Út az ős-forráshoz – Jung és a tao

Jung szinte minden rendelkezésére álló spirituális tradíciót megvizsgált, ő maga azonban nem kötelezte el magát egyik mellett sem. Hivatalosan sosem szakadt el a svájci református egyháztól, melybe lelkész apja révén beleszületett.

A vallásokat alapvetően pszichoterápiai rendszereknek tartó és tudós objektivitással kutató mester úgy tűnik, élete alkonyán követője lett egy integritást kereső, a világgal és önmagával való teljes megbékélést hirdető tannak. Bár sosem mondta magát taoistának, teljesen annak szellemében élt. Vajon tudatos volt a választása, vagy önkéntelenül lépett arra az útra, melynek nyomai kora gyermekkorától felfedezhetők életében?

Lélekkövek

„…Feltettem a kérdést, vajon én vagyok-e, aki a kövön ül, vagy én vagyok a kő, amelyiken ő ül?”– emlékszik vissza Jung gyerekkori meditációjára, laufeni kertjükben. Az eset nagyon hasonlít Csuang Csou álmára a pillangóról. Jung később is gyakran töri a fejét zen koanokhoz hasonló kérdéseken, de ez a kőemlék végigkíséri egész életén. Iskolás gyerekként lélekkövet rak tolltartójába, olyat, amilyenek az arlsheimi leletek cache-i vagy az ausztrálok amulettjei, a csuringák lehettek. „Amikor először olvastam róluk, rádöbbentem, hogy pontosan tudom, milyenek ezek a kövek…” – írja abban az időben, amikor megjelent híres könyve A libidó változásai és jelképei, amely Freuddal való szakításához vezetett. A szakítás utáni lelki válságban is a laufeni kőhöz visszatérve sikerül talpra állnia. A kő-szimbólum jelen van egész életében, az utolsó állomásig. Bollingeni kertjében hatalmas faragott követ állít, tele mitológiai figurákkal, ősi mondásokkal és mandalákkal, vagy a gyermekkori emlékeiből megmaradt ókori isten Téleszphórosz alakjával, aki Aszklépiosz felolvasója volt.

„Ma úgy tetszik, mintha homályosan éreztem volna valami kapcsolatot a lélekkő és a között a kő között, amelyik egyúttal én is voltam”- írja az Emlékek, álmok, gondolatokban.

„Amikor arra gondoltam, hogy én vagyok a kő, megszűntek a konfliktusok. A kő nem bizonytalan, nem ösztönzi semmi a megnyilatkozásra, hanem örökké van, az évezredeknek él, gondoltam. Jómagam ellenben csupán átmeneti jelenség vagyok, amely feloldódik a legkülönfélébb emóciókban, akár a láng, amely hirtelen fellobban, utána pedig kialszik. Én az érzelmeim summázata voltam (ego) és egy másik lény volt bennem az időtlen kő (a mély-én).”

A mély-én fogalmát Jung alkotta meg. Akárcsak a taonak számos meghatározása van, melyből mind illik rá, de egyik sem fedi a teljes tartalmát: mélymagunk, ősvalónk, a központi archetípus, az élet célja, a psziché központja és teljessége, a tudatos és tudattalan együtt, a Legfőbb Létező, imago dei (Isten képe). Ugyanígy a taonak is számtalan meghatározása van: az Út, Isten, a Logosz, a titok, a lényeg, az ős-szellem, értelem, az ősegység, az ős-forrás.

Ugyanakkor közös bennük, hogy mindkettőjük jelképe a kör vagy a mandala (mágikus kör), melynek nincs sem kezdete, sem vége.

A jungi mély-énnel szemben személyes énünk áll, mely születésünk után fejlődik ki, nagyrészt külső hatások alapján. E hatások egy részét azonban befelé vetítjük, így hamis énné válik, mely összefonódik igazi énünkkel. A teljességhez vezető úton túl kell lépnünk egonkon és megölni a hamis ént, hogy igazi énünk kibontakozhasson.

Jung első és második személyiségnek nevezte el két énünket, melyből az első az, amit personának, egoképnek vagy a külső hatások által formált ego-identitásnak nevez, a második pedig az archetípusos kollektív tudattalanból eredő bölcsesség ősi forrása. Lao-ce ugyanígy beszél erről a polaritásról. A teljességhez vezető utat a taoista bölcselet Junghoz hasonlóan írja le, akárcsak az Út kettős természetét:

E kettő mögött közös a forrás,
csupán a nevük más.
Közösségük: csoda,
s egyik csodától a másik felé tárul
a nagy titok kapuja.

(Tao te king)

Jung teljességgel azonosnak tartja a tao és a mély-én fogalmát. „Amit mély-énnek nevezek, az nemcsak bennem van, hanem mindenkiben, mint a tao. Ez a pszichikai totalitás.”- írja.

„…Jobb némán befelé figyelni”

Jung keleti vallásokról szerzett első ismeretei gyermekkorához kötődnek, amikor anyja a hindu mitológiából olvas fel neki történeteket. Azon kezd gondolkodni, hogy van valami közös ezekben a mítoszokban az ószövetségi történetekkel.

Felnőttként, amikor hitéről kérdezik, azt válaszolja: „Én az Istent nem hiszem, hanem, tudom.” Élete mégis folytonos istenkeresés.

Kezdte a külső világban, és mivel ott nem lelte, önmagába fordult és ott találta meg. Kutatta az összes fontos spirituális hagyományt, a taoizmust, a hinduizmust, a judaizmust, a buddhizmust, az iszlámot, a kereszténységet, a gnoszticizmust, a sámánizmust, a természeti vallásokat és végül arra a következtetésre jutott, hogy az istennel való találkozás, egyesülés spirituális útjának emberi mítoszai egyetemes érvényűek. Az út azonban belső út: befelé kell fordulni, hogy találkozhassunk a személyiséget irányító archetipikus erőkkel, de mindenek előtt mélymagunkkal, ősvalónkkal, melyet mély-énnek nevezett el.

Azért választotta az elmeorvosi pályát, mert úgy látta, csak a személyiség betegségeinek kutatása során alakulhat ki a biológiai tapasztalás és a szellemi tények közös terepe, amit mindenfelé keresett és sehol nem talált meg. „Végre megvolt a hely, ahol eseménnyé vált a természet és a szellem összeütközése”- írja, és ezzel az értelem lényegéről szóló ősi igazságot fejezi ki. Életcéljának ezután a természet és a szellem egyesítését tartja, ami megfelel a tao jin és jang ellentétpárjainak. Sokak szerint ezzel az elhatározásával lépett Jung a taoista Örök Útra.

Philémon és a vak Salome

Jung életében meghatározó esemény Freuddal való szakítása. Valósággal sokkolta, hogy a mesterének és példaképének tartott tudóssal, aki őt utódjának és szellemi öröksége továbbvivőjének tekintette, kapcsolata véglegesen elmérgesedett. Kezdetben Jung nagy elismeréssel nyilatkozott Freud elfojtási elméletéről, melyben nagy szerepe volt az álmok analízisének, sőt Diagnosztikus asszociációs tanulmányok c. könyvében teljes mértékben alátámasztotta azt. Később azonban egyre kevéssé tudta elfogadni Freudnak a gyermekkori szexuális traumák kizárólagos fontosságáról vallott elméletét, valamint a szexualitásnak azt a lélektani egyetemességét, amit Freud feltételezett, és a lélektanban dogmává kívánt merevíteni. Jung a szexualitáselméletet nem bizonyított, spekulatív hipotézisnek tartotta. Freud viszont nem tartotta elfogadhatónak a tudatalatti személyességéről és kollektív voltáról vallott jungi nézeteket. Állandó súrlódás forrása volt kettőjük közt Jung vonzódása a paranormális jelenségekhez, melyeket Freud sületlen ostobaságoknak tartott. Jung doktori disszertációját is e témából írta (az Ún. okkult jelenségek kórtanáról és lélektanáról). Egy alkalommal Freud társaságában Jung, aki maga is rendelkezett parafenomén képességekkel, mai szavakkal pszichokinézisnek nevezett jelenséget produkált: két hatalamas robajt idézett elő a közelükben álló pohárszekrényben. Freud ettől kezdve még gyanakvóbban nézett rá.

Szakításuk után Jungnak egocídium-élménye volt, melyben megölte régi egoját és átélte igaz énje születését. Ettől kezdve lépett saját útjára. Felidézte a hindu mitológiából Siva isten táncát, aki az egot képviselő törpét taposva lejti el a halál és újjászületés teremtő táncát. Neki is megjelent egy mumifikálódott törpe, amikor a kollektív tudattalan sötét mocsarába, a tudatos ego alatti árnyékvilágba zuhant. Kollektív tudattalanja sötét mélységeiben vándorolva pillantott meg egy fehér szakállú öregembert, aki Illésnek mondta magát, mellette a vak Salomét. Később Illésből fejlődött ki a gnosztikus színezetű, egyiptomi-hellenisztikus hangulatot árasztó öreg bölcs, aki Jung belső lelki vezetője, sokak szerint taoista mestere lett. Salome pedig az anima-ját mintázta, aki azért vak, mert nem látja a dolgok értelmét.

Jung rendszerében anima-mivoltunk az, melyben énünknek a másik nemre jellemző jegyei mutatkoznak meg, és amelyet többnyire nem fedünk fel a külvilág előtt. Az anima (nőknél animus) Jung által kidolgozott lélektani fogalom, a belső nőnemű (belső hímnemű), mely ott lakozik mindenki tudattalanjában. Annál nagyobb, minél erősebb a belénk sulykolt nemi szerepünk. Tulajdonképpen őt keressük párválasztásunkban, és ő határozza meg a másik nemhez való viszonyunkat.

A jin és jang a taoizmusban a sötét, passzív női elem és a világos, aktív férfielem, melynek egyensúlyban kell lennie. Jungnak is arra volt szüksége, hogy a kiegyensúlyozott középútra lépjen, ami a transzcendencia, a megértés és belátás útját jelenti. Előbb azonban látást kellett adnia belső Salome figurájának, vagyis női oldalának. A tisztánlátására törekedve kezdte el lerajzolni, lefesteni, megfaragni fantáziáit, és ezzel egy új terápiát dolgozott ki, mely segítségével elemezni lehet a tudattalan árnyékanyagát. Ebben az imaginációs terápiában döntő jelentősége van a mandaláknak, melyek szerepéről a tudattalanban Jung később külön könyvet ír.

„Csak lassanként ébredtem tudatára, hogy tulajdonképpen mi is a mandala: formálódás, átalakulás, az örök értelem örök hordozója. Ez pedig a mély-én, a személyiség teljessége, amely, ha minden jól megy harmonikus ” – írja.

Principium individuationis

Az Én elérését célzó utazást és igazi önmagunk megvalósítását Jung individuációnak nevezte. Az individuáció a jungi lélektan központi fogalma lett, mely nagyban hozzájárult vallás és pszichológia összefüggéseinek vizsgálatához. Az archetípusok a tudatunkban meglévő, eleve létező, ősi eredetű formák, amelyekkel az önmegvalósítás során találkoznunk kell, és az individuáció különböző fázisait jelképezik. Az út fáradságos és nehéz. Először el kell távolítanunk hamis egonkat, a Personát, a védőmaszkot. Utána szembe kell néznünk saját belső sötétségünkkel és meg kell szabadulni azoktól a tulajdonságoktól, amelyeket mi vetítettünk az archetípusokba. Majd késznek kell mutatkozni valódi énünk alapján szemlélni önmagunkat. A folyamat feltételezi az archetípusok aktiválását és a velük való párbeszédet. Ezt felgyorsíthatja, ha elmélyedünk valamely spirituális hagyományban. A jungiánus pszichoterápiának éppen ez az egyik célja. Jung megállapítja, hogy a vallások valójában pszichoterápiás rendszerek a lélek betegségeinek gyógyítására. E betegségek ugyanakkor összefüggnek a vallásos lelkülettel. Szinte minden harmincöt év feletti betegénél ugyanazt a problémát találta: elvesztették vallási identitásukat, és amíg ez helyre nem állt, nem voltak képesek meggyógyulni. Jung számára a vallás a spiritualitásról szólt. Szerinte a világ vallásai azért alakultak ki, hogy segítsenek az emberben rejtőző Isten megtalálásában és a vele való találkozásban. Ez is mutatja, hogy a vallás belső tevékenység. Éppen ezért volt rá nagy hatással a keleti szemléletmód, főként az istentudatra irányuló befelé fordulása miatt.

Taoizmus és szinkronicitás

A taoizmus a legrégibb ismert kínai spirituális filozófiai rendszer, ötezer évesnél is régebbi lehet. Legismertebb dokumentuma a Tao Te King, Az Út és Erény könyve, Lao-ce híres műve, de talán még ékesebb dokumentuma a Ji Csing (Változások könyve), mely a taoista tradíció legrégebbi darabja.

A taoizmus a természettel való harmonikus együttélést és a dolgok természetes rendjének megőrzését hangsúlyozza. Célja sokkal inkább az intuitív bölcsesség fejlesztése, mint a logikus gondolkodás csiszolása, mely egyébként is korlátolt és nem képes megérteni az élet mélyebb misztériumait. A tao pontos jelentése lefordíthatatlan. Számtalan megközelítése van, melyek közül Jung számára az „értelem” vagy a „jelentés” tűnt legelfogadhatóbbnak, sokkal inkább, mint a közismert „út”. A taoizmus legfőbb vonzereje számára az volt, hogy a mikrokozmosz megváltoztatásával a makrokozmosz is átalakítható. A kis dolgokkal, önmagunkkal kell kezdeni, és onnan haladni kifelé. A taoizmus jóslási rendszereivel kapcsolatos kutatásai nagymértékben segítették Jungot, hogy kidolgozza egyik legfontosabb tanítását, a szinkronicitás-elméletet.

A szinkronicitás, mint a nem oksági összefüggések elve c. könyvével (1952) hadat üzent a hagyományos vallási és tudományos nézeteknek. A „jelentős egybeesés elve” szerint a fizikai törvények nem abszolút kategóriák, hanem csak statisztikai valószínűségek. Az egész nem szedhető részekre és minden mindenhez kapcsolódik. Ezt fejlesztette tovább Jung és tette szélesebb természeti elvvé. „Akauzális”, vagyis nem-oksági rendezettségnek nevezte, mely állandó természeti jelenség. A szinkron események ugyanakkor különleges pillanatokban teremtő aktusok lehetnek. Szinkronikus események gyakran fordultak elő Jung életében is, de minden kétséget kizáróan megtalálta azokat páciensei álmaiban, képzeteiben és fantáziáiban. Mindez teljes egészében megegyezett egy ezeréves kínai taoista alkimista kéziratban Az aranyvirágfakadás titká-ban találtakkal, melynek német kiadásához Jung előszót is írt. A szinkronicitás terén szerzett tapasztalatai végképp meggyőzték arról, hogy az emberi pszichének közösek a gyökerei, amelyek felülemelkednek a kultúrák közti különbözőségeken. Az aranyvirágfakadás titka megerősítette abban, hogy a psziché létező valóság. A tudat a testhez kapcsolódik, de nem függ tőle teljesen. Az ily módon önállósult psziché művelése, fejlesztése az emberiség legbecsesebb feladatai közé tartozik.

A bollingeni remete

Élete utolsó másfél évtizedében, 72 éves korától Jung teljesen visszavonul a zürichi tó partján fekvő birtokára, mely hajdan egy kolostoré volt. Tudományos munkásságát nem hagyja abba, de életét teljesen a természettel harmóniában éli. Egyik látogatója ezt írja róla: „soha senkit nem láttam eljutni ahhoz az egyszerűséghez, amely Jung lényege volt.”

Ő maga így ír erről:

„Olykor szinte feloldódom a tájban és a dolgokban, magam élek minden fában, a hullámok csobogásában, a felhőkben, a jövő-menő állatokban. Nincs a toronyban semmi, ami ne az évtizedek során keletkezett és növekedett volna, és amihez ne fűzne szoros kötelék. Mindennek megvan a maga története, benne az enyém is, és tere van a rejtett okok nem térbeli tartományának. Lemondtam az elektromosságról, és magam fűtöm a kályhát meg a tűzhelyet. Esténként meggyújtom a régi lámpásokat. Folyó víz nincs, magamnak kell a vizet a szivattyús kútból hordanom. Fát vágok és megfőzöm az ételemet. Az ilyen egyszerű dolgok teszik egyszerűvé az embert.”

Eggyé vált a természettel. Madarai oly természetesnek vették jelenlétét, hogy egyik nap egy cinege telepedett a fejére és dús, fehér hajában nekilátott fészket építeni. A tao nyelvére fordítva életének e szakaszában egyesítette a jin és jang erőket, s a természettel harmóniában élő, szerény emberré vált. Ebben az alázatos, szinte gyermeki lelkiállapotban alkotta meg legjelentősebb műveit.
Teljesen illettek rá Lao-ce sorai:

Legfőbb a mérték…Ha az ember az Utat követi, akkor a hírnév elveszti jelentőségét. A bölcs mindent elenged, így semmit sem veszít el: nem tervez semmit, így mindent megvalósít.

Életének összegzésére készülve megfogadja, hogy nem azonosul semelyik archetípussal, legkevésbé az öreg bölccsel, akit a dolgok értelmének archetípusaként nevez meg. Tudatosan fenntartotta az ellentétek feszültségét, mely tulajdon individuációját szolgálta:

„Elégedetté tesz, hogy így alakult az életem… Némelyik dolog másként is alakulhatott volna, ha én magam másmilyen vagyok. De hát úgy történt, ahogy történnie kellett: mert épp azáltal lett ilyen, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok… Megbántam sok ostobaságot, ami a konokságomból származott, ám ha nem lettem volna konok, nem érem el a célomat. Így hát csalódtam is, meg nem is… Bánatos vagyok, levert, föllelkesült. Ez mind én vagyok, de nem tudom magam összegezni… Az élet értelem és esztelenség… Én pedig aggódva remélem: az értelem kerül túlsúlyba és nyeri meg a csatát.”

Szimbolikusan is felfogható, hogy Lao-ce idézettel fejezi be önéletírását:

„Amit Lao-ce mond: Mindenki világos, egyedül csak én vagyok homályos – ezt érzem én is most, megöregedve. Lao-ce a legmagasabb rendű megértéssel megáldott ember példaképe, aki megtapasztalt értéket és értéktelenséget, és aki élete végén szeretne visszatérni tulajdon létébe, az örök megismerhetetlen értelembe.”

Kerek Aurélia

Felhasznált irodalom

C.G. Jung: Gondolatok az értelemről és a tébolyról, Kossuth Kiadó, 1997.
C.G. Jung: Gondolatok a természetről, Kossuth Kiadó, 1998.
C.G. Jung: Gondolatok a szenvedésről és a gyógyításról, Kossuth Kiadó, 1999.
C.G. Jung: Mandala – Képek a tudattalanból, Édesvíz Kiadó, Budapest, 1999.
C.G. Jung: A szellem szimbolikája, Európa Kiadó, Budapest, 1997.
C.G. Jung: A pszichoterápia gyakorlata, SCOLAR
C.G. Jung: Az ember és szimbólumai, Göncöl Kiadó
C.G. Jung: Válasz Jób könyvére, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.
David Rosen: Jung és a Tao – Az integritás útja, Szukits Kiadó, Szeged
Vivianne Crowley: A jungi szellemiség,
Bioenergetic, Budapest, 1999.
E.A. Bennet: Az igazi Jung, ANIMULA
Frank MacLynn: C.G. Jung élete és munkássága

Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester egy lepkére mutatott.
Álmomban – mondta – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok

– lepke – mesélte, – igen lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
s nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi.
És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom – folytatta eltűnődve, –
mi az igazság, melyik lehetek;
hogy Dsuang Dszi álmodta a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet?

Én jót nevettem – ne tréfálj Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy Dsuang Dszi! Te hát!
Ő mosolygott: – az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát!

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

Szabó Lőrinc

Aki áttör a kulturált, strukturált vallás korlátain, megtapasztal egyfajta korlátlanságot, tilalmak nélküliséget, a teremtőerő lelki teljességét, amely a „megvilágosodott én” tökéletesen integrált érettségének tanújele.

(Thomas Merton)

Sérült a lélek, és a betegek ezért lelkipásztori szerepre kényszerítik a lélekgyógyászt, ugyanis azt várják és követelik tőle, hogy szabadítsa meg őket szenvedésüktől. Mi, lélekgyógyászok ezért vagyunk kénytelenek olyan problémákkal foglalkozni, amelyek tulajdonképpen a teológiai fakultásra tartoznak.

(C. G. Jung)