Tolnai Lajos: Tógyer farkasa

A 19. sz. elbeszélői között is előkelő hely illeti meg. Temetése napján Ady a Nagyváradi Napló nekrológjában így emlékezik róla: “…legelső íróembere volt ez országnak…, kiadta páráját agyonhajszolt vadként”. Bár Móricz és Németh László is elismerően szólt róla, szókimondása miatt sok ellensége volt, akik megkeserítették életét.

Nagy kutyaugatás verte fel a kastély udvarát. A cselédek otthagyták munkájukat, és mindenik az istálló felé szaladt.

– Mi az? Tolvaj? Már megint? – kiáltott le a kastély ura, egy csinos, barna körszakállas fiatalember. – Az a gaz Német János lesz. Mit lopott? Hozzátok ide.

Mert a cselédek csak azt hallották a zajban, hogy hozzátok ide, egy juhászember vezette is a bûnöst.

– Mi az ördög, te Tógyer, mit rejtegetsz te a bundád alatt?

– Farkaskölyök, nagyságos uram – visított egy asszony.

– Farkas? Lássuk.

És a nagyságos úr leszállt a verandáról. Egy karcsú, nyulánk farkaskölyök vetette villodó szemeit az uraságra.

– Mit akarsz a farkassal, Tógyer? Te, ez veszett egy állat.

– Nem az, nagyságos úr, szelíd ez, mint a bárány – szólt a juhászember, s leemelte nehéz, zsíros kalapját.

– Ajándékba hoztad?

– Nem én, csak eljött velem, és kísér mindig, mint a kutya.

– No hát, ezt a bestiát agyonütöd.

– A világ minden kincséért sem. Fölnevelem.

– De akkor nem maradsz nálam, Tógyer.

Egy darabig nézett urára a juhász, s aztán lassan, vontatva mormogá:

– Feleségem is meghalt a két gyermekemet is elvitte a himlő, nekem most már ez mindenem.

– Te bolond, de ha ez megnő, a bárányaidat, juhaidat, az egész nyájamat felfalja.

– Nem teszi. Ugye, nem teszed, Jóska?

És a paraszt meghúzogatta a szép állat hosszú fülét. A farkas e kedveskedésre felkúszott a juhász mellére, s nyalni kezdte az orcáját.

– Hogy az Isten verje meg! – suttogták nyihogva-vihogva a cselédek, főképp az asszonyok, kik nem tudtak betelni egy igazi farkas nézésével.

– Tógyer – fordult az uraság a juhászhoz –, ezt a fenevadat nem tarthatod meg. Farkas csak farkas marad, a végén téged is megöl. Ezer példát tudok rá. Lehúzzuk a bőrét, Vencel kitömi.

– Nem, nagyságos uram, nem adom semmiért.

– Akkor megválunk egymástól. Tógyer.

– Nem bánom,

– Nem bánod? Itt hagyod a jó helyed?

– Ha másképp nem maradhatnék.

– Semmiképp sem.

– Akkor hát én megyek.

– Mindjárt? Ne légy ostoba. Becsületes jó ember voltál mindig, Tógyer, az apámat is híven szolgáltad, nem szeretném, ha bolondot csinálnál. Gondold meg a dolgot.

– Könyörgöm, meggondoltam. Én ettől a farkastól el nem szakadok.

– Megtartod?

– Meg.

– Megbolondultál, Tógyer. A nagy bánat, értem, elvette az eszedet; és hogy került hozzád ez a farkas?

– Nem tudom, csak ezt találtam egy hajnalon a meghalt fiam bölcsőjében.

– Te ostoba, csak nem gondolod, hogy ez a farkas…

És nevetett az uraság.

– Hátha Isten azt akarta, hogy a jóska lelke menjen belé? Hiszen úgy néz, úgy sír, úgy kér, úgy simogat.

– Látom, elment az eszed. Karácsonyig maradhatsz: de akkor aztán vége minden érzékenykedésnek. A farkast megnyúzzuk. Most eredj. Tálasné, adjon Tógyernek valami ennivalót, aztán egy kis pálinkát is. A farkast meg ne lássam többet.

– Tógyer megfordult s a farkaskölyökkel elballagott. Az uraság nem sokat adott az egészre, tán el is felejtette rég, amikor karácsony estéjén beálított a kastély udvarába Tógyer, de a farkassal, amelyből ekkorra már egy derék, sötétszürke, felete csíkú pompás állat lett.

– No Tógyer, odaadod a farkast?

– Nem.

– Akkor mehetsz is.

– Úgy akarom, csak a levelemet kérem, már el is szegődtem a havasokra a báróhoz.

Kedvetlenül adta ki az uraság a juhász bizonyítványát, mert az emberrel mindig nagyon elégedett volt.

– Beláthatod, Tógyer, hogy egy juhásznak farkast tartani őrültség.

– Hát én ebből egy jó segítséget nevelek.

Sokáig nézett az uraság a távozó hû ember után, és azon gondolkozott, ne lője-e le a farkast. Aközben az istálló mellett eltûntek.

Csöndesen ballagott a juhász. Előtte a farkas ugrándozott, vígan hegyezve hosszú, hegyes, kemény füleit. Bemélyedtek az erdő sûrûjébe a havas fenyvesek közé.

– Jóska – szólalt meg a juhász egy faviskó előtt –, itthon vagyunk. Majd meglátom, milyen ember lesz belőled. Jó kenyeret hagytam el miattad.

Mintha értette volna az okos állat a nagy cselekedet jelentését, szökdösve nyaldosta gazdája kezét, ruháját.

A juhász tüzet rakott, fazekat tolt mellé, s dúdorászva főzőgette puliszkáját. Ha megmozdult, ha fölkelt, vigyázva lépegetett, hogy Jóskát ne zavarja. Hadd nézze a tüzet, és várja, hogy a vacsora előkerüljön. Került egy kis juhtúró is. Jókedvvel, elégedetten tálalta ki egy fatányérra a szép sárga puliszkát. Mikor megvacsoráltak, körüljárták a hodályt. Nincs-e baj? Valami szemtelen farkas nem szimatol-e a közelben?

A farkaskölyök körülszaladgálta a nyájat, mint egy jó kutya, s odafeküdt a számára készült vacokra.

– Jóska, aztán ember légy. Ha zajt hallasz, tutulj. Látod ezt a szerszámot? – és kihúzott a bőrös mellénye alól egy vaskos revolvert. – Ide nézz, ezzel hatot lövünk. Vigyázz, most egyet elsütök.

A farkas a pisztolylövésre, mint a kutya, ide-oda szökött.

– Vigyázz, Jóska, most te vagy a pásztor, én nyugszom egy keveset.

Lenyugodott a fáradt ember. Ó, mily jólesett neki, mikor egy-egy percre felébredt, és ott előtte látta a farkast, amint az nézi és őrzi – és futkorász körülte.

Nem, nem hagyja a Jó Isten az embert magára.

Eljött a tavasz, utána a nyár felséges szép napokkal, éjekkel. A nyájban nem volt egy hiba. Jóska becsületesen végezte tisztét.

Tógyer egy napon, bizony a szentandrási vásárkor volt, egy és más eladnivalókkal, finom bőrökkel és jó túróval, sajttal bekészült a vásárra.

– Jóska, idehallgass! Most itt te vagy az úr. úgy. Szemed mindenütt ott legyen, fiam. Az éjjel farkasok neszét hallottam. Érted? Itt a Talpassal vigyázzatok. Baj ne legyen. Estére hazakerülök én. Kell egy kis bocskor, süveg is jó lenne. Meg egy szíj a nadrágomba rézcsattal. Dohányka. Látod, fiam, sok kell egy házhoz. Ébren legyetek. úgy.

Megsimogatta a juhász a Jóskát, talán úgy a feje tetején meg is csókolta, vetett Talpasnak is, a fehér komondornak egypár jó szót – s leindult a hegyről a szomszéd torony felé.

Hogy, hogy nem, Tógyer valahol eliddogált.

Pajtásokra akadt – s a zsidónál nagyon jó pálinkát mértek.

Belenyúlt már a hideg, havas téli éj – be egész éjfél felé, már éppen indulni akart, köszönt is, fizetett is, vígan tapogatta tüszőjét, ahol szép pénzecske gyûlt egybe, mikor egy kutya odabújt a lába közé.

– Mi az? Te vagy, Talpas? Te véres vagy. Ki tépte le az egyik füledet?

Mintha egy kést szúrtak volna a szívébe – a farkasra gondolt. Csak nem tett valami gazságot?

Odakapott a pisztolyához. A szemeit vad tûz borította el. Ment, futott a hegyről a hegynek. Előtte a kutya – szivárgó vérével megfestve a havat.

Mint a vad nyögött, üvöltött fel, amikor meglátta, hogy a nyáj szerteszakadozva, itt-ott.

– Jézus! – kiáltott. – Ez itt mind meg van ölve. Öt, tíz, tizenöt! Jóska!

A farkas véres fülekkel, befestett szőrrel szökött gazdája elé.

– Mi ez? – mutatott Tógyer vad haraggal a lemarcangolt bárányokra. – Hát ez a becsület? Jóska, hát nem a fiam vagy te, látom, hanem egy bitang farkas!

Kihúzta a revolverét, s egy dörrenéssel leterítette az állatot.

Azzal ment tovább, hogy felmérje a kárt. A juhok között két óriási farkas feküdt – élettelenül, borzasztóan összemarcangolva.

Végigszaladt a borzongás a juhászon.

Nagyot, kínosat nyögött.

Látta, hogy ő itt rettenetes munkát végzett: azt lőtte le, aki hûségével ezt a két vadat szétszaggatta.

Odament Jóskához.

– Jóska, Jóska, te…

Rávetette magát az élettelen állatra, csókolta, ölelte, fölvette, míg kimerülve oda nem esett a hóra a farkassal.

Harmadnapra arra járó pásztorok ott találták – egy helyt a két óriási farkast, egy csomó lemarcangolt juh között, más helyen meg a másik farkast Tógyerrel.

Hideg tetemeik fölött ott feküdt a kutya nyöszörögve, s a pásztor kezét nyalta.

Tolnai Lajos

2001/29.