Engem mikor fogtok leölni?

Emlékszem, hogy egy kedves hangú fekete szőrű, hosszú orrú mozgó valami volt, amit a zsákból kiengedtek mellettem, s akit ugyan malackának hívtak, de semmi esetre sem tudtam összehozni evés közbeni ételmaszatolós magammal, a „Ne malackodj!”- gyal.

Ez a kemény szőrű „Hlü-hlü” – én így neveztem- fel-fellökött a fűben. Ez nagyon kacagtató játék volt, amit sokszor játszottunk mi ketten. Hlü-hlü nevetve mutatta a fogait, és leszegve a fejét nekem futott, én meg igyekeztem kikerülni, de szinte sohasem sikerült, mert oly ügyesen vette észre akár az utolsó pillanatban váratlan el mozdulásomat, hogy mindig fellökött. Másik játékunk bújócska volt. Hlü-hlü elfutott, én meg a felnőttek biztatására utána. A nagy, méretemet meghaladó csalánok és lapulevelek megállítottak és „fontos megállapítással” jöttem vissza: „Hlü-hlü búvik, búvik!” Ezt a bemondást máig emlegeti Édesanyám.

Aztán egyre kevesebbszer jöhetett ki óljából Hlü-hlü. Sokat beszélgettünk: Ő csak a „Hlü-hlü”- kéjét, én meg a legfrissebb történeteket mondtam el neki. Vakargattam a deszkarésen befért kezemmel a hátát. Ezt nagyon szerette, teljesen nekifeküdt a deszkának, és jólesően szuszogott. így éltünk és játszottunk az udvaron, amíg el nem jött az ősz. Már ritkábban láttam Hlü-hlüt. Többször rajtakaptak, hogy szobai mesevilágomban „beszélgettem” vele.

Egyik téli reggel korai keléssel gyors öltözés következett, átvittek a szomszédba, pajtásaimhoz. Egy hozzánk menő bácsi meg apám visszaszólt, hogy majd később átjöhetünk disznót vakarni.

Mi rögtön játékba kezdtünk a jó meleg szobában. Kis idő múlva éktelen üvöltésre néztünk össze. Jani, a nagyfiú tudálékosan jegyezte meg: „most szalad a kés”. Távolról sem hittem, hogy ez Hlü-hlü végrendelkezése volt, csak amikor később átmentünk és a megperzselt, leforrázott nagy darab disznóra néztem, aztán értetlenül apámra. Ö mondta el „rénd”-fára „kereszt”-elt néhai játszótársam szerepét és küldetését. A világ legtermészetesebb tiszta ártatlanságával fogadtam el mindent akkor még helyesnek és jónak, fogadtam el a dolgok állását, és elgondolkodtam a kerítésnek támaszkodva a világ és a felnőttek furcsaságain. Anyám hívott, futottam befele kis harisnyás lábaimmal, hisz készen volt a természetes következtetés. Most legalább megkérdezhetem. Ránéztem fejkendős mosolygós édesanyámra:

„Édesanyám, engem mikor fogtok leölni?” Anyám, az én legszebb, legmosolygósabb anyácskám elsírta magát, felkapott és magához szorított. Könnyes arca hozzám tapadt, és én sokáig nem értettem, hogy miért sírják el magukat váratlanul a felnőttek, hisz minden olyan „rend”-es és „normális” ebben a kérdésben. Engem is becéznek, engem is fürdetnek, engem is vakargatnak… és engem is szeretnek… Nem?

Váray László

2001/29.