Végzetek hatalma – A karma Verdi művészetében és életében

Karma (szanszkrt „tett” vagy „munka”) indiai hagyomány; elve szerint az egyén tettei következményekkel járnak, azokért jutalmat vagy büntetést kap. Karma az ok és okozat erkölcsi törvénye, amely alapján az egyén tetteinek összességét egyik életéből továbbviszi a következőbe, s így az egyén sorsának javulásához vagy rosszabbodásához vezet. (Cambridge Enciklopédia, Cambridge University Press).

Giuseppe Verdi (1813-1901): olasz zeneszerző, az egyetemes zenetörténet egyik legnagyobb alakja.

Eldördül véletlenül egy pisztoly – s halálosan megsebesíti az imádott lány édesapját. Haldoklása közben megátkozza lányát: „Hozzám ne érj! Ha látlak, az beszennyezi halálom. Rád sújt az átkom!” (Verdi: A végzet hatalma).(1). S ezután négy felvonáson keresztül három szerencsétlen ember évtizedeken át tartó küszködésének, szenvedésének tanúi lehetünk. Leonóra vezeklő kunyhóban, szerzetesi ruhában él, szerelme, Alvaro katonának csap fel, akárcsak a lány bátyja, a mindkettőjüket fanatikus dühvel üldöző Don Carlos. Talán ez a Verdi-opus mutatja meg legkövetkezetesebben e három ember karmáját. A nyitány bevezető unisono rézfúvósai, drámai sötétséggel lüktető vonósai rögtön érzékeltetik a tragédiát. Mi lehetett az előzménye, az oka annak, hogy Alvaro eldobott pisztolya véletlenül halálra sebzi Leonóra apját? Hogy a két fiatal menekülésük közben elveszti egymást – sok-sok esztendő múlva találkoznak csak, amikor az Alvarotól halálos sebet kapott Don Carlos erejéből még futja arra, hogy leszúrja a lányt, bezárván a sors iszonyatos bűvkörét: immáron a Calatrava család minden tagja halott. Az eredeti verzióban Alvaro öngyilkos lesz, de Verdi is érezhette, hogy ez már elviselhetetlen teher, s az átdolgozás során került a fináléba a feloldó, megnyugtató hármas.

Különösen érdekes a két férfi főszereplő kapcsolata. A hadseregben, nem ismervén fel egymást, barátokká válnak, Alvaro megmenti Don Carlos életét. S micsoda véletlen, fatális véletlen, hogy aztán a sebesült Alvaro pont új barátjára bízza rá azt a csomagocskát, melyből kipottyan Leonóra miniatűr képmása – rádöbbentvén Carlost, hogy ki rejtőzködik az álnév s katonai egyenruha alatt. („Urna fatale del mio destino” – „Sorsom végzetes ládikója”, énekli Carlos a rábízott csomagocskát nézegetve. Apró adalék a mű karmájához, hogy amikor a XX. század egyik legnagyobb Verdi-baritonja, Leonard Warren 49 évesen a New York-i Metropolitan Operaház színpadán ezt az áriát elénekelte, összerogyott és meghalt…)

„Ha a Végzet hatalma cselekménye értelmetlen és logikátlan, akkor Szophokész Oidipusza is az..”(2)

A karma szinte valamennyi Verdi-opera cselekményének központi motiválója. A Macbethről vagy a Don Carlosról hic et nunc csak említést teszünk, hiszen a művek alapjául szolgáló Shakespeare, illetve Schiller drámák jól ismertek.

A Maestro egyik legnépszerűbb operájának, a Traviata tragikus sorsú Violettájának karmája betegsége, az akkor gyógyíthatatlan tüdővész – vajh’ előző életében mit tehetett, hogy a sorstól ezt érdemelte ki, hogy első igazi szerelmét annak apjának kérésére el kell hagynia, s csak halálos ágyán láthatja ismét kedvesét?

Még különösebb karmája van a Trubadúr Luna grófjának. A bevezető sötét üstdobtremolo végzetszerűen kopogtat várának kapuján, az őrparancsnok áriájában a család ellopott gyerekéről beszél, akit egy megégetett cigányasszony lánya bosszúból máglyára dobott. A negyedik felvonás végére csak Luna marad életben – mégis talán az ő sorsa a legtragikusabb, hiszen az általa reménytelenül szeretett nő (ő is Leonóra…) öngyilkos lesz, ő pedig saját, elveszettnek hitt öccsét küldi a vérpadra.

„Luna tetteinek tulajdonképpen nem is az elvakult szerelem, hanem a féltékenység a legfőbb mozgatója (ha ezt a két fogalmat egyáltalán szét lehet választani egymástól).”(3)

Hihetetlenül izgalmas a Trubadúrt közvetlenül megelőző Rigoletto három főszereplőjének összehasonlítása. A mantuai herceg karmája az, hogy ebben az életében teljhatalmú úr és jellemtelen kéjenc, aki mindent és mindenkit megkap, s mindent megúszik (Verdi konzekvensen táncos lejtéssel, leggyakrabban hármas lüktetéssel, alulról felfelé törő dallamokkal jellemzi.)

Sajátosan kettős Gilda karaktere: zenei egyénisége „nem fejlődik, hanem időről időre, a különböző szituációkban átveszi szereplőtársainak érzelmeit, azoknak hatása, befolyása alá kerül.”(4). Ugyanakkor a lány egyénisége óriási változáson megy keresztül: egy ártatlan szűzből szerelméért meghalni kész és önmagát fel is áldozó érett nővé válik. (Maria Callas zseniális tolmácsolása érzékeltette igazán ezt a metamorfózist.)

Verdi eredetileg Az átok címet adta az operának, csak később változtatta Rigolettora – és ez a változtatás jelzi, hogy mennyire fontos volt számára a címszereplő, akinek karmáját tömören ő maga fogalmazta meg:

„A magam részéről éppenséggel nagyon is helyesnek, szépnek találom, hogy ezt a külsőre nyomorék és nevetséges, belül azonban szenvedélyes és szeretetet árasztó alakot szerepeltessem.” Erre a figurára sem a „pozitív”, sem a „negatív” jelző nem húzható rá összességében, „fejlődő, változó, szenvedő, ellentétes tulajdonságokat hordozó ember.”(5)

„Az Álarcosbál Verdi Trisztánja” (Massimo Milla – noha e sorok írója szívesebben nevezi a Trisztánt Wagner Álarcosbáljának…). Riccardo és Amélia karmája egymás iránt érzett reménytelen, elsöprő erejű szerelme, míg a férjé, Renatoé az, hogy indokolatlan féltékenységében legjobb barátja gyilkosává válik.

Az idősödő, világhírűvé vált Maestro egyre ritkábban, s egyre gondosabban komponált (fiatalkoráról mint a „gályarabság éveiről” beszélt, hiszen megélhetéséhez szinte évenként kellett egy-egy operát írnia). Közel öt esztendőt kell a világnak várnia a Don Carlos párizsi bemutatóját követően, hogy Kairóban felcsendülhessenek az Aida dallamai. Másfajta karma itt az etióp rabszolgalány, az egyiptomi királylány és a hős hadvezér szerelmi háromszöge, mint az Álarcosbál főszereplőinél. Aida és Radames szerelme és sorsa a sziklasírban beteljesedik – a zárókettős Verdi egyik legszebb melódiája („Hangjuk unisono lendült fel az átszellemült vezérhangig, bizonygatván, hogy most tárul ki előttük a mennybolt, s vágyakozásuk előtt felragyog az örökkévalóság fénye. A szépítés vigasztaló ereje hallatlanul jót tett a hallgatónak, sokban hozzájárult ahhoz, hogy kedvenc műsorának ez a száma olyannyira szívügye volt. Amit azonban végső soron érzett, értett és élvezett (…), az a zene, a művészet, az emberi lélek győzelmes idealitása volt, amely fenségesen és megcáfolhatatlanul megszépíti a valódi dolgok közönséges borzalmát.” (Thomas Mann: A varázshegy)(6) Az igazi vesztes, hasonlóan a Trubadúr Luna grófjához, az egyedül maradt, szerelmének, Radamesnek halálát okozó Amneris.

Különleges történetű, különleges hangulatú opera a Simon Boccanegra. Az 1857-es premier hatalmas bukás, majd’ negyedszázad telik el, mire Verdi – annak az Arrigo Boitonak a segítségével, aki majd az Otello és a Falstaff librettoját írja – gyökeresen átdolgozza. A siker óriási, ám a darab ma is mostohagyerek az érett Verdi-opusok között. Ennek oka talán kettőssége lehet – politika és emberi konfliktusok szövődményes kavarodása. Kiengesztelhetetlen gyűlölet feszül a patrícius Fiescoban a plebejus Boccanegra iránt – hiszen az titkos és tiltott szerelemben él leányával, s gyermekükkel. Húsz év telik el első összecsapásukat követően – két évtizeden át immáron Boccanegra Genova dogeja – amikor ismét találkoznak, és az agg Fiesco megtudja, hogy unokája boldogan él – pozitív karma ez, Verdihez illő hatalmas dallamívvel: „Hullnak, csak hullnak könnyeim a fájdalom ostorától… Vádol, gyötörve vádol életemnek elmúlt sok éve, mikor csak gyűlölet, gyűlölet vezérelt. Soha a szívem szeretni nem tudott.”(7). Ám késő a megbánás: a megmérgezett Boccanegra kileheli lelkét.

A Mester még két operát írt. Az Otello egy komponista és egy (zeneszerzőként is elismert) librettista tökéletes szimbiózisa, zene és szöveg példátlan kapcsolódása – gondoljunk csak Jago híres Credojára („A rossz, melyet elgondolok, s amely belőlem fakad, sorsomban teljesül be.”) – mi ez, ha nem a karma egyik legfrappánsabb megfogalmazása?

A Falstaffról kötetnyi irodalom van. A darab egy mondattal jellemezhető: a legnagyobb operakomponista legnagyobb műve a legnagyobb drámaíró nyomán. Nemcsak Verdi művészetének csúcsa, hanem az egyetemes zenetörténet egyik legjelentősebb opusa. A nyolcvan (! – nagyon magas kor volt az bő évszázada!) esztendős mester gyakorlatilag saját szórakozására írta meg a partitúrát, gyökeresen szakítva minden korábbival, valami egészen modernet létrehozva – nem véletlen, hogy Lendvai Ernő könyvében(8) a Falstaff hangzás-dramaturgiájáról írva Bartókot is tárgyalja.

Mi is Sir John karmája? Képtelen vagyok definiálni – nagyon-nagyon komplex. Tudjuk, hogy ki ő – de hadd idézzem Sigmund Freudot: „Tulajdon humora énjének fölényéből ered, melyet sem testi, sem erkölcsi hibái nem tudnak megfosztani derűjétől és magabiztosságától. Nyilvánvaló, hogy ő is ugyanolyannak látja magát, mint mi őt! Szellemessége lenyűgöz, testének idétlensége szintén arra bátorít, hogy személyét humorral szemléljük – mintha ekkora pocakról eleve lepattanna minden erkölcsről és tisztességről alkotott fogalmunk. Galádságai végül is ártalmatlanok, és mivel az általa becsapottak szintén komikus figurák, nem tudunk rá igazán haragudni, megbocsátunk neki.”

Apró kitérő az egyetlen jelentős, nem operai Verdi-mű miatt: az 1874-ben bemutatott Requiem szétrobbantja, szétfeszíti a klasszikus liturgia kereteit, és mégis minden benne van, amit a klasszikus gyászmise karmája magában hordoz.

Giuseppe Verdi operaalakjainak karmájánál egyetlen érdekesebb akad: magának a Mesternek a karmája.

Mi a magyarázata, hogy 1813-ban egy kis olasz falucskában megszületett egy Zöld József nevű parasztgyerek, akiből, Mozart és Wagner mellett, de primus inter pares, nemcsak az operaszínpad egyik legnagyobb alkotója lett, hanem csak egy Brueghelhez, Michelangelohoz, Shakespeare-hez, Einstenhez hasonlítható zseni? Ki volt ő, akinél talán senki nem tudott többet az emberről, aki mindent el tudott mondani rólunk, ám ugyanakkor két lábon állt mindig a földön („Az ovációk, az ismétlések nem jelentenek semmit, ha nem dagad a kassza.” – Verdi leveléből a Boccanegra bemutatója után). A Risorgimento jelképévé vált neve: Viva Verdi = Viva V(ittorio) E(manuele) R(e) d’I(talia) (Viktor Emanuellel az egységes Olaszországért).

Pedig minden csak egy hajszálon múlt. Első operája, az Oberto – huszonhat éves volt a bemutató idején – sikert aratott. Egy évre rá kifütyülték vígoperáját, a Pünkösdi királyságot – de lehet úgy komikus darabot írni, hogy néhány hónapon belül elveszítette feleségét és két gyerekét?

Verdi megfogadja, hogy soha többé nem vesz tollat kezébe. Igaz-e, legenda-e, akárhogy is van, ez volt Verdi karmájának döntő mozzanata: kapott egy szövegkönyvet elolvasni. Az elkeseredett ember a földre dobta – a libretto kinyílt, Verdi felvette és elkezdte a sorokat olvasni: „Messze szállj el – arany szárnyra kelve, messzi tájakra – gondolat – repülj el; Régen látott hazámba kerülj el, híven vár rád az otthoni táj!”(9) Verdit megragadta a szöveg – így született meg a Nabucco híres kórusa, Itália nemhivatalos himnusza.

A többi pedig már zenetörténet.

Giuseppe Verdi megfogalmazta egy levelében önnön karmáját a Rigoletto komponálása idején: „…hangjegyeim, legyenek azok szépek vagy csúnyák, sohasem véletlen szülöttei, és mindig mondani akarok velük valamit.”

Heiner Lajos