Visnu tíz alászállása – Varáha

Mint a növő sarlóra a holdnak egésze,
Föld tere tűzve az agyarad ivére,
Visnu, te vadkan-alakban ülő,
Egek ura, üdv Hari, üdv!

Dzsajadéva: A tíz avatár éneke
(Weöres Sándor ford.)

E rovatban Visnu alászállásait mutatjuk be. Az inkarnáció nem volna helyes kifejezés, hiszen ez hús-vér testben születést jelent, míg az alászálló forma (avatár) pontosabban tükrözi azt, hogy Visnu mindig megőrzi transzcendens, isteni helyzetét, bármilyen formában jelenjék is meg. Visnu tíz fő avatárja és cselekedeteik (líláik) rendkívül termékenyítően hatottak a hindu vallásosságra, művészetekre, mitológiára, s az alászálló Isten a gyakorlatban is megközelíthetővé tette a hívők számára az Abszolút Személyt.

A lelki birodalom két ajtónálló őre, Dzsaja és Vidzsaja egy alkalommal nem tanúsított kellő tiszteletet a gyermek szentek, a négy Kumára iránt, akik megátkozták a testvérpárt. Tiszteletlen viselkedésnek nincs helye a lelki világban, ezért az anyagi világban kellett megszületniük. Választhattak, hétszer jámbor hívőként, vagy háromszor démonként szülessenek, s ők az utóbbit választották. (Ennek gyönyörű szimbólumértéke az alábbi: Visnu vigasztalásképpen ajánlotta a három alantas születést, melyben a hat rossz tulajdonságot testesítik majd meg, amik távol tartják az embert Istentől. Ezek a kéj, düh, kapzsiság, büszkeség, illúzió és irigység. Visnu minden alkalommal győz majd a hibákat megtestesítő démonok fölött, ezzel mutatva utat az embernek a tökéletesedés felé, s így ajtónálló híveitől sem szakad el.)

A két testvér így Kasjapa ősbölcs és Diti családjában démonként születtek meg. Az idősebb testvér lett az univerzum első démona, Hiranjáksa. Hihetetlen hatalmánál fogva kibillentette egyensúlyából a Földet, pályájáról letérítve elrabolta azt a jámbor félistenektől, s az univerzumi óceán vizébe menekült alvilági hajlékára. A bölcsek, dévák s maga Brahmá is Visnuhoz fordult meditációban, aki egy aranyló színű, apró vadkanként megjelent Brahmá lélegzetéből. A parányi jószág percek alatt gigantikus formát öltött, előbb mint egy elefánt, majd mint egy hegy. Bömbölése betöltötte a világot, s mindenki megértette, Mahávisnu jelent meg. Az isteni vadkan a teremtés vizébe vetette magát s a világóceán fenekén kereste az elsüllyedt Föld bolygót. Szimatolt, föltúrta az óceánt s meg is lelte a planétát. Óvatosan az agyaraira emelte a Földet, s emelkedni kezdett. Ekkor találkozott a kéjsóvárságot megtestesítő dühödt Hiranjáksával (nevének jelentése “aranyszemű”), aki megpróbálta megakadályozni a Föld kiemelését. Elkeseredett küzdelem kezdődött kettejük között, s végül Varáha-Visnu buzogányviadalban győzte le ellenfelét. A megmentett Földet biztos pályára állította a tengervíz fölött, s így megindulhatott a planéta benépesítése, a földi teremtés.

A szent könyvek szerint Varáha egyszerre szimbolizálja a szent Védákat s az áldozatokat, azaz az isteni bölcsességet s a szent rítusokat. Varáha bömbölését a Száma-véda himnuszaihoz hasonlítják, testét a véda-irodalom egészének, sertéit pedig az áldozatokhoz szükséges kusafű szénájának tekintik:

“Kedves Urunk! A négy Véda a négy lábad, az áldozati cövekek (júpák) az agyaraid, melyeken a felajánlások nyugszanak. Orcád az áldozati papok lakása, nyelved az áldozat szent tüze, sertéd pedig a kusa-fű. Uram, te vagy hát maga a megtestesült rítus!” (Visnu-purána 1.4.32.)

Kuruksétra közepén szent fürdőhelyet neveztek el Varáháról, aki rövid időre megpihent itt. Aki itt vezekel, komoly tisztulásra számíthat.

K. M. L.

2002/31.