Enni vagy nem enni?

A beteges étvágytalanság zavarai (Anorexia nervosa)

Emlékeznek még a hetvenes évek népszerű dalaira? Az egyik közülük a “Tegnap még egyszer” címet viselte, nagy sikert aratott a nyugati országokban, az amerikai Karen Carpenter előadásában. Az énekesnő 1983 elején szívroham következtében hunyt el. Halálát közvetett módon az anorexia nervosa, idegrendszeri alapú beteges étvágytalanság okozta.


Az említett sztár is attól a már háromszáz éve felismert rendellenességtől szenvedett, amelyet végül 1968-ban anorexia nervosa néven definiáltak. A betegséget egy szakkönyv a következőképp írja le: olyan étkezési zavar, amelyet önként vállalt koplalás, jelentős súlyveszteség, az étellel való szokatlan bánásmód, valamint a kövérségtől és a hízástól való irtózás jellemez. Ez az állapot legtöbbször már csak akkor diagnosztizálható, amikor a fizikai legyengülés hatására következik be a túlzott súlyveszteség. Egyike azoknak a pszichés zavaroknak, amelyek megfelelő kezelés hiányában végül halált is okozhatnak.

A család szerepe

Tucatnyi tiszavirág-életű feltételezés és teória látott napvilágot az anorexia nervosá-hoz vezető okokkal kapcsolatban, e téren meglehetősen kevés kutatás történt. Valószínűleg több tényező kombinációjáról lehet szó, amelyek növelik a beteges étvágytalanságra való hajlamot, kiváltják és állandósítják a kórt. A modern társadalom – különösen Nyugaton – értékítélete erős nyomást gyakorol a fiatal nőkre, hogy saját magukat a kilogrammok és a külső megjelenés alapján értékeljék: a vékony alkat az ideális (lehetőleg csont és bőr!), a hízás pedig visszataszítónak minősül. A család véleménye szintén alapvető szerepet játszik: megromlott viszony a családtagok között, az anya dominanciája és az anorexiás szimptómák jelzik, hogy a beteg szeretné kézbe venni saját élete irányítását. Bizonyos jelentősége a genetikai tényezőknek is van. Az is jellemző, hogy a beteg sokszor alábecsüli saját magát, túlzottan maximalista és túl nagy hangsúlyt fektet az önuralomra. A beteg szélsőséges viselkedésével valójában a karcsúság társadalmi eszményének igyekszik megfelelni.

Lényeges kihangsúlyozni, hogy a beteg annak ellenére diétázik, hogy az éhségérzet jelen van – ezért valójában az “anorexia” avagy étvágytalanság helytelen elnevezés, mivel ez csak a betegség későbbi szakaszaiban jelentkezik. Az ilyen ember szinte betegesen kerüli a hízlalónak minősített ételek fogyasztását, jellemzően a zsírokét és a magas szénhidrát-tartalmú élelmiszerekét. A teljes tápanyagfelvételt esetenként napi 600-1000 kalóriára csökkenti. Magától értetődik tehát, hogy állandóan az evésre gondol – mohó receptgyűjtő, és gyakran próbál ki speciális módokon elkészített ételkülönlegességeket másokon. A véznaságra való törekvésben sokszor napokig nem eszik egy falatot sem, s aztán az éhségtől legyőzve nagy evészetet csap – általában éjjel, mikor a család többi tagja már rég álomba merült. Az ilyen dorbézolásokhoz aztán bűntudat párosul, és a szigorú kalória-korlátozás érdekében a hánytatáshoz, a has- és vizelethajtókhoz nyúl.

A hőn áhított fogyást különböző testgyakorlatokon keresztül is igyekeznek elősegíteni: kocognak, kerékpároznak, gyalogolnak. Ehhez társul, hogy visszautasítják az éttermi, illetve a családtagokkal való közös étkezést. Megfigyelhetjük, hogy a páciensek különös módon kezelik az ételt: játszanak vele, egyre kisebb és kisebb darabokra vágva fel, sokáig rendezgetve a tányéron, szalvétába rejtik az ennivalót, rejtekhelyre dugott élelmiszerkészleteket halmoznak fel a ház körül.

Az ilyen betegek egyik legfeltűnőbb jellemvonása, hogy viselkedésüket teljesen normálisnak tartják, olyannyira, hogy beszélni sem hajlandók róla, bár később esetleg beismerik, mennyire tehetetlennek érzik magukat. A depressziós, a hisztériás és öngyilkossági hajlam felerősödhet, baráti kapcsolatoktól visszahúzódnak. Ennek ellenére meglepő tapasztalat, hogy hivatásukban jó teljesítményt nyújtanak, sőt maximalisták és megszállottan törekszenek a tökéletességre.

E zavar leginkább olyan nőkre jellemző, akik korábban egészségesek voltak, de annyira elhatalmasodott rajtuk a kövérségtől való félelem, hogy életük egyetlen célja a fogyás maradt. Az anorexia nervosa szinte soha nem fordul elő férfiak között, és keleti emberek illetve színes bőrűek között is ritka. Egyáltalán nem jellemző a szegényebb rétegekre sem, viszont annál inkább a 10 és 30 év közti jobb módú hölgyekre, különös tekintettel a 17-18 éves lányokra.

A tünetek

Az anorexiában szenvedő nőknél a betegség első jeleként sok esetben kimarad a havi ciklus (amenorrhoea). Ez akár már a fogyást megelőzően is jelentkezhet, és a kilogrammok visszanyerése után nem szükségszerűen áll vissza. A páciensek számára a legnagyobb gyötrelmet a testükről alkotott torz képzet okozza. Képtelenek helyesen felmérni testi adottságaikat és elfogadni azokat, éppen ezért meglehetősen elégedetlenek kinézetükkel – utálattal viseltetnek vagy testük egésze vagy bizonyos testrészeik iránt. így a beteg például kövérnek tartja magát, ha a súlya amúgy átlagosnak mondható, karcsúnak pedig csak akkor érzi magát, ha valójában csont és bőr.

A kór súlyosbodásával a páciens egyre nehezebben viseli a hideget, a testhőmérséklet a normális alá esik, és szorulás is felléphet. A bőr kiszárad, a szívverés lassabb, a vérnyomás pedig alacsony lesz. A testszőrzet dúsabbá válik, erőtlenség, nyugtalanság, bizonytalan hasi fájdalmak lépnek fel és csökken a libido. Hamarosan a súlyveszteség olyan komollyá válik, hogy a kiálló csontokat lötyögő bőr takarja s a beteg már már a koncentrációs táborok áldozataira emlékeztet.

Zavar jelentkezhet a szívverés ritmusában, a vesefunkciók és a pajzsmirigy működése sem kielégítő, a koplalás következtében pedig vérszegénység lép fel. Az anorexia nervosa áldozatainál hirtelen halál következhet be a só-egyensúlyhiány okozta szívritmuszavar miatt. Ez általában azokban az esetekben következhet be, ahol a testsúly az ideálisnak már csak kétharmada.

Jóllehet a diagnózis felállításához semmilyen speciális teszt nem áll rendelkezésre, azért van néhány klinikailag igazolt tünet, amelyeket az alábbiakban sorolunk fel:

– a betegség rendszerint 25 éves kor előtt jelentkezik
– nem kielégítő a táplálkozás; az eredeti, egészséges testsúly 15-25%-kal csökken
– a beteg retteg a hízástól és a kövérségtől, noha betegesen sovány
– nincs más diagnosztizálható betegség (pl. rákos daganat), amely a túlzott fogyást okozhatná
– az alábbiak közül legalább két tünet előfordul: amenorrhoea, pelyhes szőrzet, lassú szívverés állandósulása (maximum 60 percenként), önmagára erőszakolt koplalás, periodikusan ismétlődő nagy evészetek, túlzott aktivitás (pl. jogging, stb.), és nincs más pszichés zavar.

A gyógykezelés

Ezidáig semmilyen speciális gyógymódot nem találtak a beteges étvágytalanság kezelésére. A legnagyobb segítség rövidtávon akár életmentő is lehet: rá kell venni a beteget, hogy táplálkozzék kiegyensúlyozottan, aminek eredményeként gyarapszik a súlya. Fontos felismerni azokat a tényezőket is, amelyek előidézhették a súlyos állapotot, így megelőzhető a helyzet további romlása. A páciensek közül nagyon kevesen fognak önszántukból jelentkezni a kezelésre, hiszen a többség meg van róla győződve, hogy az állapotuk normális. így tehát a családra vagy a barátokra marad az orvosi segítség felkutatása.

A kezelés célját meglehet, nehéz lesz elérni, mivel a beteg valószínűleg nagy ellenállást fog tanúsítani. A normális testsúly visszaállítása, valamint a vízhiányból és a sóháztartás felborulásából származó veszélyek elhárítása végett az esetek többségében elkerülhetetlen a kórházi kezelés. Egyidejűleg szükséges megkezdeni a pszichoterápiát is. Fontos megismertetni a betegekkel saját egészségi állapotukat és a súlygyarapodás szükségszerűségét, mint a gyógykezelés részét. A viselkedés- és családterápia, a különböző elektromos kezelések és egyes gyógyszerek mind-mind kipróbálásra kerültek, kisebb-nagyobb sikerrel.

Bár az anorexia nervosa kezelésének rövidtávú eredményei kecsegtetőek, hosszú távon már kevésbé biztatóak. Még ha sikerült is visszaállítani a normális testsúlyt, a rendellenes étkezés és a pszichés zavarok általában nem szűnnek meg. Akiknél idősebb korban jelentkezik a betegség és hosszan tartó a lefolyása, illetve akiknél jelentős a súlyveszteség, meglehetősen gyengék az elért eredmények.

Az anorexia nervosa az adott kultúrával is összefüggésbe hozható, mivel csak a nyugati társadalmakra és ott is csak a fehér emberre jellemző. A különféle kultúrák és azok melléktermékei azonban szabadon áramlanak, nem ismerve határokat, és minden földrészt bejárnak – így a Nyugat hatása már világszerte érezhető már a kóros evésben is.

Chand Sahai

2001/29.