Bevezetés az óind filozófiába

A humán gondolkodás egyik tetőpontja a filozófia. Az emberi értelem nagy kísérlete ez az önismeret és a világismeret terén, a célkeresés, a világlátás, az ember helyének megfogalmazása során. Feladata az emberi jelenség, anyag és szellem viszonyának vizsgálata, pragmatikus haszna: út a teljesség felé. Tárgya Platónnál az igaz, a jó és a szép, illetve Kantnál a tudás, a remény és a cselekvés, középpontjában az emberrel. A filozófia szó szerint a „bölcsesség szeretete” – de ahány bölcselő, annyi vélemény. Platón szerint a filozófia ars moriendi, a meghalás művészete, Nietzsche pedig a szamárhoz hasonlítja a filozófust, aki se letenni, se hordozni nem bírja terheit…


A ma emberétől ugyan meglehetősen távolinak tűnik a tudományok tudománya, ám elméleti szépsége és gyakorlati szükségessége aligha tagadható. A nyugat sokszor nincs kellő tekintettel a filozófia fontosságára, a filozófusok leginkább a szabad spekuláció útját követik. A modern nyugati filozófia gyakorlati haszna szinte megfoghatatlan s alig-alig foglalkozik az emberiség végső sorsával, ezért itt a filozófia hosszú ideje ellenpólusa a teológiának. Ezzel szemben Keleten a filozófia nem feltétlenül extravagánsan spekulatív, és a teológia sem feltétlenül dogmatikus és tekintélyelvű.

Most induló sorozatukban Kelet nagy filozófiai rendszerei közül az indiai gondolkodás iskoláit mutatjuk be. A Kelet bölcsességét általában mindenki nagyra becsüli, a világ mégis alig-alig ismeri az ind filozófia eredményeit. Annyi bizonyos, hogy szövevényes, bonyolult, igen magasan fejlett és ősi eszmerendszerről van szó, jóllehet a filozófiatörténetben általában csak a görögségig nyúlnak vissza. Ennek kirívó magyarázatát adta Frank Thilly professzor: „Az egyetemes filozófiatörténetnek minden nép filozófiáját fel kéne ölelnie, csakhogy nem mindegyik nép produkált igazi gondolati rendszert, és csak néhány nemzet spekulációiról mondható, hogy történelmük van. A keleti népek – hinduk, egyiptomiak, kínaiak – elméletei is jobbára mitológiai és etikai tanok, nem pedig konkrét gondolati rendszerek: költészet és hitbuzgalom szövi át ezeket.” (1)

Ezzel szemben Schopenhauer az indiaiakat a legnemesebb és legősibb népnek tartotta, bölcsességüket és vallásukat az emberi faj eredeti bölcsességének. (PP.II.§115.) Az óind kinyilatkoztatás, a Védák szellemi világosságát annak tulajdonította, hogy a hajdankor bölcsei közelebb álltak az eredethez, s tisztábban és teljesebben fogták fel a dolgok lényegét, mint a modern kor embere.

S ha a nyugati kultúra – vitathatatlanul – a hellén civilizációban gyökerezik, érdemes megvizsgálni azokat a kultúrákat is, amelyekkel a görögöknek volt eleven szellemi kapcsolata. Így talán a filozófia a meghalás művészete helyett az élet művészete lesz, s az ember sem marad szamár, hanem a lét felelősségét felvállaló s a tökéletes szeretet eszméjéért lelkesedő, gazdag személyiséggé válik.

Elsőként az óind filozófia általános vonásait és egyedi sajátságait igyekszünk felsorakoztatni, majd pedig – a továbbiakban – az egyes orthodox és heterodox iskolákat vesszük sorra. Indiában a filozófiát darsan-nak nevezik, ami a szanszkrt drs (lát, néz, szemlél) igegyökből ered. Így a filozófia az igazság látása, nézet, világszemlélet, amely tapasztaláson alapszik. Az igazság megtapasztalása, fölismerése a szabadság záloga, míg ennek hiánya rabságot eredményez.

Az óind filozófia egyik fő sajátsága a komplexitás és a szintézis igénye: a bölcselet témáit – metafizika, etika, logika, pszichológia, episztemológia stb. – nem elkülönülten nézik, s egy-egy adott problémát minden szemszögből megvizsgálnak. Az értekezések sokszor vitairatok, a filozófus a feltételezett ellenvéleményeket is felsorakoztatva, ezekkel vitázva, párbeszédben fejti ki saját nézetét. A komplexitáshoz tartozik még az iskolák sokfélesége is: a hat orthodox hindu darsana mellett négy fő buddhista iskola, két dzsainista ág, valamint a materializmus társul, melyek maguk is több kisebb-nagyobb irányzatra oszlanak. További jellemző a kronológia iránti csekély affinitás – Indiának Hérodotosza sem volt, nemhogy tárgyszerű filozófiatörténetet írtak volna. Ehhez társul a szerzők alázata, így a tanokról sokkal több ismeret maradt fenn, mint a tanok művelőiről. Ugyanakkor a klasszikus filozófiák mindegyikének megvan a maga atyamestere, kiknek nevéhez már-már mitikus legendák is kapcsolódnak. Emiatt a korszakolás sem könnyű.

A darsanák nem egyszerre keletkeztek, párhuzamosan éltek és élnek egymás mellett, mind a mai napig. Fejlődésük nem kirekesztőleges, hanem egymásra ható, kölcsönös vitában formálódtak, s napjainkban is keletkeznek újabb véda-szellemű művek. Az egyes tanok időbeli fejlődése általában nem jelent meghaladást, csak egységesebb, koherensebb állapot áll elő.

A hindu bölcselet általános vonása továbbá a spiritualitás, a lelkiek előtérbe helyezése. Szinte az összes – orthodox és heterodox – rendszer idealista, a szellem elsődlegességében hisz, kivéve a Csárvaka-féle materializmust. Ehhez az idealizmushoz introspektív jelleg társul, vagyis a valóságot belső úton igyekeznek megközelíteni, szemben a nyugati külső orientáltsággal. Nem az anyagi jólétet tekintik a végső igazsághoz vezető útnak. Az ész racionalitásához a szív intuitív hajlama, egy nyitottabb, érzékenyebb, magasabb tudatállapot társul, amit legalább olyan fontosnak tekintenek az igazság felismerésében, mint az ésszerűséget. Külön kihangsúlyozandó a tekintély tisztelete, amely nem szolgalelkűség, hanem a hiteles tan és a hiteles példa követése. Az autoritás helyesen értelmezett követése segít a gyakorlati megvalósításban, amit elválaszthatatlannak tekintenek az elvi fölismerésektől. Az óind filozófiák mindegyike olyan igazságot keres, ami fölszabadít, ami megélhető, vagyis Indiában praktikus életszükséglet a filozófia: hogyan lesz az élet jobb? Éppen ezért vitatható az a vád, miszerint a karma visszahatásrendszerében és a lélekvándorlás „fatalizmusában” hívő hindu bölcselet pesszimista volna. A karma amúgy sem fátumszerű determinizmus, hanem lehetőség a szabad akarat, a tettek, törekvések kiélésére, az újjászületés pedig újabb esély a tökéletesedésre.

A darsanák valóban pesszimisták a tudatlan, anyagias élettel kapcsolatban – s ebben az értelemben a világi létet rabságnak tekintik –, de fölöttébb optimisták a megoldás lehetőségével, a lelki célokkal, az üdvösséggel kapcsolatban. Az egyoldalú optimizmus amúgy is immorálisabbnak tűnik a pesszimizmusnál, mert az utóbbi figyelmeztet az élet veszélyeire, míg az előbbi könnyen hamis biztonságba ringatja az embert. A darsanák végkicsengése nem tekinthető pesszimistának, India idealizmusa az örök morális rend igenlése, a remény szárnyalása. Ezért a világot morális szintnek, tudatsíknak is tekintik, ahol mindenki azt kapja, amit megérdemel. Ez a szemlélet a reinkarnáció törvényében kristályosodik ki, amely valójában az eredeti védai világrend (rta) továbbgyűrűzése a következmény törvényszerű bekövetkezésében (apúrva), az eseményeket láthatatlanul befolyásoló morális erő működésében (adrsta) és a morális értékeket, a tettek áldását és ódiumát őrző karma-törvényben.

Az óind filozófia alapja a kinyilatkoztatott Véda-bölcselet, jóllehet nem mindegyik iskola fogadja el a Védák tekintélyét. Éppen ennek alapján különböztetik meg az orthodox (ásztika) iskolákat, melyek az »ex nihilo nihil fit« (semmiből nem lesz semmi) elvből indulnak ki és az üdvösség a céljuk, valamint az ezzel szemben álló heterodox (násztika) iskolákat.

Darsanák – világnézeti rendszerek

1. Ásztika (orthodox, igenlő) iskolák (aszti = van) elismerik a Védák tekintélyét
1.1. Közvetlen Véda-alapú iskolák (mímámsza, vizsgálódás)
1.1.1. Púrva-mímámsza (a védarítusok értelmezése, karma-kanda)
1.1.2. Uttara-mímámsza vagy Védánta (a Védák csúcsa, dialektika)
1.2. Áttételes Véda-tisztelő iskolák
1.2.1. Önálló rendszerek
1.2.1.1. Szánkhja – analitika
1.2.1.2. Jóga – misztika
1.2.1.3. Njája – logika
1.2.1.4. Vaisésika – pozitív tudományok
1.2.2. Mellékes rendszerek
1.2.2.1. Grammatikus iskola
1.2.2.2. Medikus iskola

2. Násztika (heterodox, nemleges) iskolák (na aszti = nincs) nem ismerik el a Védákat
2.1. Hindu vallásúak
2.1.1. Lókájata – materializmus
2.2. Nem hindu vallásúak
2.2.1. Buddhizmus – ksatrija reform a bráhmanizmussal szemben
2.2.2. Dzsainizmus – vaisja vallásreform

Sorozatunkban elsősorban a klasszikus indiai filozófiai rendszerekkel (kiemelt szedés) foglalkozunk, de lehetőség szerint a többi tan sajátságaira is kitérünk. A hat fő iskola sajátságos párokba rendeződik. A njája (logika) és a vaisésika (megkülöböztetés) realista iskolák. A vaisésika anyagelvű, pozitív tudomány, az óind atomelmélet. A njája (logika) továbbfejleszti a logikai rendszert és az érveléstechnikát, ezért a precíz érvelés tudományaként (pramána-sásztra) is ismeretes. A két iskola későbbi eklektikus összeolvadása a formális és szemantikai logika táptalaja lett. A szánkhja (számbavétel) és a jóga (misztika) is kiegészíti egymást. A szánkhja alapkategóriái – a logika módszertanához hasonlóan – szinte általánosan elterjedtek a többi iskolában is. A szánkhja alapfeladata az anyag-lélek különbség vizsgálata, amihez a jóga hozzáadja az Abszolút Személyt. A jóga sajátsága az önfegyelmezett életmód és a meditáció gyakorlatsora (szádhana), ami szintén általánossá vált Indiában.

A szorosan vett védai iskolák a két vizsgálódás: a púrva-mímámsza vagy kezdeti vizsgálódás és az uttara-mímámsza vagy felsőbb, magasabb vizsgálódás, más néven védánta. Az előbbi a védai rítus értelmezése a rituális tettek (karma) és az általános rend, erkölcs, vallás (dharma) alapján. Ezért nevezik ezt az iskolát a szövegértelmezés tudományának (vákja-sásztra). A púrva-mímámsza a Védák rituális (karma-kánda) részével foglalkozik, szorosabban a szanhitá és bráhmana irodalommal. Az uttara-mímámsza vagy védánta a rítus értelmezése helyett a tannal, a filozófiával foglalkozik, a rituális tettek (karma) helyett a bölcseletet, tudást és az ezzel járó lemondást tekinti üdvözítőnek. Szorosabban kapcsolódik a Védák elméleti részeihez (gjána-kánda), az Upanisadokhoz. A Védánta a véda bölcselet csúcsa, melynek jelentősége messze túlnő az egyéb iskolákén. Megemlítendő, hogy ide tartozik az az iskola is, amely a védabölcselet harmadik témakörét – a rítus (karma) és a tudás (gjána) mellett – az odaadást és áhítatot (bhakti) taglalja.

E filozófiai tagozódás mellett még a vallási hovatartozást is figyelembe kell venni (Visnu-hívő, Siva-követő, sákta, monista, dualista, monotheista, politheista stb), s máris előttünk áll az indiai filozófia roppant bonyolultságú rendszere, a maga tengernyi irányzatával.

A darsanák külső struktúrája mellett az egyes iskolák belső rendszere is bonyolult. Szövevényes terminológiát használnak, s a fogalmi definíciókkal szinte egyáltalán nem foglalkoznak, mert azokat eleve ismertnek tekintik, lévén a meghatározásokat a szájhagyomány őrzi és a guru adja tovább tanítványainak. Sokrétű utalási rendszerben hivatkoznak más filozófiai iskolákra, melyek a terminus technicusokat más értelemben használják. Mindemellett a mesterek igen magas követelményeket támasztottak a növendékekkel szemben az akarat, rátermettség, morális erő és az elméleti tan életmódszerű megvalósítása terén.

Jegyzetek:

(1) Prof. Frank Thilly: History of philosophy. Cornell University, New York, 1914. 3.o.

2001/29.