Úttalan utakon – Dardzsiling

Tikkasztó ősz a bengáli alföldön: Calcutta vasárnapi csöndje ölel körül bennünket. A város közepén kis kövezett víztározó, néhány ember pihen, egy család biciklin érkezik, mi is itt várakozunk a következő megpróbáltatásra: vonatra kell szállnunk. Indiában  a felszállás legalább olyan körülményes, mint a leszállás, minden lépésért meg kell küzdeni. Az idilli csöndből vissza a városi forgatagba: keleti hangulatú, rozzant buszunk száguld át a Hoogly-folyó hídján. A parton bráhmanák mondják fohászaikat, odébb asszonyok mosnak, mi pedig a hatalmas pályaudvar emberfaló torkába veszünk.


Elült a zsivajgás, megleltük helyeinket, s lassan, alig félórás késéssel kigördül a vonat a városból, ki az alkonyodó vidékre, észak felé. Dardzsilingbe visz utunk, ahová szinte minden magyart húz a szíve. Várakozással próbálunk pihenni az éjszakai vonatúton, s reggeltájt érünk arra a csomópontra, ahonnan a játékvasút visz tovább. Dardzsilingbe kétféleképpen lehet eljutni, közúton és vasúton. Mi a vasutat választottuk, a játékvasutat az angolok felejtették itt, s azóta nem is sok javítás történt a vonalon. Persze az állomáson senki sem tudja, hogy aznap indul-e a járat, vagy ha indul, hol lehet jegyet venni rá? Végre sikerül minden akadályt legyőzni, s kettőnknek másfél állóhelyet szereznünk az egyik vagonban. Nyakunkban a fényképezőgép, lábunk alatt a csomagunk, tarkónkon a tömeg lehelete, de nagyon szívélyesek, ha idegent látnak. Innen már csak hetven kilométer az út, amit a vonat röpke 9-11 óra alatt tesz meg – ha megteszi. Kétezer méter a szintkülönbség s gyakran önmaga alá forduló kanyarokkal tarkított a pálya. De így sokkal romantikusabb, mint a szintén angol maradvány terepjárón, nem?

Végre kipöfékel a kis gőzös, s alig negyedóra múltán megállunk vizet vételezni. A vasút mellett egyik-másik kalyiba szó szerint karnyújtásnyira van, s a falusi legények gyakran versenyt futnak vonatunkkal. Hamarosan üzemzavar adódik a mozdonyon, amit a masiniszta néhány madzag és egy fóliaszatyor segítségével ügyesen megold. Hamarosan a kalauz felveszi az ebédrendelést: félúton, mikor majdan megállunk, ki kér vegetárius étkeket? De erre már nem került sor, mert a meredek sziklafalak között kanyargó szerelvény egyszer csak a szokásosnál is nagyobb csikorgással megáll: kisiklott a mozdony! Ez az utazó közönségnek láthatóan örömére szolgál: szaladnak fényképezkedni, mindenki elégedett és türelmes, csak mi vágunk fancsali képet – mi szeretnénk időben célhoz érni. Merészen elhatározzuk, hogy buszra szállunk – s hamarosan jött is egy busz, ami nem vett fel bennünket, majd a másik, ami felvett, de borsos árat szerettek volna. Az utastársak figyelmeztettek, nehogy ráfizessünk. A busz észvesztő sebességgel kanyarog a szerpentinen, s igen figyelmesek a sofőrök egymás iránt: mindig a fölfelé menőnek van elsőbbsége. A szűk ülések az apró termetű indiaiakhoz vannak méretezve, de a zsúfoltság miatt amúgy sem férnénk kényelmesen. Igen, egy népes országban meg kell tanulni szorosabban együtt élni, együttműködni. Egzotikus falvak sorakoznak a lejtőn, míg az egyik kanyarnál óriási csörömpölés a busz faránál: kiesett a hátsó híd. Mint süllyedt bárkáról kikászálódunk a megfeneklett buszból, s gondolkodunk, valóban el kell-e jutnunk Dardzsilingbe? De már csak néhány kilométer a város határa, nekivágunk hát gyalog. Kristálytiszta a levegő, még a lemenő nap sugarai is parázslóak, viszont az árnyékban már hűvös van: több mint kétezer métert emelkedtünk.

Megfáradt utunk egy lámaista kolostorba vezet, ahol a másnapi nagy táncünnepségre készülődnek, minket is meghívnak. Szívélyesen fogadnak s a rend dzsipjével elvisznek egy belvárosi szállóhoz. Gyors elhelyezkedés után belevetjük magunkat a lámpafényes forgatagba, de a hűvös hegyi vidéken az élet hamarabb véget ér, mint a forró városokban. Másnap másik szállót keresünk s egy kísértet-fogadóban kötünk ki, ahol nemcsak vendég nincs, de recepció sem, ellenben az ajtót többször ránk zárták, hol kívülről, hol belülről. Mindettől függetlenül, vagy talán éppen ezért varázsos a hangulat. Mindenki látja, hogy idegenek vagyunk, s mikor megtudják, hogy magyarföldről jöttünk, szinte mindenki mondja, igen, itt van valaki magyar…

A város az angolok nyári rezidenciája volt, fantasztikusan tagolt hegyvidéki település, ezernyi sikátorral, hamisítatlan magaslati hangulattal. Másnap felkeressük kolostorunkat, egész napos program keretében lejtik rituális táncaikat a szerzetesek. Dél tájban a szünetet kihasználva bolyongunk a több emeletes, hatalmas kolostorban, olyan imatermekbe is belesve, ahová talán nem volna szabad belépnünk. Az egyik folyosón már-már csukódik egy ajtó, de még beférünk: szerencsénkre. Hívatlanul is mi lettünk Magyarország képviselői a fogadáson, ahol mindenféle náció képviseltetve volt. Az asztalnál roskadásig rakott tálak: rizsek, saláták, mártások, főzelékfélék és húsételek. “Abból nem kérünk, vegetáriusok vagyunk! – mondom, mire szinte sértődötten biztosítanak bennünket, hogy semmiféle erőszakkal járó táplálék nem került felszolgálásra, a fogadás szigorúan vegetárius. Délután folytatódik a táncünnepség, a zenészek méltóságteljes vonulással foglalják el helyeiket, megszólalnak a torokhangú énekesek, a gigantikus kürtök és dobok. Termékenység-táncot is lejtenek a táncosok, de a legnagyobb sivalkodás a hulladémonok táncát fogadja. A színpompás kosztümök éles ellenpólusai az egyszerű vöröses szerzetesi öltözéknek. Ahogy hátrafordulok, érdekes látványra leszek figyelmes: szerzetesek egy kisebb csoportja elkülönítve egy ketrecből nézi a mulatságot. Ott ül a kolostor “kis Buddhája”, mellette a főlámák és egy öltönyös jenki, a rá jellemző nyegle tartással és sötét napszemüveggel. Vajon miért épp ő került ilyen közel a tűzhöz?

Másnap reggel megszemléljük a Kanchendzönga 8597 méter magas csúcsát – fantasztikus távlat s már a távoli látvány is fölemeli az ember tudatát. A lejtős hegyoldali sétány tovább vezet egy menekültfaluhoz: tibetiek élnek s dolgoznak itt. Szőnyegszövés, papírkészítés, fonás-szövés, rézművesség és megannyi kézműves tevékenység. Mintha egy más országba értünk volna, jóllehet csak néhány száz méterrel sétáltunk odébb. Útban visszafelé a bazár egyik kioszkjában veszünk gyertyát a menetrendszerű esti áramkimaradás ellen, s ekkor tudjuk meg, hogy az ilyen holmit errefelé holdpálcikának nevezik, ami talán az este világító égitest és a finom illatú füstölőpálcika keresztezéséből született. Tovább sétálunk végre a célállomásunk felé, Kőrösi Csoma Sándor síremlékéhez. Szépen ápolt kert az észak felé vivő út mentén, a sírok a smaragd teaültetvényekre néznek, meg a messzi távolba… A nagy magyar síremléke állami emlékmű, körötte fekete vaskorlát, mögötte a falon a megemlékező táblák, köztük a mesteremé is…

Aztán utunk a környék egyetlen Visnu-templomába vezet, a piac melleti városrészben. Hátha azért ér ennyi bonyodalom bennünket, mert nem ide, a jóságosokat oltalmazó Isten templomába látogattunk el először? Sebaj, másnapra már megváltottuk jegyünket Kathmandu felé, s mivel így talán már az isteni áldás is rajta van látogatásunkon bizonyára semmi bonyodalom nem lesz. De hát ember tervez, Isten végez. Alig indult el buszunk, az első kilométerek után máris defektet kapott. A pótjáratra órákig kellett várni, de mire az alföldre értünk volna, kiderült, hogy politikai demonstráció miatt egy kidöntött óriásfával eltorlaszolták az utat, ráadásul sztrájk is volt, s kimaradt az a járat, amivel tovább kellett volna jutnunk. Igaz, a Kathmandu felé vivő utunknak még csak az elején jártunk…

Erdei Levente

2001/29.