Egy ősi családmodell

A család helye, szerepe a társadalomban

Egy kultúra, illetve annak bármely területe megismeréséhez elsősorban a motivációt, az alapot kell feltárni, megérteni, amelyből az adott kultúra kifejlődött, melyre építkezik. A védikus kultúrában a motiváció az élet végső célja, az önmegvalósítás, az anyagi létből való felszabadulás. A társadalom egész rendszere ezen az alapon nyugszik, és az egyén lelki fejlődéséhez nyújt segítséget. A varnásram rendszerben a lelki evolúció bármely szintjén álló egyén megkapja a lehetőséget, hogy személyes fejlődésében előbbre jusson. Az életrendekkel kapcsolatban a Manu-szanhitá a következőket tanácsolja: “Az élet első negyedét töltse az ember tanítómestere házában, második negyedét saját otthonában feleségével, harmadik negyedét visszavonultan az erdőben, negyedik negyedében beléphet a szerzetesi rendbe, az anyagi világtól teljesen elfordulva.” Az emberi életre száz évet számítva 25-25 év eltöltését ajánlják mindegyik rendben. A négy életrend:



i) Tanuló életrend (brahmacsarja), melynek célja a jövőbeli élet szilárd megalapozása szabályozott élettel, önmérséklettel, az érzékek fegyelmezésével, hogy szilárd hit és világos tudás alakuljon ki az élet végső céljáról.

ii) A családos rend (grhasztha) társadalmi és gazdasági szempontból a legfontosabb rend. Ők alkotják a társadalom vázát. Mint ahogy minden élőlény léte a levegőtől függ, úgy függ a társadalom léte a házasemberektől. A családosoknak úgy kell élniük, hogy a másik három rend is megfelelően működhessen.

iii) Visszavonult élet (vánaprasztha) a családi ragaszkodásról való lemondás, visszavonulás az intenzívebb lelki élet érdekében.

iv) Szerzetesi rend (szannjásza) az anyagi életről való teljes lemondás, fogadalmakkal, cölibátussal. Ők adják a társadalom erkölcsi, lelki alapját, feladatuk a lelki szolgálat, tanítás, példamutatás.

Az első három rend sorrendje nem változtatható meg. Szerzetesi fogadalmat viszont akár a tanulóidő letöltése után is tehet valaki, ha erős, komoly eltökéltséget érez. Valamely ásramba (életrendbe) mindenkinek tartoznia kell, különben társadalmilag kitaszítottá válik az ember. Például ha egy házasember elveszíti feleségét, akkor vagy a lehető leggyorsabban új feleséget keres, hogy a “házi tűzhely lángja ki ne aludjék”, s így a családi élet folytatódik, vagy pedig mindent hátrahagyva visszavonul, s így a vánaprasztha rendbe lép.

A család intézménye más ókori társadalmakban is nagy jelentőséggel bírt. A zsidó közösségekre az összetartás, az erős családi kötelék volt jellemző. Ez még inkább hangsúlyossá vált a messiásvárás időszakában, amikor minden új házasságot, új utódot nagy figyelem kísért. A görögök és rómaiak szigorú rendszerben működő társadalmában is nagy szerepe volt a családnak, mely az alapot képezte. A cölibátust elítélték, s a házi istenek ellen való vétekként értékelték. Athénben törvényben mondták ki, hogy egyetlen család sem halhat ki. Spártában törvény szerint megfosztották általános jogaitól és a fiatalok tiszteletétől azt, aki nem házasodott meg. Elsődleges cél volt a társadalmi rendszer tökéletes működése. A kereszténység terjedésével a lelki értékekre, lelki életre való vágy is terjedt. Ezek megvalósítását többnyire a társadalmi rendszeren kívül vélték elérhetőnek, mivel a társadalom ehhez semmi segítséget nem adott, sőt üldözte a keresztényeket. A lelki célok felé törekvő ember tehát a családtól való elszakadást választotta. Ehhez hozzájárult a római kor utolsó szakaszára jellemző erkölcsi degradáltság, züllött életmód, a szexuális szabadosság, így a család szentségének és eszményének hanyatlása is. A házasságban, családi életben nem a lelki fejlődés lehetőségét látták.

A tökéletes, lelki értékekre alapozott társadalmi rendszerben minden összetevőnek minden szinten az egyének lelki fejlődését kell szolgálnia. Ennek érdekében a Védák megfogalmazzák az emberi cselekvések négy lehetséges célját, melyek segítségével fenntartható az erkölcsös élet, s biztosítható az egyén fejlődése is. Eszerint az ideális terv szerint az emberi életnek a dharmában (etikai értékek, vallási kötelességek) kell gyökereznie, erre alapozva kell felépítenie szociális kapcsolatait (káma), valamint gazdasági állapotát (artha). Szociális és gazdasági javait a dharma erősítésére használva végül eljuthat a felszabadulásig (móksa). Ahol csak az anyagi gyarapodás (artha) és az emberi kapcsolatokból származó öröm (káma) a cél, ott csak a falak állnak, az alap és a tető hiányzik.

A házasok kötelességei

Az Írások a házasságot több helyen is úgy említik, mint egy áldozatot, mint egy önként vállalt áldozatot a társadalom, a család és a társ javára. Áldozat ez a lelki fejlődés érdekében: tudatos, szabályozott, fegyelmezett életmóddal, az érzéki vágyak feláldozásával.

A társadalom egészének jóléte a fegyelmezett házasemberektől függ. Enélkül nem lesz fegyelmezett tanulónemzedék, nem lesznek bölcs idősek, s nem lesz a lelki értékeket őrző szerzetesség. Ahol a családosok nem élnek erkölcsös, példamutató életet, ott az utódok élete sem lesz jobb, s így a társadalom egyre mélyebbre süllyed.

“A vallástalanság meghonosodásával elfajulnak a család nőtagjai, ami azután nem várt utódokat eredményez. A nem várt nemzedék szaporodása pokoli helyzetet teremt a családnak és a családi hagyományokat lerombolóknak…”(Bhagavad-gítá 1.40-41.)

A családos ember fő feladata az adományozás nemes célokra (dánam), az önszabályozás, fegyelmezett élet (damah), és az áldozatok végzése (jagja), mert

“…áldozat nélkül sohasem élhet az ember boldogan ezen a bolygón vagy ebben az életben, még kevésbé a következőben.”(Bg.4.31.)

Egy családos ember számára naponta öt fő áldozat végzendő: i) Isten imádata meditációval, imával, meghódolással (déva jagja); ii) az Írások tanulmányozása és a tudás átadása (rsi jagja); iii) az ősök tiszteletére végzett szertartások, tűz- és ételáldozatok (pitrí jagja). A tiszta étel napi felajánlása és elfogyasztása a testre és tudatra is tisztítóan hat. Ide tartozik az év meghatározott idejében végzendő nagyobb áldozat, a sráddha-szertartás, amely egy vagy legfeljebb három tiszteletreméltó személy “szájtüzében történő ételáldozat”, vagyis az ő megvendégelésük. Ez az elhunyt elődök előbbrejutását szolgálja. Ha a családból valaki eléri az önmegvalósítás magasabb szintjeit, akkor ez az ősöknek hét, illetve tizenegy generációra visszamenőleg felemelkedést jelent. iv) az embertársak javára tett szolgálatok, jótékonyság, vendéglátás (manusja- vagy nrí jagja): “fűszéna, pihenőhely, víz sohasem hiányozhat a jámbor emberek házából” (Manu-szanhitá); és végül v) a természet más élőlényeivel, növényekkel, állatokkal szembeni kötelességek (bhúta jagja).

“A családos embernek gondoskodnia kell minden élőlényről, még a kutyákról, bűnös emberekről, érinthetetlenekről is, hogy mindenki megkapja amire szüksége van. Feleségével együtt fogadja a vendégeket és a véletlen látogatókat egyaránt.” (Bhágavata-purána 7.14.11.)

Ha az ember becsülettel elvégzi napi kötelességeit, megfelelő alapot biztosít a lelki fejlődésre, de ne tévessze szem elől mindezek valódi célját. Ha túl nagy jelentőséget tulajdonít a rituációknak, és belebonyolódik azok szigorú követésébe, könnyen elfelejtheti valódi értelmüket.

A sikeres házasság és a harmonikus családi élet érdekében tanácsolják a következőket is:

– optimizmus: reménykedés a jövőben, hit, hogy minden esemény a lelki fejlődést szolgálja;
– kitartás: türelem és állhatatosság a kötelességek végzésében
– jó társaság megválasztása: jóakarókkal, jóra inspiráló személyekkel való társulás, a rossz társaság kerülése
– tisztességes cselekvés, munka
– jótékonyság: a vagyon, tudás, tehetség felajánlása mások javára
– vendégszeretet: minden vendégben Isten szolgálata

A házasság és a családi élet sikeréhez, működéséhez megfelelő hozzáállásra van szükség:

– Az alapelv legyen a jóga, és ne bhóga: ahogyan az élet célja sem az érzéki élvezet (bhóga), hanem az Istennel való kapcsolat megvalósítása, a jóga. Ha tehát az ember nem az érzéki élvezetet tekinti élete legfontosabb céljának, akkor felfedezheti a házasságban rejlő lehetőségeket a fejlődésre, és valódi lelki kapcsolatot alakíthat ki társával.

– A házasfeleknek tudatosnak kell lenniük a karma törvényéről: az ember életében minden egyes kapcsolat újabb tapasztalat, segítség a kibontakozáshoz, így a házasság is az. A világ végtelen számú élőlényei közül nem véletlenszerűen kerül két ember egymással kapcsolatba a házasság kötelékében. A karma folytán mindenki pontosan azzal a társsal kerül kapcsolatba, akire személyesen szüksége van lelki fejlődéséhez. A házasság intenzív tanulóhely. Két ember csiszolódása nem lehetséges súrlódások nélkül, hiba is lenne ezt elvárni. Aki túláradó érzelmekkel, szentimentálisan a boldogság megtestesülését várja a családi élettől, az biztosan csalódni fog. Az így elkezdett reményteli kapcsolatok lelki tartalom hiányában egy idő után céltalan egymásrautaltsággá, üres összezártsággá válhatnak. Ha a cél mindenkinek a saját öröme, elkerülhetetlen, hogy idővel ellenségekké váljanak. Ha a házasság nem felel meg az elvárásaiknak, a “cél” érdekében könnyedén felhagynak vele, és más partnert keresnek. Ahol azonban a házasságot isteni elrendezésként fogadják el, ott a válás nem kérdés.

Azokat a családosokat, akik a lelki fejlődésre törekszenek, s akik számára a Legfelsőbb szolgálata a végső cél grhaszthákként említik. Akik azonban megfeledkeznek az önmegvalósításról, és csak saját családjuk anyagi boldogulására törekszenek, s így iriggyé válnak, a grhamédhík.

Milyen a példás férj és milyen a feleség?

Az Írások több helyen is említik, hogy a férj és felesége együtt alkotnak egy személyt. “A férfi fél ember, a nő pedig férjének jobb fele.” A fentebb említett kötelességek a család egészére vonatkoznak. Ezek elvégzéséért, illetve megfelelő működéséért a férj a felelős. Az ő felelőssége továbbá az egész család erkölcsi és lelki szintentartása, fejlődése.

“Amilyen tulajdonságai vannak a férjnek, akivel a nő törvényes házasságban él, éppen olyan tulajdonságokat vesz fel az asszony is, mint a folyók, ha a tengerrel egyesülnek.” (Manu-szanhitá)

A feleség kötelessége az otthonteremtés, a megfelelő harmonikus háttér biztosítása férje és gyermekei számára. Mint mondják, az otthon nem a ház, hanem a ház úrnője.

“Ha a nők tiszteletreméltóak, s a házat fénnyel árasztják el, akkor köztük és a szépség és szerencse istennője között nincs semmiféle különbség az otthonokban.” (Manu)

A szertartásokon, áldozatokon betöltött szerepe miatt a feleséget a vallás hitestársának (dharma-patní) is nevezik. Az Írások kijelentik, hogy nincs egyetlen olyan áldozat sem, amit egy férfi felesége nélkül végezhetne.

Az asszony legfontosabb tulajdonságának az erényt tartják. A család pozitív légkörének, biztonságának megteremtése és fenntartása mellett egy erényes feleség sokat segíthet férjének lelki boldogulásában is. Ahogyan az ember képes átszelni az óceánt egy tengerjáró hajóval, úgy a veszélyes anyagi óceánon is átkelhet, ha a feleségével él.

“Ahogy egy erőd parancsnoka könnyedén legyőzi a rátámadó fosztogatókat, úgy bárki győzelmet arathat az érzékek felett, ha menedéket keres egy feleségnél.” (Bhág.3.14.18-20.)

A jó feleség olyan segítőkész, hogy férje jobbik felének nevezik, hiszen minden áldásos cselekedetben osztozik férjével. Egy férfi aggodalom nélkül élhet, ha minden felelősséget a feleségére bíz.

Az ideális, erényes feleség számos példájával találkozhatunk a védikus irodalom történeteiben.

“Egy erkölcsös asszony ne legyen kapzsi, elégedjen meg minden körülménnyel. Vezesse ügyesen a háztartást és ismerje jól a vallásos elveket. Beszéljen kedvesen, legyen igazmondó, nagyon gondos és kívül-belül mindig tiszta. Így kell egy erényes asszonynak szeretettel szolgálnia bűntelen férjét.” (Bhág.7.11.28.)

A fenti idézethez hasonlóan másutt is olvasható, hogy a bűnös férjet nem köteles szolgálni a felesége. Azonban azt is megemlítik, hogy ha a férj nem teljesíti kötelességeit a feleségével szemben, az nem lehet kifogás arra, hogy a feleség se teljesítse kötelességeit, hiszen saját lelki fejlődése érdekében cselekszik.

A társadalomban a férfiak feladata a nők védelme: “Az első években az apa védelmezi őket, fiatalságuk idején a férjük, idős korukban pedig a fiuk. Egy nő nem maradhat egyedül.”(Manu)

Az indiai társadalmat gyakran érik azok a vádak, hogy a nők elnyomott helyzetben vannak, nem tekintik őket a férfiakkal egyenrangúnak, semmiben sincs önállóságuk. Manapság, amikor a meggyökeresedett szokásokat csak formailag, tartalom nélkül követik, valóban jogosak a vádak. Azokban a családokban azonban, ahol hittel élnek a hagyományok szellemében, a nőket tisztelettel veszik körül. Nyugaton az egyenlőség egyenlő jogokat jelent. A bölcsek azonban nem tulajdonítanak túl nagy jelentőséget az ilyen időleges dolgoknak. Az emberi élet értékét a lelki fejlődés lehetősége jelenti, és ezzel az egyetemes emberi joggal mindenki rendelkezik. A jog tehát nem abban nyilvánul meg, hogy az ember az anyagi kényelemre vonatkozó jogát próbálja érvényesíteni másokkal szemben.

Ugyanakkor a kötelességek egyenlősége, tekintet nélkül a személyiségekben rejlő különbözőségekre, szinte teljesen lehetetlen a családban és a társadalomban egyaránt. Egy nőnek mindig oltalomra van szüksége. Az apa felelőssége, hogy tisztességesen felnevelje leányát, hogy erényes, kötelességeiről tudatos feleség váljék majd belőle. A férj felelőssége, hogy az asszonyt minden rossztól megóvja, erényét megőrizze. Manu szerint éppen ezért fontos, hogy a férj a családi vagyon őrzését, a háztartás vezetésének felelősségét bizalommal ruházza feleségére. Amikor a nő idős korára a fiához kerül, semmiféle alárendeltségtől nem szenvedhet, hiszen egy fiú számára az anya az istenséggel azonos. Ahogy a Mahábhárata írja: “Egy férfi, legyen akár száz éves, legyenek bár fiai, sőt unokái, mégis, kétéves csecsemőként kell közeledjen az anyjához.” A Védákban hét anyát említenek, kiknek a félistenekkel azonos tisztelet jár: a Véda anya, Föld anya, a tehén, a király felesége, a bráhmana felesége, a tanítómester felesége és az édesanya. “Még egy apa is válhat kitaszítottá, ha vét a törvények ellen, de egy anyát semmilyen körülmények között sem lehet kitaszítani.”

A nő kibontakozása és legfontosabb szerepe a házasság idejéhez kötődik, bár az írások jónéhány olyan szentéletű nőről tesznek említést, akik a családi élettől visszavonultan, egy ásramban élve egész életüket és energiájukat a szabályozott lelki életnek szentelték.

A hindu házassági ceremónia

E szertartás – a viváha szamszkára – minden lépésével a sikeres házasságot alapozza meg, melyben a férj és feleség egymást segítve fejlődhetnek. Nyolcféle házassági forma létezik: 1. bráhma: az apa gazdagon felékszerezett lányát maga adja oda egy arra érdemes, tiszteletre méltó, a Védákban jártas vőlegénynek; 2. daiva: az apa az áldozatot végző paphoz adja leányát; 3. ársa: a vőlegény egy tehenet ad ajándékba a menyasszony apjának; 4. pradzsápatja: előírt szöveg elmondása közben, közös óhaj alapján a vőlegény megkéri a leány kezét az apjától (a házasságnak ez a négy formája tiszteletre méltónak számít); 5. aszura: a vőlegény gazdag ajándékot ad a lányért; 6. gandharva: szerelemből történő házasság (e két forma megtűrt, de nem helyeselt); 7. ráksasza: a leány erőszakos elrablása (a ksatrijáknál engedélyezett); és 8. paisácsa: a legbarbárabb mód – olyan lány megrontása, elcsábítása, aki nincs tudatánál (alszik, ittas, vagy őrült; e kettő megvetett házassági forma).

Manu a következőket említi ezzel kapcsolatban: “Előkelő, csinos ifjúhoz, aki ugyanazon kaszthoz tartozik, a törvény szerint adja oda az ember a leányát, még ha nem is érte el a megkívánt kort. Maradjon bár a haláláig a háznál az a leány, aki már érett a házasságra, mégse adja oda őt az apja semmi szín alatt olyanhoz feleségül, aki híján van a jeles tulajdonságoknak. Három esztendeig várjon még a leány, amikor megérett a házasságra; ettől az időtől kezdve aztán önmaga válasszon magának egyenrangú férjet.”

A gyermekházasság szintén gyakori vitatéma. Ha már gyermekkorban kijelölik a leánynak a férjet, jobban rá tud hangolódni leendő párjára, figyelmének ő lesz a középpontjában. Mire serdülő kora után sor kerül az együttélésre, könnyen tudja teljesíteni férje iránti kötelességeit. A muzulmán hódítások idején nagy védelmet jelentett a lányok számára, ha már férjezettek voltak. A Manu előtti szentírásokban a Rg- és Atharva-védákban ugyanakkor kikötik, hogy csak érett lány adható férjhez, és az apa kötelessége, hogy addig nevelje. Az az előírás is az érett lányok házasságának kedvez, mely szerint a férj házában a feleségnek kell ellátni a háziasszonyi teendőket akkor is, ha a férj anyja és több rokona is ott él.

A kasztok közötti házasság nem volt igazán elterjedt, de többnejűség esetén előfordult; ekkor szigorú kikötésként szerepelt, hogy a feleség nem lehet magasabb kasztú férjénél, és hogy a születendő gyermekek az anyjuk kasztját örököljék. Ezzel a kasztok közötti keveredést akadályozták meg.

A házasságkötés előtt mindkét családot több generációra visszavezetve megvizsgálták. Asztrológiai számításokat végeztek, összeillik-e a leendő pár, s megfigyelték személyes tulajdonságaikat is. A pár kiválasztásához az Írások is adnak támpontokat, felsorolván a kerülendő tulajdonságokat, amelyekkel rendelkezők nem alkalmasak tiszteletre méltó házasságra. Miután kellő körültekintéssel megtörtént a párok kiválasztása, szintén asztrológiai számítások és egyéb előírások alapján kitűzték a szertartás időpontját. A ceremónia különböző szimbólumaival és lépéseivel a családi élet minden területét átfogja. Íme néhány részlet:

– aszmáróhana: a vőlegény ráhelyezi menyasszonya egyik lábát egy kőre, miközben védikus verseket szaval. A kő az erőt, a szilárdságot jelképezi, mert a házasság nem időleges kapcsolat, futó kellemes együttlét, hanem állandó kötelék, amelynek számtalan megpróbáltatáson kell keresztülmennie, hogy még erősebb, még szilárdabb legyen. Ezt a köteléket szimbolizálja az összekötött ruha is.

– dhruva darsan: a vőlegény megmutatja feleségének a sarkcsillagot, és kéri hogy ő is ilyen szilárdan álljon mellette élete végéig.

– szaptapádi: a bölcsesség ösvényének hét lépcsőfoka, hét rituális kör, melyeken a vőlegény átvezeti a menyasszonyt. Közben a következőket mondja: “Amikor megteszed velem e hét lépést, a barátoddá válok. Hadd kérjem én is a te barátságodat. Sose legyek méltatlan rá, és te se dobd el az én barátságom soha. Egyesüljünk hát a szeretet kötelékével, és óvjuk egymást! Tegyük ragyogóvá e társulást, jószándékkal legyünk egymás iránt, osszuk meg örömeinket, gondolatainkat, kötelességünket és eszméinket.” A hét lépés a törekvés, az elmélkedés, a vágyak csillapítása, a felvilágosodás, a szenvedély nélküliség, a világi folyamatoktól való tartózkodás és a lelki önvalóban történő megerősödés.

A szertartások befejeztével kezdetét veszi az önmegtartóztatás három napja (trirátra-vrata). Ez idő alatt a párok nem esznek sós ételt, földön alszanak, tartózkodnak a nemi élettől akár egy esztendeig vagy tizenkettő, hat, de legalább három napig. Célja, hogy mérsékletet tanuljanak a szexualitás terén, hogy megértsék, a házastársi szeretet nem fizikai, és nem a szenvedélyen alapszik, hanem a tökéletes önmérsékleten.

Általában a negyedik napon következik a házi tűzceremónia, melynek során áldást kérnek a család, gyerekek, a gazdagság és a tisztességes hírnév érdekében. Ez a tűz jelképezi az otthont, innen veszik a tüzet a főzéshez, felajánlásokhoz, áldozatokhoz, ezért sohasem aludhat ki.

Gyermekvárás, nevelés

Ahogyan az ideális házasságot, úgy a gyermekvállalást is a tudatosság és fegyelmezettség jellemzi. Ezt is végigkísérik a szamszkárák, védikus szertartások:

– Magot adó ceremónia: a foganás előtt a szülők előírt imákat, mantrákat mondanak, s a szertartás célja, hogy a szülők vágyai szerinti, jótulajdonságokkal rendelkező lélek szülessen hozzájuk gyermekükként.
– a terhesség harmadik hónapjában az életerőt, testi fejlettséget, fizikai védelmet biztosító szertartást végeznek
– A hetedik hónapban a mentális, érzelmi, magasabb szintű védelmet biztosítják
– Születési rítus: közvetlenül a születés után az apa imákkal, mantrákkal köszönti az újszülöttet, egészségért, hosszú életért, jólétért és fejlett intelligenciáért fohászkodva.
– Névadás: a születés időpontja és a gyermek tulajdonságai szerint kiválasztott inspiráló nevek adása. A név egész életén végig kíséri a gyermeket, hatással van létére.
– Az első szilárd étel elfogyasztása a gyermek hat hónapos korában. A megszentelt étel táplálja a testet és lelket, segít az életet lelkivé tenni.
– Hajvágási ceremónia az első vagy harmadik évben, amely a világi vágyakról való lemondást szimbolizálja, finom fizikai síkon pedig egész életen át emlékeztet az élet fő céljára.
A születéskor a szülők elkészíttetik a gyermek horoszkópját, amely teljes jellemzést nyújt tulajdonságairól, képességeiről, vágyairól. Ezek alapján a szülők jobban tudják irányítani a gyermek személyes nevelését, segíteni, hogy jó tulajdonságai kibontakozzanak, és a hibákat legyőzze, átalakítsa. A szülőnek tisztában kell lennie azzal, hogy gyermeke önálló egyéni lélek, aki saját lelki evolúciójának valamely szintjén áll, s abban kell segítenie. A szülő legalább ugyanannyit tanulhat a gyerekétől, mint fordítva, hiszen ez a kapcsolat is fejlődésre, csiszolódásra való mindkét részről. Az sem véletlenszerű, hogy mely családba milyen tulajdonságú gyermek születik.

A nevelés nemcsak a születés után kezdődik, hanem a terhesség alatti időszakban is fontos. A gyermek életét nem a születéstől, hanem a fogantatástól számították, amikor a lélek leköltözik a világba, ezért az abortusz nem volt kérdés. A várandós anyának nyugodt, kiegyensúlyozott életet kell élni fizikai és lelki erejének megőrzése érdekében. Amilyen témákkal foglalkozik ez idő alatt, olyan érdeklődésű lesz a gyermek. Számos hagyomány él a jótékony és káros hatású dolgokkal kapcsolatban. A férj kötelessége ilyenkor, hogy felesége minden kívánságát teljesítse.

Az özvegység

Az özvegy férfinek két lehetősége volt, vagy a vánaprasztha rendbe lépett, felhagyott minden anyagi cselekvéssel, vagy pedig a lehető leghamarabb új feleséget hozott a házhoz, hogy a családi tűzhely ki ne aludjék, és folytatni tudja az áldozatokat.

Az özvegy nő is választhatja a vánaprasztha életet egy női ásramba vonulva, vagy a fia oltalma alatt élhet tovább. Nők számára az újraházasodás nem volt elfogadott, de a Manu előtti időkben bizonyos esetekben engedélyezték. Kivételes esetben az asszony követhette férjét a halálba – ez a szatí intézménye.

Vánaprasztha életrend

Az Írások mindenkinek ajánlják, hogy ötven éves korában vonuljon vissza az aktív családi élettől, és csakis a lelki fejlődésnek szentelje életét. Ha valaki nem élt fegyelmezett családi életet, akkor idős korában nem lesz képes lemondani róla.

“Aki nem uralkodik az elméjén és az érzékein, az a kielégíthetetlen vágyak és az erős illúzió miatt egyre jobban ragaszkodik a családi élethez. Egy ilyen őrült élet során az ember a fennmaradó éveit is elvesztegeti, mert még ekkor sem lesz képes a valódi lelki utat járni. Aki nem tud lemondani szerető családtagjainak kedves gondoskodásáról és anyagi javainak kényelméről, az olyan, mint a selyemhernyó, aki selyemből szőtt magának gubót, de csapdájából nem szabadulhat.” (Bhág. 7.6.8-9.)

Ha tehát az ember megérti, hogy mi célból kell végigélnie az életét, akkor könnyebben meg tudja oldani a reá váró feladatokat. Bármilyen lelki szinten álljon is, mindig van lehetősége a fejlődésre. Ha másként nem is, de kötelességei tisztességes elvégzésével biztosan előbbre jut.

Bencsikné Gera Márta

2001/30.