Az igazi kasztrendszer

Az indiai társadalom egyik legjellemzőbb sajátsága a kasztrendszer, ami a világ nyugati felén az elmaradottság, a társadalmi igazságtalanság, a sötét középkor szinonimájaként ismeretes. Miért éri annyi bírálat a kasztrendszert? Miként egyeztethető össze a magasztos ind szellemiség és a társadalom ilyetén tagozódása? Jóllehet a fogalomhoz meglehetősen sok negatív képzet kötődik, a társadalom eme berendezkedését mégis érdemes alaposabban megvizsgálni, hiszen évezredek óta jellemzője egy világméretű kultúrának, Indiának.


A kasztrendszer fogalma

A kaszt valójában idegen kifejezés Indiában, a hódítóként érkező portugálok használták először. Szó szerinti jelentése: faj, törzs, fajta, illetve szociológiai vonatkozásban az öröklődő foglalkozáson és az azonos társadalmi helyzeten alapuló társadalmi szegmens, sokszor előjogait féltékenyen őrző, elkülönülő csoport. A származás és házasodás alapján kialakult társadalmi csoportok szisztematikus, hierarchikus rendszerét nevezik kasztrendszernek. Ez a tagozódás sohasem az anyagi javak mennyiségéhez kötődött, sokkal inkább a származáshoz, a felelősségvállaláshoz s az ebből fakadó feladatkörökhöz.

Indiában a kaszt helyett a varna (szín, alak, megjelenés) szót használják a társadalmi rendek megjelölésére, amivel szervesen összefügg a lelki életrendek, életszakaszok (ásramák) rendszere is. A négy társadalmi rend a i) bráhmanák (értelmiség, papok), ii) ksatriják (harcosok, államférfiak), iii) vaisják (kereskedők, gazdálkodók, pénzügyi szakemberek) és iv) a súdrák (kétkezi munkások, szolgák) csoportja, a négy lelki életszakasz pedig a i) tanulók (brahmacsárík), ii) házasok (grihaszthák), iii) visszavonult remeték (vánapraszthák) és iv) a lemondott szerzetesek (szannjászík) rendje. Így az indiai társadalmi rendszer szabatos megnevezése a társadalmi és lelki rendek törvényszerű rendszere (varna-ásrama dharma).

A társadalom ilyetén tagozódását isteni eredetűnek tekintik, erre utal a Bhagavad-gítá, illetve a Manu-szanhitá szövege is. A rendszer eredeti alapja nem a születés vagy egyéb előjog, hanem az emberek eltérő természete, tulajdonsága és sajátságos munkája.

Az emberi természetet három anyagi vonás minősíti, a jóság, a szenvedély és a tudatlanság. Ezek az anyagi természet úgynevezett kötőerői, melyeknek sajátságos szín-szimbolikája van: a jóságot világos árnyalattal (sárga vagy fehér), a szenvedélyt vörössel, a tudatlanságot pedig sötét tónussal (mélykék) jelzik.

A “szín” jelentésű varna kifejezés így már jobban értelmezhető, ugyanis a varnákra ezek a tulajdonságok más-más arányban jellemzőek: a bráhmanákra a jóság világossága, a ksatrijákra a szenvedély vörös tüzessége, a vaisjákra a szenvedély és a tudatlanság elegye és a súdrákra a tudatlanság sötét tónusa jellemző. Ugyanakkor ez a tagozódás nem elválasztást jelent, hanem szerves összerendeződést, egymásrautaltságot. Ennek is szép magyarázata a társadalmi rendek teremtetése, ahogyan az egyetemes isteni aspektus szájából megnyilvánulnak a bráhmanák, karjaiból a ksatriják, törzséből a vaisják és lábaiból a súdrák. Így a társadalom rendjei szerves egységet, mintegy egészséges emberi szervezetet alkotnak, melynek minden tagja létfontosságú szerepet játszik, együttműködésük a társadalom egészére nézve a fennmaradás záloga.

A legtöbb követelmény – szám szerint kilenc – a bráhmanával szemben támasztatik: legyen nyugodt, önfegyelmezett, aszketikus, tiszta, béketűrő, becsületes, bölcs, tudós és vallásos. A ksatriják jellemzője a hősiesség, erő, elszántság, lelemény, bátorság, nagylelkűség és vezetőképesség, a vaisják feladatköre a földművelés, tehénvédelem és kereskedés, a súdráké pedig a fizikai munka és a felsőbb kasztok hűséges szolgálata.

A kezdetben természetes társadalmi tagozódás idővel valóban megfogalmazott privilégiumokat, kezdték túlhangsúlyozni a bráhmanák szerepét. Ez a rend őrizte integritását, míg a ksatriják és vaisják száma csökkent, illetve lesüllyedtek a súdrák közé, ahová a hindu társadalomba fölvett bennszülöttek viszont fölemelkedtek. Így alakult ki a kétszer születettek rendje, a három felső kaszt (melyek tagjai nemcsak vér szerinti szülőktől, hanem lelki értelemben, másodszor is megszülettek) és az egyszer született alsó kaszt, a súdráké, valamint a vegyes kasztbéliek, illetve kasztonkívüliek csoportja. Ide tartoztak a tisztátalan foglalkozásúak (halottvivők, vadászok, hóhérok, mészárosok), akik rituális értelemben tisztátalannak számítottak, ezért voltak “érinthetetlenek”, továbbá a hegylakó bennszülött vadászó, rabló törzsek, valamint a rabszolgák, akik közé a hitehagyó ksatriját és vaisját számították.

Vádak a kasztrendszerrel szemben

A kasztrendszerrel szemben vádként fogalmazzák meg a merevséget, a foglalkozás szerinti kötöttséget, illetve az átjárhatatlanságot, sőt bizonyos embertelen megkülönböztetést. Kétségkívül túlkapásnak minősülne, ha egy bráhmana már attól is beszennyeződne, ha egy súdra árnyéka reá vetődik. Az efféle jelenségek nem inherens részei az eredeti, szerves együttműködésen alapuló társadalomszervezetnek, sokkal inkább az anyagi érdekek és az emberi gyöngeségek tükröződései. Olyannyira, hogy a történelem során kialakult torzulásokat mutató rendszert elanyagiasult társadalmi struktúrának (aszura-varnásram) nevezik, szemben az eredeti, tiszta eszmények szerinti isteni (daiva) varnásram rendszerrel.

Nos, a Manu-szanhitában megfogalmazott szisztéma közel sem ennyire merev. Jóllehet meg van kötve például, hogy melyik kaszt tagja miféle megélhetéssel foglalkozhat, de vészhelyzetre való tekintettel szinte bármilyen megoldás elfogadható. Így a bráhmana szerezheti megélhetését alamizsnából, gyűjtögetésből vagy tanításból, de végszükség esetén földműveléssel is foglalkozhat, sőt a VII. századból említenek útonállással foglalkozó bráhmanákat is. A ksatrija pénzforrása a földbirtok, a hadviselés illetve adószedés, de voltak kereskedő harcosok is. Az átjárhatatlanság, vagyis a kasztok közötti házasodás tilalma talán elvi támpont volt, mégis sok szó esik a varnák közötti házasodásról már a Manu-törvénykönyvben is.

A vegyes házasodás is hozzájárult a rendszer bonyolódásához, olyannyira, hogy Megaszthenész, aki i.e. 303-293 között Csandragupta király udvarában volt görög követ, saját ismeretei alapján hét fő társadalmi csoportot – bölcsek, földművesek, pásztorok, kézművesek-kereskedők, harcosok, felügyelők, királyi tanácsosok – sorol fel. A későbbiekben a törzsi, illetve foglalkozási hovatartozás is kasztosodott, így az eredeti négy rend mellett több tucatnyi alkaszt alakult ki.

Mégis, mi ennek a bonyolult rendszernek a célja? Szociológiai szempontból a struktúra megmerevedése egyfajta védekezési mechanizmusnak is tekinthető: a hódító idegenek úgymond érinthetetlenek, velük tilos a házasodás, stb. – így nyilván könnyebben fenntartható volt a társadalom integritása. Manapság sok szó esik a klónozás és a genetika fontosságáról, s ne feledjük, a kaszt szerinti beosztás és kaszton belüli endogámia egyfajta nemesítés, a génállomány szelekcióját is jelenthette, aminek társadalmi hatásai nem elhanyagolhatók.

Azonban a varna-rendszer eredete szakrális, úgy a célja is az: az ember lelki fejlődésének biztosítása. A varnák és ásramák alapvető életutat jelölnek ki az ember számára: a hovatartozás, a feladat, élethivatás fölismerése s az azzal való azonosulás akár évezredeken át stabil társadalmi rendszert eredményez. Az egyén a nagyobb közösség, a társadalom szolgálatában, szolgálatával leli meg léte értelmét, így fejezheti ki önmagát – ez a hindu kultúra életképességének egyik nagy záloga. Innen fakad a tradíciótisztelet, s a látásmód, miszerint egy élet útja illeszkedik a születések hosszú sorába, mellyel az ember alkotó módon rója le földi kötelezettségeit és a tisztességgel fölvállalt feladatával készül spirituális elhivatottságára.

Csupán Indiában létezne?

Indiában merőben más az individuum megítélése, mint a nyugati társadalmakban. A nyugat az egyénekből építi fel a társadalmat, az indus az egyént a társadalom egészének szerves részeként értelmezi. Ott a hovatartozás nem feltétlenül kényszerpályát jelent, hanem egy lehetőséget, amit végig kell vinni. Nyugaton az egyén függetlenségében vélik felfedezni a haladás szinte egyedüli zálogát, s a társadalmi meghatározottságot az emberi szabadság beszűküléseként értelmezik. Mégis pozitív jelenségnek tekintjük, ha kézműves-, orvos- vagy tanárdinasztiák alakulnak ki, ahol a gyermek követi atyja mesterségét. Nem hasonló ez a kasztrendszer foglalkozás szerinti beosztásához? S vajon mennyire átjárható a kasztok közötti korlát mondjuk egy hajléktalan fiatalember és egy ügyvéddinasztia leánya között? Rómeó és Júlia vajon nem a családi kasztkülönbségek áldozata lett? Értelmiségi, politikus-katona, menedzser-vállalkozó és proletár – nem a modern kor szavaival megfogalmazott kasztok ezek? Sajátságos emblémáik, szokásaik, előjogaik éppúgy megvannak, mint a maradinak, csökevényesnek bélyegzett indiai kasztrendszerben élőknek. Tekinthetjük-e tehát kizárólag indiai sajátságnak a kasztrendszert?

A kasztrendszer visszásságaival sokan igyekeztek szembeszállni. Elég ha Gandhira gondolunk, aki az érinthetetlen páriákat “Isten emberének” (haridzsan) nevezte. Ott volt továbbá a XIX. század hindu reformmozgalma, amely keresztény elemeket igyekezett ötvözni a hindu tradícióval, vagy az egyik legkorábbi “egyenjogúsági harcos”, Srí Csaitanja (1486-1534), aki a középkori bhakti vallásos reneszánsz egyik legjelesebb képviselőjeként elvetette a származási különbségeket, s rámutatott a lélek transzcendens természetére. Abszolút szemszögből a lélek nem súdra és nem bráhmana, ezek csak világi megjelölések. Az örökkévalóság perspektívájából nézve az ember életútja akkor is lehet kielégítő, sőt fontos mozzanat, ha sanyarú megpróbáltatások szegélyezik. Sokkal jobb egy tisztességes utcaseprő, mint egy sarlatán jógí – mondják, és ez jelzi a feladatvállalásnak ama szentségét, amit a varnák és ásramák társadalmi szisztémája ideális esetben tükröz. E társadalmi rendszer célja mind szubjektíve, mind objektíve spirituális: szolgálja egyfelől az egyén felemelkedését, hiszen bármely kasztba tartozó ember elérheti a lelki tökéletességet (megtisztulás, önátadás) saját kötelessége hűséges végzésével, másfelől a vallási hagyomány szerint a rendszer célja Visnu öröme, ami objektíve is transzcendens célkitűzés.

Rácz Géza

2002/31.