Az ideális portré

Ananda Kentish Coomaraswamy a művészet értelméről

Egyedülálló magabiztossággal kezelte a keresztény teológiát és misztikát, a védikus irodalmat vagy a buddhista szent szövegeket. Kezdeti leíró műelemzései után a műalkotások létrejöttének okát és értelmét kutatta. Figyelme a vallási hagyomány felé fordult, melyet a tradicionális – az igazi – kultúra meghatározó eredetének és szervező erejének tartott. Csak azt ismerte el művészetnek, melyben az isteni lényeg megnyilatkozását látta. Erről az oldalról vetette fel a művészek felelősségét és az alkotás értelmét is.


“Tükör által homályosan”

– Elmentek anélkül, hogy igazi Önmagukat megértették és megismerték volna – idézi Coomaraswamy a Cshándógja-upanisadot (VIII.8.5.), melyben a Teremtő megkéri Indrát és Virócsana titánt, hogy díszeikkel felékesítve nézzék meg magukat egy tál vízben, majd mondják el, amit látnak.

– Önmagunkat látjuk, olyannak amilyenek vagyunk, az összes ékességünkkel – felelik.

– Tehát a szellemi esszenciát, a halhatatlant, az Istent – mondja a Teremtő, gondolván, hogy a képben levő formát, az Istenség képmását látják. Indra és Virócsana azonban úgy értik, hogy az ember külső képe és spirituális esszenciája ugyanaz, és elégedetten távoznak. A Teremtő szomorúan néz utánuk, és ekkor hangzik el az Önvaló megértéséről szóló mondat. Indra azonban nem nyugszik, és később visszatér, hogy további tanításban részesüljön. Végül megtanulja, hogy a halandó test csak támasza a halhatatlan spirituális esszenciának, továbbá, hogy a látható képmásban az isteni lényeg mutatkozik meg, de nem hozzáadható, hanem magában hordott formában, melyet nem befolyásolnak külső díszek és ékességek.

Coomaraswamy azért időzik hosszan e jelenetnél, mert a portréfestés alaptételét látja benne. Aki nem rendelkezik a “misztikus test” látásának képességével, az csak élethű, profán és szentimentális képet tud festeni, mely nem tekinthető művészetnek.

Az ideális képmás problematikájának európai párhuzamait vizsgálva a Corpus Hermeticumot majd János Evangéliumát és az apokrif János cselekedeteit idézi.

Az elsőben Hermész még nem újjászületett fiának tagadja, hogy az reá tekintve valóban látja is őt.

– Nem vagyok többé megfogható és színes tárgy; térbeli kiterjedéssel bíró dolog; mindezektől immár idegen vagyok, és mindannak, amit akkor érzékelsz, ha a test szerint való látással nézel. A tiedhez hasonló szemnek, fiam, most láthatatlan vagyok – mondja Aszklépiosznak, aki a tapasztalati ego-t és nem a spirituálisan esszenciális persona-t látja benne. A lelki látásra utalva tanítja Krisztus is (Jn 14.9.): “Aki engem lát, az Atyát látja…” Kijelentése nyilvánvalóan nem a kívülről és testileg megfogható ember-Krisztusra vonatkozik, aminthogy csodatételei során a “szemgyógyítások” szimbolikus jelentése is a megváltozott látásra utal. Az apokrif János cselekedeteiben Lykomedes, aki János közreműködésével feltámadt a halálból, megkéri festő barátját, fesse meg neki János portréját, hogy arckép formájában is birtokolhassa őt. Amikor elkészül, virágfüzérrel díszíti, és hosszan meditál előtte. Lykomedeshez belépve János, aki még sohasem látta magát tükörben, megpillantja egy idős férfi megkoszorúzott képét az oltáron, mécsesekkel körülvéve.

– Isteneid közül melyiket ábrázolja? – kérdezi. – Most már látom, hogy te még mindig pogány módjára élsz!

Lykomedes azt válaszolja, hogy a kép jótevőjét és lelki vezetőjét ábrázolja, akit szabad Istennek kijáró tisztelettel övezni. Majd tükröt tart János elé, aki a tükörbe, aztán a képre nézve felkiált:

– Istenemre mondom, ez a kép hasonlít az én testi képmásomra, de nem igazán énrám! Mert amennyiben az a festő, aki lemásolta vonásaimat, rólam akar képet festeni, ahhoz szakítania kell a színekkel, a kerettel, a külsőségekkel, az öregség vagy a fiatalság ábrázolásával, vagyis mindazzal, ami szemmel látható.

Majd barátjához fordulva megkéri:

– Légy te az én portréfestőm jó Lykomedes! Neked olyan festékeid vannak, amelyeket az adott általam, aki ismeri lelkünk alakját és képét, körvonalait, állapotát és mintáit. Ezek pedig a következő festékek: az Istenbe vetett hit, a tudás, az istenfélelem, a baráti szeretet, a szelídség, a jóságosság, a testvérszeretet, a tisztaság, az őszinteség, a lelki béke, a rettenthetetlenség, a gondtalanság és a józanság… E színek egybefolyva és összekeveredve találkoznak lelkedben, s Urunk elé állítják azt, mint valami képet, lemoshatatlanul, finoman kimunkálva és megszilárdult formában. De te most valami gyermekded és tökéletlen dolgot készítettél, halott képet festettél egy halottról. (Id.: Az apostolok csodálatos cselekedetei, Bp., 1996, Telosz Kiadó)

Coomaraswamy a buddhista tanításban is talál példát az ideális portréfestés és a misztikus test kapcsolatára. Maitreya Uttaratantrájában olvasható egy parabola a festőkről, azt illusztrálva, mit jelent a Buddha teljes transzcendens személyének megértése a különböző testrészek transzformatív megalkotása révén. Rudrájana számára végül a Könyörületesség, az Erkölcs, a Türelem lesznek a portréfestők és “az, ami a kiválóság legmagasabb foka, minden relatív entitás esszenciája – az a kép maga”. Ennél szemléletesebb példa Buddha életéből, amikor közelgő halála hírére egyik híve látni kívánja. “Mi hasznod származik e tisztátalan test látásából? Aki látja a Törvényt, engem lát, aki engem lát, a Törvényt (dharma) látja” – üzeni neki. (Samyutta Nikáya, III.120.)

Az ideális portré tradíciójának fényében (természetesen filozófiai értelemben ideális, ami azt jelenti, hogy a dolgoknak milyeneknek kell lenni benső lényegük szerint) csodálkozhatunk-e a keleti és a középkori keresztény művészet intellektuális és személytelen jellegén, ahol a forma mindennél fontosabb, a figura pedig lényegtelen? – teszi fel a kérdést Coomaraswamy. A keresztény középkor és Ázsia művészetének személytelen és derűs nyugalma, általános arculata megfelel annak, amiről az idézett szövegek szólnak. A művész nem megfigyelő volt, eggyé kellett válnia azzal, amit ábrázolt. Csak így válhatott alkalmassá az igazság befogadására. Tudása nem közvetett és esetleges volt, mint a miénk, hanem lényegi és eredeti. A reneszánsz művészete jelentette az első nagy szemléletváltást. Érdeklődése a belső jelenléttől a külső felé fordult, az igazi ember szellemi lényegétől a felületi, szenzitív ego felé. “Amíg korábban úgy vélte, hogy az igazi ember szó szerint mindenre képes, ennek az embernek a szellemi formátuma mostanra kifinomult érzékenységű állat formátumára redukálódott, akinek viselkedése éppúgy, mint bármely más állaté, pusztán egy hozzávetőleges tudáson nyugszik. A tradíció által szem előtt tartott ideális portrénak az előbbi Embert, az Istent kellett megjelenítenie; korunk művészetében a későbbi, az állati ember jelenik meg.” A portréfestés Coomaraswamy szerint ettől kezdve elvesztette szakrális jelentőségét és a műtermi modell kultuszához vezetett, mely annak az embernek diadalát jelenti, aki Szent Tamás szavaival “a testnél nemesebbet nem tud elgondolni”.

A művész imája

Az indiai színész imával készül az előadásra. Az indiai építészről gyakran mondják, hogy a mennyekbe látogat, és ott készít feljegyzéseket az érvényes építészeti formákról, melyeket itt lenn követni fog. Minden tradicionális építészet valójában kozmikus mintákat követ – mondja Coomaraswamy a művészet értelméről vallott értekezésében (A keresztény és keleti, vagyis az igazi művészetfilozófia).

Egy tradicionális társadalomban a művészet az ember, a közösség javát szolgálja. A tárgyakat csakis a művészet szabályai szerint lehet elkészíteni, mert ha nem megfelelően készülnek, nem lehet használni azokat. A művész hasznos tárgyat készít és ebből a szempontból a puszta élvezet nem nevezhető használatnak. A tárgyakban csupán kedvünkre való dolgokat látó értékelésünk inkább szentimentális, mint értő. Maga az esztétika kifejezés is érzést jelent, mely azt jelzi, hogy a vizsgált tárgy ízlésünknek kedvez, vagy divatos. Olyasmiben lelni élvezetünket, ami semmilyen életszükségletünknek nem felel meg, és ami életünkben nem nyer igazolást, nem nevezhető másnak, mint puszta töltekezésnek, mellyel előbb-utóbb eltelünk, mint valami táplálékkal. Ilyen szempontból Coomaraswamy egyenesen ízléstelennek tartja otthonunkat olyan tárgyakkal díszíteni, melyek általunk civilizálatlannak vagy babonásnak tekintett népektől származnak, akiknek a mienknél alacsonyabb rendűnek tartott kultúráját a mi civilizációnkkal való érintkezés pusztította el. Ugyanez vonatkozik bármely tradíció szent szövegeire, melyet nem esztétikai célból írtak, vagy a szakrális zenére, ha azt csupán fülünk gyönyörködtetésére hallgatjuk.

A tradicionális művészetfilozófia csak az aktív és kontemplatív életet ismeri el emberinek. Az az élet, melynek célja csupán az élvezet, emberalatti. – Minden állat “tudja, mi az, amit szeret”, és azt meg is akarja szerezni – mondja Coomaraswamy a szórakozásnak nevezett élvezethajhászásról. Csak magában az életben, a helyes tevékenységben tud felébredni természetes módon az öröm. Ugyanez vonatkozik a használatból fakadó vagy a használat értésének örömére. Tradicionális szempontból modern társadalmunk legnagyobb paradoxona az, hogy az ember, aki dolgozik, nem azt teszi, amit szeret, hanem azt, amit tenni kényszerül és akkor boldog, amikor munkáját otthagyja és “szórakozik”. Még ha boldogságának forrása az élet emelkedett dolgai is lennének, balgaság azt hinni, hogy amit munkában el nem ért, a szabadidőben majd elérhető lesz. Itt Coomaraswamy a Bhagavad-gítát idézi, mely szerint “az ember, aki elhivatottságának (saját kötelességének) szenteli életét, rátalál a tökéletességre” (XVIII. 45-46.). Ugyanezt olvassuk a Hermetica-ban is: “És ha az ember annak teljességében magára veszi önnön elhívatásának reá szabott feladatát, előáll az, hogy ő is és a világ is az igaz rend eszközeként jelennek meg egymásnak.” Ez az életforma az, melyet civilizációnk az emberek túlnyomó többségétől megtagad, és ebben a tekintetben lényegesen alacsonyabb rendű még a legprimitívebb és vad társadalmaknál is – állítja Coomaraswamy.

Szépművészet vagy kozmológia?

A funkcionális művészet helyett a jelentéssel bíró, a szépművészet helyett az alkalmazott művészet felel meg leginkább az ember szükségletének. A teljes ember természeténél fogva metafizikus lény. Gondolkodása analogikus, egy adekvát szimbolizmust követ, melynek segítségével a halhatatlan dolgokat a halandókon keresztül ismeri meg. Isten láthatatlan dolgai (az ideák, avagy a dolgok örök oka) megmutatkoznak az ember készítette dolgokban is. A jelentés így a hasznos tárgyhoz nem tetszés szerint hozzáadható, hanem magában hordott. Ebben az értelmezésben a szakrális dolgot nem lehet megkülönböztetni a profántól. A használati tárgyak, a ház, a ruházat sokkal inkább az, amit jelent, mint ahogyan önmagában létezik, s e jelentés hozzátartozik a mesterségek misztériumaihoz, a mesterek tudományához. Ennek szemléltetésére Coomaraswamy a neolitikum emberének házát hozza példának. Szükségleteinken felüli fűtőberendezésekkel ellátott modern házainkkal összehasonlítva kényelmetlennek tűnik, de a neolitikum embere számára kozmológiát testesített meg. A tűzhelyből felszálló füstoszlopot, mely a középponti tetőnyíláson eltűnt, az Univerzum Tengelyével azonosította, a füstnyílást a Mennyei Kapuval, tűzhelyét pedig a Föld Köldökével – olyan összefüggések, melyeket ma már aligha vagyunk képesek felfogni.

“Ha a dolgokat pusztán fizikai megjelenésükben és önmagunkat is csak úgy látjuk, ahogy önmagunkban vagyunk, úgy megöltük a metafizikai embert, és bezártuk magunkat a funkcionális és gazdasági determinizmus sivár odújába. Ugye látható már, hogy miként értettem, amikor azt mondtam, hogy a Philosophia Perennis szellemében fogant műveket nem lehet a hasznos vagy a spirituális kategóriáiba zárni, mert egyszerre tartoznak mindkét világhoz; funkcionálisak és jelentéssel bírók, fizikaiak és metafizikaiak?” – teszi fel végül a kérdést Coomaraswamy.

Nem gondolnánk, hogy sajátos művészetfilozófiájával a szépművészeti múzeumok neves kiállításai idején hosszú sorokban kígyózó emberek felett akart volna pálcát törni. Csupán arra figyelmeztet, hogy a művészet ne ki-, hanem bekapcsolódás legyen számunkra, ne olyan, ami eltávolít, hanem inkább közelebb visz önnön lényegünkhöz, olyan, ami segít felismerni a dolgokban rejtőző isteni tökéletességet.

Dr. Kecskés Aranka