Hunok, magyarok és az óind civilizáció

A Kagylókürt archívumában érdekes leletre bukkantunk. A lap alapítója, Abhay Narayan több alkalommal is járt a Távol-Keleten, megfordult Japánban, a Fülöp-szigeteken, Kínában, Malajziában, Nepálban és több alkalommal Indiában. Belefogott az óind és az ősi magyar kultúra párhuzamainak felkutatásába, s előadásokat is tartott e témában Chicagoban és Sydneyben és Torontoban az ottani magyar kolóniákban. Ezek jegyzetanyagát tárjuk az olvasó elé, bár sajnálatos módon a cikkben is említett Kőrösi Csoma Sándorhoz hasonlóan az alapítónak sem nyílt alkalma végigvinni kutatási elképzeléseit.

Hunok, magyarok és a védikus civilizáció

Hunor és Magor regéje évszázadokon át tanította őseinket a hunok és magyarok testvéri voltára, valamint arra, hogyan vándoroltak el eleink a közös ázsiai őshazából. Hiteles történészek feljegyzései, mondáink, hagyományaink, valamint hazai és külföldi tudósok serege állította és állítja, hogy a magyar hun eredetű nép. Hazai írók, mint I. Béla névtelen jegyzője vagy Thuróczi János, Bonfinius Antal és Corvin Mátyás más kortársai szerint a magyarok a hunoktól származnak. Kézai és egyéb krónikák Árpád honfoglalását úgy írják le, mint a magyarok második bejövetelét. Habár Anonymus ezt nem mondja, félreérthetetlenül utal rá, amikor leírja, hogy Álmos Attila örökségét átvenni indult az új haza felé. Örökségi jogról beszél a Zágrábi és a Váradi krónika is.

Az Attilánál követségben járó Priszkosz rhétor nyomán már a VI. században egymástól függetlenül két szerző, a görög Prokopisz és a gót-római Jordanes is részletesen megemlékeznek a hunokról. Itt is azt olvassuk, hogy a hun nevezetű népnek csak egy része hagyta el Szkítiát és költözött Nyugatra, ezeknek lett a királya később Attila. Ugyanakkor még Attila életében megemlékezik Priszkosz a hunok előbbi hazájában maradt népekről, az onogurokról. „Ha tehát az onogurok még Attila életében is Szkítiában maradt hunoknak számítanak, akkor a magyar krónika hun történetének magja történelmi valóság kell, hogy legyen.” (Dümmerth Dezső).

Ebben a hun rokonságban hittünk, ebben éltünk mindaddig, mígnem némely XVIII. századi tudós komoly kísérletet nem tett hagyományaink megcáfolására. Azóta is folyik a vita, s ma már nemcsak finn és török, hanem sok-sok egyéb eredet-elmélet is létezik.

Ilyen alkalmakkor óhatatlanul felvetődik a kérdés: okos dolog-e elrugaszkodni hagyományainktól, a nemzet emlékezetétől? Milyen jogon állíthatjuk, hogy mondáink, regéink és hagyományaink egytől egyig tévesek? Sajnos sokan úgy vélik, ami monda, az nem lehet tudományos. Dümmerth Dezső szavaival: „Ma világszerte vannak, akik úgy vélik, hogy tudományos vizsgálat csak az lehet, mely előre kész programmal, tudatosan szembehelyezkedik mindenféle hagyománnyal, és azt cáfolni igyekszik. Eszerint már a puszta indok nélküli tagadás is tudományosnak, felvilágosultnak számít, mert hiszen e felfogás szerint – semmi, ami monda és legenda köntösben jelentkezik, eleve nem lehet igaz.” (Az Árpádok nyomában, Bp. 1977)

A politikai érdekek mellett ez a felfogás indokolta, hogy az utóbbi kétszáz évben akadémikus tatárjárás pusztította hagyományainkat. Ne hagyjuk hát figyelmen kívül hagyományainkat!

Tanulmányomban a hun-magyar rokonságról tanúskodó mondáinkat, hagyományainkat veszem alapul. Kutatási területem az óind vagy úgynevezett védikus civilizáció.Ősi indiai könyveket tanulmányozva nyomon követtem a hunok, pontosabban az ephtaliták vagy fehér hunok és egy águk, a magák vagy magarok történelmét.

Vallás és civilizáció

Ma már tudjuk, hogy egy nép múltjának kutatásában nem elegendő a csupán nyelvészeti összehasonlítás. Úgy vélem, hogy a mindenkori uralkodó vallás és civilizáció az, ami legjellegzetesebben rányomja bélyegét egy népre. Például a kereszténység felvétele óta számtalan latin szó épült be nyelvünkbe: templom, oltár, kereszt, szent stb. S mivel a jelek arra mutatnak, hogy a magyar őshaza a mai Nyugat-Kína, Dél-Szovjetunió, illetve Kelet-Afganisztán területén létezett – hol kisebbedett, hol nagyobbodott –, ezért eleink több mint valószínű, hogy az óind védikus vallás és kultúra hatása alatt éltek. Figyelemre méltó, milyen sok helyütt írnak a Védák a hunokról.

A védikus civilizáció egyedülálló irodalma, a Védák svéta huna-ként, olykor pedig szita (szittya?) hunaként ír a hunokról. Svéta fehéret jelent. Említés történik a hára hunokról is; hala vagy hára vöröset, míg a török qára szó feketét jelent. Így megállapíthatjuk, hogy a hunoknak két fő csoportja létezett, a fehér és a színes.

Először is a Rámájanáról kell szólnom, mert ez a híres eposz közli a két királyfi és a csodaszarvas történetét; hihetetlen, mennyi hasonlósággal. Varáhamihira Brhat-szamhitája az asztrológiáról, a különféle bolygók, üstökösök stb. hatásáról tanít. A 14. fejezetben azt írja, hogy a hunok (az akkori) Észak-Indiában éltek. A 16. fejezet arról tesz említést, hogy a svéta vagy fehér hunok népét leginkább a Kétu nevű bolygó befolyásolja, s akkor éri nagy szerencsétlenség őket, ha valamely üstökös farkát meteorcsapat keresztezi.

A Mahábhárata, a világ leghosszabb és legősibb eposza szintén sok értékes információval szolgál a hunokról. Mítikus eredetet tulajdonít nekik, azt állítván, hogy a hunok magától az isteni Nandini vagy Szurabhi tehéntől erednek. E mű szerint a hunok Észak-Nyugat Indiában éltek, s királyuk megjelent a híres rádzsaszúja ünnepségen, hogy értékes ajándékokkal halmozza el barátját, a császárrá kikiáltott Judhisthirát (Szabhá Parva, 51. fej. 24. verse). A Matszja-, Váju-, Brahmánda- és Bhagavata-puránák szerint tizenegy hun király háromszáz éven át uralta Indiát.

Ayingar indiai ókorkutató elmélete szerint a Védák először uttara- azaz északi-kurukként írnak a hunokról. Szerinte a hunok a Taklamakan sivatag észak-nyugati határán éltek, ezt a részt hívják a Védák Uttarakurunak.

A Manu-szamhita, a Védák híres törvénykönyve (X.43.44.) írja, hogy a hunok – a kámbódzsa, török és egyéb törzsek mellett – a védikus civilizáció szerves részét képezték, ám később távoztak Indiából.

A Védák értelmező szótárában a következő információt találtam a magákról vagy magarokról: észak-indiai harcos nép, kiknek papjai a napot imádták.

A védikus civilizáció

Az ilyen és ehhez hasonló információk azt sugallják, hogy a hunok a történelem előtti korokban India uralkodó rétegét képezték. A Védákban többször is közölt Parasurám történet (isteni inkarnáció, aki egymagában hadat üzent az uralkodó rétegnek, s kiűzte őket Indiából) és egyéb, például numizmatikai bizonyítékok alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a hunok, mint az óind birodalom uralkodó rétege, szerves részét képezték a védikus civilizációnak, ám később az északi határvidékre vándoroltak, s csak jóval később, a Krisztus utáni V. században (455-ben) vonultak vissza délre, az akkori India szívébe. Először vereséget szenvedtek Szkandagupta császártól, de 465-ben bevették Pátaliputrát, s (újra) megalapították indiai birodalmukat, amely egészen 542-ig, Mihirakula, India Attilájának haláláig virágzott. Ezek után az ephtaliták fokozatosan beleolvadtak a kései óind társadalomba.

Ayingar szerint tehát a Mahábhárata, a Puránák és az Aitaréja-bráhmana uttara-kurukként ír a transzhimalájai hunokról, s több mint valószínű, hogy ez a megjelölés ugyanazt a népet jelöli, mint a kínai történetírók hszuingnu-jai, vagy a geográfus Orosziusz huni-jai.

Értékes, a hunokra vonatkozó feljegyzéseket találtam még különféle oszlopok és templomok felirataiban. Időszűke miatt ezekre most nem térhetek ki.

Ezek után lássuk, milyen egyéb nyomok mutatják a hunok-magyarok indiai múltját, illetőleg védikus kultúra-eredetüket. Evégett megpróbáltam párhuzamot vonni a magyar és szanszkrit nyelv, valamint a magyar nép és a védikus civilizáció hitvilága, hagyományai, szokásai, népművészete és zenéje között. Kezdjük hát a nyelvészettel:

Egyik kutatónk, Nemesdedinai Zsuffa Sándor írja A magyar nyelv nyelvrokonságai című művében (1942. Budapest): „Az ismert nyelvek közül a védikus szanszkrit a világ egyik legfejlettebb nyelve, mely filozófiai munkák megírására a legalkalmasabb, ugyanis ebben a nyelvben a legbonyolultabb bölcseleti meghatározásokra, igazságokra, tételekre, sőt egész összefoglalásokra is egy-egy kifejezést lehet találni. Csodálatos, hogy a magyar nyelv a szanszkrit nyelvvel is őseredeti kapcsolatot árul el. Ez a kapcsolat igen ősi, talán a Rig Védában megörökített történelmi események idejéből származik, mert azok a fogalmak, amelyeket mi szanszkrit szavakkal egyező magyar szavakkal fejezünk ki, igen ősi időkre mutatnak. A szanszkrit és a magyar nyelv közötti ősi kapcsolat nem csalóka látszat, hanem valóság, mert azt nemcsak a néhány azonos hangzó (cs, gy, ty, ly), vagy azonos hangzású és kiejtésű szó, hanem főleg a szerkezeti egyezés bizonyítja.”

Kőrösi Csoma Sándor

A tibeti szótár előszavában ekképpen ír híres tudósunk, Kőrösi Csoma Sándor, akiről sokáig azt hitték, téves nyomon járt, amikor őseinket az ujguroknál akarta keresni, s csak most kezdi igazolni őt a tudósvilág: „Saját nemzetének pedig a szerző büszkeséggel jelentheti, hogy a szanszkrit tanulmányozása sokkal hasznosabb a magyarokra, mint bármely más európai nemzetre nézve. A magyarok dús forrást fognak találni tanulmányozásában, szem előtt tartván nemzeti eredetük, szokásaik, viseletük és nyelvük szempontjait, mégpedig azért, mivel a szanszkrit nyelv alkotása (más indiai nyelvekkel egyetemben) nagyon párhuzamos a magyaréval, mely különben eltér a nyugati Európa nyelveitől. E párhuzamosságnak feltűnő bizonyságul álljon a következő példa: A magyarban előragok helyett mindig utóragokat találunk, kivéve a személyes névmások esetét; és az igegyökből segédige nélkül, s csupán egy szótag egyszerű hozzáadásával többféle igealakokat formálhatunk: tudniillik cselekvő, szenvedő, óhajtó, visszaható formákat. Így van ez úgy a magyarban, mint a szanszkritban, s nincs szükség sem itt, sem ott a segítő igékre az összetett múlt vagy jövő idők formálásában, ahogy az okvetlenül megkívántatik az európai nyelvekben.”

Így szól Kőrösi Csoma a szanszkrit és magyar nyelv hasonlóságairól. Én még megemlítem a szanszkrit és a magyar kicsinyítőképzők teljes azonosságát. A szanszkrit nyelv a „ka” és a „dzsí” kicsinyítőképzőt használja (prabhudzsí – uracska, értsd kedves uram; mátádzsí azaz anyácska), míg népies változatban a „ko” képzőt. Ezek megfelelője mind megtalálható a magyar nyelvben is: napocska, fiúcska, leányka stb., illetve Fercsi, Karcsi, bácsi, öcsi etc., valamint Lackó, Ferkó, pejkó stb.

Az úttörő Kőrösi után több magyar kutató foglalkozott a szanszkrit és magyar nyelv összehasonlításával. Dr. Tóth Jenő indiai tanulmányai ideje alatt például vagy 1300 olyan szót gyûjtött, amelyek a magyar nyelv törzsi, családi, földrajzi s egyéb vonatkozású szókészletével mutatnak szoros kapcsolatot.

A Duka Tivadar által kiadott Kőrösi Csoma életrajz függeléke mint Csoma Sándor eredeti gyűjtését közli azt a körülbelül 250 szanszkrit szót, melyeket a magyarral egyeztethetőnek tartott. Az ehhez írt jegyzetekben olvashatunk a Kőrösi által kiemelt, Indiában szereplő, magyarral egyező családnevekről: Bala, Buda, Bodala, Barta, Bálya, Bod, Bede, Binde, Vajna, Beder, Vida, Bardócz, Bihar, Hari, Csorja, Sánta, Buja, Székely stb.

Mind a mai napig használunk olyan jó „pogány” magyar keresztneveket, melyek Indiában is népszerûek: Attila, Béla, Buda, Réka stb.

A magyarral rokon hangzó szanszkrit szavakat most nem sorolom fel, de néhányat érdemes megemlíteni, azokat, melyek a legfontosabb jelentőségűek egy civilizált, vallásos kultúrájú nép életében:

ista, isan – Isten; balavan – bálvány (!); agni – égni; átá – atya;
hirany – arany; kúp – kút; brikha – bika; arthak – érték;
dvára – udvar; kalasha – kulacs; stb.

Halálos ágyán Kőrösi nyomatékot adott annak a meggyőződésének, hogy hazánk ősi helységnevei, illetve a folyók és hegységek nevei szanszkrit eredetűek: Déva, Temesvár, Mucsi, Kartal, Buda, Baja, Tisza (Indiában van a Tiszta folyó!) és Bihar. Ez utóbbi India egyik államának neve is, melyet az Encyclopedia Britannica szerint a fehér hunok alapítottak.

A nyelvi hasonlóságokról még sokat lehetne beszélni, de térjünk át a a magyar és védikus hitvilág tanulmányozására, ezt is dióhéjban. Vegyük először is a lélekvándorlást, mert ez képezi a védikus filozófia és vallás talán legjellemzőbb tantételét. Mondáinkban, meséinkben ez természetes jelenség, a régi magyar hit szerves része. Mondáink szerint például Attila Álmosként született újra. Több szólásmondásunk („hálni jár belé a lélek”) valamint meséink mind a mai napig frissen őrzik őseink hitét a lélekvándorlásban.

A mítoszokban az emberi testből a halál pillanatában kiszálló lélek ismét egy új, növényi vagy állati testbe költözik. Példák erre balladákból ismeretes részletek: „miképp a meggyilkolt királyleány, mint jávorcsemete elősarjad” vagy ahogy „a megholt leányból rózsa lesz”, ellenben a csapodár, hűtlen nő „gyümölcstelen szederfává lesz”. A csángó dalban pedig a megholt kedves mint gerlice jő elő. A bűnösebbek torz kinézésű vadállatokként, mint például kígyó, béka, farkas s egyéb formákban születnek meg, az enyhébb vétkeket elkövetők pedig szelídebb formákban, mint galamb, lepke képében – írja Ipolyi Arnold Magyar mitológia című munkájában.

Mint már említettem, a védikus értelmező szótár szerint a magarok papjai a napot imádták. Ezzel kapcsolatban Theophülaktosz történetíró ekképpen ír: „A magyarok tisztelik s énekkel dicsérik a Napot s a tüzet … de imádják egyedül és Istennek nevezik azt, ki a Napot, eget s földet alkotta.”

A honfoglalás előtti magyarok legrégebbi részletes leírása arab nyelvű, Dzsajháni bokharai tudós és államférfi tollából származik, s Ibn Ruszta, valamint Gardhizi arab fordításában maradt ránk. Eszerint a magyarok tűz- és napimádó népek voltak. A Védák szerint a harcos nemzetek vagy a Raghu- vagy pedig Szúrja-vamszához azaz a Hold-, illetve a Napnemzetséghez tartoztak. Az utóbbiak a Napot tartják eredetüknek, ezért azt imádják.

De a magyarok nemcsak a napot és a tüzet, hanem a szent Turul madarat is imádták. Ez szerintem nem más, mint a védikus vallás Garuda madara, amit ma is imádnak Indiában, Nepálban és Bali szigetén. Az ősi magyar hit szerint a turul nem fizikai állat, hanem madár alakú, felsőbbrendű égi szellem, akárcsak Garuda. Erre utal Anonymus is, aki a turulmadárral kapcsolatban világosan isteni látomásról (divina visio) beszél. Ethele király címere a koronás turul volt.

Tudvalevő, hogy a magyar táltosok lóáldozatokat végeztek. Ez a rituáció szerves része volt a védikus civilizációnak, asvamédha-jagja néven ismerték. A táltos vagy tátos szó egyébként igen érdekes, mert feltételezhető gyökere, a tat Brahmára, a védikus papokat és a kozmoszt teremtő félistenre utal. Több feljegyzés szerint (Bonfinius) táltosaink vegetáriusok voltak – akárcsak az indiai bráhmanák –, s főként joghurton, mézen, gyökereken éltek.

Úgy a magyar, mint a védikus ősvallásban nagy szerepe volt, van a bűvös, mágikus szavaknak, a varázsigéknek vagy mantráknak, mint amilyenek a ráolvasásokban is előfordulnak. Érdekes, hogy az indiaiakhoz hasonlóan őseink is ilyen mágikus szavak hatásának tulajdonították elért eredményeiket, mint például a sikeres gyógyulást, vagy akár a nyílvessző célbatalálását.

A 108-as szám szintén nagy jelentőségű a védikus vallásban; mennyei, bűvös számnak számít. Száznyolc fő Upanisad létezik, az indus rózsafüzéren is ennyi szem van, de Krisna körül is ennyi pásztorlányka táncol, s a szerzetesek rangos címe is ennyi éle. Kézai Simon történetíró szerint a magyar nép száznyolc tiszta nemzetségből áll.

A történelemkönyvekben olvashatjuk, hogy a lázadó Vata szkíta módra leborotválta a haját, s csak egy varkocsot hagyott a feje búbján. Priszkosz történetíró is tanúsítja, hogy a hunok egy tincs kivételével körbeborotválták hajukat. Dugonics-Apor Péter jegyzeteiből is kiderül, hogy a székelyek és magyarok hajukat mind leborotválták, a megmaradt varkocsot pedig felkötötték. Ez a védikus civilizációban is kötelező viselet volt, sőt, Indiában sokan mind a mai napig így tesznek.

Az eredeti magyar népviselet is igen hasonlít a közép-ázsiaira. A pendely vagy szoknya-gatya, a lobogó ujjú fehér ing és a kis mellényke mind-mind ismert az észak-indiai népviseletekben.

Eleink hozták Európába a gombot (pitykét), lábukat pedig szépen csilingelő kösöntyûk ékesítették. Az indiai hunok szövő és hímző technikája, valamint a batikolt munkák rajzai és motívumai Európában csak a magyar mintakinccsel mutatnak bámulatos egyezést. A kapudíszek és hímzések díszítőelemeiben sűrűn fellelhető a pávamadár, a lótusz-szerű nagy virág és az úgynevezett csakra (korong), a nap szimbóluma. Sokak szerint, mint például Huszka, ezek csak nálunk és az indiai művészetben honosak.

Ami pedig a zenénket illeti, erről így nyilatkozott Kodály Zoltán: „Zenénk törzse éppoly rokontalan Európában, mint nyelvünk. Eredetiségéből ezerévnyi érintkezés, idegen hatás sem tudta kiforgatni.” (Magyarság a zenében, Kodály Zoltán írása). Deben Bhattacsárja, aki az UNESCO megbízásából a világ majd mindegyik népének zenéjét tanulmányozta, a hatvanas évek végén egy gyönyörű dupla albumot jelentetett meg a székely-magyar, illetve a csángó népzenéről, s úgy véli, hogy zenénk csak Európában idegen, Észak-Indiában viszont nagyon is ismerősnek hangzik.

Ősi magyar hangszer a kagylókürt is, melyet Indiában ma is használnak. A cimbalom a kasmíriak népi hangszere (szantúr), a citera pedig nem más, mint szitara, a szitár változata. Mindkettő felépítése hasonló, a játszó és rezgőhúrok rendszeréből áll.

E röpke felsorolás nem térhet ki minden részletre, de minden bizonnyal elgondolkodtató az ősmagyar és a védikus kultúra számos párhuzama.

Végül Kőrösi Csoma Sándor szavaival szeretnék búcsúzni, melyek szerintem egyáltalán nem idejét múltak:

„Keressetek, kutassatok, mert az egész világ egyetlen nemzete sem talál annyi kincset kultúrájának gyarapítására, mint a magyar az ősindiai kultúra tárházában!”

Abhay Narayan

2001/29.