Mi fontosabb: a hogyan vagy a miért?

Hol van a bölcsesség, amit elveszítettünk a tudásban?
Hol van a tudás, amit elveszítettünk az információban?
A menny körforgásai a huszadik században
Messzebb visznek minket Istentől és közelebb a porhoz.

T.S. Eliot

Miért? Ez a leggyakoribb kérdés, amit az ember három éves korában és korától feltesz. Miért van a világ úgy, ahogy? Hogyan működik a világegyetem, hogyan keletkezett? Mi az anyag? – a fausti ember kérdései. A csillagászok és asztrofizikusok 15 millió évvel ezelőtti robbanás hamuját találják, a részecskefizikusok az eleminek tartott részecskét darabolják. Mi az oka? Hogyan működik? – hangzik a kérdés. A relativitáselmélet és a kvantumfizika szerint is energiából anyag keletkezhet. De honnan származik az energia?


Hogyan keletkezett a világegyetem? – kérdezi a tudomány.

Mi az oka, hogy egyáltalán létezik? – kérdezi a bölcs. Számára a természet törvényei nemcsak hasznos útmutatók, hanem végső mondanivalóval bíró jelzések.

A természettudomány, a művészetek és a vallás is a lét alapvető kérdéseire keresik a választ, azokkal a lehetőségekkel birtokukban, amelyek jellemzik őket. Kísérletek bizonyítékai, ihlet vagy hit – mindennek forrása a megismerés vágya, az igény, hogy az ember el tudja helyezni magát és környezetét a világmindenségben. A kérdés árnyaltabb és távolabbra mutató változata: Mi célból? Hiszen ha erre megtaláljuk a feleletet, az megváltoztathatja egész addigi életfelfogásunkat.

Világkép – képek, mozaikok a világról

Buddha tanításának, a Nemes Nyolcas Ösvénynek első eleme a látás, a taoista templom, a kuan jelentése nézni. A zen megpróbálja leállítani a gondolkodási folyamatot, hogy felkészítse a tanítványt a valóság megismerésének egy másfajta, nem nyelvi útjára. A modern keresztény teológia az aktív szemlélődésben egy olyan belső kutatásra inspirál, amely a pozitív tudományokat is felhasználhatja célja elérése érdekében.

A megismerés alapja a görögöknél a lét, Szent Ágostonnál a Teremtő, Descartes-nál az ember, pontosabban az értelem. Ettől kezdve a tudomány és a technika hosszú ideig a világ meghódításának szolgálatába áll, nem pedig azt hivatott segíteni, hogy az ember megtalálja a helyét, és ezáltal harmonikusan illeszkedjen létével a nagy egészhez. A metafizika, mint a tudományokat összekötő kapocs elveszti jelentőségét, az ember már uralkodni akar, nem tetszik neki az a szerep, mely egy részt jelöl ki számára a mindenségben. Aztán egyre inkább más hangok is hallatszanak. A Tudomány Világkonferenciáján, 1999-ben Budapesten az egyik napirendi pont a következő volt: tisztázni a tudomány helyét az új világkorszakban. Az igény tehát megvan, csak az utat kellene megtalálni. Miért? Az már világos előttünk, hogy minél kevesebbet dolgozunk, annál több rajtunk kívülálló energiát (elektromosság, atomenergia stb.) hasznosítunk. Ezt szinte születési jognak érezzük, és még abba sem gondolunk bele, hogy a Föld lakosságának csupán kis töredéke élvezi az ezáltal kialakítható kényelmet. Honnét van ez az energia? Vajon helyesen élünk, vagy visszaélünk vele? Vajon lesz-e, s milyen következménye lesz, ha az utóbbi válasz az igaz?

Gyűszűbe préselt óceán

Az elmúlt évszázadot a tudás évszázadának is hívják, korunkat pedig információs társadalomnak. Egy vicc szerint eddig azért nem sikerült Földön kívüli civilizációkkal felvennünk a kapcsolatot, mert a civilizációk megsemmisítik saját magukat, amikor a mi fejlettségi szintünket elérik. Sokan úgy vélik, két jel, a 0 és az 1 elegendő ahhoz, hogy leírjunk minden fontosat a körülöttünk lévő világban.

Néhány éve a Harward Egyetemen megkérdeztek 23 végzős hallgatót: Miért melegebb a nyár, mint a tél? Ketten tudták megmondani, 21 harwardi (!) fiatalnak fogalma sem volt róla. Persze a valóság attól még ugyanaz volt, a Nap sütött, a Föld tengelye a keringési pályához képest ferde volt, és az északi féltekén a sugarak meredekebb szöget zártak. Sem a napsugár, sem a Föld nem hagyta zavartatni magát. A törvény működött, a létezés alapjai ugyanolyan rendíthetetlenek voltak, mint amilyenek akkor, amikor még nem létezett a Harward Egyetem, vagy amilyenek lesznek, amikor esetleg már senki sem emlékszik erre az intézményre.

Bár a kérdezőket kissé lehangolhatta ez az eset, azzal vigasztalhatták magukat, hogy a tudomány alapvető tételei akkor is igazak, ha alig néhány ismeri azokat. Ha valaki megkérdezett volna egy vallásfilozófust, ő is biztosan hasonló választ ad: Igen, Isten léte is független attól, hányan tudnak róla. Egy tény nem attól igaz vagy hamis, hogy hány ember ismeri, tud róla vagy hiszi el, s hány nem.

“Csinos keret”

1987-ben asztro-, kozmo- és részecskefizikusok részvételével a Fermilabban (a legnagyobb amerikai részecskegyorsító) egy konferenciát tartottak, melynek témája a világmindenség kezdete. Leon Lederman, a Nobel-díjas fizikus szavával “Isten arcáról”, vagyis a kezdetekről volt szó. Nagy nevek fémjelezték ezt az eseményt, melynek végén Stephen Hawking tartott egy beszédet a világ keletkezéséről. Vasárnap délelőtt lévén biztosak lehetünk abban, hogy szerte a világon jónéhány templomban is hasonló témát érintett egy – ha nem is ilyen világhírű – előadó. Hawking beszédéből az átlagember is megértett valamit, a számára sok furcsa és bonyolultnak tűnő dolog mellett. Napjaink egyik legnagyobb tudósa ugyanis így fejezte be: “A Mindenség most azért az, ami, mert kezdetben az volt, ami.”

Tessék, hát itt van! Gondolta volna valaki, hogy ilyen egyszerű a megoldás? Hogy egy zseniális elméleti fizikus ilyen abszurd kijelentést tesz? De a fizikusok között mindig is sok humoros egyén volt, enélkül talán nem is lehetne komoly dolgokkal foglalkozni. Ilyen volt Wolfgang Pauli is, aki egyszer felrajzolt a táblára egy üres négyszöget, és Tiziano legszebb festményeként nevezte meg.

– Csupán a részletek hiányoznak – tette hozzá.

A Mindenség kutatása is valahogy ehhez hasonlít. “Kell még hozzá jónéhány ecsetvonás – de a keret az igazán csinos” – mondja Lederman.

A világ kezdetének története inkább filozófiának számít, mint egzakt tudománynak. A chicagói egyetem elméleti fizikusa, Michael Turner az ezzel foglalkozó elméleteket nagyon találóan “ésszerű sejtéseknek” nevezi.

Atomfizika és uszoda

A modern fizika már-már a metafizika határát súrolja, s ha nem is Isten-központú (egy személyes Isten-kép értelemben), de egyes tudósok a valóság mögött feltételeznek egy nem anyagi, hanem szellemi szubsztanciát. Az újkor Bacon-i szlogenje (A tudás hatalom) helyett egy kicsit már hajlunk afelé, hogy óvatosabban fogalmazzunk – a tudás alázat. Bohr szerint:

“Kétségkívül semmit sem találhatunk sem a fizikában, sem a kémiában, mely leghalványabban is utalna a tudatra. Mégis mindannyian tudjuk, hogy a tudat létezik, mert mindannyian birtokában vagyunk. Ezért a tudat biztos, hogy része a természetnek vagy általánosságban a valóságnak, amiből az következik, hogy – amint azt a kvantumelmélet is bizonyítja – figyelembe kell vennünk a fizika és kémia törvényeitől függetlenül létező törvényeket is.”

Heisenberg óv attól a fajta gondolkodástól, mely külön szemléli a világot és annak megfigyelőjét. A kvantumfizika szerint nem lehet a természetet az embertől leválasztva vizsgálni. Abszolút pontosságot a természet semmilyen technikai eszköznek nem enged, s mivel a mérés befolyásolja a mérés tárgyát, felmerül a kérdés: mi az objektív valóság? A világegyetem tökéletes megismerése lehetetlen, mert maga a megismerés folyamata befolyásolja világunkat. “A tudomány nem képes a természet végső rejtélyét megfejteni. S ez azért van így, mert végső soron mi magunk is részei vagyunk a rejtélynek, melyet megoldani próbálunk” – vélekedik a világhírű fizikus, Max Planck.

Heisenberg szerint a bizonytalansági elv olyan helyzetet teremt, mint amikor egy kívülálló csak azt látja, hogy az uszodába az emberek felöltözve mennek be, és jönnek ki. A beavatatlan azt gondolná, hogy odabenn szintén ruhástól lubickolnak. A szakember bizonyos jelekből arra is megpróbál következtetni, hogy talán nem egészen ez történik odabenn.

Itt a piros, hol a a piros…

Az elektron mára már “hazátlan” lett. Nem mondhatjuk, hogy valahol van, csak annyit, ha megmérjük, ilyen és ilyen valószínűséggel van itt és itt. Annyi azonban bizonyos, hogy a fizikai világ legkisebb részecskéinek tartott elektronokat nem a mechanikai törvényszerűségek irányítják.

Hol a valóság? Bohr szerint csak a valóság leírása van, Everett meg azt mondja nekünk, minden mérés egyformán valóságos. “Sok világ” elmélete szerint egy olyan múltat érzékelünk, amely az egyik ilyen mérés eleme. A világegyetem egészéről nem sokat tudunk. A kísérleteken, megfigyeléseken alapuló tudomány a látható világegyetemet vizsgálja, és csak erre korlátozódhat. Ezért ellentmondásos az a nézet, miszerint a világegyetem a semmiből keletkezhetett, hiszen a kozmológia csak a látható világegyetemről állíthat valamit, s még abban sem vagyunk biztosak, hogy a látható rész elég információt tartalmaz a globális természeti törvények megfogalmazásához. Mert létezhetnek olyan erők is, amelyek a Naprendszerben nem, csak a világegyetemben mutatkoznak meg.

A kilencvenes évek elején elhunyt kiváló elméleti fizikus, Heinz Pagels érdekes kérdést feszegetett A kozmikus kód című könyvében. Vajon nem egy biológiai zár teszi lehetetlenné a továbblépést, s ezért egyszerűen nem érthetünk dolgokat egy bizonyos határon túl? Röviden: elég okosak vagyunk mindehhez? Vagy be kell látnunk, hogy csupán a végtelen parányi véges részéről van szűklátókörű ismeretünk?

Attól függ, mit keresünk…

Lehet, hogy egy nagy világegyetem kis szögletében élünk? Lehet, hogy háromdimenziós világunk törvényeit óvatosabban kellene megfogalmaznunk? Hiszen annyira már felnőttünk, hogy fel merjük tenni a kérdéseket, s felvethessük annak lehetőségét is, hogy az általunk meghatározott “óramű-világ” nem a teljes egész. Ma már nem tudománytalan annak a gondolatnak a felvetése sem, miszerint a természet törvényeivel kapcsolatos válaszaink, bár az igazságra vonatkoznak, de lehet, hogy csak az igazság egy részére. Arra a részre, amelyet éppen vizsgálunk, és éppen abból a nézőpontból, ahonnan nézzük. Például az elemi részecskék vizsgálata során az is kiderült, hogy a térnek sokkal több dimenziója létezhet annál a háromnál, amelyet eddig érzékeltünk.

A tudományfilozófiában is vannak divatos gondolatok, ilyen volt például Thomas Khun elmélete is, amiből most csak egy mozzanatot érdemes kiemelni. Eszerint a világról alkotott elképzeléseink is több szinten lehetnek valóságosak. Kinek van igaza? Kuhn válasza: Attól függ, mit keresünk!

A cél meghatározza törekvéseinket és cselekedeteink mikéntjét is. Ha ideiglenesek a célok, a válaszoktól sem kell túl sokat várni. A természet annyit ad, amennyit befektetünk. A mozgási energia átalakulhat hővé, a helyzeti energia elektromossággá, de ezzel a törvénnyel jellemezhetjük gondolat- és érzésvilágunkat is. Itt másfajta tudatosságon van a hangsúly! Milyen szellemi, lelki energiává alakulhat egy tiszta eszmény elérése utáni vágy!? De ne feledjük: annyit kapunk, amennyit befektetünk, tehát a kérdéseinkre kapott válaszok is arányosak azzal a remélhetőleg önzetlen igyekezettel, amellyel kutatjuk őket.

Megismerni vagy felismerni

Újnak vélt elképzeléseink nem egyebek, mint az ősi keleti bölcsesség példái, igazolásai és finomításai – állította Oppenheimer. Bár a fizika nem a miszticizmus területe, a kvantumfizikával kapcsolatban manapság többször is szóba jön a vallás és a misztika, hiszen új világképet hozott a tudomány területére. A klasszikus fizika jól átlátható logikáját ezáltal újabb nézőpont gazdagította. De ez esetben az utolsó szón van a hangsúly – nem felváltotta, és nem kérdőjelezte meg, gazdagította. A gondolkodó ember számára nem is az a kérdés, hogy a vallás vagy a tudomány fog-e választ adni kérdéseire, hanem inkább az, mit tud adni külön-külön vagy együtt mindkettő. Hiszen az igazság felismerésének több útja is lehet, más és más oldalról közelíthető meg a valós valóság. Az egyén számára a kérdés ebben az esetben inkább úgy hangzik: mi segít előre a lelki fejlődésemben? Ez természetesen annak függvénye, ki milyen célt tűz ki maga elé, miben látja emberi életének értelmét. Ezt egyaránt elősegítheti a művészet, a tudomány vagy a tiszta teista világnézet (ami nem feltétlenül vallást jelent). Bár a fizika nem vallás, de nem is mond ellent az idealista felfogásnak, hiszen nem tagadhatunk valamit, amit esetleg adott pillanatban nem tudunk bizonyítani a rendelkezésünkre álló eszközökkel. (Mengyelejev is annak idején nagyon sok helyet kihagyott a periódusos rendszerben, melyet csak később töltöttek fel.) Sőt a fizikusok jó része hajlik arra a gondolatra, hogy a misztikus világmagyarázatokban a tudományos elgondolásokat igazoló párhuzamos vonások fedezhetők fel. E felfogás szerint a tudomány és a vallás nem zárja ki egymást, sőt több ponton találkozik, és párhuzamosan halad egymás mellett. A vallás alázata: Nem tudom, de hiszem. A tudományé: Nem tudom, de nem zárom ki.

Manapság hozzászokhattunk már az olyan kijelentésekhez, amely a természettudomány, főleg a modern fizika területén inkább a metafizika fogalomkörébe tartozik. Természetesen a fizika továbbra is “földi” tudomány maradt, a kísérleti fizika számára ezentúl is csak olyan gondolat ér valamit, ami tapasztalatilag igazolható. Ezzel egy időben azonban a fizikusok nem félnek az olyan kijelentésektől sem, melyek egy transzcendens elvet sejtetnek kutatásaik mögött.

Korunk egyik legnagyszerűbb kísérleti fizikusa, a már idézett Leon Lederman professzor így ír: “Amikor egy fizikus megtud valami igazán mély titkot a világról, az olyasféle misztikus eufóriát okoz, mint amilyen egy személyes találkozás lehet Istennel.”

Órásmester vagy kockajátékos?

Elég polgári elfoglaltság mindkettő, főleg ha a Jóistennel kerül kapcsolatba – még akkor is, ha Newton vagy Einstein kérdezi. Még szerencse, hogy a fizikusoknak vannak ennél fontosabb megválaszolatlan kérdéseik is. Mint például a mai fizika egyik izgalmas pontja, az anyag és erő közti különbség. A kvantumfizika egyik problémája abból az egyszerű tényből fakadt, miszerint a gravitáció hatását ismerte, de a gravitációt hordozó részecskéknek nyomát sem látta. Aztán kiderült, hogy nincs is anyag, a szó klasszikus értelmében, csak energia. Honnan?

Az égbolton számtalan csillagot, csillaghalmazt látunk. Minden galaxis annál gyorsabban távolodik tőlünk, minél messzebb van. A tér tágul. Ha a tágulás túl gyors lenne, minden kihűlne, de ezt megakadályozza az univerzum tömege, amely éppen a kritikus határértékhez közeli, de azt nem lépi át. Vajon csodás véletlen műve csak?

Lehet-e a semmiből világegyetemet teremteni?

Nincs egyetlen modell sem, ami magába foglalná a fény valamennyi tulajdonságát, és még csak remény sincs egy ilyen leírásra.

Kérdések, kérdések, kérdések, és a kérdéseket sorolhatnánk tovább.

Hubert Markl professzor, a németországi Max Planck Társaság elnöke mondja:

A háromdimenziós térbeli, illetve a négydimenziós térbeli-időbeli világunknak ki kell egészülnie a szellemi dimenzióval is. Ennek a szellemi világnak az ismeretlen tartalma felülmúl minden kihívást, amit a természetes valós világ meglepetésként tartogat a számunkra.”

Vajon veszítene-e az ember, ha eredményeit, tapasztalatait és nem utolsó sorban a kérdéseire keresett s kapott válaszokat lelki dimenzióból is vizsgálná?

Kellár Márta

2002/31.