Guruk, tanítók

Hallottam egy nagyon kedves történetet egy kis hinduról, aki megtalálta a tanítómesterét. Valaki megkérdezte tőle: “Lehetséges, hogy elsötétülne szemedben a Nap, ha a mestered nélkül kellene látnod?” A fiú mosolygott: “A Nap mindig ugyanolyan marad, de mesterem jelenlétében tizenkét Nap ragyog rám!”

India bölcsességének napja ragyogni fog, mert az egyik folyó partján ott ül egy fiú, aki ismeri a Mestert.

A Mester

India bölcseletében ez áll: Áldott vagy India! Mert egyedül te őrizted meg a Mester és tanítvány elvét. A Guru képes eloszlatni az álom támadását. A Guru felemelheti az elesett lelkeket. De jaj annak, aki hamisan mer valakit Mesterének nevezni, s aki annak tisztelete közben nem szívből ejti ki a szót: Mester! Ám valóban virágba borul az a lélek, aki ismeri a felfelé vezető ösvényt; és elbukik az, akinek gondolatai kétszínűek.

Ha valaki megkérdez egy hindu fiút, hogy szeretne-e Gurut, nem kellenek szavak a válaszhoz. Mert a szemei vágyat, küzdelmet és odaadást fognak kifejezni. Az Árjavarta tüze izzik föl a szemében, s a Rg-véda ragyogva hömpölygő áradata.

Ki tudná szavakkal leírni a Tanítómesterek láncolatát? Ezt vagy felismerte valaki, mint a tudás folyamát, vagy ha nem tudatos felőle, a sötétség, álom és megszállottság állapotában van. Nem ijesztgetés, de aki belefog a jógába, annak tudnia kell: támasza a Mester; pajzsa a Mestere iránti odaadása; pusztulása pedig a közömbösség és a kétszínűség.

Aki ugyanúgy mosolyog a Mester barátaira, mint az ellenségeire, az méltatlan Hozzá, de aki soha sem árulja el Mesterét, még hallgatással sem, amikor beszédre volna szükség, az képes rá, hogy átlépje a küszöböt.

Így szól az Agni-jóga, ami fényes jövőt jósol az emberiségnek, ha az képes tökéletesen kibontakoztatni saját értékeit.

Nemcsak Indiában, de az egész keleten ilyen felfogás él a Tanítómesterről. Persze sok keleti országban ma már tombol a közelgő civilizáció vihara. Képzelhetjük hát, hogy mennyi félreértelmezett felfogás sértheti a tudás hierarchiájának ezt a magasztos érzelmét! Oly sok szimbólumot és gyönyörű jelet söpört már el az ilyen felszínes, gépes életmód. Ennek ellenére a legeldugottabb helyeken még fellelhetjük a Guru elvnek ezt az eredeti értelmezését. Hogyan is lehetne egyszerű szavakkal kifejezni egy ilyen magasztos és csodálatos gondolatot, a tudás kelyhének emelését?

A Gyönyörűség forrása

A meggyőződés érzése a magas szintű művészeti alkotások legértékesebb tulajdonsága. A leggyakorlottabb kritikus sem tudja megmagyarázni, miért érezzük oly kedvesnek és értékesnek az olasz és holland primitíveket, és miért olyan megmagyarázhatatlan, mégis meggyőző a modernizmus. Ezt a belső ritmust, a színek és vonalak belső szerkezetét, a dinamikus arányoknak ezt a rejtett törvényét nem lehet közönséges szavakkal a maguk teljességében kifejezni; mégis léteznek, és hatnak az alkotásainkra. Tény, hogy létezik néhány kifejezhetetlen fogalom. Emlékszem, hogy egy filozófustársaságban az egyik leghíresebb kortárs költő-filozófus egy idő után nem jelent meg többé a találkozókon. Amikor ennek okáról kérdezték, csak vállat vont és azt mondta: “Mert a kimondhatatlanról beszélnek.” Csakhogy a Mester áldó érintése nyomán a hétköznapi beszélgetésekben kifejezhetetlen és nem meggyőző dolgok tisztává és meggyőzővé válnak. Minden művészeti alkotás olyan, mint egy dinamó, amely a végtelenségig felemelő energiával rendelkezik, egy igazi lelkesedés-generátor. Persze ez viszonylagos. Néhány mű csak egy órányi készlettel rendelkezik ebből az energiából, néhánynak pedig elegendő van az örökkévalóságra – ez a viszonylagosság. S az a legfelemelőbb pillanat, amikor a Tanár és tanítványai, akár egy szó nélkül megérintik a Gyönyörűségnek ezt a forrását. Tudjuk mindannyian, hogyan ível át a félreértések szakadékán akár egyetlen gesztus, egy néma mozdulat. És nem ezt a félreértést kell legyőznünk? Bizony mondom, létezhet-e rossz, különösen a szépség mérhetetlen mezején? Természetesen lehet tudatlanság és csúfság, ami a tudatlanságból származik; lehet félreértés, ami a tudatlanság sarja. Manapság a nagy összevisszaságban és romlásban, amikor a lelket szokások nehéz láncai kötik, milyen figyelmesen kell vigyáznunk minden félreértés eredetére, s milyen szorgalmasan kell irtani azokat a kellemetlen parazitákat, melyek a legszebb kertet is olyan gyorsan visszataszító szemét-dzsungellé változtatják.

És ki gyógyíthatja meg a csúfság e szörnyű betegségét? Egyedül a tanítómester. Hogyan tudja ezt megtenni? Mint Guru. Olyan nehéz és alkalmazhatatlan ez manapság?

Boldog vagyok, hogy Tanítókhoz beszélhetek. Ti tudjátok legjobban, mi a Guru, a Tanár szent elvének benső jelentése. Ha mind tudjuk ezt, miért kell róla mégis beszélni? Mert ismerjük a fohász erejét; a varázsige hatalmát; ismerjük a mantra varázsát; akkor hadd tudjuk meg, mi a Guru jelentése, mi az élet tanítójának jelentése, és még az életünk legszebb pillanatában is elismételjük ezt a magasztos eszmét. Mert ha erről beszélünk, azzal a biztos jövő felé vezető utat kövezzük.

Fejlődés, ifjabb generációk, az ország jövendő hősei, a bölcsesség és szépség mártírjai, tudjuk, felelősséggel tartozunk értetek. Minden állításunkkal, ami a Szépről és a Legmagasztosabbról szól, a jövő életének minőségét formáljuk. Lehetséges volna öröm és lelkesedés nélkül felépíteni ezt a jövendő életet, a következő generációk boldogságát? S honnan származik ennek a lelkesedésnek, ennek a szakadatlan kreatív eksztázisnak a lángja? Éppen a szépség mezejének virágaiból. Ha az életből elvennénk a szépség kifejeződését, megváltozna az egész emberiség történelme.

Talán nem a művészet mesterei tanítják a szellemi emelkedettséget? Az ősi tanításokban a művészetről és szépségről, mint a legmagasztosabb eszményekről beszélnek. Az Upanisadok egyik történetében olvashatjuk, hogy egyszer Brahmát a gyönyörű Ima mosolyában találták. Laksmí, a szerencse istennője a legszebb istennő. A rútságnak semmi keresnivalója nincs a boldogság mellett. Amikor a művészetet és a szépséget szolgáljuk, nem az a legörömtelibb és legfelemelőbb érzés, hogy tudjuk, a jövő evolúciójának igazi szellemi emelkedettségét szolgáljuk? Amikor a szépség magját vetjük el, a szép életet teremtjük meg. Hol és hogyan tudnánk egyesíteni korunk furcsa képződményeinek sokaságát? Bizony, bizony, egyedül a szépség fátyla tudja eltakarni és csodálatos módon átváltoztatni a félreértés fintorát az igaz tudás megvilágosult boldogságává. Nemcsak a Tanítók, de a tanulók számára is oly bonyolult az élet. Hogyan találjuk meg az egyensúlyt az egészséges test és a túlzásba vitt sport között? Hogyan egyeztessük össze a tánc magasztos báját a túlzó modern táncok durvaságával és megrögzöttségeivel? Hogyan elégíthetné ki a zene iránti nemes törekvést a mai kellemetlen dzsessz?

Hogy teremtsünk kapcsolatot a legmagasabb lelki szint és a legdurvább anyag között? Teljesen megközelíthetetlenek ezek az ellentétek, vagy találhatunk egy igazi egyesítő alapot, nem csak álmokban és elméletben, hanem itt a földön is? A modern gondolkodás tényeket követel. A legszámítóbb pozitivizmus le akarja hozni a mennyet a földre. Emlékezzünk arra, mit mondott a legpozitivistább kortárs filozófus, Nicholas Lossky professzor híres tanulmányában, az Anyag és élet-ben: “Az elmondottak után nem nehéz megfogalmazni a materializmus legjellegzetesebb vonásait, az organikus világlátás szempontjából. Ha az anyag a legmagasabb létből származik – olyan létből, amely az anyagtól különböző létformát is képes létrehozni – akkor az anyagi természet törvényei jóval szélesebb körben érvényesek, mint amilyet a fizikusok elfogadnak. Természetesen kételkedik az ember, ha minden törvény feltételek hosszú sorának kell megfeleljen, melyek közül a legtöbb még alig-alig kristályosodott ki; így a törvény nem mindig egzakt, más szóval általában túl tág.

Ha például azt várjuk, hogy a víz minden körülmények között száz fokon forrjon, akkor a természet összetettségét nem elég széles körben vesszük figyelembe. A szükséges hőmérséklet mellett a normál légköri nyomás, a víz kémiai tisztasága, stb. is feltétele a forrásnak. A fizikus felismeri ezeket a kiszámíthatatlan járulékos feltételeket, de mivel csak az anyaggal foglalkozik, hozzászokott ahhoz, hogy ezeket a feltételeket tisztán anyaginak gondolja.

Ezért aztán az anyag általános természetét illető egyetemes törvények – mint például az anyagmegmaradás törvénye – megállapításakor a fizikusok feltételezik, hogy a törvény képletébe nem szükséges további részletkérdéseket beépíteni. S az ilyen, materializmusra hajló fizikus számára elképzelhetetlennek tűnik e törvény bármiféle korlátozása. S valóban, amíg az anyagi folyamatok határain belül maradunk, az anyag fizikai megsemmisülése nyomás vagy lendület következtében képtelenségnek és felfoghatatlannak tűnik.

De tételezzük fel, hogy az anyag nem az egyetlen létforma a természetben, sőt, tegyük fel, hogy az anyag valaminek a terméke, és így alá van rendelve a magasabb rendű elemek törvényszerűségeinek. Ekkor az anyag helyzete a természetben sokkal bizonytalanabbá válik, mint ahogy azt egy materialista képzeli. Így már nem nehéz olyan feltételeket sem elképzelni, melyek között egy anyagi részecske megsemmisülése is lehetséges.”

Láthatjuk tehát, hogy még a legmeggyőződésesebb pozitivista tudós felfogásában is tisztán kifejeződik az anyag viszonylagossága. Ez a viszonylagosság nyitott a legmagasabb szintű eszmékre is. Hagyjuk ezeket érvényesülni a Földünkön is! Hadd itassák át a jövendő fejlődést is, és ne csak külsődleges változást, hanem a legbenső lény fejlődését eredményezzék! A tényekre szükség van, de a tényeket képmutatás és babona nélkül kell megérteni. A tanítás terén különleges öröm elűzni nemcsak a tudatlanságot, hanem annak rút sarját, a babonát is, és a tanítvány szabadsága eljön ott, ahol megsemmisült a babona. A tények önzetlen tanulmányozása megnyitja számunkra az anyag legmagasabb szintjét. A kozmikus sugárzás nem tündérmese többé, hanem megjelent a tudományos laboratóriumokban is, s a tudós elme tudja, milyen sok más sugárzást és energiaformát ismerhetünk még meg és használhatunk minden egyes szív felemelkedésére. Az élet jótékony átformálása csak egy karnyújtásnyira van, hiszen annyi minden terjedhet el hirtelen. Hány és hány társadalmi problémát lehetne megoldani rosszindulat nélkül, ha szépen állnánk hozzá! Nos, nyerhetünk energiát az űrből; eláraszthatjuk az életünket mindenféle sugarakkal, de ezeknek a sugaraknak szépségesnek kell lenniük – olyan szépnek, mint maga a fejlődés eszménye.

Hatalmas a felelősségünk a Szépség iránt! Ha ezt átérezzük, tanítványainktól is ugyanilyen felelősséget követelhetünk e magasztos eszmény iránt. Ha megértjük ennek szükségszerűségét, társainktól is ugyanolyan figyelmet követelhetünk, mint egy tengeri vihar során a legégetőbb problémával szemben.

Minden eszközt megragadva bevezetjük a művészetet az élet minden területére. Igyekszünk bemutatni a kreatív munka nagyszerűségét, de ez a minőség csak akkor ismerhető fel, ha ismerjük a szépség eksztázisát. És ez az eksztázis nem a mozdulatlan szoboré, hanem mozgás, a mindenben ott vibráló pozitív Nirvána, nem a mozdulatlanság tévesen felfogott Nirvánája, hanem a legnemesebb és legintenzívebb cselekvésé. Minden ősi tanításban hallhatunk a cselekvés nemességéről. Hogyan lehetne valami nemes, ha nem lenne szép? Ti a művészet tanítói, a szépség követei vagytok; ismeritek a következő generáció iránti felelősséget, és ebből fakad a ti örömötök és legyőzhetetlen erőtök. A ti cselekedeteitek nemes cselekedetek.

És hozzád, fiatal barátom, hozzád szólunk. Tudjuk, milyen nehéz számodra elkezdeni a küzdelmet a fényért és megvalósításért. Ám az akadályok csupán jótékony energiát teremtő új lehetőségek. Csata nélkül nincs győzelem. És hogyan védheted ki a sötét ellenség mérgezett nyilait? Menj hozzá olyan közel, hogy ne maradjon hely kilőni a nyilakat. Küzdelem nélkül nincs megvilágosodás. Ezért áldott legyen a munka! És áldottak legyetek fiatal barátaim, akik a győzelem felé haladtok. A múlt és jövő Gurui veletek lesznek.

Guruk, fogadjátok fohászomat és hódolatomat!

Fordította: Ungi Tamás