Tompa Mihály: A jávorfáról

Vára fényes csarnokában,
Hatalomban ősz király ül.
S ősz királynak oldalánál
Három ifju szép leánya:
Vén cser árnyán gyöngyvirágok!
A remény, mint zsönge pázsit,
Mely körülhabozza őket.
Kellemén a két nagyobbik
Büszke, mint a tói hattyú.
S a legifjabb kék szemével:
Bájos, gyöngéd liliomszál.
S mintha csendes alkonyatkor
Bárány-felleg száll az égen,
Szőke fürtök kondorulnak
Kebelére, homlokára.
Rajta függ az elmerengő
Ősz királynak pillanatja…!

Lelke csendes tó, felette
Szenvedély viharja zúg,
mely hullámokat verne rajta.
Víg örömnek fülmiléje
Partjain nem csattog, és a
Bánat gerlicéje nem búg.
Ifju álmak, szép remények
Fáiról a lomb lehullott;
Sárgán hullt a tó vizébe,
sárgán uszkál tükörén most.
– Minden oly szelíd, nyugalmas!
Rajta még emlékezetnek
Gyors fecskéje száll suhanva,
S meg-megütvén szárnyhegyével:
A tó lágyan összerendűl.

Ül az ősz, ül elmerengve…
Szőke lánya kellemében,
Ifjusága hő szerelmű
Bájos angyalára ösmér,
S ím a csendes alkonyatban
Megcsendűl ezüst szavával,
A kápolna kis harangja.
Búra hajló ciprus árnyán,
Ott van a hű eltemetve!
A mintha édes lelke szólna,
– Kis harang ezüst szavában –
A merengő ősz királyhoz:
Hűn megérti lelke a szót.

Jött az estve holdvilága.
Mély álomba szenderűltek
Ősz királlyal barna lányok.
És az esti holdvilágnál
Pásztorifju, furulyája
Lágy szavában szólt epedve,
Zöld bereknek félhomályán.
Szőke lányka andalogva
Hallgatott a halk zenére,
S mintha híve ajka szólna
Furulyája lágy szavában:
Hűn megérté lelke a szót.

A kelő nap súgaránál
Gondban ébredt ősz király föl;
Nyugtalan volt álma éjjel:
Koronáját fenn ragyogló
Gyémántjától fosztva látta.
Könnyben kelt a szőke lány föl;
Nyugtalan volt álma éjjel:
Anyja sírját látogatta,
A halottak hajlokában.
Búsan kelt a pásztorifju;
Nyugtalan volt álma éjjel:
Nyája legszebb báránykáját
Két dühös vad tépte össze.

– Zöld halomnak oldalára
Menjetek ki, kis kosárral,
Menjetek ki, jó leányim!
Epret áhít ősz apátok,
Édes ízű földi epret,
Jószagút és hűvösítőt.
És ki megtér zöld halomról,
Telt kosárral legkorábban:
Az leend én édes lányom!
Azt fogom forrón szeretni,
Koronámat az birandja,
Hét országom arra szálljon.
Zöld halomnak oldalára,
Menjetek ki jó leányim! –
Szólt az ősz, és elmenének
Kis kosárral a leányok,
Szedni édes földi epret,
Jószagút és hűvösítőt,
Zöld halomnak oldalára.

– Teljél, teljél kis kosárka!
– Halkan mond a legnagyobbik –
Koronája ősz apámnak
Hogy ne szálljon más fejére!
– Teljél, teljél kis kosárka!
– A középső szóla szintúgy –
Hét országa ősz apámnak
Hogy ne légyen senki másé!
– Teljél, teljél kis kosárka!
– A legifjabb is így sóhajtott –
Hogy ne légyek ősz apámnak
Jó szívétől eltaszítva!
Teljél, teljél kis kosárka!

S íme telve lőn legottan
Szőke lánynak kis kosárja.
Látva ezt a két nagyobbik,
Rút irigység szóla bennök:
– Koronája ősz apámnak,
Hét országa ősz apámnak
Hát övé lesz, hát övé lesz…?
Nem, nem, inkább vére folyjon!
S a jó testvért elveszítvén
Rossz leányok, nagy kegyetlen:
Vén jávorfa gyökeréhez
Földbe ásták, bétemették.
És osztozták édes eprét,
Összetörték kis kosárját.

Majd a fényes várba térvén,
Ősz királyhoz így beszéltek:
– Oh, atyánk! Baj ére minket…
Jó testvérünk, jó leányod,
Rengetegbe tévelyedvén,
A dühös vad elragadta,
Mely reá tört nagy kegyetlen.
S ősz király, mély bánatában
Hamvat hinte bús fejére.
Veszve, veszve koronája
Legtündöklőbb éke, dísze!
Mert elment a jó leányka
Édesanyját látogatni,
A halottak hajlokába;
S onnan többé vissza nem tér.

Újra kelt a hold világa.
Zöld bereknek félhomályán:
Pásztorifju, furulyáját
Ajkihoz merengve nyomta.
Fútta, fútta…s mind hiában,
Megnémult a síp örökre!
Édes hangot mért is adna?
Nincs ki hallja, nincs ki értse!
Alszik a szép kékszemű lány,
Jávorfának árnyokában,
Könyezetlen, siratatlan!
Pásztorifju, a dühös vad
Báránykádat összetépte!

Zöld halomnak oldalában
Vén jávorfa törzsökéről
Harmadik nap éjszakáján
Ifju hajtás sarjadott fel,
Szőke lánynak temetőjén. –
Zöld halomnak oldalában
Búsan járt a pásztorifju
Legelésző nyája mellett,
Majd lemetszé furulyának
Vén jávorfa sarjadását.
És midőn ajkára tette,
Bús keservvel szólt imígyen:
– Fújjad, fújjad én kedvesem!
Voltam én is király lánya;
De most vagyok jávorfácska,
Jávorfából furulyácska!

S pásztorifju, furulyáját
Felvivé az ősz királyhoz;
Ki midőn ajkára tette,
Bús keservvel szólt imígyen:
– Fújjad, fújjad én atyám! ah
Voltam én is király lánya;
De most vagyok jávorfácska,
Jávorfából furulyácska!
És midőn a rossz lányok
Ajka érte, szólt imígyen:
Bús keservvel szólt imígyen:
– Fújjad, fújjad én gyilkosom!
Voltam én is király lánya;
De most vagyok jávorfácska,
Jávorfából furulyácska!

S a két gyilkos lány fejére
Ősz apának átka szállott;
Bujdosásba űzve őket:
Nem hagyá sehol pihenni
Szőke testvér véres árnya,
S szörnyű átka ősz apának.

Búra hajló ciprus árnyán,
Kis harang ezüst szavában,
Két halottnak lelke szólott,
Csendes alkonyatsugárnál
Búba sűlyedt ősz királyhoz.
Aki elment nemsokára
– Búra hajló ciprus árnyán –
Kedvesit meglátogatni,
És nem tére vissza többé.

1846

2001/31.