Az élet örömének tánca

A művészettörténeti korszakok másként alakultak Ázsiában, mint Európában, de a fejlődés ott sem volt egységes. India történetében nagyon jelentős időszak a mogul hódítás (i.sz. 712-1756). Természetesen nem egyszerre és egységesen foglalták el az országot, de nagyjából a 8. és a 18. század között az muzulmánok jelenléte uralta Indiát és India művészetét. Közismertté váltak azok az alkotások, melyek kultúrájuk nagyságát mutatják (Tadzs Mahal, Fatehpur Szikri, Qutab Minar, miniatúrák stb.), de kevés szó esik a rombolásról, ami szintén uralkodásukhoz fűződik. Jobb esetben a hindu templomok köveiből építették a minareteket, így némi nyoma maradt a korszakot megelőző művészetnek, más esetekben viszont nyomtalanul eltüntették elődeik alkotásait.

A muzulmán esztétika sokkal kötöttebb, mint a hindu. Az állatok és az emberek ábrázolását nagyon korlátozottan megengedte India területén, de más birodalmakban szigorúbb volt a megítélés. Így az építészetben meglévő díszítő elemek másként alakultak, de a filozófiai háttér is más volt. A mogul birodalomban az uralkodóknak készült minden művészi alkotás, az ő kényelmüket, élvezetüket, gyönyörködését szolgálta. A hindu felfogás ezzel szemben teljesen más, számukra a művészet egyrészről felajánlás Istennek, másrészről egy út, melyen keresztül az emberek érzékeit a transzcendenshez kötik, és így az isteni világ piciny szikráival ajándékozzák meg az arra érdemeseket. A műalkotás hatékony ezoterikus működéséről szigorú szabályok gondoskodtak, melyek szakkönyvekben, sásztrákban hagyományozódtak tovább. A Nátja-sásztra a táncművészet kézikönyve, a Silpa-sásztra a kőfaragás, szobrászat tudománya, a Vasztu-sásztra pedig az építészet és térrendezés szaktudománya. Ezek olyan szentírások, melyek a filozófiát átvezették a gyakorlatba, s amiket minden alkotónak és előadónak ma is ismernie kell.

A hódítás idejében a túlélésre nem sok lehetőség volt. A műalkotásokat és a művészeket egyrészt Radzsaszthánba menekítették, sokan a Himalájába húzódtak fel. A zenészek közül tömegesen tértek át a muzulmán hitre, a színészek és táncosok udvari előadókká váltak. A művészek többsége teljesen visszahúzódott. A hódítás után a 18. században próbált újra lábra állni az indus művészet, s bár értékrendet, esztétikát vissza lehet hozni, a nyolc-kilencszáz éves törés nem múlt el nyomtalanul. A művészek társadalmi pozíciója nem állt vissza a régiek szerint, és nem volt idő megtalálni az ősi gyökereket, mert az ország rögtön az angol hódításba futott.

Minden nehézség ellenére India mégis képes volt megőrizni azt az esztétikai igényt, ami a művészetet életünk nélkülözhetetlen részévé teszi. Nagyon sok indiai alkotó dolgozott az elmúlt száz évben azon, hogy helyükre kerüljenek az ősi hagyományok, és a művészet képes legyen valós feladatát teljesíteni.

Ennek a mozgalomnak egyik kiemelkedő képviselője Kanak Rele táncművésznő és koreográfus, aki a tradicionális indiai táncok nagyasszonya. Riportunk magyarországi fellépésükkor készült. Egy kulisszatitkot elárulhatunk: az éltes matróna nehezen jár, egyik lábát kicsit húzta a színpadon s a civil életben is, de ez csöppet sem gátolja nagyszerű és világszerte elismert tevékenységét, az indiai tánchagyomány ápolását és áthagyományozását. A fiatal táncos hölgyekről valóságos második anyaként gondoskodott, s az oldott hangulatú vacsora közben is látszott, nemcsak az ifjú hölgyek technikai képzéséért vállalt felelősséget, hanem erkölcsi és emberi tartást is ad nékik.

– A mohini attam a hét klasszikus indiai tánc egyike. Milyen azonosságokat és milyen különbségeket fedezhetünk fel a táncok között?

– Mind a hét táncstílusnak különböző az esztétikája, különböző célokat állítanak maguk elé. Mindegyik tánc India más-más részén alakult ki. Mint tudjuk, India nem homogén ország, sok különböző állam szövetsége, s kulturálisan is igaz, hogy minden vidéknek kialakult a saját stílusa. Az egységes hagyományt a szanszkrt nyelven írt sásztrák őrizték meg, de minden területnek megvan a saját nyelve. Így van ez a táncban is. Az egységes alapot a Nátja-sásztra jelenti, ami a dráma és a tánc tudományát őrzi. Megadja a fő táncos tartásokat és pozitúrákat, s ezen túlmenően a művészet legfontosabb elemét, a kifejezett érzelmek minőségét is meghatározza. A Nátja-sásztra ezt az érzelmi rendszert a rasza (íz, zamat, lényeg) elvében összegzi. Minden táncstílus ezt a hagyományt követi.

– Létezik-e valamilyen kapcsolat a tánc és a vallás között?

– Minden az Istenek tánca, ez nemcsak a hinduizmusból adódik. Siva egyik neve Natarádzs, a tánc királya, a tánc isteni megnyilvánulása és Krsna is nagy táncos. Minden istenség táncol és minden tánc Istennek szól. Filozófiánk szerint az univerzumban minden mozgás ritmusra (tála) történik. Ebben a rendszerben minden, a tánc is hatalmas és mély értelmű. A tánc egy fontos ima, a táncelőadás felér egy templomi szertartással. A mozgás nélkülözhetetlen része a napi imának, a templomi rítusoknak.

1927-28 táján, az angol időkben megváltoztak törvényeink. A britek nem értették meg, miképpen lehet Istennek táncolni, nem ismerték hagyományainkat. (Keralában a templomokban táncukkal szolgáló dévadászík éltek. Nem tudni pontosan, milyen táncokat mutattak be, de tamil kikötések miatt sejthető, hogy a bharat-natjamhoz hasonló táncot kellett előadniuk.)

A táncosnő sokszor a hívő érzelemvilágát testesíti meg, mintha szeretőként viszonyulna Istenhez. “Miért felejtettél el engem?” – kérdi. – “Annyira szeretlek, s tudom, Te is szeretsz, miért hagytál el akkor engem?” A hívő ember nagyon sajnálja, hogy az Úr nem figyel rá, és ezért újra és újra meg kell születnie. Mi, indiaiak, hiszünk abban, hogy minden lélek szeretne kikerülni a születések körforgásából. Minden ember közös célja az üdvösség, a móksa. Ezért sír a táncos lány is: “Add meg nekem az üdvösséget!” Minden táncnak ez az alapja.

– Meséljen nekünk a klasszikus táncokról!

– Különböző stílusok léteznek, mint a kathakali, amely történeteket mesél el Krsnáról, a Pándavákról vagy Rámáról. A bharat-natjam táncosok gyakran Sivának, vagy Siva fiának, Szubramanjának, netán a tanítóknak táncolnak. A mohíni attam vaisnava tánc, az odisszi, kucsipudi és manipuri táncokkal egyetemben. A tánc tehát nagyon közel áll a valláshoz. Nem is vallás ez, hanem inkább életmód, világszemlélet.

– Honnan a mohíni attam tánc elnevezése?

– A mohíni attam az élet örömének, örömteliségének tánca. Itt persze nem az olcsó örömökről, hanem az isteni örömökről van szó. Mohíni a tökéletes nő, a leggyönyörűségesebb alakok egyike a hindu mitológiában, a csábítás megtestesítője. Az Úr többször is Mohíniként jelent meg a Földön, hogy az emberiség ellenségeinek elcsavarja a fejét és így tegye ártalmatlanná őket! A tánc mögött mindig meghúzódik egy magvas filozófiai mondanivaló is, de minden stílusnak más és más az esztétikája. Az általunk képviselt stílus gyakran jelenik meg egyszerű környezetben is.

– Jól láttam, itt csak hölgyek táncolnak?

– Igen, most csak hölgyek érkeztek, a mohíni attam táncban amúgy is csak nők táncolnak. Más stílusokban természetesen léteznek férfi táncok és olyan előadások is, melyeken férfiak és nők együtt adják elő a koreografált történetet. Olykor azonban előfordul, hogy a férfi táncosnak női szerepet is meg kell jelenítenie, vagy éppen fordítva, amikor nő táncol férfi szerepet. Szóló táncoknál az is előfordul, hogy a történet követelményei szerint a táncos vituóz módon egyszer női, másszor férfi szerepet jelenít meg.

– Ebben a darabban a mozgás mintha a tenger hullámzására emlékeztetne. A mozdulatok finomak és a tenger ritmusát idézik.

– Valóban, nagyon jó megfigyelés, de a tenger harcias és vad is lehet. A mi táncunk sokkal finomabb, inkább olyan, mint mikor a rizsföldeket fújja a szél. A gyöngéd karmozdulatok mintha a kalászok finom ringása volna…

– Mit tudna nekünk mondani a ruhákról?

– A ruhák elsősorban a helyi ízlést tükrözik. Keralában a hagyományos öltözet a fehér, így mi is fehér száríban táncolunk. A szárí szélén húzódó díszítés változhat, vannak diszkrétebb és harsányabb kombinációk, a tánc témájától függ, mikor melyiket viseljük. Az öltözködés része még a hajviselet, az ékszerek és a smink. Mint láthatják, a smink igen erős, messziről is jól látható. Az ékszerek is jellemzőek egy-egy táncstílusra, a nyakban, a hajon, a kezeken és a lábakon tipikus ékszereket viselünk. A nyaklánctól a bokaláncig minden megtalálható, a hajviselet is jellegzetes. Megfelelő ismeret mellett az ember ránézésre megismeri, mikor melyik táncost látja, mert annyira sajátságosak az öltözékek és az ékszerek.

– Egy-egy táncelőadás több részből áll?

– Igen, a tánc öt fő részből áll. A nyitó pozitúra a Cholkettu, ami előrevetíti az előadás hangulatát. A táncos a feje fölé emelt kezekkel áll. Kezdéskor gyakran elhangzik egy vers a táncok királyának, Sivának tiszteletére, majd egy hálaadó ének következik, amely Ráma történetét körvonalazza. Ütemhangsúlyos stílusban éneklik és a táncos arckifejezésekkel, gesztusokkal tolmácsolja a történetet. Mikor vége a dalnak, a táncos felajánlásként folytatja a táncot, mintegy tíz percen át. A következő rész a Varnam, kifejező és elvont, s a téma mindig az Isten iránti szeretet. Ezután a Dzsatisvaram következik, mely dekoratív táncok sorozata. Ezt követi a Padam, melynek témája ismét a szerelem. Az utolsó rész a Tillana, egy elvont tánc, hangzó és szótagfüzérekkel kombinálva.

Az orisszai és keralai Visnu templomokban a táncosok is énekelnek az Úrhoz, ez az Ashapadi, ami egyszerre rész és stílus. Több különböző szakaszból áll, ami látvány nélkül nehezen érthető. Egyes részletek történeteket mesélnek el, más szakaszok inkább technikai felkészültségünket bemutató epizódok. Úgy érzem, korunk feladata, hogy az előadást a templomokból a színpadra vigyük, ami embert próbáló feladat, de jómagam már sok sikeres koreográfiát készítettem. Remélem, önök is az indiai tánc szerelmesei lesznek!

Lejegyezte: Mladonyiczky Edit