolgáljon az ember számára táplálékul.

“Töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.” Azután ezt mondta Isten: “Nézzétek, nektek adok minden növényt az egész földön, amely magot terem, és minden fát, amely magot rejtő gyümölcsöt érlel, hogy táplálékotok legyen. A mező vadjainak, az ég madarainak s mindennek, ami a földön mozog és lélegzik, minden növényt táplálékul adok.” (Ter. 1,28-30.)

Biblikusan nézve ez a szöveg a legalapvetőbb a keresztény vegetariánus számára.  Ebben is két szó a legfontosabb: az “uralkodjatok” és a “minden növényt”. Mégis, sok félreértés történt ezen a téren is azok számáról, akik a húsevés felé hajlanak.  Főleg az “uralom” fogalma az, amelyet gyakran bizonyítékként hoznak fel, miszerint Isten minden állatot nekünk adott, hogy “használjuk” őket, amitől már csak egy rövid lépés marad a megölésükig.  Azonban már a Talmud szerint is az “uralom” fogalma legfeljebb csak az állatok munkára való használatát tartalmazza.

A vegetariánus keresztény számára komoly problémát okoz a Teremtés könyvének ún. “ellen-vegetariánus” szakasza, amelyet a vízözön története után olvashatunk:

“Minden, ami él és mozog, szolgáljon nektek eledelül, mindent nektek adok, mint a zöld növényt” (Ter. 9,3.).

De érdekes talán megemlíteni, hogy amikor az izraeliták nagyon vágyódtak vissza az egyiptomi húsos fazekakhoz, akkor Isten Mózes által ezt üzente nekik:

“Szentelődjetek meg reggelre! Akkor majd kaptok húst enni. Panaszotok szava eljutott az úr fülébe, amint mondtátok: Ki ad nekünk húst enni? Egyiptomban jó dolgunk volt. Nos, az úr most ad húst ennetek. Nemcsak egy nap ehetitek, nem is két vagy öt, vagy tíz, vagy pedig húsz napig, nem, hanem egy egész hónapig, míg már a szagát sem tudjátok elviselni és meg nem csömörlötök tőle” (Szám. 11, 18-20.).

Úgy tűnik, hogy itt a húsevés tulajdonképpen Isten büntetése. Az ember, ha úgy gondolja, hogy okosabb, mint Teremtője, Isten megengedi neki, hogy kívánsága teljesüljön, azaz a karma törvénye érvényesüljön.

Látjuk az Ószövetségben azt is, hogy Istennek nem telik kedve az égő áldozatokban. A “Ne ölj!” parancsa (Mtörv. 5,17.) ugyanis kiterjed minden életre (nefes-re), azaz az ember és az állat életére. Istennek nem telhet kedve teremtményei megsemmisítésében. Jeremiás próféta szerint (Jer. 6,20.) Isten azt mondja az izraelitáknak: “Égőáldozataitok nem kedvesek, és véres áldozataitok sem tetszenek nekem.” Tehát mondhatjuk, hogy ami az ószövetséget illeti, Istennek sem az ölésben, sem pedig az áldozatokban kedve nem telik, mint ahogy ezt később Jézus meg is magyarázza, idézve Ozeás prófétát (6,6.): “Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” Bár látjuk, hogy Isten számos alkalommal elfogadja az emberek áldozatát, mint Ábelét és Ábrahámét, – aki a fia helyett a kost ölte le,  mégis úgy tűnik, hogy Istennek kedvesebb volt az ember és állat békés, erőszakmentes együttélése.
A “történelmi Jézus” és az apostoli kor

A katolikus teológia mindig elismerte, hogy a Bibliában foglalt kanonikus könyvek mellett a hagyomány is lehet a kinyilatkoztatás forrása. Hiszen a Biblia kanonikus könyvei is eredetileg egy ideig szóbeli hagyományként terjedtek. A kereszténység első négy századában számos hagyomány létezett, amelyeket később írásba foglaltak. Ezeknek az iratoknak azt a részét, amelyek nem kerültek be a kanonikus Bibliába, apokrifeknek nevezzük. Mivel az egyház már az apostoli időkben sem volt teljesen egységes, a különböző csoportok megörökítették saját értelmezésüket és elgondolásukat. Ez a folyamat még a kanonikus irodalomban is észlelhető a ránk maradt másolati kéziratok sokféleségében.  Vannak csupán másolási hibák, de feltételezhető, hogy a különböző csoportok – néha észrevétlenül is – meghagyták nyomukat néhány szó betoldásával vagy elhagyásával.

Témánk számára fontos megjegyezni, hogy a különböző minőségű apokrif irodalom nagyon értékes lehet, mert tartalmaz olyan információt, amelyet nem találunk a Biblia ismert könyveiben. így például Jézus és az apostolok ételét illetőleg. Ezeket az újszövetség vagy elhallgatja, vagy csak egyirányúan (pl. a húsevő irányban) közli, mert nem tartja fontosnak.  Az apokrifekből eredő új információ friss levegőként hat az olvasóra, s a jó hír ebben az, hogy többnyire ezek nincsenek ellentétben a Biblia tartalmával, csupán kiegészítik azt.

Amint korábban említettük, a lelki élet, ha komolyabban vesszük, megköveteli a belső tisztaságot és a karmikus terhektől való minél nagyobb szabadságot.  Ezért láthatjuk, hogy a misztikus életet nagyrabecsülő gnosztikus keresztények többnyire növényevők. Amit pedig az elme szabadon választhat, azt elsősorban az érzékek befolyása alatt teszi, tehát étkezésnél az ízek kerülnek előtérbe az étel minősége és eredetének kérdése előtt. Természetesen, az ortodoxia ebből az okból sem kedvelte azokat a csoportokat, amelyek az étkezésben megkötöttségeket prédikáltak és tartottak. Eltérő tanításaik miatt kemény harcot folytattak ellenük különböző zsinatokon. Az eredmény nem maradt el, a növényevő keresztény csoportok száma egyre csökkent.  Az egyház utolsó harcát a középkorban vívta meg a katarok és albigensek ellen. Fontos azonban, hogy tisztában legyünk a ténnyel: a hivatalos egyház sohasem ítélte el formálisan a növényevő életmódot, még akkor sem, amikor a legtöbb vegetariánus keresztényt “fölszámolta”.

Ennek a folyamatnak egy másik eredménye, hogy a kánonhoz tartozó könyvek meghatározásánál a nem ortodoxnak ítélt keresztény csoportok kedvelt írásait sem vették be az újszövetségi könyvek közé. A tévesnek vélt tanokkal együtt sok jót is fölszámoltak, vagy mint mondják: a fürdővízzel a gyereket is kiöntötték a lavórból.

Ha tehát ma megkérdezzük, hogy Jézus maga, Keresztelő Szent János és az apostolok vegetariánusok voltak-e, arra teljes választ csak akkor kaphatunk, ha az összes, vagy lehető legtöbb korabeli irodalmat átkutatjuk. A mozaikból aztán bizonyos információ túlnyomó többsége alapján konstruálhatunk egy képet, amely többé-kevésbé megfelelhetett a valóságnak. Ez legalábbis azoknak a célja, akik a történelmi Jézus megismerésén fáradoznak.

Feltehetjük a kérdést: evett-e Jézus halat?  A hal-evő szakaszok János 21,1-14. és Lukács 24,41-43-ban találhatóak. úgy tűnik, hogy ezek a húsevő és húst-nemevő csoportok közti ellentét nyomán született hozzáadások az evangéliumhoz, legalábbis ez a helyzet János evangéliuma esetében, amelyről látni, hogy eredetileg a 20. fejezet végénél fejeződik be, s az azt követő rész csupán “betoldás”. A hozzáadott részek fő témája a halfogás, halölés, főzés és evés. Belső alaptörvényül szolgál a hozzáadásra a tény, hogy az író világos szándéka nem annyira a feltámadt Mester jelenléte, mint az, hogy a Mester halat evett (!).  Valóban túl átlátszó és lehetetlen szándék. Ki tudja valóban elképzelni a helyzetet?  Miután a tanítványok látták Mesterük szenvedését és halálát a kereszten, majd megélték a föltámadt Jézus jelenlétét, elképzelhető, hogy a halfogás után nem a Mesterrel törődnek és társaságát élvezik, hanem leülnek a sötétben halakat számolni?! Ez a hal-történet valahol nem illeszthető a képbe.

Láthatjuk, hogy a történelmi Jézus kérdése még ma is milyen bizonytalan alapokon áll. Az elmúlt százegynehány év alatt sem javult sokat a helyzet. Albert Schweitzer híres munkájában, The Quest for the Historical Jesus (1906), kimutatta, hogy az egész törekvés mennyire kérdéses. Jézus teljes, történelmi hűségű alakja nem érhető el ma már, csupán többé-kevésbé szubjektív kivetítése Jézus ideális képének, amely szükségszerűen nagyon is különböző – írók és korok szerint. Mégis, a törekvés megmaradt, mert az ember nem szívesen teszi le életét egy nem teljesen tökéletes Mester kezeibe.
Az egyházatyák ideje

Ez a kor az Újszövetség kánonjának kialakulási kora. Ugyanakkor azonban az a kor is, amelyben különböző szellemi áramlatok lépnek előtérbe. Közülük a keresztény gnosztikusok és a maniheusok csoportja fontos számunkra. A nem-keresztények közül a legismertebbek Pütagorasz és követői, a pütagoreánusok voltak, akik a gnosztikusokéra hasonlító életstílusából a keresztények is több lényeges pontot átvettek. Ilyen volt a szigorú vegetariánus életmód és általában az aszkétikus, önmegtagadó élet.

Egyházatyáink túlnyomó többsége az egyszerű élet mellett foglalt állást, amely a vegetariánus diétát is magában foglalta. Tanították, hogy a legideálisabb a húst nem tartalmazó ételek fogyasztása, mert ez előkészíti és előmozdítja a lélek tisztaságát. Ugyanakkor a húsos ételek akadályozzák az ismeretet és a megismerést. (Szent ágoston szigorú vegetariánus életmódot folytatott, klauzúrában élt.)

A gnosztikus keresztények főbb írásai Péter és a Tizenkét Apostol, Tamás cselekedetei és a Tamás Evangélium. Ez utóbbi nem tartalmaz történeteket, hanem inkább Jézus szájába adott logionokat, mondásokat, mint isteni bölcsességet. Természetesen ezek mind vagy kifejezetten a vegetariánus életmód mellett vannak, vagy legalábbis nem tartalmaznak semmi húsevést ajánló részt. Érdekes megfigyelnünk egy kisebb írást, József és Aseneth címmel. Aseneth királylány volt, aki Józsefbe szerelmes lesz, majd ezt olvassuk: “Aseneth fogta az elkészített királyi lakomát, a hízott állatokat, halat és húst, isteneinek való áldozatokat, a boros kancsókat öblítésükhöz: és mind az egészet kihajította az ablakon a kutyáknak.” Ebben a rövid történetben József szimbolizálja a Mestert, Aseneth pedig a keresztény lelket, aki éppen a Mester jelenlétének, vagyis az igazság tudatára ébredt.

A Nag Hammadi szövegek közt látjuk Szilvánusz tanítását, amelyben Szent Pálra emlékeztetőn olvasható, hogy testünk az élő Isten temploma. Ő tölti be fénnyel, élettel és gyönyörrel, de az ember Őhelyette az anyagi világot választja. “Templom voltál” – mondja, de  – “sírbolttá tetted magad, holt (döglött) állatok húsának temetőjévé”  (Teaching of Silvanus 106.).

Meg kell még említenünk a misztikus Manit és követőit, a maniheusokat. Növényevők voltak, követőiknek tiltották az állatok megölését és evését. Teológiájuk több lényeges pontban eltért az ortodox hittől. Például az anyag és a test mibenlétét és szerepét, a szexuális életet és a lélek halálutáni sorsát illetőleg sajátos nézeteket vallottak. Fontos megjegyeznünk velük kapcsolatban, hogy amíg az ortodoxia egyedül Jézus Krisztust vallotta megváltójának, a maniheusok Jézust is és Manit is elismerték mesterüknek, de békében kívántak élni a többi kereszténnyel. Az ortodox kereszténység azonban keményen üldözte őket, sokat meg is öltek (Isten nevében!), majd a 13. században III. Innocent pápa hadjárata a katarok és albigensek ellen – ahogy az akkori maniheusokat nevezték – eredményesen kiirtotta őket, s velük együtt (bennük?) sok komolyan hívő, toleráns, erőszakmentes keresztényt is. Korszellem? Meglehet. Mégis elgondolkodtató, hogy a Jézus által hirdetett és gyakorolt erényeket és örök értékeket hogyan sikerült nekünk, követőinek, ennyire figyelmen kívül hagynunk – mind az Ő nevében. Többféle választ találhatunk erre, de közöttük egy figyelemre méltó: az erőszakos és az erőszakmentes életmód állandó szembenállása, amely az étkezés területére is kiterjed.
Teológiai és bölcseleti megfontolások

Ami az életet illeti, úgy látjuk, hogy csupán fokozati különbség áll fönn az ember és az állat között – mégis, a legtöbb ember nem lát bűnt az állatok megölésében. Ennek oka talán inkább abban kereshető, hogy – legalábbis a nyugati kultúrájú ember számára – az állatnak nincs lelke. A Biblia nem tesz különbséget ebben: az embernek és az állatnak egyaránt lelket (nefes-t) adott Isten. Végső sorban a dolgok nyitját talán Arisztotelésznél kell keresnünk, aki szerint csak a racionális lélek számít léleknek – és ez csak az emberben fordul elő – az irracionális csupán egy tárgy, mely mozog ugyan, de valójában értéktelen valami, a “dolgok” kategóriájába tartozik. Platón szerint minden lélek halhatatlan. De Arisztotelész csak a racionális lelket tartja halhatatlannak. Az állat lelke testével együtt megszűnik létezni a fizikai halál beálltával. Ezt vette át Aquinói Szent Tamás Nyugaton, és általa megalapozta bölcseletileg és teológiailag az emberiség egyik legszégyenteljesebb hagyományát: az ártatlan állatok milliárdjainak szükségtelen és folytatólagos mészárlását. Tamás ideológiájában az állatok csak eszközök, amelyeket az ember “használhat”. Isten rendelte az állatokat az ember “uralma” alá, ami Tamás szerint törvényessé teszi az ember fölötte gyakorolt használati jogát. És ezért nincs semmi rossz abban, ha ez a használat ölést is magában foglal. Mindennek eredménye az lett, hogy az állatok és velük való bánásmódunk teljesen “kiesik a morális képből”. Érdekesség, vagy inkább jobb-megértés céljából megjegyezzük, hogy Szent Tamás ilyen értelmezése nem teljesen egyedülálló, ha csak arra gondolunk, hogy az egyház még 585-ben szükségesnek látta, hogy Maconban zsinati döntést hozzon annak meghatározására, hogy a nőnek is van lelke (!).

Mindennek filozófiai alapja az univerzum hierarchikus felfogása, miszerint a kisebb, vagyis csekélyebb, a nagyobb, vagyis a fontosabb számára lett teremtve.  Innen már csak egy lépés kell Descartes radikális instrumentalizmusáig, amely az állatokat csupán mint eszközöket látja, vagy pedig “arra késztet minket, hogy az állatokat mint élelmiszergépeket kezeljük, melyeket gazdaság-gyárakban készítenek, valamint kutatási eszközöket a laboratóriumi kisérletező használatára”. Így számunkra az állatok “járkáló alkatrészekké” válnak. Ennek a gondolkozásnak a következménye Barad szerint az lesz, hogy “az állat-masina felfogást később átvisszük embertársaink kezelésére is, akikkel nem vagyunk személyesen rokonságban. Aligha nézzük őket többnek, mint célunk eléréséhez használt eszközöknek”.

Az antropocentrikus nézőpont helyett inkább kozmo-centrikus volna helyesebb, mivel a megtestesülés fogalma és valósága az egész világmindenségre kiterjed, nem csak az emberre. Ezért Teilhard de Chardin helyes irányba mutat az anyaghoz írt himnuszában, amely kiterjeszti teológiánkat és krisztológiánkat az egész világmindenségre. Andrew Linzey alkalmazza ezt a felismerést, mikor hangsúlyozza: “A szentségek csak azért lehetségesek, mert maga a világ szakramentális. Mint ahogy meg kell védenünk magunkat az ellen a felfogás ellen, miszerint az állatok csupán gépek vagy automaták, ugyanúgy elegünk kellene, hogy legyen abból a nézetből, hogy az anyag ‘csupán’ anyag.” Így, és csakis így lehet Szent Pál állítását helyesen értelmeznünk, amikor azt mondja: “Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” (Róm. 8,18.).

A világmindenség teljes közössége (communitas universi) az isteni elme (ratione divina) kormányzása alatt áll – mondja Aquinói Szent Tamás. – Mint olyan, magában foglalja nemcsak az embert, hanem az állatvilágot is, és annak jogait. Ezért, bár Szent Tamás Descartes előfutára volt, így részese a mai kartéziánus gondolkodásnak, univerzalitása révén mégis beleillik a 21. század bölcseletébe.

E rész befejezése előtt szeretnék még röviden visszatérni a karma törvényének valóságához. Látva a kozmikus és egyetemes egységet és összefüggéseket, sokkal könnyebb megértenünk az akció és reakció egymásra hatásának szükségességét. Ha csupán csak az állat-ölések (vagy: öletések) karmáját nézzük, a bűn mennyisége az ember jóvátevő-képességét teljesen meghaladja, amiből csak a Megváltó ragadhat ki, de ehhez szükséges a mi közreműködésünk is. Ha az ember nem működik közre a krisztusi Erővel, karmája tovább növekszik. A tradicionális keresztény tanítás szerint az ilyen ember lelke örökre elkárhozik. Ennek a tannak több velejáró problémája van, melyek a legkomolyabbika az, hogy legyőzhetetlen, örök dualizmust követel a teremtett világban (t.i. Isten és a Sátán világát az örökkévalóságban), ami végeredményben a teremtés csődjét jelentené.

A keleti gondolkodás ezt a kérdést az újraszületés, vagyis a reinkarnáció tanával oldja meg, amely sokkal emberségesebb és keresztényibb, mint az örök kárhozat elképzelése. E szerint az összegyűlt karmákat egy új születés alkalmával magunkkal hozzuk, amely alapján a sorsunk előre meghatározódik. Ehhez még hozzá jönnek a napi életben elkövetett hibák (vagy jótettek). A megváltás tette eltörli a felgyülemlett karmákat, de sorsunkat érintés nélkül hagyja. Szabadok leszünk, de mégis meg kell fizetnünk az adóságokat. Ha Jézus tanítása szerint minden felesleges szavunkért felelnünk kell (Mt. 12,36-37.), akkor mennyivel inkább minden élet szükségtelen kiontásáért, amely a húsevő életmódnak mindennapos eseménye!
Megoldási lehetőség

A Biblia komolyabb tanulmányozásánál – főleg, amikor ellentétes tartalmú állításokkal állunk szemben – nem juthatunk messzire a fundamentalista módszer segítségével. Sokkal tovább vihet, ha történelem- vagy szöveg-kritikát alkalmazunk. Igaz, ezek sem képesek minden látszólagos ellentmondást megoldani. Mint például a Ter. 1,29. és 9,3. közt feszülő ellentmondást nem oldaná fel az sem, ha bizonyosak volnánk szerzőjük különbözőségében. A kinyilatkoztatás maga is ellentétesnek bizonyul. Szükséges tehát, hogy alkalmazzunk valamilyen irányelvet, amely képes a legellentétesebb állításokkal is megbirkózni. Ezt röviden “hermeneutikus princípium”-nak (értelmező, magyarázó elvnek) hívjuk.

A hermeneutikus princípium úgy hat, mint a napszemüveg vagy más színes szemüveg, aminek segítségével másképp láthatjuk a világot. Valójában majdnem mindenkinek van egy ilyen elve, amivel a bibliai szövegekhez viszonyul.  Legtöbbször tudat alatt használjuk, de lehet tudatos is. Aszerint, hogy milyen Isten-képünk van, változhat a hermeneutikus elvünk is. Van, akinek elsődleges istenképe “igazságosság”, van, akinek a “hatalom”, a “könyörület” vagy a “szeretet”. Van, akinek a “bölcsesség”. Aki például az igazságosságot veszi vezérelvéül, az arra felé hajlik, hogy könnyen el tudja elképzelni a poklot, mint örök kárhozat tüzét – és így természetesen Mt. 25. fejezetét szó szerint értelmezi. Aki viszont a “kegyelmet” alkalmazza hermeneutikus elvként, az a Mt. 25-nél az isteni irgalmat látja elsősorban, s a negatív formába öntött büntető szavakat retorikus formáknak, vagy pszichológiai segítségnek tudja be – de meggyőződése, hogy Isten kegyelme nagyobb és erősebb, mint “igazságossága”.

A mi témánkra alkalmazva a hermeneutikus princípiumot ez azt jelenti, hogy akinek a hermeneutikus princípiuma a szeretet, az erőszakmentesség, a béke, az irgalom vagy a kegyelem, az a Ter. 9,3-at is a Ter. 1,2. fényében nézi. Ezeknek az elveknek a fényében könnyen beláthatjuk, hogy Isten elsődleges szándéka az egész teremtés üdvössége, a béke és a harmónia, amely arra törekszik, hogy az erőszakot elkerülje. így nyilvánvaló, hogy állatok mészárlásáról szó sem lehet, mint Isten akaratáról, még akkor sem, amikor Ter. 9,3-at olvassuk. Ez utóbbi szakaszt ui. ezzel a szemlélettel készek leszünk nem kötelező utasításként kezelni annak ellenére, hogy a szövegkritika alkalmazása után is az ellentmondás megmarad. Vagyis Isten részéről, mint történelmi engedményt látjuk, a szenvedélyek tengerében alámerült emberiség könnyítésére. Minden esetre nem fogjuk a Ter. 1, 29-cel egyenlő fontosságúnak tartani más, az életet legfőbb értéknek tartó szentírási kijelentésekkel. Egyszerűen figyelmen kívül is hagyhatjuk az ilyen ellentétes értelmű részeket. Személyes példám erre a 139. Zsoltár, amelyet jobban szeretek minden másiknál. Valahányszor olvasom, lenyűgözően hat rám Isten nagysága, közvetlen szeretete és kétségtelenül mindenütt észlelhető jelenléte. De amikor a zsoltár végén található átkozódó részhez érek, (amelyből az ószövetségben nincs hiány!), szépen becsukom a Bibliám és inkább elmerülök a költői képek által megelevenített isteni valóságban, minthogy szolgailag végigolvasnám a zsoltárt az utolsó szóig. úgy is mondhatnám, hogy “békén hagyom” ezeket a szakaszokat, s arra összpontosítok, ami istenképemnek és hermeneutikus elvemnek jobban megfelel.

Azt jelentené ez, hogy kényünk-kedvünk szerint kezelhetjük a Bibliát? Korántsem. Mert a hermeneutikus princípium teljes hiányában is bizonyos részeket, szövegeket betű szerint is el lehet fogadni. És ha csak egy helyen is Isten szájába adja a próféta, hogy “égő áldozatotokban kedvem nem telik”, akkor ezt is el kell fogadnom bibliai igazságnak. Az ellentétes szövegeket azonban nem, még akkor sem, ha azokból szám szerint több van jelen. Aki a Biblia szószerinti, fundamentalista magyarázatához tartja magát, annak áthidalhatatlan nehézségeket okozhatnak azok a részek, ahol igazolva látja “az ártatlanok lemészárlását a háborúban, rabszolgák tartását, boszorkányok égetését, antiszemitizmust és más világosan kegyetlen, erőszakos és immorális tettet”.

A hermeneutikus princípium használatát és hasznosságát igazolja az a teológiai alaptétel, miszerint az írásnak mindazon magyarázata helytelen, amely Isten jóságának és irgalmának racionális értelmezésével ellentétes.

Összegezve tehát azt mondhatjuk, hogy a növényevő életmód a kereszténység alapgondolatával nincs ellentétben, sőt lényegéből ered. Sajnálatunkat fejezzük ki az elmúlt 2000 év részünkről tanúsított közömbösségéért, vagy éppen ellenséges magatartásáért. Azt hiszem nem túlzás, ha így fogalmazzuk meg programunkat: vegetariánusok vagyunk nem “annak ellenére, hogy”, hanem sokkal inkább “azért mert” keresztények is vagyunk.
Betét

John Davidson, aki monumentális, több mint 1000 oldalas munkájában, a The Gospel of Jesus. In Search of His Original Teachings, összegyűjti és elemzi a számára elérhető összes irodalmat. Ezek közé tartoznak a Holt Tengernél talált tekercsek és a Nag Hammadi kódexek is.

Az étkezést illetőleg Jézus személyéről csak közvetett formában értesülhetünk. Elsősorban következtetéssel, hogy az evangéliumokból ismert Jézus, csakis szeretetteljes, megbocsátó és könyörületes lehetett. Davidson helyesen mutat rá, hogy az a Jézus, aki a farizeusok életének kettősségét gyakran ostorozta, nem fog saját maga ugyanabba a hibába esni, mint ők. Egyszerűen lehetetlen elképzelnünk Jézust, mint vadászt, vagy egy vágóhídon dolgozva.

Davidson rámutat arra is, hogy Philo, Josephus és Szent Jeromos tanúsága nyomán tudjuk, hogy még több hasonló ezoterikus keresztény csoport létezett, mint pl. a palesztin esszénusok, vagy a nazarénusok. Közös jellemzőjük, hogy mindegyik csoport növényevő volt. S mivel ők közvetlen “leszármazottai” voltak Jézus tanítványainak Palesztinában és környékén, valószínűleg jobban tükrözték Jézus tanítását, mint a Szent Pál által formált közösségek.

Szent Péterről főleg a Kelemeni Beszédekben (Clementine Homilies VII: III) és a Kelemeni Felismerésekben (Clementine Recognitions VII: VI) olvashatjuk, hogy életmódja egyszerű, és hogy vegetariánus ételeken él. Jakabról “az úr testvéréről”, akit meg kell különböztetnünk Jakab apostoltól, azt mondja Hegesippus, hogy az apostolokkal közreműködve részt vett az egyház vezetésében. “Születésétől kezdve szent volt, bort nem ivott, sem bármiféle szeszes italt, sem húst nem evett”.

Alexandriai Kelemen szerint Máté “magokat, mogyorót és zöldséget evett hús nélkül” (Instructor II:1).  Szent Tamás apostolról a Tamás cselekedetei-ben olvashatjuk, hogy “csak kenyeret evett” vagy “kenyeret sóval”. A Kelemeni homiliákból pedig megtudjuk, hogy János apostol nem csak hogy növényevő volt, de arra is nagyon ügyelt, hogy saját keresetéből éljen és saját maga vásárolja meg az ennivalóját (Clementine Homilies XII: I-II, XII: XII-XIII), amely nagyon is összhangban van Szent Pál instrukciójával (2Tesz. 3,6-12.).

Davidson rámutat arra a tényre, hogy valójában Szent Pál volt a felelős a kereszténység első megosztásáért és pedig az által, hogy eltávolodott a vegetariánus életmódtól. Nem föltétlen maga az apostol személyesen, hanem az az engedménye, hogy a pogányságból áttérőknek annál könnyebb, minél kevesebb akadályt kell áthidalniuk a keresztség felvétele előtt.

Jegyzetek:

(1) Lásd Kagylókürt 23. szám, 33-35. old.

Dr. Deák István
Görög katolikus lelkész, Toronto

2001/29.